Előre, 1967. július (21. évfolyam, 6114-6139. szám)

1967-07-01 / 6114. szám

2 A kritikus és az utókor TITU MAIORESCU HALÁLÁNAK 50. ÉVFORDULÓJÁRA Az évfordulók mindig elgondolkoztatják az embert, különösképpen elmélkedésre késztet a mostani megemlékezés Titu Maiorescu fél évszázados haláláról, hiszen azt a ritka maradandóságot méltatjuk, mellyel a kritikusnak sikerült kitörnie az irodalombírálat múlandóságának temetőjéből. Titu Maiorescu a kritikusi maradandóság egyik legcsodálatraméltóbb példáját szolgáltatja számunkra. Csodálatra méltó, mert éppen ő, az idealista esztéta, a társadalomtól függetlennek hirdetett öncélú irodalom bajnoka, a klasszicizmus eszményítője, aki ráadásul még a politikai reakció vezéregyénisége is volt, íme kibírta az évszázad viharait és jelentős helyet biztosított magának a román irodalom történetében. Sőt, hosszas porosodás, két évtizedes mellőzés után, szenvedélyes vitákat és viharokat támasztott, szellemi életünk középpontjába került, újból aktuálissá vált, harcostársunkká a kultúra és az irodalom körönlevő feladatainak megoldásában. Hogyne gondolkoznánk el ennek a jelenségnek a mélyebb okain? Mi biztosítja Titu Maiorescu számára ezt a maradandóságot, ezt az évszázados időszerűséget? Eugen Lovinescu, a román irodalomkritikamaiorescánus vonalának hűtlenül hűséges folytatója a két világháború között, kiváló monográfiájában úgy jellemzi nagy elődjét, mint akinek értéke nem annyira művében, mint inkább a maga alakította rendkívüli egyéniségében rejlik. Ez feltétlenül igaz, még akkor is, ha a műnek és alkotójának szétválasztását elképzelhetetlennek tartjuk ( Maiorescu egyénisége és életműve egységében mutatja fel a kritikusi személyiség rendkívüliségét. Valóban imponáló személyiség volt, aki már ifjú korától tudatosan alakította szellemi arculatát. A kiváló értelmi képességekkel és rendkívüli akaraterővel felruházott ifjú, német és francia diplomákkal a zsebében, huszonegy éves korában hátat fordít a felkínált egyetemi munkakörnek és elfoglalja hazájában a kínálkozó szerény bírósági állást. Igaz, két év sem telik bele, már a lasi-i egyetem rektora, népszerű és nagyhatású szellemi vezér. Mindez csupán még karrier és nem maradandóság, legfönnebb a hazafias ügy áldozatos és méltányolt szolgálata. Maiorescu személyiségének nagyságát az adja meg, hogy pontosan felismerte a román kultúra fejlesztésének soron levő feladatait és ezek megoldásához megfelelő szellemi felkészültséggel rendelkezett. Az 1859-es Egyesülés utáni ország lendületes fejlődése gyors kulturális gyarapodást igényelt, mi sem volt célszerűbb akkor mint Eliac.3 RSttulescu nevezetes jelszava : írjatok, fiúk ! Az alapozásnál, a kibontakozásnál a mennyiségi tényező sorsdöntő, később viszont a tehetségek és tehetségtelenek elvegyült áradata már akadályozta a fejlődést, az irodalmi alkotás művészi megformálásának igényét, az igazi tehetségek felszínre jutását. Ekkor lépett porondra Maiorescu új jelszavával, mely a művészi megformálás minőségére helyezte a súlyt. Az ő korában már nem mindegy, hogyan írnak, milyen esztétikai erényekkel bírnak a sokasodó művek, szelekció kellett, a tehetség és a dilettánsság elkülönítésére, az álhazafias szólamokkal operáló írócskák visszaszorítására az irodalomból. Titu Maiorescu gigászi munkát végzett ezen a téren, tevékenysége felölelte a nyelvészetet, az oktatást, az esztétikát, az irodalomkritikát és a szervezést egyaránt Irodalmi köre, a Junimea és folyóirata a Convorbiri literare (most volt száz esztendeje megindításának) a tehetségek igazi melegágya volt. A fejlődés új szakaszában új jelszóra volt szükség, és ezt Maiorescu fogalmazta meg a Félre ! tömör és kegyetlen egyszavas programjával, mellyel utat nyitott a művészi igények számára. Igaz, ezt a műveletet az idealista esztétika és a klasszicista formaeszmények szellemében vitte véghez, de még így is, a tiszta művészet és a formakultusz szűkítőtorzító eszmeiségével, eleget tudott tenni a sürgető korigénynek : tudatosította, hogy a művészi kifejezés adja meg az irodalmi alkotás sajátosságát. A tartalmi kérdések mellőzése, a társadalmi vonatkozások iránti közömbösség dialektikus visszahatás volt az előző szakasz irányzatával szemben, mely többnyire vélt eszmeiség ürügyén közömbös maradt a művészi forma iránt. Ennyi elég lenne a kritikusi maradandósághoz ? Mégsem szállíthatjuk le ennyire a legnagyobb alkotói elégtétel aranyfedezetét. Ez a szükségszerű, ám voltaképpen mégis szűk szemléleti korlátok közé szorított tevékenység nem biztosított volna egymagában maradandóságot Titu Maiorescunak, ha kiváló és biztos ízlésével és zseniális szervezőkészségével, határtalan ügyszeretetével nem gyűjtötte volna maga köré kora nagy tehetségeit, elsősorban Eminescut, Creangát és Caragialet. Biztos szemű ítészként fedeztefel a tehetségeket, támogatta és irányította őket — néha talán nem is a legjobb irányban — de mindenesetre méltányolta és bátorította a tehetséget, nem csupán a nagy nemzedék kiválóságait, hanem felfigyelt a következő generáció emelkedő csillagaira is, Sadoveanura, Gogára, Bretescu-Voinefti-re, és itt feltárul egy szerencsés ellentmondás a kritikus tevékenységében : az öncélú formakultusz apostola pártfogolta a súlyos társadalmi-emberi mondanivalóval jelentkező írókat, sőt meg is védte őket a méltatlan támadásokkal szemben . Éppen egyéniségének erényei segítették hozzá, hogy több-kevesebb zsörtölődéssel, de mégis megértéssel kezelje az irodalmi eszményeit megtépázó tehetségeket. Ám ennek a nagyvonalúságnak is határa volt, klasszicizáló ízlése megbékélt a realista törekvésekkel, de érzéketlen maradt aformaújító, modern törekvések iránt. Innen értetlensége Macedonski zsenialitásával szemben Ez volna tehát a kritikusi halhatatlanság előfeltétele : a kornak élni és mindent ennek áldozni. Persze nem akárhogyan , szilárd elvekkel, mérhetetlen ügyszeretettel, biztos ízléssel, következetes harccal a legfontosabb feladat elvégzése érdekében. Maiorescu személyi adottságai szerencsésen találkoztak kora megoldásra váró nagy kulturális és irodalmi kérdéseivel és a kritikus felismerte tennivalóit. Sikerrel véghezvitte programját, a Junimea és a Convorbiri literare melegágya volt annak az írónemzedéknek, amely ma már klaszszikusoknak számító alkotókat adott a román irodalomnak. Ezen mit sem változtat, hogy még életében hazája a fejlődés új szakaszába lépett, a proletariátus tudatos jelentkezése a társadalmi porondon a szellemi életben is elavulttá tette a társadalomtól független irodalom és az öncélú formakultusz elvét. A Contemporanul és C. Dobrogeanu-Gherea korszerűbb és igazabb esztétikája és irodalompolitikája fordulatot hozott és ha nem is semmisítette meg azt ami a maiorescui műben valódi érték, az irodalom fejlődésének irányát ezentúl már a realista irányzat és a társadalmi kérdések iránti érdeklődés szabja meg. Ám ez úgy vált lehetségessé, hogy előbb Titu Maiorescu a román irodalomban uralkodóvá tette az esztétikai kritériumok alkalmazását. A román irodalom mai szolgálói szerencsések, mert két különböző és mégis összetartozó forrásból táplálkozva kísérelhetik meg a mindenkori nagy próbatétel mai és korszerű megoldását: meghallani a kor szavát és azt uralkodóvá tenni az irodalomban is, felismerni a kor igényeit és annak művészi, soha le nem záruló megoldását közelíteni. Kovács János (Folytatás az 1. oldalról) ket küldenek. Pedig az UMMUM- ban a harmadik évnegyedben 34 tonna fémet takaríthatnának meg csupán ennél a nyersanyagfeldolgozásnál, ha megfelelő méretben kapnák. Nem egyszerű persze naponta, vagy óránként az egyes hengersorokat átállítani, hisz ez termelési veszteséggel jár. Ámde — a leszállítási időpont, választékterv és a termelési követelmények jobb egybehangolásával — mégis meg kell végre találni a módot, hogy a szállítók rugalmasabban alkalmazkodjanak a gépgyártó üzemek jogos kéréseihez a különböző hengereltáruk méreteit illetően Mert e kérdést, nehézséget Románboksánon, Nagyenyeden, az aradi Strungulban, a nagyváradi Infrafireaban és más helyeken is szóvátették az utóbbi hónapokban, ahol megfordultunk. Még egy-két dolgot az anyagellátással kapcsolatban. Tulajdonképpen akkor „ugrott ki a nyúl a bokorból“, amikor a választékterv-lemaradás és a májusi 600 000 lejnyi inkasszálási adósság okairól érdeklődtünk. — A rendszertelen nyersvasellátás az oka ennek — jelentette ki Dragoș Nicolae főkönyvelő. — Ez akasztja el néhány termék időbeni legyártását s késlelteti periódusonként az áruértékesítést és inkaszszálást. MÁSFÉL MILLIÓ NYERESÉG RÁADÁSÁRÓL A tények megerősítik szavait. Az elmúlt öt hónap alatt a szebeni Independents vállalat 72, a kolozsvári Tehnofrig 69, a cimpinai Mechanikai Üzem meg mindössze 57,7 százalékban tett eleget szerződéses nyersvas-leszállítási kötelezettségének. Az Independents például az előirányzott 25 tonnából kilónyi vasöntvényt sem küldött májusban. Ennek ellenére — szerencsére — nincsenek kirívó lemaradások, gyengeségek az áruértékesítésben. Elsősorban azért, mert az egész üzem munkaközössége erőfeszítéseket tesz az ütemes árutermelés biztosításáért. Végül néhány szót a nem gazdaságos költségekről, melyek legtöbb vállalatnál igen-igen befolyásolják az önköltség, s ezen keresztül a jövedelem alakulását, az UNIMUM- ban azonban nem sok vizet zavarnak. Ennek érzékeltetésére elég annyit megemlíteni, hogy az első évnegyedben mindössze 9000 lej felesleges költsége volt a vállalatnak. Igaz, a pénzügyi fegyelem szigorú betartásával s a rendszeres megelőző ellenőrzéssel elzárnak a nem gazdaságos költségek elől mind több rést, így a nagybányaiak másfél millió lej többletnyeresége előteremtésében az improduktív kiadások nem állítanak torlaszokat. Jó volna, ha az anyagellátási buktatók is gyérülnének, hogy könnyebben, kitérők nélkül révbe jusson, a bányafelszerelési üzembenek többlet-,,valutafolyama TÖBB VAGY KEVESEBB ? Érthető, hogy egy parkjairól híres város elöljárói buzgón ápolják ligeteiket, rózsakertjeiket. Keveslik a régi parkokat és újakat létesítenek. Ez történik Temesvárott is, sok sikerrel már évek, sőt évtizedek óta. Dicséret érte a városatyáknak. De, jaj ... Csak egy pillanatra: szeretném, ha nem vádolnának, elfogultsággal. Ha nem mondanák , kötnek az emlékek, s ezért szemem elfordul a szokatlantól, az újdonságtól. Más okból szakadt föl belőlem a jajszó! Nemrég a temesvári Dóm templom környékén jártam, gondoltam, hadd nézzem meg újból a szép barokk templomot, a tér múlt században épült házait, az emlékművet, amint ott emelkedik a szürke kövezettel borított, emelkedő és lejtő, mintegy dombszerűen képzett tér közepén. Mindig is szerettem ezt a teret, mely új, a század elején épült szenzációs, majd későbbi hevenyészett kommersz épületei ellenére is megőrzött egy darabkát temesvári múltjából a régi tér — egykor a város főtere — hangulatából. Évvel ezelőtt még a szépen kitatarozott, kifestett régi házak, fölös cégtábláktól megszabadított portálok környezetében új szépségekben tündökölt a kétszázéves templom a kupolás bejáratával, kettős tornyával. A tér bármelyik sarkából szabadon fogta át a szem a látványt, melynek összképét, a részletek ütemes játékát csak hangsúlyozta a dísztelen, egyszerűségében is impozáns szürke kövezet. De jaj, a teret felásták • dombszerű kövezet eltűnt, park került a helyére, harsányzöld padokkal, homokjátszóterekkel és természetesen (önmagukban szép és a temesvári kertészek művészetét dicsérő) virágágyásokkal. Fiatal fákat ültettek körbe lámpaoszlopok... bárhonnan is nézi az ember a teret, hasábokra osztják■ földarabolják az összképet. A fák is megnőnek majd, teljesen eltakarva majd a szem előtt az összképre való rálátást. Az emlékművet, mivel a kövezet felszedésével a talajszínt alacsonyabb, hozzá nem illő betontalapzatra emelték ... Egy parkkal több van most Temesvárott és egy régi korok hangulatát őrző térrel kevesebb az országban. Nem hinném, hogy valamit is kerestünk volna ezen a cserén. Szása János MEDERBŐL MEDERBE CSEBERBŐL VEDERBE Zsák alatt a szőke Szamos pajkos habjai csendesen hömpölygő hullámokká lomposodtak. Gát szegezte erős vállát a tovasiető folyónak, attól szelídült majdnem tóvá a malomhajtó dolgos vízár. Hosszú időn át nagy és mély volt itt a Szamos, ereje szolgálta partja mentének lakóit, de veszéllyel is fenyegette őket. Hallgatag sodra olykor ravasz szándékot rejtegetett. Amikor tehette aztán, a gátat megkerülve, kilépett medréből s elárasztotta a szántóvetők munkáját, a termékeny földeket. De telt-múlt az idő. Az ember bírókra kelt a természettel, hogy megbosszulja a viz alattomos cselekedetét. Nekifogott hát, hogy Zank alatt a Szamost megzabolázza. Többet ésszel mint erővel — volt a jelszava. Nagy és mély itt a folyó ? Annál jobb. Bőven lesz öntözővizünk. Tavasszal pangóvíz fojtogatja a vetést ! Ott a Szamos mély árka, belevezetjük majd a csapadékfölösleget. A hátrányokat előnyökké varázsoljuk — mondogatták. —, s a kolozsvári területrendezési hivatal elkészítette a terveket s a temesvári TCIF végrehajtotta. Elkészültek a csatornák 30 kilométer hosszúságban, felépült a mutatós szivattyúház. S a zsákkísérleti állomás nekigyürkőzött a fölös víz levezetésére és többszáz hektár föld öntözésére. ÉS akkor elérkezett 1967 tavasza.. Vízbőséggel, áradással. A Szamos ezúttal is sunyi tettekre készült és el is követte azokat. Nem lépte át a partokat, minek, ott voltak a csatornák, azokon kezdett a földek felé folydogálni, jó kiadósán. A csatornák tehát ahelyett, hogy vizet vittek volna, utat nyitottak a Szamosnak, vizet hoztak a lecsapolandó mezőkre. S mi lett az öntözéssel ? A tóvá lastult folyó ebbe nem egyezett bele. Inkább felfrissült, ifjúkori szilajságával ostromolta a malom gátját míg nem kimozdította helyéről, messze sodorva magával. Nem tartóztatta fel immár semmi sem, kénye-kedve szerint tombolt a Szamos. Megunva régi medrét újat vájt magának, hatvan méterrel idébb a korábbi partok szegélyétől, s a zsukiak szivattyúházától. A gépek szomjas szája most hát nem vizet kortyol, hanem száraz iszapba harap. Ott áll árván a drága berendezés, távol a folyótól hasznavehetetlenül. S ha az ég csatornái nem nyiladoztak volna olyan gyakran, most a földek tikkadozva s mindhiába várnák az életet adó vizet. Mederből mederbe a Szamos, cseberből vederbe a zsukiak... A helycsere egymillió nyolcszázezer lejbe került. Nem számítva azt a két hektár földet, amit a folyó dolga végeztével elhurcolt. És azt a 300 000 lejt sem, amit a Szamos követel egy újabb meder kiásásáért, mert nyilvánvaló, hogy könnyebb a folyót odaterelni gépek garatjához, mint a szivattyúházat ide-oda költöztetni. Ez volt hát a malomok bosszúja amiatt, hogy a tervezők nem számoltak képességeivel. S úgy látszik nem ismerték a Szamos szokásait, erejét sem eléggé, különben bizonyára gondoltak volna arra, hogy a gát nem bírhatja sokáig a víz könyörtelen és lankadatlan ostromát. A négyszáz hektáron elterülő csatornahálózatot, öntöző és lecsapoló berendezést a kísérleti állomás ezek után nem hajlandó átvenni. Nem, mert az említetteken JEGYZET kívül a kiásott föld nincs mindenütt eltérítve, a csatornák javarésze máris eldugult, sok helyen pedig vízáteresztő képességük túlságosan is „kedvező“, tartós anyaggal kellene tehát kibélelni őket. És egyáltalán az egész hálózatnak, felszerelésnek kifogástalanul kellene működnie. „Semleges“ szakbizottság vizsgálta meg a Szamos menti állapotokat. Egyik legfőbb ajánlása így hangzik : az új medret legkésőbb június 25-ig ki kell vájni. A helyszínen járva nem láthattuk a legeslegújabb medret, csak a fűzfa szegélyezte kavicsbányává előléptetett régit. Pedig a határidőt már magunk mögött hagytuk. Ellenben valahol a mezei úton találkoztunk egy álldogáló, békésen duruzsoló ekszkavátorral, amelyet ideküldtek segítségül az új nagy csatorna kiásásához. A kolosszus azonban, lomha szerzet lévén, az állomástól idevezető két kilométeres utat egy hét alatt tette meg, de azt is csak félig, mert motorja közben csütörtököt mondott, így hát nem lépegethetett, de még csak nem is tipegett, hanem csak ácsorgott hosszú napokon keresztül, miután — mint megtudtuk — főjavítás után érkezett ide. Annak eldöntését, hogy mindebben kit milyen méretű felelősség terhel, azt az illetékesekre bízzuk. Most azt szeretnénk különösen hangsúlyozni, hogy jelenleg már igazán a jó és gyors munkának kellene tanyát vernie Itt. Az idő hirtelen felmelegedett, bizonyára kelendő az öntözővíz. Nem beszélve arról, hogy a Szamos egyre hordja magával a kiváló talajüledéket. Hiába, ez törvény ! lassú vis partot mos. S ha sebes a sodrása , Zsuk alatt most ilyen a Szamos. Fülöp Ernő Montmartre és Montparnasse Párizs e két külvárosának neve romantikus hangulatot ébreszt mindenkiben Balzan, Zola, Mauriac gürcölő, zsugori és bizalmatlan nyárspolgárainak Franciaországéval szemben ez a két párizsi „hegy" a nyárspolgárt riasztó szabad francia szellem, a bohémvilág, a művészet, az éjszakázás és az itt, ebben a díszletben ugyancsak „romantikussá" avatott — nyomor jelképe. Valóban a Montmartre és a Montparnasse nevéhez fűződnek a haladó politikai és művészeti törekvések, — itt tanyáznak évtizedeken át a különböző bukott, vagy győzésre készülő forradalmak emigránsai és ide jöttek, az éltető forráshoz, a konzervatív műveletlenség és hivatalos akadémizmus légkörében tehetetlenségre kárhoztatott művészek szerte Európából, a világsikerben reménykedni, vagy egyszerűen csak tanulni. S ebben a Párizsban születtek és virultak fel a könnyű műfajok, sokszor botránykövei a kispolgári merevségnek, mint a kánkán, sokszor mentsvárai a költészetnek és muzsikának, mint például a Montmartre-i kabarékban született „sanzon“, ami máig is eleven, termékeny kapcsolat a legjobb költők, zeneszerzők és előadóművészek s a közönség széles rétegei között. De kétarcú a bohémvilág, sötét bűnügyek, züllés és sötét üzletek színhelye is. Meg a sötét nyomoré. A látványos, romantikus karrierek árnyékában sok tehetség és emberi érték őrlődik fel és devalválódik mindig. Az élet és a művészet élesdíjei is ott tenyésznek ebben a tarka vadonban. A turisztikai prospektusok andalító kirakat-Montmartre-ja és Montparnasse-a ellentétekül s keserves küzdelmektől feszült lágot takar. A művészetet, irodalmat mindig csábította ez a téma, s nemcsak a franciákét, hanem mindazokét, akik a kívülállók rajongó, de mégis éleslátóbb szemével jöttek „a szellem fővárosába”. Filmen is láttuk már az utóbbi években, de többnyire amerikaiaktól. Más és érdekesebb mégis ugyanaz — francia szemmel. Két régi film került most műsorra. Jean Renoir 1954-es French Cancan-ja és Jacques Becker 1957-es Montparnasse 19-e, a bohémvilág két végletét végletes szemlélettel tükrözi. Renoir filmje a Montimartre-i kabarék csillogó, de sokszor szakadék szélén táncoló világát idézi fel, a témakörnek nagyjából megfelelő zenés vígjáték műfajában, humorral is, andalítóan is, több-kevesebb árnyalati, inkább kevesebb, mint több lényegi realizmussal, ragyogó színészekkel Becker filmje- FILMEK ből teljesen hiányoznak a Renoirvígjáték csillogó színei: a század egyik nagy festőjének, Modiglianinak éhenpusztulását a mértéktartást már nem ismerő tragikum komor árnyalataiban állítja elénk, ugyancsak kiváló színészekkel. Renoir filmje tulajdonképpen szerelmi vallomás a színházhoz, az intim kisszirtházhoz, ahol a színpad és a nézőtér közötti szakadékot oda-vissza gyalog át lehet lépni. Hőse a könnyelmű, üres zsebű, csapodár színházi vállalkozó, Danglars, aki minden primadonnáját, minden új felfedezettjét szeretőjévé tesz, s közben rendíthetetlenül hűséges marad egyetlen nagy szerelméhez, a színházhoz. Szigorú munkaerkölcs és intim könnyelműség különös keveréke ez az ember, jellegzetes képviselője a maga világának. Az ügyszeretetből fakadó áldozatkészség és a magánemberi önző áldozatkövetelés ütközik meg benne s ennek különös mellékterméke — ne felejtsük el, a múlt század végén vagyunk ! — a nők emberi mivolta iránti bajtársi respektus: a szerelemben csapodár Danglars munkában megbízható. Érdekes korrajz és erkölcsrajz a French Cancan, ellentmondásos tényezőinek tiszavirág-ragyogású forgatagából egyvalami emelkedik ki hangsúlyozottan : a művészetszeretet, a tettrekész alkotóerő. A színes, mulatságos zsánerképből nem az agyoncsépelt elemek, a külteleki bál, vagy külteleki veszekedés, a hisztériázó primadonna látványa marad meg bennünk elsősorban, hanem a szokatlan, a friss, a nem-bohémszagú, a kulisszák mögötti lázas, lelkes munka, a táncórák, a készülődés a közönség elé, az öreg, kövér, reumás tánctanárnő, az egykor ünnepelt „sztár“ harminc év után először eltáncolt kánkánja s utána a görnyedt, keresztcsont-tapogató nyögdécselés. És nem utolsósorban Danglars önfeledt pillanatai a színfalak mögött, amikor csak a műsor zenéjét, dobaját és a nézőtér zúgását, tapsait figyelve, önkéntelen táncmozdulatokat mímelve élvezi, nem a műsort, hanem a látványt, azt, hogy a színház megszületett, él, életképes és hat. Jean Gabin — jóval fiatalabban és mozgékonyabban, mint legutóbbi tekintélyes szerepeiben — nemcsak a rendező eszközeként, de szólistaként is lírai vallomást tesz a művészetéről. Egyénisége minden varázsával állítja elénk ezt a megbízhatatlan, cinikus, sokszor szélhámoskodó, sokszor blöffölő, emberekkel szemben is felelőtlen fickót, akinek szemében egyetlen dolog szent — s ez szinte kiegyenlíti a többit — a szakma, az alkotómunka. Partnerei is ragyogóak : Francoise Arnoul, Maria Felix, s a párizsi kabarék sok remek előadóművésze, köztük egy „szám“ erejéig Edith Piaf. A Modigliani-film a művésznyomor legmélyebb szakadékaiba világít bele, amire a tények maguk igen jó alkalmat szolgáltatnak. Modigliani fiatalon belepusztult a visszhangtalanságba, ami nemcsak a morális támasz hiányát jelentette neki, de a megélhetés lehetetlenségét is. Egy vacsorára, egy pohár italra valót sem tudotta rajzaival keresni — a sikertelenség körül a Montparnasse-on mindig ott ólálkodik az alkohol — s hetekkel korai halála után milliókat keresnek vásznain azok, akik szisztematikusan kiéheztették, a halálára s az olcsó prédára spekuláltak. Ez a film nem kerüli meg a problémát, hogy a polgári renddel a maga léha módján szembeforduló bohémvilág mögött is ott áll a pénz mindenható hatalma; hogy az, ami öncélú gonoszságnak, féltékenységnek, romantikus intrikának tűnne, az nem egyéb, mint üzlet, hideg fejjel, türelemmel s a türelemhez elengedhetetlen szilárd anyagi kitartással kitervelt, előkészített és kivitelezett üzlet, amely a konkrét sakkhúzásokon — például az egyetlen egyéni kiállítás rendőri betiltásán — kívül a közízlés lemaradására s a zseniális festő beteges fizikumára és esendő jellemezejére, a lesben álló kétségbeesésre, a kenyértelenségre, a részegeskedésre is épít. Egy ilyen jellegű életrajzi film a színészeken áll, vagy bukik mindenekelőtt. Ha a főhősnek elhisszük, hogy ő festette Modigliani képeit és ellenfeleinek elhisszük, hogy ők őrölték fel életerejét, akkor minden vitás kérdés csak azután következik. Gerard Philipe-nek pedig elhisszük a Modignani-képeket, elhisszük a hősi és megindító, de erején felüli vágyat és küzdelmet a tisztaságért Nehéz mesterség írásban érzékeltetni, vagy filmen láttatni egy művész alkotási folyamatát; ezt sokszor, sokan elrontják, nevetségessé teszik. A Modigliani-filmben van egy, a fordulatosság szempontjából semmit se mondó, szinte észrevétlen jelenet, amikor a festő és felesége (a különösképpen szép és okos Anouk Aimée) állnak egy kép előtt, amelyet nem is látunk és nézik. Hát itt a két színész tekintetén látjuk a Modigliani-képet, egyikén az alkotás, örömét, a másikén a szerelem, a megértés, a hűség örömét. Mennyi kultúra, mennyi rokonszenv és olthatatlan érdeklődés, mennyi munkaélmény készít elő egy ilyen színésznél egy ilyen, észrevétlen pillanatot, ahogy Gérard Philipe a Modigliani-képre néz és elhisszük neki, hogy ő festette ! Hogy épp Modigliani-képet festett és nem Matisse-, vagy Picasso-képet! És itt jön az a vitás kérdés, ami csak azután merül fel, hogy Gérard Philipe-en áll, és nem bukik a film : a történet maga adósunk marad annak magyarázatával, hogy miért éppen ez az életmű született ebből az életből. A Modigliani-képekből áradó élet- és szépségszeretet harmónia gyökereit, eredetét, az élménynek a műhöz vezető csatornáit már nem tudta a rendező felderíteni, talán szándékában sem állt. Témája az alkotás és a pénz szembenállása. Becsületes, szép téma, s ezt jól közvetíti. Halász Anna ELŐRE I 0 AZ ELECTROMOTOR | VÁLLALAT | TEMESVÁR, REPUBLIC!! KÖRÚT 21 SZÁM ] GYÁRT ÉS SZÁLLÍT: | ASZTALI VENTILLÁTORT | KÉT VÁLTOZATBAN: [ 2 — V. M. 3 két féle fordulatsebesség- Pl [V v gél és bádogalapzattal «Ki l // :» — V. M. 4 egyetlen fordulatsebesség- jf jjj gél és drótalapzattal ' r^faf^rsricsrsrsriririrtirsrs(^rsrirspirsrsr^csr^rsricir^(^rsrrirscscsrirsriririrsrscsrsrir* A feketehalmi IPROFIL MAGURA CODLEI különböző bútorféléket, többek között nappali szobákat, hálószobákat, konyhabútorokat és garnitúrákat, ezek egyes darabjait külön-külön is készít. A gyár termékei a: — „Lamilla“ gyerekszoba —■ „Moldva“ hálógarnitúra — „Poiana" konyhaberendezés — „Bucegi“ kihúzható fotel — „M.C.“ kihúzható fotel — „Nehoiu“ fotel — „R—22” fotel — „Cazino“ kiszélesíthető heverő „Extensa“ kiszélesíthető heverő A felsorolt termékek az OCL helyi kereskedelmi szaküzleteiben kaphatók. Mit hoz a nyár? • Napfényt, örömet, virágot és elegáns Textin szandálokat. ■ ______ (5794) APRÓHIRDETÉSEK KÜLÖNFÉLÉK KIRÁNDULOK FIGYELEM ! Táskarádió, magnetofon, egyéni sportfelszerelések (sátor felfújható matrac, stb.) valamint háztartási cikkek kölcsönzése : „Metálus“ kisipari szövetkezet, Marosvásárhely, Bolyai utca 10. (5418) HA JÓL AKAR SZÓRAKOZNI és étkezni, látogassa a sepsiszentgyörgyi ..Súgás, vendéglő kerthelyiségét jó zene, kitűnő ital! Minőségi kiszolgálás! (3682) A SZÉKELYUDVARHELYI NAPPALI BÁR várja önt ! Nyitva naponta 11—19 óra között. Kávé, külöleges italok, hideg ételek, báritalok. (8069) MOSTOPPOLAST tökéletes kivitelezésben, előnyös árakon végez a „Marosi Textil“ kisipari szövetkezet. Marosvásárhely, Kossuth Lajos utcai Kiszolgáló Komplexum I. emelet (női varroda). (4120) TURISTÁK ! HA KÉZDIVASARHELYEN járnak, látogassák a „Tineretii“ modern cukrászdát. Minőségi kiszolgálás! (2047) ADÁS-VÉTEL ELADÓ EGY ÜZEMKÉPES 16 Hp (lóerős) Ganz villanymotor, Lammel Vilmos, Oradea, Minszki Ludovic 61 szám. (6356)