Előre, 1958. március (12. évfolyam, 3219-3244. szám)
1958-03-01 / 3219. szám
A békére, építőmunkánk újabb győzelmeire szavazunk KOVÁCS GYÖRGY: A község vagy falu lakóházakkal beépített területet jelent, ahol egymás közvetlen szomszédságában élnek az emberek s a szomszéd tyúkjaival vesződnek, különösen tavasszal, amikor a veteményes kertben garázdálkodnak a szárnyasok vagy betűr a disznó a kerítés alatt. A községről vagy faluról alkotott megszokott kép felbomlik, ahogy az ember behatol a havasi világba. A havasi emberek települési viszonyai nehéz közigazgatási-szervezési kérdések elé állítják az államot s ugyanakkor olyan objektív nehézségeket emelnek a gazdasági-kulturális fejlődés elé, amelyeknek legyőzése csak hosszas átalakulási folyamat révén lehetséges. Élesdtől északra, alighogy elhagyja az utas az alföld szélén épült rajonszékhelyet, Váci táj roppan a tekintet elé szűkülő völgyekkel, meredek, erdős hegyekkel. Hegyipatakok rohannak és az olvadástól megdagadt víz zúgva zuhan az alföld felé. Előttünk a Varatyik erdős, meredek fala emelkedik. Sokat kanyargó, meredek szerpentin vezet a csúcs felé. Erdő köröskörül. Csupasz ágú fák állnak őrt a néhol még jégpáncéllal borított út mentén. A szerpentint a hegyoldalba vájták. Néhol a szikla széttöredezett darabjai ráomoltak, másutt az oldalból kitörő forrás Vize mosta el az úttestet. Sehol élő lélekkel nem találkozik az utas. Lent Élesden hetivásár van. A vásárra menők már a korareggeli órákban leszivárogtak a havasból s hazafelé majd csak alkonyattájt vagy a késő esti órákban indulnak. Dél van. A nap is kisüt a felhők közül és lángra lobbantja a februári hótalan erdő tavaszi rügyezésre készülődő fáit. De egyszercsak mégis fölbukkan ez erdő közt az egyik útkanyarban egy alig öklömnyi leányka, erősen szőke, lenszínű hajjal, piros ruhácskában. A mesebeli Piroska jut az ember eszébe. Hogyan tévedt ez a csöppség, kezében iskolai tarisznyával, erre az embertelen, félelmetes tájra ? — Álljunk meg, — mondom. — Kérdezzük ki. Ltitársam, aki igen jól ismeri a havasi lakosság életét és szokásait, megnyugtat: — Egy gyermek megy haza az iskolából. Úgy látszik, most engedte ki őket a tanítónő. Mindjárt találkozunk többel is. Aztán a szerpentinből kiszakad egy útszalag balra. Feketeerdő felé, majd még néhány kilométernyi kapaszkodás felfelé áz, egyre mély(fajt” süllyedő völg. . .ioit, c.. a. s az erdő. Fönt vagyunk a tetőn. Élesdtől mintegy harminc kilométernyi távolságban. Ez a tető azonban nem valamiféle hegyormot jelent, nyeregszerűen elnyúló gerinccel s a túlsó oldalon lefelé ereszkedő utakkal. Nagy kiterjedésű, letarolt mező szélén állunk, földtüremlések s a ráncok mögött alattomosan meghúzódó hófoltok köröskörül, a távolban kiemelkedő hegycsúcsok. Dehát hol a falu? Szanaszét a hegyekben. Itt-ott fölpiroslik egy ház vörös tetőzete, másutt megfakult, kopott kucsmára emlékeztető szalmafedél emelkedik ki a hepehupás mezőből. Bizony távcsőre volna szükség, hogy az egymástól több kilométernyi távolságra eső házak szalmafedele alatt megláthassa az ember a mogorván előretekintő ablakocskákat. Furcsa és szokatlan képe ez az emberi településnek. A házak még véletlenül sem épültek az út mellé, hanem bent a mezőben, rendszerint egy-egy dombnak az oldalán, nyilván háttal a szélnek. A házakhoz nem vezet sem ösvény, sem mezei út, árkon-bokron át járnak az emberek, keresztülgázolnak a hegyipatakokon, a zsombékoson, amelyben megülepedik a Víz , elnyeli a gyanútlanul lépegető lábakat, hogy aztán befolyjon még a csizmaszáron is. Csizmában persze csak az idegenek járnak, akik hébehóba ellátogatnak ide. Az idevalósiak az ősi ledeskott és a pötyögök darócnadrágot viselik. Ez hát a község, ahová igyekeztünk. Sólyomkővár. Község, mely itt van körülöttünk és mégsincs sehol, alig bírja létezését érzékelni a szem. Cudar szél fúj a havasban. Vijjogva borotválja a nagy kiterjedésü legelőket s kifordítja a kabátszárnyat. Mit termelnek ezen , „eljárta területen, ezen a mostoha havasi földön ? Legfőképpen krumplit. De szinte csodával határos, hogy még egy-egy keskeny búzavetés üdezöld színe is előbukkan a barnás-szürke legelők végtelenjéből. Hogy kerültek ide ezek az emberek, akik itt élnek ? Kik ezek s a történelemnek miféle szele hordta ide őket ?. Miféle szerelem kötötte őket ehhez a mostoha tájhoz, ahol a településük is olyan, mintha a szél hordta volna szét a házakat és ültette volna el a havasi tájnak egy-egy pontján ? A bihari hegyeknek ezt a részét szinte kizárólag szlovák lakosság lakja már évszázadok óta. Kevesen vannak. Az egész ország területén számuk alig tesz ki 29-30 ezret. Viszont amennyire ez a távolélés a sűrűn lakott vidékektől gátolta gazdasági és kulturális életük fejlődését, olyan mértékben hozzájárult, hogy megőrizzék magukkal hozott népi szokásaikat, öltözetüket, stb. Már jó negyedórája arra a pirosszoknyás, fehéringes pontocskára szögezem tekintetem, amely messzire tőlünk, az út szalagján tűnt föl , lassan közeledik. Hol elnyeli alakját egyegy földhajlat, hol pedig újra előbukkan a domb kúpján. Valamit cipel a hátán. Hamarosan kiderül, hogy a havasban egy kis vízimalom is van. Ott járhatott ez a leány s a megőrölt lisztet hurcolja hazafelé. A szél süvölt, a csontokig hatol s a hófoltok fénylenek a napsütésben. A leány pedig fehér ingben rója az utat. Edzett, kemény nép lakja ezt a komisz, vad világot. Az emberek hozzáedződtek a természet mostohaságához és dacolnak vele. Amikor a havasi szlovák lakosság egészségügyi viszonyai felől kérdezősködtem, a sólyomkővári néptanácsi elnök elmondotta, hogy az egész havason, noha a népi demokratikus rendszer egészségügyi intézményei többször végeztek egészségügyi szűrővizsgálatot, az utóbbi tíz esztendőben mindössze két tuberkulótikus esetet találtak._____ Valamikor hatalmas kiterjedésű erdőség borította ezt a havasi részt is, ahol most a mintegy 2270 lakost számláló Úgynevezett Sólyomkővár nevű község terül el, szanaszét elkódorgott házaival, úttalan világával. Az erdőségek tulajdonjogát a báró Bánffy család bitorolta. A bárónak nem kis gondot okozott a fa kitermelése és értékesítése. Ahogy a szlovákok maguk számontartják, csaknem két évszázaddal ezelőtt, 1780 táján a báró hozta ide az első szlovák telepeseket, mintegy 26 családot, hogy hozzákezdjenek az erdőség irtásához. Amint mondják, az erdőségek tulajdonosa két feltételt ajánlott nekik. Vagy nem fizet semmit a munkájukért, hanem annak marad az erdőtől megfosztott tisztás, aki onnan a fát letarolja, vagy fizet bizonyos bért a munkájukért, de ebben az esetben, ha az erdőirtók művelés alá akarják venni a megtisztított területet, kötelesek megfizetni a bárónak a földek árát. Az idetelepülő szlovákok az első feltételben állapodtak meg. Ez pillanatnyilag a földesúrnak is jobban tetszett, így inkább megtalálta számításait. Azonban hamarosan ráébredt, hogy olyan szerződést kötött, amely nem felel meg az ő érdekeinek úgy, ahogy ezt gondolta. A báró nem tudta, hogy milyen kiváló erdőmunkások telepedtek le az erdőségben. Kora reggeltől, késő estig csattogott a fejsíe még akkor is, amikor szilaj hóviharok dúltak a havasban. Az erdő rohamosan fogyott. A fa egyre apadt. A meghódított terület mind nagyobb lett. Még száz esztendő sem telt el az első telepesek megérkezése óta s a Bánffyak pert indítottak a messzi földről ideköltözött Szlovák erdőmunkások ivadékai ellen, visszakövetelve a megkopasztott földeket. Évszázados kemény munkával a a természet minden képzeletet felülmúló kegyetlenségei ellen vívott győzelmes küzdelemmel szereztek hazát maguknak az ideköltözött szlovák erdőmunkások és ragadtak meg ebben a meddő talajban, mint a fenyő szélsodorta tobozának magvai. Ma már más életük van s másképp viszonyulnak a nehéz verejtékkel szerzett vagyonkához, mint annak idején, a fölszabadulás előtti évtizedekben. Az erdőségeket bitorló földesúr és kiterjedt családja eltűnt a havas életéből. A kiszipolyozó kéz nem nyúl át a hegyormokon a fák között, hogy fojtogassa és rémízgesse az ittlakó szlovák erdőmunkások életét. A föld, ahonnan kiirtották annak idején az erdőt, valóban az övék, senki nem háborgatja őket kis tulajdonukban, sőt népi demokratikus államunk védelmezi őket és segíti, hogy az ő életük is együtt fejlődjön az egész országéval. Egyegy családnak négy-öt hektárnyi földje van. Rendszerint egy tehenecskét tartanak. A tehén kormosszőrű havasi jószág, naponta alig egy liter tejed ad. Azt elfogyasztja a család. Némelyek két-három tehenet is gondoznak, de a tejhozam—mindenütt—rendkívül—gyengé. Miért tartják hát a tehenet, ha nem a húsáért és nem a tejéért? Azt mondják, hogy a trágyáért. Elnézem a sivár földeket. Itt csak legelőtt esetleg egy-egy krumpliföldet volna szabad fenntartani, de semmiképp sem búzát termelni s ennek a célnak alávetni az állattenyésztést is. Ekkora kiterjedésű legelőkön, havasi kaszálókon, jó minőségű szarvasmarhákkal kicserélve a jelenlegi gyenge állományt és társulásba tömörülve, ez jelentené a havasi szlovák lakosság gazdagabb, napfényesebb életét. Egyesek már kezdik látni ennek az útnak helyességét. A néptanácsnál már kilenc kérvény fekszik, hogy állattenyésztő társulásba tömörüljenek. Ahogy mondják, a havasi szlovákok közt egyetlen kizsákmányoló sincsen, mindenki a maga és családja munkájából él. Persze önámitás volna azt képzelni, hogy a rossz minőségű és helytelenül használt havasi föld eltartja ezeket a viharedzett, sok nyomorúságot látott, mostoha körülmények közt oly sok évtizedig tengődött szlovák lakosságot. A férfiak, ahogy ráborul az országra a tél s fönt a havason kavarogni kezd a szélüzte hó, veszik a fejszét és a fűrészt, karikát hajlítanak belőle a nyakuk köré és elindulnak az ország legtávolabbi hegyvidékeire favágó munkát keresni. Kapnak is. Ilyen kiváló, nagy munkateljesítményű erdőirtokra szüksége van az országnak! Tavasszal aztán az olvadó hó alól párolgó savanykás földszag hazacsalogatja őket. Amikor zúgni kezdenek a jégpáncéljukat széttörő hegyipatakok, a szlovák favágó munkás sietve igyekszik szülőföldje felé, nehogy megdolgozatlanul maradjon a krumpliföldecske. A lenszőke asszony pedig, kinek karján csecsemő csücsül és szoknyájába hat, nyolc vagy tíz, tizenkét gyermek is kapaszkodik, kiáll a ház ajtajába, elnéz a messziségbe, figyeli a hegyek ormát. Várja haza az emberét, élt le mostaniig ebben a zord havasi mezőben, az anyja pedig még fiatalabb. A fiatalok általában korán öszszeházasodnak s ritka az a család, ahol nincs legalább hat gyermek. De mi történik ezekkel a gyermekekkel? Juraj Juraj, az apa, mintegy négy hektárnyi havasi földdel rendelkezik. De a család nem csupán ebből tartja fönn magát. A férfi télvíz idején messzi vidékre, is elbarangol fadöntő munkára. A felszabadulás előtt általában a gyermekek folytatták az apák sorsát: felnőttek, a leányok férjhez mentek, szülték a gyermekeket, a férfiak pedig hamarosan nyakuk köré kanyarították a széles fűrészt és rótták tovább a kenyérkereset mostoha útjait. így teltek az évek, így lobbantak föl és aludtak ki a havason az emberi életek hosszú évtizedeken, évszázadokon át, miközben fogyott, egyre apadt a báró Bánffy hatalmas erdősége s az erdő gyérülésével egyenes arányban növekedett a havasi szlovák lakosság nyomorúsága. A fölszabadulás után másképpen van. Az itteni szlovák gyermekek közül egyre többen iparkodnak fölfelé, a különböző középiskolákban, főleg Szakiskolákba. Lám, a Juraj Juraj tizenkét gyermeke közül is Ana már érettségi diplomát szerzett, egy másik testvére pedig ,Péter a nagyváradi mezőgazdasági szakiskolában tanul. A tanügyi reform után a közoktatásügy egyik gondja, hogy a szlovák lakosság iskolakérdését a megnövekedett népi igényeknek megfelelően megoldja. Ezért tervébe iktatta megfelelő számú tanügyi káder kiképzését is. Az országunkban egyre szélesebben kibontakozó kultúrforradalom kiszélesítette az oktatási kereteket az ország legelrejtettebb, emberlakta zugaiban, így a sólyomkővári szlovákoknál is. Hogyan fejlődött a szlovák oktatás ebben a községben az elmúlt évtizedek folyamán? Hogyan teljesítette ki népi demokratikus államunk a szlovák anyanyelvű oktatást ebben a havasok ráncai közt eldugott községben? Az első szlovák iskolát a Sólyomkővár községhez tartozó Hármaspatakon (Valea-Timnei) 1880-ban építette az egyház. Ez az iskola természetesen azoknak a céljait szolgálta, akiknek érdekük volt a múltban miszticizmusra tanítani a népet. Később, a román tőkés-földesúri rendszer urai és az ő államhatalmuk nem vette figyelembe az itteni szlovák lakosság számbeli növekedését s az ezzel járó tanügyi szükségleteket. Nem volt hajlandó újabb iskolákat létesíteni. Ellenben szerződést kötöttek az akkori csehszlovák állammal, mely 1936-ban még három iskolaépületet—emelt a—szétszórt—szlovákközség területén. Az a 26 szlovák erdőirtó család, akiket 1780-ban az egyik Bánffy báró idetelepített, napjainkig 2270 lakosra szaporodott. A szaporulat azért is nagy volt, mert régebben nem nyílt lehetősége a lakosságnak, hogy népesebb rétegei kitépjék magukat a havasi élet szabta sorsból, tehát kénytelenek voltak az erdőirtással és idefent a sovány, alig termő földeken megkeresni kenyerüket. Szükségessé vált újabb iskolahelyiség fölépítése. Ez a szükség hozta létre az ötödik szlovák iskolát, amelyben most Juraj Ana oktatja a kócoshajú apró csemetéket. Az új épület felépítése mintegy 30 ezer lejbe került. A lakosság, amelynek kultúrigényei és tanulási vágya rendkívüli módon föléledt a népi demokratikus hatalom éveiben, önerejéből igyekezett összehozni az új iskolát. Azonban ebből az erőből, mely a szegényes sólyomkővári életből táplálkozik, nem futotta annyira, hogy teljesen elkészüljön az iskola. Államunk nyújtott nekik segítséget, jelentős összeggel támogatva az iskola fölépítését. Ma tehát már öt iskolája van Sólyomkővár szlovák lakosságának. De történt egyéb változás is az iskolák szélesítésében. Míg a tanügyi reform előtt a már akkor meglévő négy iskolaépületben mindössze három tanerő működött, ma már 15 tanerő végzi nevelőmunkáját az itteni szlovák gyermekek között. A Margitta rajoni Bodonos faluban is meglátogattam a szlovák tannyelvű hétosztályos iskolát. Bodonoson egész más jellege van a szlovák településnek, mint Sólyomkőváron. Ezt a falut főleg bányászok lakják s az 1100 főnyi lakosságból, mintegy ezret tesznek ki a szlovák nemzetiségűek. A faluban sok az új, teljesen modern, akár városra is beillő ház, amelyek az utóbbi 5—6 esztendőben épültek állami segítséggel. A faluban egy régi hétosztályos iskola működött, amelyet nemrégen látott el a tanügyi minisztérium új felszereléssel, padokkal, asztalokkal, stb. Idén pedig, ugyancsak a központosított alapból, új iskolaépületet kaptak a bodonosi szlovákok. Végigjártam az új, hatalmas épület minden termét. Tágas, nagy osztályok, világos ablakok, a falak előírás szerint, zöld olajfestékkel lemázolva. Elmondhatni, hogy Margittarajonban nincsen párja ennek az iskolának. Még a gondozónak is külön, modern téglaházat épített államunk s melléje téglából fáskamrát is. A tantermeket parkettel padolták le. (Kár, hogy a nagyváradi tartományi építkezési vállalat a parkettezésnél felületes, rossz minőségű munkát végzett, a parkettek alatt az alapot nem szigetelte el kellően s ezért a padlózat felpúposodott. Újra kell parkettezni az egészet így a költségek, a tartományi építkezési vállalat hanyagsága miatt, nyilván meg fogják haladni azt a 480 ezer lejt, amit előirányoztak az iskola építésére. Véleményem szerint , a sólyomkővári és bodonosi s nyilván más szlovák iskolák legégettebb kérdéseinek megoldásánál elsősorban a tanügyi káderek szakképesítését kell napirendre tűzni. Igaz, hogy a különböző pedagógiai iskolákban és egyetemeken tanulnak olyan szlovák ifjak, akikre az a hivatás vár, hogy viszszatérve szülőföldjükre, ellássák az ottani szlovák lakosság nevelését, de azokat a szakképzetlen tanerőket, akik jelenleg tanítanak s akik már hozzászoktak ehhez a nem mindennapi életformához, szintén segíteni kell, hogy elnyerhessék a szakképesítést, ami feljogosítja őket a tanügyben való működésre. Ez elsősorban az érdekelt diplomanélküli tanítókon és tanárokon múlik. Nekik kell fölhasználni szabadidejüket a tanulásra és élni a lehetőséggel, amit tanügyi felső hatóságaink nyitottak meg számukra. De térjünk vissza Sólyomkővár legújabb iskolájának szerény helyiségébe, ahol Juraj Ana a két viszszatartott nebulóval bíbelődik. A fiatal, világoskék szemű leány, ki maga is alighogy kilépett az iskolapadból, olyan lelkiismeretesen kérdezget a gyermekektől és segít nekik megfogalmazni a feleletet mintha réges-régen, hosszú esztendők óta csinálná ezt. De közben elmúlt dél. A szabadon száguldó szél, mely vijjogó hurokat penget az iskola épületének sarkain, árnyékokat lebbent a mező hajlatai mögött. Közeleg az est. A gyermekeket útra kell engedni, hogy még napvilág hazaérkezzenek, hiszen több kilométer távolságot kell megtenniük hazáig Gyorsan megnézzük az új iskolaépület többi helyiségét is. Azazhogy csak egyet, mely a tanterem mellett szorul. Keskeny kis szoba, benne igénytelen ágy, egy veder, egy mosdótál. Itt lakik a tizennyolc éves tanítónő. Csak ritkán megy haza a szüleihez, mert azok messzire laknak és sok időt elvesz a gyaloglás. Azalatt inkább tanulni kell, hogy majd sikerüljön az egyetemen a fölvételi. — Nem fél itt egyedül ? — kérdezzük tőle. — Nem. Mitől félnek ? Jó emberek laknak errefelé, senkit sem bántanak... A krumpli is sokszor ott van elvermelve a házak közelében, senki sem vigyáz rá és mégsem lopja el senki. Hamarosan leszáll az éj. Sötétségbe burkolózik a havas, csak nagyon messziről pislákol itt-ott egyegy lámpa fénye. És a csillagos ég ragyog a sz"-dúlta mező fölött. A farkasok rázendítenek éji orgonájukra. Az új iskola egyetlen lakószobájának ablakában kigyul a fény. Senki sehol a közelben. S a kis szobában ott él Juraj Ana. Könyv fölé hajlik, tanul. Míg aztán elnyomja az álom. Félálomban még hallja a farkasok üvöltését, de ezt már megszokta a füle, egyáltalán nem zavarja és nem rémíti őt. Hősi áldozatos élet a Juras Anáé. (Folytatás a következő számunkban) ELŐRE 2. old. — 1958. március 1., szombat 2. Cseréppel fedett, vörös tetőzetű, fehér téglafalu házikó emelkedik a havasi mező kietlenségéből, balra az úttól, alig száz méterre. Az épülethez nem vezet sem mezei út, sem ösvény. A nedves faszőnyegen taposva kell megtenni hozzája az utat. — Ez az uj iskola. A legújabb — mondja utitársam, a havasi világ alapos ismerője. Meg-megállunk, míg, a lábakasztó szélben bebotorkálunk az új iskoláig. Sehol egy ház a környéken. Semmi mozgás sehol, ameddig a szem ellát. Az ablakok ránéznek az országútra, az ajtó viszont hátul van, meg kell kerülni a fél épületet, hogy beléphessen az ember a falak közé. Az ajtó előtt pirosszoknyás szlovák menyecske fát szed a kötényébe. Alig negyedórája széledtek szét a gyerekek. Percek alatt elnyelte őket a havas végtelensége, a kucsmás fejek eltűntek a földhajlatok mögött. Bent az iskola termében mindössze két bozontos szőke fejű gyermek nehezedik mellével a padra, belemélyülve valami roppant nehéz feladat megoldásába, s egy fiatal lenszőke, alig 18 éves leány, vörös szvetterben, kőcsizmában, fekete szoknyába. Ez a tanítónő, Juras Annának hívják. Csak tavaly végezte el az egyik közeli elméleti középiskolát és tette le az érettségi vizsgát, majd hazaköltözött szülőföldjére s tanítónői állást vállalt ebben az iskolában. Hamarosan kiderül, hogy a visszatartott két gyermek nem készítette el a házifeladatot s azért marasztalta itt a tanítónő, hogy segítsen nekik a feladat megoldásában. Egyik éppen az öccse neki: Juras Andrei. Kilenc esztendős, a második elemibe jár és mintegy három kilométernyi távolságra lakik az iskolától. Juras Andrei, mint sok társa is, állami össztöndíjban részesül Havi 140 lejt kap. — Hányan vannak testvérek? — tesszük fel a kérdést a tanítónőnek. — Tizenketten — hangzik az egyszerű válasz. — A legnagyobb? — Huszonnégy éves — S a legkisebb? — Alig másfél... Kiderül az is, hogy apjuk, Juraj Juraj mindössze negyvenkét esztendőt A néptanácsok több mint hét éve vezetik tevékenységi területükön a helyi ipart, a mezőgazdaságot, a kereskedelmet, a közoktatást, az egészségügyi intézményeket, biztosítják a honpolgárok százezreinek aktív részvételét a közügyek vezetésében, az állam vezetésében. Az alábbiakban néhány számot és tényt közlünk a néptanácsok megvalósításairól. ■ Bővült a helyi ipar, amelynek több mint 9500 egysége 900-nál többféle közfogyasztási cikket termel. A helyiipari vállalatok 275 millió téglát és 20 millió cserepet, jelentős mennyiségű textil-, bőr- és gumiárut, bútort termelnek évente. A helyi lehetőségek kihasználásával és a honpolgárok segítségével az utóbbi 5 évben 1900 iskola és tanterem, 1300 művelődési otthon, 300 kiskórház és szülőotthon épült; 2000 kutat fúrtak, 600 községet villamosítottak. Mindezt az állami költségvetésből fedezett építkezéseken kívül. ■ Ploesti tartományban a néptanácsok által szervezett és közvetlenül vezetett helyiipar 1957-ben 267 százalékkal növelte a közfogyasztási cikkek termelését 1951-hez viszonyítva. Tavaly a helyiipar 350 tonna húskészítményt, 104.000 tonna kenyeret, több mint 25.000 tonna meszet, 26 millió téglát stb. bocsátott a lakosság rendelkezésére. ■ Bukarest tartományban a helyiiparnak ma csaknem 800 osztálya van, amelyek lábbelit, építőanyagot, textilárut, szőnyeget stb. gyártanak. Csupán 1957-ben 261 új helyiipari osztály létesült. 1950 és 1956 között a tartományban kétszer annyi falut villamosítottak, mint a burzsoá földesúri rendszer egész uralma alatt. A szocialista ipar csupán 1957-ben több mint 1,2 milliárd lej értékű árut adott a Bukarest tartományi városok és falvak lakóinál ■ Kolozsvár tartottgolyban tavaly a helyiipar globális termelése 6,3-szer akkora volt, mint 1951-ben. Az elmúlt év végén a közfogyasztási árucikkek termelése a helyiipar össztermelésének 65 százalékát tette ki. Több mint 3500 szoba- és konyhabútort bocsátottak a dolgozók rendelkezésére. Ugyanebben az időben fokozódott az építőanyagok termelése is. Az utóbbi években Kolozsvár tartományban csaknem 1 millió négyzetméter területen építettek lakásokat, 36 faluba bevezették a földgázt, Kolozsváron, Tordán és Marosújváron kibővítették a földgáz-hálózatot. Kolozsváron csupán tavaly 171 utcába vezették be a földgázt; 115 faluban van villanyvilágítás. ■ Sztálin tartományban az építőanyagot termelő helyi- és köztársasági ipar 1957-ben 127,9 százalékkal több cserepet, és 9,9 százalékkal több téglát termelt, mint 1955-ben. Sztálinvárosban az utóbbi két évben 516 új lakrészt adtak használatba, állami segéllyel pedig 195 családi ház épült. Tatarozások és egyes közigazgatási egységek átszervezése révén 220 lakrész szabadult fel, ötven utcát köveztek és aszfaltoztak ki. Száztizenegy utcára bővítették ki a földgáz-hálózatot, 39 utcára pedig a vízvezeték-hálózatot. A város kereskedelmi hálózata 77 új üzlettel bővült. Más üzleteket korszerűsítettek. Az utóbbi két év alatt operettszínház és bábszínház létesült, befejezték a járványkórház építését, újabb 7 óvoda, 10 iskola és újabb 38 magyar, illetve német nyelvű tagozat létesült. ■ Lendülettel fejlődik lasi tartomány helyi ipara is. 1951-hez viszonyítva tavaly 268 százalékkal növekedett az ipari termelés, a gazdasági egységek száma pedig ugyanebben az időben 80-ról 303-ra nőtt. Iasiban több mint 1400 lakrész épült az utóbbi időben. A Prut-Iasi vízvezeték bekapcsolásával lényegesen javult az ivóvízellátás. ■ A helyi államhatalmi szervek gazdasági hatáskörének bővítésére 1957-ben hozott intézkedések jó eredményekkel jártak. A Magyar Autonóm Tartomány, Suceava, Baku és Ploesti tartományok végrehajtó bizottságai a tervezettnél nagyobb összeggel járultak hozzá a helyi költségvetéshez. A néptanácsok 1958. évi költségvetései mind a bevétel, mind a kiadás rovatban 8,026 milliárd lejt irányoznak elő. A néptanácsok a rendelkezésükre álló jelentős pénz- és anyagi eszközök ésszerű felhasználása, a széles tömegeknek a párt- és a kormánypolitika megvalósításába való bevonása révén egyre jobban hozzájárulhatnak népi demokratikus rendszerünk erősítéséhez, a dolgozók anyagi és kulturális életszínvonalának emeléséhez. Adatok és tények A néptanácsok vívmányaiból Horváth István Fel a választásra! Emlékezzetek csak! Farkas-foga van a száraz fagynak. De szívünkben az emlékek vadakból harapnak. Kurafia jegyzők ladkáztak verítékünk árján. Szolgabírák húztak hasznot sorsunk árvaságán. Hullottuk a vérünk. Keseredett izzadtságunk nyeltük. S akik minket kiraboltak, még megsüvegeltük. Miénk volt a munka, övéké volt a haszon s az ország. S ha lázadtunk, puskatussal kékítették orcánk Nem feledtük még el remegésünk, mely térdünket rázta, mikor az úri igazság jogunk leigázta... Munkások kezében s parasztoknak markában a kormány. Vörös zászlónk leng majd minden néptanácshoz ormán. Mienk már az ország: vize, völgye, erdősége, halma. S az országé munkás karunk s vasöklünk hatalma. Miénk már az ország! S ki legtöbbet tenni tud ma érte, Elvtársaim, magunk közül azt küldjük az élre ! Mihai Beniuc, Gelu és Töhötöm Meglehet, hogy urak, s hadnagyok, Meglehet, hogy csak juhászok voltak Gelu, Glád és Ménmarót, Biztos ám, hogy vitézül harcoltak. Szétfolyt vérük a hegyek között, Mint a rét fény naplenyugováskor s Táplálták az elveszett rögöt, S mítoszát, mely mindörökre lángol.—‘ Azóta a fegyverzaj, s a romlás, Dühei a régi gyűlöletnek, Véres fők, és győzelmes ujjongás Mind a földbe s levegőbe vesztek. Azóta az ősi háborúságból Semmi sincsen, hamvába holt régen. Szikra-szemnyi gyűlölet sem lángol Hajdankori hőseink nevében. S mai szemmel nézvén az időt, S neveiket mai észben tartva,----------Vajon Huba, Ond és Töhötöm Nem méltók-e regére és dalra ? Ugyanazon erdőben és ágon Fészkel ma, és fiakat nevel, S növekszik a sokfajú madárral. — Hallod-e, de vígan énekel ? S nehogy ismét jöjjenek a rémek, S megszűnjék a bűbájos varázslat. Tűz mellett, a hűvös erdőszélen Gelu, Glád és Töhötöm vigyáznak. (FRANYÓ ZOLTÁN fordítása) M. H. MAXYI Vajdahunyadi öntők.