Előre, 1956. október (10. évfolyam, 2782-2807. szám)

1956-10-06 / 2786. szám

2 LEVÉL A FELSŐBB SZERVHEZ Igen tisztelt Felsőbb Szerv ! Dobogós helyett helyesebbnek találom megírni.. • Annál is inkább, mivel az alább leírt esetben guanúm szerint némi bürokratizmusról van szó, olyanfajta bürokratizmusról egy irodalom adminisztrációja terén, ami kétségtelenül nem példanélküli eset. Tisztelt Felsőbb Szerv, a szóbanforgó Írónak negyedévszázada szívügye korunk egyik legnagyobb költője, egy Bertold Brecht nevezetű, akit a mi tájunkon a KORUNK vitt be a haladó irodalmi köztudatba s ennek idestova húsz éve. Igaz, hogy az alig néhány hete halott költő neve általánosan ismertté csak most vált. Az Irodalom szóbanforgó szerény és rajongó alkalmi szolgája, aki a minden újat s haladót istápoló forradalom szavára hallgat s ilyenkor mi egyebet tehet, kedves Felsőbb Szerv, mint hogy sürgősen felajánlja az Állami Kiadónak szolgálatait egy Brecht kötet sürgős összeállítására, annál is inkább, mert Bertold Brecht tucatnyi forradalmi versének fordítása húsz éve hever fiókjában s most lelkiismeretfurdalása bűnössége bevallására készteti. Bűnösnek érzi magát, amiért e nagy német kommunista költő elhallgatásában részes, mert ha fordításai a reakció és a fasizmus sötét idejében nem is láthattak napvilágot, a felszabadulás óta szerét kellett volna ejtenie, hogy közzétételükkel hozzájáruljon a béke és a népek közti barátság megszilárdításához. Tehát egy olyan ügy szolgálatát hanyagolta el, amelyet irodalompolitikai szerepénél fogva a tisztelt Felsőbb Szerv is szolgál az Állami Kiadó keretén belül. A fordító ajánlatára az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi fiókjától szó szerint a következő választ kapta: „Szerkesztőségünk szívesen vette a javaslatot s egyik szerkesztőnk személyesen előterjesztette FELSŐBB SZERVEINKNEK. Ott azonban azt a választ kaptuk, hogy kiadónknak nem feladata a külföldi művek kiadása, ezt részben az Orosz Könyv, részben a budapesti Új Magyar Könyvkiadó látja el-Az öreg újságírói gyakorlattal rendelkező író ezután mit tehetett egyebet, mint végigjárni a könyvesboltokat, hogy meggyőződjék róla, milyen választ ad a valóság nemcsak önnek tisztelt Felsőszerv, hanem arra az általános érdekű kérdésre is : miként fedezik a könyvesboltok polcai a nyári írókongresszus határozatának azt az elvi megállapítását, amely szerint „Az RNK a világ haladó irodalmának szerves része. Nem fejlődhetik másképp, mint mind szorosabb kapcsolatban mindazzal, ami az egész világ irodalmába haladó"Hát bizony szóbanforgó író könyvesboltjainkban sem az Orosz Könyv, sem a budapesti Új Magyar Könyvkiadó kiadványai látható számában és címeiben nem talált fedezetet az írószövetség itt idézett elvére, de pártunk kultúrpolitikájára sem, de talált szép számmal — s ennek igen örült — külföldi műveket a tisztelt Felsőbb Szerv képviselte Állami Kiadó■ kiadásában-Brecht verseinek szerény és bűnös fordítója ezek után már csak arra kiváncsi, hogy amennyiben a Bürokrácia úgy véli, hogy öt és fél gépelt sorban megoldotta a saját problémáját, hogyan ne jelenjék meg Bertold Brecht magyarul, mit kell tenni lelkiismerete szerint a továbbiakban? Az Orosz Könyv ugyanis csak orosz írókat ad ki, az Új Magyar Könyvkiadó tervében pedig tudtunkkal Brecht versei nem szerepelnek. Tehát nyilvánvalóan arra kell várnia, hogy Brecht Budapesten se jelenjék meg és az Orosz Könyvnél még kevésbé, hiszen az Orosz Könyv orosz szerzőket ad ki. Vagy írjon talán az író memorandumot a Központi Vezetőségnek és a művelődési ügyek miniszterének? Mondja el, nem a saját, hanem a hazai magyar forradalmi művelődés panaszát a millió tennivalóval birkózó Mihai Beniucnak ? Avagy jelentesse meg talán Brechtet magánkiadásban ? Erre azonban se törvényes, se anyagi lehetőségei nincsenek, igen tisztelt Felső Szerv. Ámde ilyesmire gondolni is felesleges, hiszen az állam kiadójának — és az író és az olvasó is az állam, nemcsak a tisztelt Felső Szerv, más feladata nincs, mint amit az Állami Kiadó sok vonatkozásban nagyszerűen el is lát, de mint ebben az esetben is, a tisztelt Felső Szerv megakasztja az írói kezdeményezést. A pártunk irányvonalán haladó írószövetségünk már idézett kiáltványában azt is mondja, hogy „A magyar, német, szerb íróknak ugyanazok a feladatai az alkotás kérdésében, mint a román íróknak. .." Ez a feladat kétségtelenül igen sokoldalú, de melyik kiadói íróasztalnál szabhatnák meg, hogy nem feladat évtizedeink egyik legnagyobb kommunista költőjét hazánkban magyarra lefordítani és nem feladat kiadni ? Bertold Brecht esetében annál kevésbé, mivel épp az Állami Kiadók megbízásából Nina Cassian lázasan dolgozik Brecht verseinek román tolmácsolásán De hogy idézett levél, illetve a tisztelt Felső Szerv logikájának keretei között megmaradjunk, említésre méltó, hogy egy ugyancsak nem hazai Johann Wolfgang Goethe nevezetű „Faust” című műve Franyó Zoltán kitűnő fordításában ugyancsak az Állami Kiadónál jelenik meg, bár — és nagyon helyesen — Budapesten is kiadják Jékely Zoltán tolmácsolásában. Ha tehát szóbanforgó írónk által rendkívül nagyra becsült Somlyó Zoltán, vagy Faludy György, kik fordítónknak egykor kollégái s harcos társai voltak a KORUNK hasábjain, Budapesten egy Brecht kötetet adnának ki és azt itt el is olvashatnák, Brecht fordítója bizonyára szerényen félrevonulna, bár az irodalmi és a kiadói élet gyakorlata, mint azt ama bizonyos Goethe nevezetű író esetében is tapasztalhatjuk, hazai alkotási és olvasási igényeink kielégítését egyáltalán nem zárná ki Kedves Felsőbb Szerv, bár e sorok írója nem tudja, hogy ön melyik íróasztalnál, melyik karosszékben ül, úgy gondolom, az volt a leghelyesebb, hogy ezt az apró, de gyanúim szerint (bocsánat a kifejezésért !) „tipikus" bürokrata morzsát megírtuk, hátha a köz- és az irodalom ügyei miatt nemesen elégedetlen, ajánlattevő története eljut azokhoz, akiknek az irodalom adminisztrálásában nem a bürokrácia a szívügyük, hanem mint szóbanforgó írónak, mindenekelőtt az irodalom és lelkes tudni és ismerni vágyó új olvasótömegeink érdeke. Fentiek hitelességéért szavatolva, maradok az igen tisztelt Felsőbb Szervnek elvtársi üdvözlettel. Úgyis mint az irodalomra ártalmas bürokrácia esküdt ellensége: MELIUSZ JÓZSEF Ilyenkor nyárutóján, szépsége teljes pompájában mutatkozik Temesvár,a Bánság metropolisa. És ezt a szépséget nem a természet adta, amely bizony elzárta előle a bőség szaruját és mostohán bánt a várost környező minden változatosságot nélkülöző tájjal: itt nincsenek magas hóborította hegyláncok, mint Szeben hátterében, vagy dombok, amelyek Kolozsvárt körülölelik, de hiányzik a nagy víz iszint a Maros, amely méltóságosan hömpölyög Arad falai alatt. Temesváron a városkép szépségét az ember teremtette. Ember kezemunkája csapolta le a mocsarakat és ásta meg a Bega várost átszelő medrét, húzta meg a széles utcák egyenes, egymást derékszögben keresztező vonulatát, építette be azokat házakkal, tiszteletet parancsoló, szép építészeti emlékművekkel és varázsolt minden talpalatnyi helyet árnyas ligetekké, virágos kertekké, lombos fasorokká, így pótolta az ember Temesváron azt, amit a várostól a természet megtagadott és így lett Temesvár a rendezettség kellemes érzetét keltő kertvárossá, az ember építő és természet átalakító akaratának, tudásának jelképévé. És, mert minden város a társadalmi élet megépített keretét alkotja, amely egyszerre fejlődik és egyszerre alakul át a társadalommal, annak anyagi és eszmei szükségletei kielégítésének megfelelően, történeti fejlődése folyamán Temesvár városképe is az állandó változást tükrözi; más volt i az Anjouk és a Hunyadiak gótikus, feudálisan anarchikus, városa, és más a törökök orientális despotizmusáé, megint más az osztrák abszolutisztikus centralizmus barokkvárosa és más a tőkésrendszer ipart központosító, spekulációs Temesvára. Népi demokratikus rendszerünkben új városrészek alakulnak, a környező falvak bekapcsolódnak a városrestbe, bővülnek az üzemek, iskolák és más kultúrintézmények létesülnek, kiépül a villamosvasút hálózata is, amely a városközponttal köti össze a tőkés rendszer alatt elhanyagolt munkáslakótelepüléseket ésmaholnap már a most épülő új Bega-hídon fogják a közlekedést le-írta: BLEYER GYÖRGY építész bonyolítani a pályaudvar felé. A jó gazdára vall az is, hogy mindenfelé utcákat köveznek és atatarozási munkák építőállvánnyai fogják körül az épületeket, így a Hunyadi-kastélyt, a főpostát és még számos más házat, hogy új lakóházak építéséhez kezdenek, mint a város szívében is, szemben a tartományi néptanács épületével. Már készülnek a bukaresti tervező intézetekben azok a tervek, amelyek Temesvár szocialista átépítésének alapjait képezik. A hűbéri korszakban Temesváron a megismétlődő ostromok és a várépítések következtében rengeteg értékes műemlék pusztult el, így a törökök alatt teljesen lerombolták, vagy mecsetté építették át a gótikus Szt. György, Szt. Márton és Szt. Elidius templomokat. a Szt. Margit és a Szűz Mária kápolnákat. Az osztrák hadmérnökök rombolták le a Szt. Katalin templomot. A tőkés társadalomban talán még nagyobb hévvel folytatták a rombolást: lerontották a barokk várkapukat és pénzéhes papok a bankárok kezére játszották a szintén barokk stílusú Szeminárium és a Piarista (volt jezsuita) templomokat. Mindkettőt földig rombolták, hogy helyükre a Temesvári Bankot és a Magyar Általános Hitelbankot építsék, a tőke temesvári fellegvárait Hasonló sorsra jutott a vár főőrségi épülete is: emeleteket húztak rá és az Agrárbank, a későbbi Román-Olasz Bank tette meg székházának. A falbontó, épületrontó csákányok nem álltak meg a legszebb, a legbecsesebb építészeti műemlékek előtt sem. Nem volt kegyeletes kéz, amely e kegyetlen pusztításnak álljt parancsolt volna. Ám ki is várt volna kíméletet török basáktól, osztrák hadmérnököktől és mindenféle nemzetiségű bankvezérektől ? ! De úgy látszik, mintha az építészeti műemlékek lebontása temesvári— haladónak nem éppen mondható — „hagyománnyá" vált volna, mert ime, még napjainkban is a történelmi és építészeti műemlékeket védő különleges törvények és rendelkezések ellenére a műemlékdúló tevékenység helyenként tovább fogik. Ez a művelet a temesvári vármű utolsónak megmaradt, sokszögű bástyájának lerombolásával folytatódott, azzal az indokolással, hogy kazamatáiban a francia forradalom fogoly katonái sínylődtek és, mint ilyen, érdemes az elpusztításra. Ilyen alapon a szovjet a leningrádi Péter és Pál-erődöt nyugodtan lerombolhatta volna, de nem tette, hanem emlékeztetőül múzeumot csinál belőle. Másik oktalan érv meg az volt, hogy kell a tégla egy munkáslakóépülethez, mikor tudott dolog, hogy az új tégla a házak építési költségének alig 8 százalékát teszi ki. régi tégla még annyit se, így azután jó darabot vágtak ki a bástyafalból és elrontották annak boltozatát is. Nehezen fogja a csákány a kemény falat, de csak sikerült hatalmas rést bontani rajta. Azután a Balázs-téren álló gyönyörű barokk palotára, a Kőszeghy-házra került a sor. Odaveszett homokkőből faragott, iónoszlopa, finomművű erkélye is, töredékei pedig ott hevernek szanaszét a Nepomuk-szobor körül. Utána a mellette álló másik, árkádos udvara, 1752-ben épült Mezrad bárónői palotát bontották le az Eminescu utcában. A bontás indokolásául az épületek rozoga állapotát hozták fel, pedig bizony azoknak semmi bajuk sem volt, mint ahogyan azt az akkoriban a helyszínre kiszállt mérnökbizottság megállapította. Az elpusztított paloták helyére virágos pázsit került, emögött pedig bérházak csupasz tűzfalai éktelenkednek. Ezek aljában lacikonyhaszerű nyári vendéglő létesült. Ezért aztán igazán nem volt érdemes e kétszázéves építészeti remekműveket lebontani. De még itt sem állt meg A rombolás. Legújabban az 1744- ben épült „Arany Csikó” vendéglő épületét tették a földdel egyenlővé. A híres vendéglőt az okiratok már 1721-beri, vagyis 4 évvel a város visszafoglalása után említik. Barokk stílusú kapukiképzése egyike volt a legszebbeknek az országban. Helyét itt is virággal és gyeppel ültették be és néhány padot is állítottak fel: az itt üldögélők felváltva vagy a szomszédos ház tűzfalát nézegetik, vagy pillantásuk a borzasztóan elhanyagolt, szintén építészeti műemlékszámba menő Erdélyi-kaszárnyára esik. Délkelet-Európa, e leghosszabb épületére, amelynek építését még 1719-ben a Hunyadi János által épített városfal felhasználásával kezdték meg. Szép dolog volna ezt a tisztes korú épületet szakszerűen restaurálni, eredeti, 1849-ben lebontott toronysisakját rekonstruálva újjáépíteni és kulturális intézmények céljaira felhasználni. E kaszárnya udvarán hosszú, téglaboltozatú, valószínűleg még a török időből származó és sokáig istállóként használt épület áll, amelyet már egy 1727-ből származó városterv feltüntet. Külső megjelenési formájának legjellegzetesebb elemeit, a támpilléreket napjainkban faragták le. Eltűnt az Egyesülés teréről az újgótikus katonai emlékmű is, mert a katonatemetőbe helyezték át Szép építészeti alkotás volt és térközéppontot jelző hangsúlyként majdnem száz esztendőt ért meg eredeti felállítási helyén. Bizony, szomorú jelkép ez az emlékmű, a Habsburg reakció, Ferenc József császár emelte a szabadságharc leverésének emlékére. Hasonló célzattal emelt számtalan emlékmű áll még ma is a Szovjetunióban. Így többek között Odesszában a Puskint üldöző Voroncov herceg szobra is. De a szovjet emberek nem pusztították el a szobrot, hanem Puskin epés epigrammájával látták el. így kellene ezzel az emlékművel is eljárni és abból mindjárt az 1848-as eszmék mai megvalósulásainak jelképe lenne. Elpusztultak még más emlékművek is. így a katonai temető falába helyezett sírkövekről levakarták a nemesi címereket, az Eminescu utcai, legendás történetű „vastuskóról” felelőtlen kezek letörték a hatalmas lakatot. Foghíjas lett a történelmi Temesvár, tovább pusztulnak az emlékművek ,holott törvények és törvényerejű rendeletek a történelmi és építészeti emlékművek legmesszebbmenő védelmét írják elő. Amúgy látszik egyesek egyszerűen csak azt a szempontot követik, hogy kevesebb fejtöréssel, költséggel és munkával jár a régiépületek lebontása, mint szakszerű helyreállításuk és a gondozásuk. Bizony, ezekkel a bontásokkal, csonkításokkal csorba esett Temesvár városképének szépségén. Ezt kiköszörülni azután jószándékkal ugyan, de minden hozzáértés nélkül fogtak hozzá. Először a mozikra került a sor. A belvárosi Capitol-mozi előtt felállították Eminescunak, a nagy román költőnek szobrát. Eminescunak már régen kijárt, hogy Temesváron is szobrot emeljenek, de nem ilyent: rettenetes elképzelésű, tarka-barka talapzaton áll a költő eléggé sablonos mellszobra. Különböző, értelmetlen formájú idomból rakták össze ezt a szürkére vakolt, aranyos konzolú talapzatot, amely mellé vörös vázát és fehér márványból készült nyitott könyvet raktak. A nyári mozinak zöld folyondárral dúsan befuttatott, düledező fakerítése volt. Ennek helyébe vakolt téglakerítést emeltek. Nehéz volna megállapítani, milyen stílusút, leginkább sivár temetőkerítésre emlékeztet. Csak egyetlen dolog segíthet rajta: ha az idők folyamán valami kúszó növényzet zöld palástjával minél többet eltakar belőle. A gyárvárosi Alexandru Sahia mozi volt a következő áldozat. A bukaresti, spekulációra épült blokkokról ellesett mintájú, orgonasípszerű oromzattal láttak el, eleje miniatűr boltíves portikuszt húztak és oldalaira habarcsból édesanyánk rácsos tésztájára emlékeztető mértani ábrákat raktak. Nem kerülte el a ,,végzet” a sivár „Rózsa-kerti helyén létesített nyári színházat, ezt a nagyszerű kulturális létesítményt sem, amelynek színfalát vörösre vakolt, a sakkjáték bástyafiguráihoz hasonlító téglafal képezi. Utoljára emlékezzünk meg a Köztársaság útján felállított és állandóan újabb költséges hozzáépítésekkel „gazdagított” szökőkútról is, immár a harmadikról, amelyet Temesváron az idők folyamán emeltek. Az elsőt még az első világháború előtt állították fel a Neptun-fürdő előtt, főmotívuma egy száján keresztül vizet lövellő, zöldpatinájú bronzhal. A második a két világháború között létesült az erzsébetvárosi Dózsa-parkban: itt már három műkőhal szerepel, tudtommal azonban soha víz nem szökellt szájukból. A harmadik a már említett Köztársaság-úti új szökőkút, napjaink terméke: ennél a halak száma már ötre emelkedett. A halmotívum két emberöltőn keresztül, mint hazajáró, állandóan szaporodó rossz lélek kísért. Félő, hogy ha a temesváriak egy negyedik szökőkút építését határozzák el, azon már hét hal fog szerepelni és így tovább. Az oknyomozó történet még nem tudta megállapítani a temesváriak e halfetisizmusának eredetét, de az is lehetséges, hogy jelen esetben egyszerűen fantázia hiányáról van szó. Ez azonban csak a főmotívumra vonatkozik, mert az új szökőkút bizony mellékelemekben is bővelkedik: ékítményes vázák és lepényszerűen elterülő műkóvirágok, a csapongó képzelet e szüleményei élénkítik az utcaburkoló kövekből, műkőből és bádogból összerótt szökőkutat, amelynek egyetlen szép eleme a víz. Egyetlen dolog különbözteti meg ezt a kutat elődjeitől: az ötfarkú csillagot ábrázoló alaprajzi elrendezés, ami a szocialista eszmei tartalmát fejezi ki — a tervező csak arról feledkezett meg, hogy ezt kizárólag repülőgépről lehet észlelni. A temesvári városkép gazdagítására szánt ilyenszerű építmények láttán, önkéntelenül is felvetődik a kérdés: honnan vették az illető építészek és szobrászok ezt az irtóztató tehetségtelenséget, honnan szívták tele tervező képzeletüket ily tömény ízléstelenséggel, hol voltak az Építészszövetség és a Képzőművészszövetség helyi csoportjai, hogy nem hallatták tiltakozó szavukat, és hová tették szemüket azok, akik ezeket az építményeket, a giccs e hatványozott kiadásait jóváhagyták akkor, amikor országszerte szebbnélszebb épületek és főleg szobrok hírdetik, hogy a szocializmusban a művészetek, és köztük az építészet is, felszabadultak az osztálytársadalom ráverte béklyóktól. Lehetetlen helyzet az, hogy városszépítés és a város szépségeinek megőrzése gazdátlan jószág legyen, hogy a városi néptanácsnak egyetlen osztálya se feleljen érte. Mentsük meg hát, ami még menthető a haladó, a régi szépből és legyen szemet gyönyörködtető és művészien tökéletes az út, amit építünk. Temesvárral, amellyel mostohán bánt a természet, bánjon továbbra is jól az építő, az alkotó ember keze. Felelőtlenség és hozzánemértés Műemlékek pusztulása és stílustalan „városszépítés“ Temesváron TORVfiNYSZBKI JEGYZETEK A per tovább folyik Mároohévszén az eldőlő munkások joilius 7-én megkapták a fizetésüket, S aztán indulhattak haza, így a gyimesiek népes csoportja is. Csakhát, amíg megjön a vonat s felcihelődhetnek rá, bevonultak a restibe, lemosni az ut porát. Bement velük Ambrus Miklós is, Szőcs Demeter is s bár külön, — hiszen külön csoportban dolgoztak, külön vették fel a fizetést is, — elkezdtek inni. Amikor a vonat érkezését jelezték összeszedték a holmijukat s kimentek az állomás elé. Itt szólalkoztak először össze. Azon, hogy miért Ambrusék kapták meg először a fizetést, mikor Szöcsék régebben várnak, de a szólalkozásból nem lett semmi, mert az emberek szétválasztották őket s aztán felkapaszkodtak ők is a vonatra. Csak Gyimesfelsőlokon, amikor kiszálltak a vonatból és beindultak a községbe, került sor a tettlegességre, Ambrus Miklós a vonaton kiürített üveggel hátulról fejbevágta Szőcs Demetert. Az eszméletlen embert beszállították a kötözőhelyre, Ambrus pedig hazament. Ez a Csíkszeredai rajoni törvényszék egyik periratának az anyaga. Szőcs Demeter perbe fogta Ambrus Miklóst. S ahogy annyiszor meg szokott történni, — a tárgyalás során kilátásba helyezett „börtönbüntetés említésére, — a két fél kijelentette, hogy kibékül. (Persze Ambrus fájdalomdíjat ajánlott fel ) Ezzel még akár egy évvel ezelőtt is véget ért volna a törvényszéki eljárás. Most azonban az egyik új törvény értelmében, a bíróság még akkor is folytathatja az eljárást, ha a felek kibékülnek. A duhajok már nem ússzák meg olyan simán. A Csíkszeredai rajoni néptörvényszék hat hónapi börtönbüntetésre ítélte Ambrus Miklóst. Az ítélet példát szolgáltatott a fizetőképességükben túlságosan is öntelt duhajok számára. A verekedéseket itt- már nem oldhatják fel a bukszájuk- ’ban meglapuló százasok meglobog- ,tatásával, hanem a vádlottak padján , kell végighallgatniok az ítéletet, tör- vényeink szigorát. VÁRADI KÁROLY Szőnyeget is gyárt a nagydisznód! „Dacia“ textilgyár. Egyelőre igaz, még csak 3600 darab kerül havonta az üzletekbe, de egyre nő a szőnyegtermelés. ELŐRE 1849 október 6-ra emlékezünk Minden évben kegyelettel emlékezünk meg a tizenhárom forradalmi tábornokról, akik Aradon, 1849 október hatodikén a magyar szabadságharc vértanúi lettek. Aligha akad magyar ember, aki ne ismerné az aradi vértanuk kivégzésének történetét és előzményeit. De azért október 6-án, mikor róluk emlékezünk, lapozzuk vissza 107 évvel a történelem nagykönyvét. 1849 augusztusában Arad lett a magyar forradalmi kormány és az országgyűlés székhelye. E napokban az aradi várból irányította Kossuth Lajos a szabadságharcot. Erre a környékre vonultak a forradalmi seregek fő erői, amelyeknek soraiban a magyarok mellett a románok, németek, szlovákok harcoltak a közös szabadság kivívásáért. Az ellenforradalmi császári és cári csapatok hatalmas számbeli fölényével szemben 1849 augusztusában mér a győzelemnek egyetlen lehetősége volt: a szétszórt csapatokat a Temesközben egyesíteni és külön-külön leszámolni az ellenséges csapatokkal. Ezt az utolsó tervet is meghiúsította az áruló Görgey és klikkje. Szándékosan elkésve vezették a forradalmi seregeket Aradra. Itt Kossuthot és kormányát augusztus 11-én lemondásra kényszerítették, majd két nappal később végrehajtották a világosi feltétel nélküli fegyverletételt. Az elfogott tizennégy forradalmi tábornok perét és halálra ítélésüket sietve rendezték meg Aradon. Egyet közülük nem tudtak kivégezni. Lenkey János tábornok a világosi katasztrófa után eszét vesztette s így nem hajthatták végre rajta az ítéletet. De gondoskodtak róla, hogy olyan bánásmódban részesüljön az aradi várbörtönben, amelynek nyomán még egy félévvel sem tudta túlélni társait. A kivégzés napjául tüntető módon 1849 október hatodikát jelölték ki. Ugyanis ezen a napon volt egyéves évfordulója a bécsi forradalomnak, amely éppen azért tört ki, hogy megakadályozza a magyar forradalom ellen készülő fegyveres támadást. A kivégzés, amelyet az ellenforradalom a megfélemlítés egyik fő eszközének szánt, a magyar nép és a szabadságharcban résztvett többi nép tudatában azonban a Habsburgok véres gazságainak jelképe lett. A kivégzett tábornokok között többen kerültek ki más elnyomott népek fiai közül: Damjanich szerb, Knézich horvát, Leiningen német, Pöltemberg pedig osztrák volt. A román nép széles tömegei között is elevenen él a tizenhárom vértanú emléke. A Vécsey tábornok vezette seregrészekben számos román katona harcolt. Hazánk dolgozói, magyarok, románok, németek nem egy alkalommal rótták le kegyeletüket a tizenhárom vértanú emléke előtt. Erről tanúskodnak többek között a vesztőhelyén elhelyezett ezüst koszorúk is, amelyekből jó néhány máig is megmaradt. A tizenhárom forradalmi tábornok harca és emléke hazánk egész népének közös forradalmi hagyománya. Ennek egyik legszebb bizonyítéka az a nagyméretű emlékünnepség, amelyet 1949 október 6-án rendeztek Aradon. A századik évforduló alkalmával Arad dolgozóinak tízezrei vonultak ki az egykori vesztőhelyre, nemzetiségre való tekintet nélkül, hogy a párt és a kormány számos vezetőjével együtt róják le kegyeletüket. ... Közvetlenül a kiegyezés után, még 1867-ben kezdeményezték, hogy a tizenhárom tábornok vértanuságának helyét emlékművel jelöljék meg. Az agyonlőtt négy vértanú kivégzési helyét, — mivel az a vársáncok között van —, nem lehetett megjelölni, mert az osztrák militaristák vezetése alatt álló császári-királyi „közös” hadsereg parancsnokai ezt nem engedélyezték. A bitófán meghalt tábornokok kivégzési helyét — amely a Vesztőhely nevet kapta —, még 1867-ben egy fakereszttel és egy eperfával jelölték meg. Később, 1874-ben egy kőoszlopot, majd 1881-ben a ma is meglévő szerény emlékművet emelték közadakozásból. A második világháború idején a Vesztőhelyen lévő emlékmű áldozatául esett néhány fasiszta tiszt galád provokációjának: ledöntötték az emlékoszlopot Dolgozóink ma nemzeti különbségre való tekintet nélkül egyformán magukénak vallják a közös haza területén lefolyt forradalmi megmozdulások összes hagyományait. A felszabadulás utáni első években helyreállították a vesztőhely régi emlékművet. Már akkor újra felmerült a Vesztőhely parkírozásának terve, melyre azonban csak a közelmúltban került sor. Természetesen a vesztőhelyi park létesítésével nem tekinthetjük befejezettnek a tizenhárom vértanú emlékének méltó megörökítését. Ezen a téren még komoly feladataink vannak, így például még nem jelent meg olyan tudományos munka, amely végleg tisztázná a tizenhárom aradi vértanú kivégzésének pontos körülményeit, az ellenforradalmi véres hajsza aradi szakaszának történetét. Máig sem tudjuk, hogy a Vesztőhely melyik részén van a bitófán kivégzett kilenc tábornok meggyilkolásának pontos helye. Történészeinken, tudományos szakembereinken a sor, hogy vállalkozzanak e mulasztások pótlására. Most, amikor a tizenhárom aradi vértanú kivégzésének 107. évfordulójáról emlékezünk, bízunk abban, hogy történészeink is eleget tesznek a rájuk váró tennivalóknak. GLUCK JENŐ, az aradi tartományi múzeum főmuzeográfusa 1050. október, szombat '' TÖRTÉNT NAGYVÁRADON... S ott is, a nagyállomás egyik raktárában. Kezdődött azzal, hogy feleségemmel együtt elhatároztuk, nyári szabadságunkat Eforián töltjük, s motorkerékpárunkat is magunkkal visszük. Egy forró nyári napon tehát, szovjet „K. 125“ típusú motorkerékpárom társaságában beállítottam a fent említett állomás raktárába. — Egy motorkerékpár, 150 kiló — mondta unottan a raktárnok. — Bocsánat — jegyeztem meg szelíden — benzin nélkül pontosan 75 kilót nyom a kerékpárom. — Egy motorbicikli nálunk 150 kiló — mondta ellentmondást nem tűrő hangot a hivatalnok, — feladja az elvtérs, vagy nem ? *— Hogyne, hogyne — siettem válaszolni — persze hogy feladom, csak éppen bátorkodom megjegyezni, hogy ez kismotor, a súlya 75 kiló, miért fizessek tehát kétszeres viteldíjat ? —, Ha parancsolja, feladhatjuk kilogrammonként is gyorsárunak. — Helyes, vegye fel kilogrammonként. A FÉNYKÉPÉSZETBEN HASZNÁLATOS kondenzor lencsék előállításával kísérleteznek a marosvásárhelyi Oglinda kisipari termelőszövetkezetben. Az eddigi kísérletek biztatóak s több mint valószínű, hogy rövidesen hazánkban is sikerül előállítani a kondenzor lencséket, amelyeket eddig külföldről szereztünk be. IHATÓVÁ TESZI A TENGERVIZET német szakemberek nemrégiben kidolgozott igen egyszerű eljárása. A tengervíz sótartalmát nem lepárlással, hanem kémiai úton vonják ki. A módszer alkalmazása lehetővé teszi a tengerparti sivatagi vidékek sómentes vízzel való ellátását. Eddig csak igen költséges eljárásokkal tudták ihatóvá tenni a tengervizet. A GYÓGYNÖVÉNYEK KÖZÜL a múltban mindössze hét fajtát termesztettünk az országban, ma már 28 gyógy- és aromatikus növényfajtát termesztünk. A belföldi gyógyszeripar ellátásán kívül közel 20 országba exportálunk gyógynövényt. — Csakhogy — vakarta meg az állát a hivatalnok, — ha gyorsárunak adjuk fel, a 75 kilós bicikli ismét 150 kiló lesz. — Vegye fel ahogy akarja — legyintettem fáradtan, mindenbe beleegyezően. A raktárnok a nyomtatvány után nyúlt. — Egy darab motorokerékpár — vezette rá — Nagyvárad— Eforia, személypoggyász 91 lej. Két hét múlva, balsejtelmekkel, eltelve igyekeztem motorokerékpárommal a konstancai állomás felé. A raktáros nő ránézett a gépre. — Egy kis motorkerékpár — mondta — 75 kiló. Konstancáról Nagyváradra személypoggyász ára 52 lej. Eddig a történet és most egy találós kérdés következik: Ha Konstanicán 75 kiló egy 75 kilós kerékpár, akkor Nagyváradon miért 150? Reméljük, hogy a nagyváradi vasútállomás igazgatósága valamennyiünket, megkímél a hiábavaló fejtöréstől és elsőnek küldi be a rejtvény megfejtését. Dr. DENGELEG TIBOR ÁLLAMI GAZDASÁGAINK ebben az évben eddig csaknem 63.000 tonnta zöldséget és 5680 tonna gyümölcsöt szállítottak kereskedelmi egységeinknek. KUJBISEVBEN üzembe helyezték a vízierőmű hatodik áramfejlesztő gépcsoportját, rövidesen a hetediket is üzembe helyezik. I. C. FRIMU MELLSZOBRÁT LEPLEZTÉK LE GALACON, a romániai munkásmozgalom nagy harcosa születésének 85. évfordulója alkalmából. NYUGAT-NÉMETORSZÁGBAN a munkanélküli orvosok száma eléri az 4500-at. Miközben Adenauer kormánya évente 30.000 márkát költ az új Wehrsmacht minden egyes katonájára, egy kórházi ápolónő évi fizetése nem haladja meg az 1200 márkát. ŐSZI NAGYVASAR SZTALINVÁROSBAN. Október 18-án tartják a Baromvásár téren az évi állatvásárt, a sztálinvárosi központi piacon pedig 19—21 között az őszi kirakodó nagy- vásárt. Bábosok találkozója A FÁBÓL FARAGOTT “LUDAS MATYI A kolozsvári Állami Bábszínház előadása Ők azok a színészek, akiket minden előadás után "nyugodtan fel lehet akasztani ", szokták mondani szellemesen a bábszínházak fából faragott vagy gipszből öntött apró művészeiről. Iinta ide, tréfa oda, a kolozsvári Állami Bábszínház magyar tagozatának bábjai bizony nem érdemelték volna meg ezt a sorsot a LUDAS MATYI szerdai előadása után. Nem érdemelték volna meg, de lett is volna, aki megvédje őket: a közönség, amely tomboló, lelkesedéssel ünnepelte az „apjuk" vagy „anyjuk” — a mozgató és beszélő művészek — karján a színpad elé vonuló kicsiny szereplőket. Ebben a tomboló lelkesedésben sok volt az igazi, nemes lelkesedés, de sok volt a szó szoros értelmében vett tombolás is — tekintettel arra a körülményre, hogy a közönség jórészt vörösnyakkendős, kipirult arcú, borzas gyermekekből állott. Az egyetlen „színész", akire mégis csak borult valami ennek a fenyegető sorsnak az árnyékából, Döbrögi volt, a gonosz, szívtelen és kapzsi földesúr, aki oly szivtetlenül bánt a jobbágyaival, s hogy sorsát elkerülte, csak annak tulajdonítható, hogy Ludas Matyi, előzőleg háromszor jól eltuzsnakolta... Ez volt a hangulat, amikor a közönség kivonult a színházi teremből. Sokaknak a tekintett fordult érdeklődve a nézőtér közepe felé, ahol két hosszú asztal terpeszkedett, megrakva lepe - dőnyi nyomtatványokkal, jegyzetpapé-.. ral, ceruzákkal •. ■ Ugyanis az előadás egyben versenyelőadás volt — a két hosszú asztalnál ült a bíráló bizottság — a vidéki bábszínházak egyhetes fővárosi vendégszereplésének keretében, amelyet a Művelődésügyi Minisztérium színházi osztálya elismerést kiváltó agilitással és jó körültekintéssel rendezett meg. Hogy a tizenöt vidéki bábszínház közül — s ezekből három, magyar — melyik kerül ki győztesen a szép versengésből, majd megtud-tjuk később. Most hadd számoljunk be néhány szóban a kolozsváriak fenti előadásáról, amely egyben a három magyar nyelvű bábszínház — a nagyváradi, marosvásárhelyi és kolozsvári — bemutatói közül a legelső volt. Fazekas Mihály remekéből — Móréz Zsigmond színpadi változatának ■ felhasználásával — HUNYADI András, a kolozsváriak fiatal dramaturgja és rendezője írt bábosai számára okos, nevettető, de a forradalmi szellemet is ébreszgető játékot. Célja nem az volt — és ezt csak helyeselni lehet —, hogy úgynevezett nagy előadás, tehátlényegében színházat utánzó előadás számára írjon szöveget, hanem viszszatért a bábszínház ősi hagyományaihoz, s egyben a magyar vásári mulatságok oly mélyen elfelejtett hagyományaihoz is, az üdítő, vérpezsdítősszivet-lelket megmozgató, tehát a szó legnemesebb értelmében vett szórakoztatáshoz. S minthogy a rendezés is a kezében volt, sikerrel valóra isválthatta szándékát. Élénk ritmusú, változatos, magával sodró előadást produkált, amely végig lekötötte nemcsak a kicsinyekből, hanem felnőttekből is álló közönség figyelmét. Nagy segítségére volt ebben Alexandru RUSAN, a kolozsvári bábszínház ugyancsak fiatal díszlet- és bábtervezője, akinek pompás, ötletes és színes díszletei többször kaptak nyiltszini tapsot, mihelyt a függöny félregördült. S bábjait, a hetyke, lúdtollas kalapot viselő Matyit, a nagyhasu, nagybajusza Döbrögit, a kedves kis Juliskát, a horgasorru, rusnya vénasszonyt, Döbrögi cselédjét, — kedves emlékeink közé tesszük el. Az előadás, „keretéből" ki kell még emelnünk HUBESZ Walter kifejező kísérőzenéjét, amelyet népdalok felhasználásával állított öszsze. ■ S emlékezzünk meg külön a színészekről, a láthatatlan „főszereplőkről”, akik csak egy-két percre jelentek meg előttünk csinos munkaruhájukban, az előadás végén, amikor a közönség lelkesedése a színpad elé szólította őket. Legelőször is említsük meg BENEDEK Dezsőt, Döbrögi Mozgatóját, aki talán a legnagyobb sikert aratta. De jók voltak, nagyon jók a többiek is: BONDA Ferenc (Ludas Matyi), TISCH Gizella (az anya), BOTHOS Julia (Juliska), VARGA Béla (Gergely), PETER János (Kobak), s a kisebb szerepekben LUKASZ Bella, MÓRICZ András, SZABÓ Lajos. S kitűnőek voltak az igazi névtelenek akik a bozontos pulikutyát, az izgő-mozgó ludakat, a pompásan vágtató paripát, a csörgő szajkót mozgatták... Szép volt, jó munka volt. LŐRINCZI LÁSZLÓ