Előre, 1958. március (12. évfolyam, 3219-3244. szám)
1958-03-01 / 3219. szám
Az NDF jelöltjei Szabó István, Kisjenő Tauber Katalin, Szentanna Nistor Mihai, Nagyernye Portik Bálint, Sepsiszentgyörgy KÜLÖNÖS DOLOG ISMERETLEN VÁROSBAN járni, idegen házak, emberek között s az utca érveléséből próbálni kitapintani a város életerejét, szíve lüktetését. Szászvároson is az utcával kötöttem először barátságot: a nyíltszemü, nagykapus kőházakkal, a macskaköves járdával, amely az idegennek is meghitté varázsolja ezt a kisvárost. A tiszta reggelen gyalog, kerékpáron munkába sietők mögött csukódtak a régi kapuk, kisiskolások léptei koppantak a macskaköveken, a kocsiúton szekerek döcögtek a piac felé, festői népviseletüket ma is hordó környékbeliekkel. Vallott az utca: zajos élénksége elárulta, hogy csak régen volt Szászváros csendes város, amelynek „csak múltja van, jövője nincs“ ahogy mondogatták annak idején. Erre a múltra emlékeztet az Aurel Vlaicu líceum szálas fenyők őrizte épülete s a mai kórház, az egykor híres Kún kollégium. Magastetejű, keskenyablakú százados házak szigorú rendben: ez a főtér. Utcák nyílnak belőle, lefelé, felfelé futnak, szűken, kanyargósan. Ez már a későbbi, álmos, megülepedett Szászvárost juttatja eszedbe. Arra gondolok, hogy milyen nagy szélrohamnak kellett jönnie, hogy ezt a régi házak közé szorult, megállapodott levegőt felfrissítse. Enélkül valóban csak a múltból élt volna a város, az életből már kifelé tartó nyugdíjas tisztviselők kihaló fészkévé vált volna. A felszabadulás hozta friss áramlat élesztette lassan újra Szászvárost. EZT A VÁROST KERESEM és találom meg, amikor a Sebeshely pataka partján a tisztára meszelt házak sora mellett elindulok. Frissen, vidáman csobog a partok közti víz, nemrég bújt elő a hegyek közül. Gregyiste felől jön, ahol évtizedek óta dönti az ember az erdőt. Eddig messze szállították innen a rönköket. Most csak Szászvárosig pöfög az iparvasút, a város határában korszerű, új fűrészüzem előtt rakják le a terhét. Körfűrészek sivító hangja, jövő-menő emberek fogadnak odabent, a „Június 11“ fűrészüzemben. — Semmi kis magánvállalkozás volt itt azelőtt. A mai gyárat 1950-ben kezdtük építeni — mondják érdeklődésemre. — Bükkfából dolgozunk és most már mindenfajta fűrészárut gyártunk. A korszerűen épített, gépesített csarnokok mögött rég eltűnt már a kis kóceráj-műhely. Most építik a gyár ötödik részlegét, ahol a legmodernebb felszereléssel készítik majd a gyümölcsösládákat, hulladékból. Szingu Mircea, az üzemi bizottság tagját a munkásokról, a termelés kérdéseiről kérdezzük: — Vannak székelyföldiek is, szakmunkások. De legnagyobb részük a környékbeli fakitermelésekről jött. Sokan letelepedtek már Szászvároson. Hogy hol? Négy munkásblokkot épített a gyár is, de sokan állami kölcsönnel, vagy saját költségen építkeztek. Viszszafelé menet úgy is útba esik, nézze meg az új lakónegyedet. ... Vörösben felhúzott családi házak jelzik az új városnegyedet a régi marhavásártér helyén. Itt-ott kutya ugatja a kerítés mögül az erre vetődő idegent, ott már beköltöztek. Bár a járda még serkedő gyepszőnyeg, s a kocsiúton bokáig süpped a sár, de az egyik frissen festett kerítés mellé az új gazda kis padkát állított, úgy, ahogy otthon, valamelyik hegyi faluban megszokta. S ez az egyszerű kis padocska meghitté varázsolja a malteresgödrökkel, téglarakásokkal teli, épülő utcát. Nehezen találok valakit a „Június 11“ gyárból, az új szomszédok még kevéssé ismerik egymást. Végül mégis rábukkanok egyre. Fehéroszlopos, olténiai szokás szerint épült kis családi ház. Stefani Axente gátteres a gazdája. Otthon van, délutáni váltásban dolgozik. Szikkadt hegyi ember. — Hát az igaz, a hegyek közül jöttem. Lunca Cernei a szülőfalum. De igazán ott csak születtem, mert hamar elkerültem. Ez már a hegyi ember sorsa. Kegyetlen a hegyek között a föld, nem terem eleget a családnak a kis hasíték. S a férfiak elmennek az erdőre, az irtáshoz, félévenként kerülnek haza. Stefani Axente is ott döntötte a fát Gregyisten tíz-tizenöt évig, egész addig, míg idelenn felépült a mai gyár. Akkor eljött, munkát kapott s letelepedett a városban. Most a maga erejéből építette fel a házát. — A túlsó oldalon egy másik gatteres lakik, Goronea Mihai. Neki könnyebben ment az építkezés — meséli. — Két nagy lánya munkában van, négy keresetből hamarabb jutottak előre. Nálunk csak ketten keresünk az asszonnyal — ő a közfűrészeknél dolgozik —, a gyerekek még iskolába járnak. Ilyenek hát a város új lakói. Az új negyed nyolcvanöt házét építők közül legtöbben vidékről jöttek, csak néhányan a városból. Ahogy a patak partján megyek viszszafelé, a belvárosba, futkározó iskolásgyermekek jönnek szembe. Haneuroznak, lóbálják az iskolatáskájukat a langyos, tavaszt ígérő napsütésben. Ha■afelé tartanak, az új lakónegyedbe. Köztük kell legyen valahol Stefoni Axente kisfia, meg kislánya ... A KESKENY UTCÁKRA ÉRVE újra megkap a régi város varázsa s hogy teljes legyen a kép, a Malomárok hídjáról nézem, ahogy a víz mossa a régi házak alját, az öreg vízimalmot, mohos kerekével. Káprázna a szemem? Nem, nem csalódom: elindult és forog a kerék. Szúette lapátjai között ezer kristályszemcsévé porlik a víz. Benyitok a vastagfalú öreg malom rozoga ajtaján. Félhomály van idebenn. De nyílik egy ajtó s fénykörében magas, fekete ember jelenik meg: a molnár. Csodálkozik a kérdésen. — Hogyne, használjuk a vízikereket is, ad vagy tizenkét lóerőt, ha elég a víz. Persze a két pár malomkereket, meg a szitát villanymotor hajtja. 1930 óta molnár Moise Ilie. Nem volt elejétől itt, de mindig a városbeli négy vízimalom valamelyikében dolgozott. Ma már csak kettő áll ezekből. Hogy mikor lehetett új a malom, azt nem tudja. — Csak azt tudom, hogy az apám — ő is molnár — már elmúlt hatvan éves, de gyermekkorából is így emlékszik rájuk. Kifelé menet az ajtó mellett — eddig nem is vettem észre — tábla függ: „I. C. Frimu helyiipari vállalat. Vármalom.“ Nem messze, az utca másik oldalán ugyanilyen tálja elektromos hajtású malmot hirdet. Abból is van vagy tíz Szászvároson. Különben a „vármalom“ elnevezés indokolt: valamikor a vár volt itt, amikor még a Kún kollégium — a mostani kórház — sem állt itt a sarkon. Alföldi Béla, a kollégium nyugdíjas tanára, ez a ma is igen tevékeny ember, s Szászváros igen jó ismerője mesélte, hogy egy 1802-ben készült fametszetről ismeri ezt a fertályt. — Azt hiszem, a malom már akkor meglehetett, mert látszik a hozzá vezető sikátor, a mai utca és a Malomárok is. Igaz ugyan, hogy azt nemcsak a malmokért vezették át a városon. A híres szászvárosi csizmadiáknak és tímároknak volt szükségük a vizére. Azért épült hát itt a parton a mai szőrmegyár is. Mondják, hogy még húsz éve sincs, hogy egy szűcsmester műhelyt alapított a helyén. Érdemes feljegyezni, hogy lett gyár belőle, mert a meggazdagodásnak egész különös módját választotta a néhai mester: árvagyermekeket dolgozatott, koszt és ruha ellenében. Megfizetetlen munkájukból épült fel aztán az első kis gyár, amiből korszerű nagyüzem csak a felszabadulás után lett. Új szárnya, amely most lezárja az utcát — azóta épült. Ez a városka , kis műhelyekből épült korszerű szocialista gyárak, épülő munkásnegyed, évszázados iskola, ahol most is hatszáz gyermek tanui évenként, öreg vízimalom — mindez szorosan hozzátartozik Szászvároshoz. S még mennyi minden más. Meglátogattam a cigánysort, ahol az apró, de rendezett házak sora mögött a régi villamosmű helyén új gyár létesült (gyógynövényeket dolgoz fel és állandó munkaalkalmat ad a környék lakóinak). Szászvárosban mindenüvé jutott valami abból a frissülő vérkeringésből, ami megújította itt az életet. DÉLI VERŐFÉNYBEN sütkéreznek most a házak, üresek az utcák. Megtévesztően nagy a csend, csak valahonnan messziről hallatszik a favágógép egyenletes dohogása, szinte figyelmeztetőül, hogy azért még nincs vége a télnek. A tavaszias napsugárnak mégis ablakot nyitnak a háziasszonyok. Ahogy fellebben a függöny az egyik ablakban, zöldlevelű virágcserepek mögött látom, hogy őszhajú bácsi újságot olvas a napon. Nyugdíjasok városa — jut eszembe. De most már nem téveszt meg sem a csönd, sem ez a futó hangulat. Mert láttam az igazi mai Szászvárost. Egy a kilenc közül Reggel hét óra. A nagyszebeni Independents üzem hangszórói könnyűzenét közvetítenek. Majd felhangzik a rádiósitási központ bemondójának hangja: — ...Imecs Mózes elvtársat, üzemünk szorgalmas, kiváló mintaasztalosát harmadszor javasolták városi képviselőnek... Imecs Mózes először a 99-es városi választókerületnek, Háromcserefának volt a képviselője. Kezdetben bizony kissé különösnek, bonyolultnak látta új feladatát a gyermekkorától vésőt, gyalut forgató fiatal asztalossegéd. Nem foglalkozott addig egy utca, egy negyed gondjaival. Szorgalmasan dolgozott az üzemben, társai megkedvelték s a hónapok, majd évek elteltével a legjobbak között emlegették. Választói pedig, akikkel egy utcában lakott, úgy vélték: aki munkájában lelkiismeretes, a közügyeket is hasonlóan fogja elvégezni. Aztán lassan, lassan megismerte képviselői teendőit is. Ellátogatott választóihoz, találkozókat tartott, gyakran beszélgetett velük. Ennek eredményeként közös erővel hamarosan nekifogtak három elhagyott telek rendezéséhez, parkosításához, önkéntes munkával kavicsot terítettek el a városszéli Stefan Gheorghiu utcában, máshol is javítgatták az úttesteket és jármdákat. A honpolgári bizottság tagjaival megvitatta a kerület gondjait. Elhatározták, hogy a házak előtti fákat permetezik, meszelik, gondozzák, akár a sajátjukat, hiszen nyaranként a buján zöldellő fasorok alatt oly szívesen elüldögél a környék aprajanagyja. A kerület lakói megszerették, másodszor is megválasztották képviselőnek. Imecs Mózes most már sokkal több hozzáértéssel, tapasztalattal látott a tennivalókhoz. A Dobrogeanu Gherea utcában több mint 300 méterrel meghosszabbították a vízvezetéket. A néptanács csak az anyagot adta, meg biztosította a szakembert, a munkát önkéntesen végezték el. Sürgetésére a kerületben még két élelmiszerüzletet, meg egy gyógyszertárat is nyitottak. Harmadszorra a 73-as számú Lazaret negyedben javasolták képviselőjelöltnek. Időközben ugyanis ebbe a választókerületbe költözött. Február 16-án találkozott először új kerületének választóival. Sokan gyűltek össze ezen a napon a Balanta üzem klubjában. Eljöttek a közeli üzemekben dolgozó munkások, a kerület háziasszonyai és sokan mások. Többen közülük régóta ismerik jelöltjüket, hiszen ebben a városrészben töltötte gyermekéveit. Az új kerület, új feladatokat jelent Imecs Mózesnek. A választók a találkozón elmondták, mit kívánnak tőle. Sok mindenről szó esett. Az Otelarii meg a Principatele Unite, utcák lakói feltárták, mi mindent lehetne a kerületben közös erővel elvégezni. A vízvezeték, a csatornázás meghosszabbítása, a villany bevezetése, az úttestek karbantartása — ezek azok a kérdések, amelyeket majd minden felszólaló érintett. Van itt tennivaló, de a találkozó részvevői egyemberként vállalták, hogy amit önkéntesen el tudnak végezni, azt meg is teszik. A találkozó után az üzem asztalosműhelyében kerestük fel a jelöltet. A harminc év körüli szívélyes fiatalember munkájáról, terveiről beszél. — Mindent feljegyeztem a találkozón — mondja s kabátja zsebéből előveszi jegyzetfüzetét. — Ha ismét megválasztanak, igyekezni fogok a választók bevonásával mindent legjobb tudásom szerint elintézni. A városi néptanácsnál már megtudtam, hogy a vízvezeték meghosszabbítása megoldódik ebben az évben. Ugyanis most bővítik a vízműveket. Az úttestek kikövezésére, karbantartására pontos választ egyelőre nem adhatok, mert a kő beszerzése bizony nehéz kérdés. A többi javaslatoknak is utána nézünk — mutat a noteszére. Közös erővel majd csak megoldunk sorra mindent. Elbúcsúzunk. Az üzem kijáratánál még megállunk egy pillanatra az érdemtábla előtt. Kilenc fénykép van ott. Közülük az egyik Imecs Mózest, az üzem élmunkását, a Lazaret negyed jelöltjét ábrázolja. RAFFAI GYÖRGY .A közös munka gyümölcsei ■ A családi (Temesvár tartomány) „Győzelem" kollektív gazdaság 1949- ben alakult meg 68 dolgozó parasztcsaláddal. A gazdaságban ma 561 család dolgozik 1807 hektár területen. A kollektivisták 1957-ben búzából átlag 19,60 mázsás termést, árpából 22,41, csöveskukoricából 53,04 mázsás termést értek el hektáronként. A gazdaságnak több mint 240.000 lejt jövedelmezett az ipari növények — cukorrépa, kender — termesztése, 1957-ben egész pénzjövedelmük 3 millió 668.402 lej volt, vagyis minden 100 hektár után 221.000 lej. A kollektivisták munkanapegységenként 14 sejt, 6 kiló búzát, 6,5 kiló kukoricát, 0,25 kiló cukrot, 11 kiló takarmányt stb. kaptak. ■ A cobadini (Negru Voda rajon) kollektív gazdaságba a megalakuláskor (1951-ben) 196 család lépett be 1392 hektár földdel. A kollektív gazdaság az állam segítségével és a közös munka révén szép eredményeket ért el. Nagy fejlődésnek indult a gazdaság állattenyésztése. A múlt év végén a gazdaság istállóiban 116 szarvasmarha, 246 ló, 1176 juh és 35 anyakoca volt. A gazdaság évről évre jelentős pénzjövedelmet ért el. Nagy mennyiségű gabona és zöldségféle szerződéses eladásából 838.884 lej, a juhtenyésztésből 251.941 lej, tehéntej eladásából 58.594 lej, a sertéstenyésztésből 68.023 lej, a melléküzemágakból 358.367 lej, vagyis összesen több mint 1.700.000 lej jövedelme volt a gazda-ságnak.---------------------------------------- Eredmények-tervek A rajon néptanács egyik ülésszakán ötvenöt év körüli, őszhajú, markáns arcú férfi emelkedett szólásra. Egyszerű szavakkal elmondotta képviselőtársainak, hogyan oldotta meg a rá bízott teendőket. Oroth András, a málnási kollektív gazdaság elnöke volt miről beszéljen, hiszen évek óta állandóan a legtevékenyebb képviselők közé tartozik. Immár negyedszer jelölték községi és harmadszor rajoni képviselőnek. A málnási kollektív gazdaság az ő vezetésével indult el a szocialista gazdálkodás útján, öt esztendei küzdelmes munka után a tavaly Sepsiszentgyörgy rajon legjobbjai közé kerültek. Búzából 2100 kilót, árpából 2000 kilót, cukorrépából 260 mázsát termeltek hektáronként. Munkaegységenként 5 kiló gabonát, 7 kiló burgonyát, 8 lejt stb. osztottak, egy munkaegység értéke meghaladta a 30 lejt. Adóalapjukat 56.000 lejjel növelték. Szerződés alapján 6500 kiló húst és tekintélyes mennyiségű gabonát adtak el az államnak.___________________ Taglétszám és földterület szerint kicsi a kollektíva: 62 család 160 hektár földet művel meg közösen, de mint láttuk, eredményeik a legjobbakéval vetekednek. S ebben Oroth András munkájának mérlegét is megtaláljuk. A jó vezetés és szervezés, a példamutatás mozgató erői a szocialista gazdálkodásnak. Oroth Andrásban egyesülnek ezek a tulajdonságok és a közérdek javára hasznosítja mindig. — Mielőtt képviselői munkámról szólnék — válaszolta kérdésünkre — egyet-mást még el akarok mondani gazdaságunkról. A múlt évről már beszéltünk. S ehhez csak annyit: 27 uj család lépett közénk s négy kérvényt a mai közgyűlésen tárgyalunk. Az uj tagok között említhetem Bartók László, Szilágyi Mihály hat hektáros gazdákat, Kész Andrást, akikhez magam kopogtatottam be leggyakrabban a szövetkezés végett. Itt jegyezzük meg, hogy Oroth András nemcsak a málnási kollektív gazdaság bővítését segítette. Mint képviselő, a leglelkesebb agitátora volt a zalánpataki állattenyésztési és a málnási mezőgazdasági társulás létrehozásának.De hallgassuk meg, mit mond a kollektivisták idei terveiről. — Először is legalább 100.000 lejjel akarjuk növelni az állóalapot. Egy istállót építünk, 50-nel gyarapítjuk a juhállományt, ökröket és fejősteheneket vásárolunk. Túl akarjuk haladni tavalyi terméseredményeinket. Szerződés útján is több gabonát és húst adunk az államnak. Én magam az évi részesedésem 20 százalékát kötöm le a szövetkezettel. Ez valóban követésre méltó cselekedet. Kollektivista és képviselőtársainak ezáltal is ösztönző példát mutat Oroth András. Eddig is tettrekészség, gondoskodás jellemezte képviselői munkáját. Nem akadt helyi probléma, hogy a megoldásban ne segített volna. Két év alatt szép kultúrotthont építettek a málnási dolgozók saját erejükből és ezen felül rendbehozták az orvosi rendelőt, lakást építettek az orvosnak. Elkészítették a község villamosítási tervét, utakat javítottak és számos kisebb, de fontos munkát végeztek el. A kezdeményezők és a végrehajtók között egyaránt első volt Oroth András. Ezért került ismét a néptanácsi képviselőjelöltek sorába. (f-1) Két év alatt Sztálin tartományban UTCA SZÜLETETT — Tordai pillanatkép — Strada Punta ? A Hid utca ? Hol románul, hol magyarul kérdeznek viszsza érdeklődésemre, hogy hol van a Hid utca. Jobban csodálkoznak a kérdésen, mint én azon, hogy nem tudnak rá választ adni. Hid utca? nyitja kerekre szemét egy csinos barna fruska és tagadólag rázza fejét. A biztos felvilágosítás reményében megszólítok egy öreg nyugdíjas-forma bácsikát, akit bennszülött tordainak nézek. — A Híd-utca, kérem? Nem tudom, kérem. Nem ismerek ilyen utcát Tordán kérem. S mikor mondom, hogy már pedig itt, ezen a környéken kell lennie, meg van sértődve. Ha tudom, hát akkor miért kérdezősködöm. Ejnye a macska rúgja meg azt a Hid-utcát, morfondírozok, tovább bandukolva. Csak kell legyen ilyen utca, hiszen a cementgyárnál úgy mondták, hogy Fazacasban samottkőműves ott lakik. A házszámot igaz, nem tudták megmondani, na de egyszer csak az utcában lennék ... —Végre egy fiatalember útbaigazít. A Nicolae Iorga utcán fölmenni, s balra az első, az a Hid utca. Az utcácska szájánál megtorpanok, nagy a sár. Egy villanypózna tövéhez félreállok, hogy a szembejövő asszony elmehessen. — Lenne szives, Fazacas Ivant keresem ... Egy, még pirosban álló takaros új ház felé int. Igazán nincs messze — alig baloghajitásnyira — nyugszom meg. Nyurga-sovány,■ 14 éves forma lányka nyit ajtót. Kezében könyv. Igen, itt lakik, de nincs itthon. FDP körzet gyűlésre ment, de úgy hat órára biztosan hazajön. Hát akkor hat órakor. Csak este, a Fazacas bácsival folytatott beszélgetéskor tudtam meg az okát, hogy olyan kevés tordai ismeri a Hid-utcát. De nemcsak a Hid-utca történetéből tudtam meg egyet s mást, hanem lakóiról, a cementgyári munkásokról és családjaikról is. Hányszor elgondoljuk, kimondjuk és leírjuk, hogy milyen rövid is egy emberöltő a történelem idővégtelenjében. S mégis, mikor ehhez a viszonylag elenyésző időtartamhoz, az emberöltőhöz hozzágondoljuk a konkrét teret s az ott történt változásokat, eseményeket, nem egy esetben a szédületes iramú fejlődés képe rajzolódik ki előttünk. És mennyire méginkább így van ez ma. — Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy Fazacas bácsi családfájáról csak annyit közölt lakonikusan: Nagyapám csordapásztor volt itt Tordán, édesapám a mészkitermelésnél dolgozott. Ugye milyen furcsán hangzik? Csordapásztor Tordán. Pedig nem is olyan régen volt. Ma egy tordai lehet cement-, vagy üveggyári munkás, vegyészmérnök és építész, meg autóbusz-sofőr, de hol volt még akkor Torda városának mai, egyre bővülő gyáripara? Ez az Aranyos-menti város akkor még csak a tordai hasadékról, a mézespogácsáról, meg arról a bizonyos malacról volt ismert, mely farral megy a vályúnak ... —Az öreg—csordapásztor—kilencven éves volt, amikor elvitte a Nagy Kaszás. Halála után egy évvel 11 éves Joan unokája beáll napszámosnak az üveggyárba, 1924-et .Írtak. Amit Fazacas bácsi ezután életútját felidézve elmond, abban minden egyéni sajátosság mellett nem csupán egy munkásember, sőt nem is csak ezrek, hanem egész munkásnemzedékek sorsa, küzdelme és tragédiája benne van. A család két serdülő lánya összecsukja a könyvet és úgy figyelik apjuk szavait. Még Fazacas néni is ki-ki jön a konyhából, hogy egy-két szóval bekapcsolódjék a beszélgetésbe. Az én gyermekeimnek már nem lehet ilyenben részük — néz végig rejtetten apai büszkeséggel két lányán Fazacas Inán. Igen, a hét Fazacas gyerek együtt nőtt és nő a szocialista várossá fejlődő Tordával. A legidősebb fiú már dolgozik, vasesztergályos a cementgyár javítóműhelyében. A legnagyobb lány egyetemre készül. Közgazdász szeretne lenni. A család új házára terelődik a beszélgetés. S akkor tudom meg, hogy valóban nincs mit csodálkozni a tordalak tájékozatlanságán a Híd utcát illetően. Az utca helyén három-négy évvel ezelőtt dudvával, gazzal teli üres telkek voltak — mondja Fazacas Ioan. A városi néptanács ezeket az üres telkeket utalta ki annak a huszonöt cementgyári munkásnak, akik állami kölcsönből házat akartak építeni. Egy év alatt fel is épült a 25 takaros családi ház. A víz és a gáz bevezetését is mi rendeztük — szól közbe Fazakas néni. Láncokat ástunk és beszereztük a csöveket. Nagy sár van az utcában — jegyzem meg. Eleget sürgettük a járdát a néptanácstól — mondja Fazakas bácsi. — Egyelőre csak a szegélyköveket kaptuk meg. Reméljük ebben az évben megszületik a járda többi része is. Elbúcsúztam e Fazakas-családtól és elindultam ismét Torda legeslegfiatalabb utcáján. Tehát itt négy évvel ezelőtt még dudva volt — néztem körül a gyér világításban. És most kis kézfecskék közepén két sorban az uj hajlékok. A széles, függönyös ablakok mögül rádiózene, beszélgetések szófoszlányai és a vacsorához való készülődések velejárója — tányércsörömpölés hangjai hullottak ki a sötétbe. Próbáltam magam elé képzelni egyikmásik ház lakóit, a családfőt, aki fáradt tagjait pihentetve most újságot, könyvet olvas, vagy éppen legkisebb fiacskájával játszik, az anyát, akinek ötre vagy hatra kell főzni, mosni és már a holnapi ebéden gondolkozik, és a kisgyerekre, aki játékmackóját püföli és nem tudja, hogy házuk helyén nemrégen még dudva és sárga fa virított... FENYÉDI PÉTER ] Munkástömbház a kolozsvári Horea után. MÁTRAY ERZSÉBET 1958. március 1., szombat — 3. old. ELÖRS