Előre, 1972. július (26. évfolyam, 7666-7692. szám)

1972-07-01 / 7666. szám

ELŐRE 2. oldal . KÖNYVEK • KÖNYVEK •KÖNYVEK • KÖNYVEK • ÚJ KÖNYVEK M SOK BÁBA KÖZT M­ int ez köztudomású, a néhány éve megszűnt Ifjúsági Könyv­kiadó munkáját felosztották egymás közt még szakosítottabb ki­adók. A mesekötetek jórésze pél­dául a Kriterionnál jelenik meg, a tulajdonképpeni képeskönyvek a Ion Creanga gyerekkönyv kiadó­nál, a kalandos és ismeretterjesztő ifjúságiak a Daciánál. Egyszóval szinte mindenki foglalkozik ifjúsági könyvvel, mégis nehezebb áttekin­teni a helyzetet. S nehezebb a bí­rálat szempontjait is érvényesíteni, hiszen majdnem mindenik könyvet kihozó szerkesztőség érvelhet azzal: „mi tulajdonképpen nem vagyunk elsődlegesen ifjúsági szempontokra beállítódva.“ Talán e helyzetből következik, hogy az ifjúsági- és gyermekkönyv­kiadásnak évtizedek munkájával és tapasztalataival tisztázott sok követelménye ma újból nem érvé­nyesül eléggé. Kalinovszky Dezső A pokoli pu­lóver című (Dacia kiadás) tudo­mányos-kalandos, vidám elbeszé­lés-füzére például igyekszik tömény oldatban előállítani a 12—16 éves olvasónak az „ifjúsági“ modor is­mérveit; csak éppen a kalandokat nem sikerül érdekfeszítően elme­sélnie, mert — élettelen szereplők­re ruházza őket. A fémjelzetten diákos-srácos nevezetek, Posztulá­­tum Karcsi, Nemde tanár és Nehéz­víz vegytan tanárnő, valamint az örökös Oszi­ra s az Agatha Cristie­­re való hivatkozások csak úgy nem szivattyúznak vért a sok arctalan Karcsi, Magdi és Koroknayba, mint ahogy a stílust is csak néhány be­kezdésnyi élettartamra élénkíthetik a diákhumor ősi fogásai, amikor tu­dományos műszavakkal és megha­tározásokkal fejeznek ki köznapi je­lentéktelen dolgokat. Kalinovszky könyvében minden, de minden, ami egy ifjúsági köny­vet értékessé tehetne, előírásosan van adagolva: — szórakoztatva is­meretterjeszt, nevetve nevet és ne­vetve nevel, a csínyes diákok vég­ső fokon nagyon felelősségérzetesek, a zord tanárok viszont pajkosan já­tékosak is tudnak lenni; — csak ép­pen az elbeszélő lelemény hiányzik s a bonyodalmak, amilyen egysze­riben kerekednek, éppolyan hirte­len, még a kibontakozásuk előtt el­ülnek. Az első történetben egy igyekvő kisdiák azért esik a rossz magavi­selet, sőt az idegbaj gyanújába, mert padja az osztályban egy kü­lönleges akusztikai övezetbe kerül, ahonnan a tanár hangja nem, min­den mellékes zörej azonban élesen hallható. E különleges esetből a­­zonban nem támad igazi bo­g­yoda­­lom: a problémát idejében tisztáz­zák. Más történetkékben hálózat­ba be nem kapcsolt, mégis ki-ki­­gyulladó titokzatos villanykörték­ről, tűzvésszel fenyegető pulóverek­ről és radioaktív forrásvíz kisu­gárzása által elrontott fényképfel­vételek körülményeinek nyomozá­sáról esik szó. Megannyi valóban izgalmas és tanulságos történet ve­­tőmagvai lehetnének ezek, ha a szerző pár oldalon Képzeljétek mi történt néhány gyerekkel hangnem­ben, egyenesben elmeséli őket. Csakhogy akkor az egész szöveg a könyvnek csak egyhetedét teszi ki. Fel kellett duzzasztani az ifjúsági stílus kötőszöveteivel, amelyek az­tán túltengve elfoglalták a súlypon­tot. Ezt nevezhetnénk talán cellu­­lózisnek, vagy hasonlónak, ha ma­rad kedvünk hozzá. A kiadó láthatólag hathatós se­gítséget nyújtott oktatói-nevelői cél­ratörésben, csak arról feledkezett meg, hogyha a szerzőben nincs me­seszövő készség, jobb volna tréfás, vidám előadásokat íratni vele, hi­szen azok is lehetnek értékesek és élvezhetők. Kár volt kitenni a jó­szándékú szerzőt ilyen irodalmi ku­darcnak. Az a szellem, ami kiszikkadt a szövegből, lecsapódott viszont Su­­rány Erzsébet illusztrációiban, me­lyek ötlet- és kedélygazdagsággal ele­venítik meg a főbb alakokat és mozzanatokat. Azonban a fedőlap, sajnos, csúnya, semmitmondó. A Ion Creanga Könyvkiadónál megjelent Tücsöklakodalom e­ro­vonatkozásban fordított helyzetet mu­tat. A jóízűen bolondozó, bohókás népi verset túlburjánzó illusztrá­ciók teszik­­ érthetetlenné. Win­ter Roth Magda pedig tehetséges és jó humorérzékű rajzolónak tűnik, de érzéketlen maradt e szöveg tar­talma iránt. Sem a magát szépe­­legve kellető csúnyaság, sem a sze­lídnek mutatkozó vadság, sem az alkattal össze nem férő más voná­sok humorát nem ismerte fel. Mi sem ismerjük fel, melyik bogár a másik; még jó, hogy a békát meg lehet a gólyától különböztetni. Ez­­ nem évődés. Mert a kis versben szereplő majom és pulyka nem a­­zonosítható a rajzon a bogarak kö­zött, meglepetésként viszont a mű­vésznő egyik pályatársának arcvo­násait ismerhetjük fel, remek jel­lemző erővel. Az illusztrátor ad­hatott volna többet is, ha megfelelő szakirányítást kap: mi az, amit a kisgyerek elvár képeskönyvétől ? (Többek közt, ismétlem, hogy a sze­replők azonosíthatók legyenek!) Méltánylandó viszont, hogy a füzet végén a Tücsöklakodalom dallamát is köztik. E két könyvecskével egyidőben volt vásárolható egy Artia kiad­vány , A vakond nadrágja, Zdenek Miler rajzaival és valóban mesés kiállításban. A gyermek gyönyör­ködő szemlélődése számára kime­ríthetetlen illusztrációk a „mese­­kép“-nek azt a formanyelvét hasz­nálják, amely talán Walt Disney vagy Szurejev stílusát is felidéz­heti. Miler a rég bevált látásmódon belül is tud eredeti, szellemes, tar­talmas lenni — az eredetiség nála kedélyében és képzeletében fész­kel, nem újdonsághajhászatban. Le­hangol, hogy noha a mi könyvkia­dásunknak is adva vannak eszköz­ben és képességben a lehetőségei ilyen pompás könyvekre, annyi szerkesztőnk és szerzőnk más utakat jár. Pedig a megoldás csak ennyi: belátóbbnak lenni a terület sajá­tosságai és figyelmesebb a kis ol­vasók szempontjai iránt. Szőcs István B­anner Zoltán kétfelől bástyázza körül könyvek tulajdonkép­peni témáját, mielőtt a tár­gyalásban elmerülne. Bevezetőjében korunk műszaki civilizációjának összefüggései között veszi szemügy­re a mai népi alkotók helyzetét, az első fejezetben pedig történel­mi visszapillantással öleli fel az előzményeket Tételesen ugyan nem mondja ki, de nyilvánvaló a szán­déka: a XIII. századi képíró, Szab­­lya Péter és a későbbi korokban élt, szórványos emlékeinkből csak sommásan ismert, népből jött alko­tó művészek megidézésével amel­lett érvel, hogy a naív tehetségek mindig is fontos szerepet játszot­tak művészettörténetünkben, s nem lehet másképpen ezután sem, a megváltozott körülmények ellenére sem. Amikor felteszi a kérdést, hogy „Ki volt az a Szablya Péter?“ egyúttal mintegy arra ösztönzi magát, hogy minél teljesebb, minél érzékletesebb képet fessen a mai szablya­péterekről. A fejezetekben elkülönített kettős indítás azonban arra is vall, hogy Banner Zoltán jól érzékeli a helyzet radikális vál­tozását, s ha reménykedik abban, hogy a folytonosság szála nem fog megszakadni, ugyanakkor világosan • BANNER ZOLTÁN: Csillag­­faragók, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972. látja: el nem törölhető ceruzával kell számolnunk. A mai helyzetet így jellemzi: „Születőben van egy új népi kultúra, amelynek a létfenn­tartás gazdasági-termelő funkciói­hoz már semmi köze sincs, s ame­lyet ily módon még annyi stiláris kötöttség sem korlátoz, mint a suly­kok vésett díszítéseit az ütés haté­konyságának, vagy a falusi ingek hímzését az egyes részek összeil­lesztésének a szükségessége.“ Valljuk be, hogy a sietős össze­foglalás dramatizált általánosításait könnyű volna ízekre szedni, de értsünk a szóból, s tartsuk szem előtt a könyv egészének mondani­valóját. Véleményem szerint a na­iv népi alkotó művészek, vagyis a tehetségüket önerőből, iskolázatla­nul, csupán a maguk gyakorlatában kiművelő festők, faragók kapcso­lata a társadalom gazdasági-termelő funkciójával mindig közvetett volt. Bizonyos rendkívüli igényeket, nem gazdasági, kulturális jellegű igé­nyeket elégítettek ki akkor is, ami­kor a hiányzó hivatásos művészek feladatait végezték el. Más a hely­zet a népi iparművészettel, amely nyilvánvalóan létfenntartási szük­ségletet elégített ki esztétikai, oly­kor magas esztétikai szinten. A két jelenség szétválasztása nem csu­pán a másneműség miatt fontos; a tapasztalat azt mutatja, hogy naív tehetségek a legmostohább körülmények között is jelentkez­nek, az irántuk tanúsított társadal­mi megbecsülés csak további, a belső ösztönzést megtetéző, a kibon­takozást elősegítő tényező, míg a népi iparművészet kedvezőtlen fel­tételek között, kereslet híján ment­hetetlenül sorvadásnak indul, nincs az a szárnyaló bátorítás, amely pótolhatná a biztos vevőközönség hiányát. Könyvének egynémelyik passzusában Banner Zoltán éppen azért kényszerül donquijote-i szél­malomharcra, mert nem hajlandó ezt a különbséget tudomásul ven­ni. Bár a néprajzos dr. Kós Károly — akivel ellentmondva vitatkozik, vagy másfelől Bandi Dezső akinek az elveit lelkesen propagálja — egyaránt figyelmeztetik erre, hogy az általa megidézett tényanyag bi­zonyító erejéről most ne is beszél­jünk. A naívok tekintetében — mivel itt a kép tiszta és világos — érjük be csupán annyival, hogy ők méltó helyet kaptak Banner Zoltán könyvében, legtöbbjüknek nem csupán a munkásságáról, de életútjáról is beszámol, életrajzi vázlatok mellékelésével. A népi iparművészet problémái a Csillagfaragók­ban, sejtésem sze­rint olykor a szerző eredeti szán­déka ellenére — kerülnek fokoza­tosan előtérbe, s válnak uralkodóvá — Banner Zoltán két vidékre össz­pontosítja a figyelmét — Márama­­rosra és a Marosvásárhelytől Csík­szeredáig terjedő zónára. Érdeklő­désének földrajzilag körülhatárol­ható területét egyik esetben sem valamelyik szorosan vett néprajzi egység szabja meg, hanem bizonyos, a népi iparművészettel (s ugyan­akkor a naivakkal is) hivatalból és hivatástudatból foglalkozó mű­vészegyéniségek tevékenységi ható­köre. Máramarosban Vida Géza, Francisc Nistor és Kozma István, Marosvásárhely környékén Bandi Dezső az animátora, mentora, apos­tola ennek a mozgalomnak. Mellé­jük, elveik mellé áll ki Banner Zoltán teljes mellszélességgel. Gya­korlat által igazolt elveiket és ér­demeiket alaposan részletezi. Iga­za van. (Abban azonban már ke­vésbé érthetünk vele egyet, hogy életművüket is belemossa az álta­luk irányított mozgalomba). Az említett művészegyéniségek kiemel­kedő szerepéről egyébként elég so­kan írtak már. Banner Zoltán azzal mond újat, hogy ebbeli munkásságuk történetét összefüggésekbe ágyazva, a teljesség igényével írja le. Ki nem mondott, de könnyen kifejt­hető (és megszívlelendő) tanulság vonható le könyvéből: a népi ipar­művészet integritásának, esztétikai érték­színvonalának, jövőbeni fenn­tartása biztosításának legfőbb ga­ranciája, a bel- és külföldi piac biztosítása mellett az értő, a bele­érző művészi irányítás. Nincs olyan zseniális szervezeti megoldás, a­­mely az utóbbit helyettesíthetné. Sajnos, a probléma jelentőségét nem mindig mérik fel az illetéke­sek. A népművészeti szövetkezetek sem, sőt a népi alkotási házakban hellyel-közzel meghúzódó bürokra­ták sem. Banner Zoltán könyvében jelen­tős teret szán Bandi Dezső minden szempontból különösen érdekes munkásságának a bemutatására. So­kan vitatják Bandi Dezső nézeteit, s mindenek előtt merészségét, a­­mellyel, úgymond, hallatlan dologra vállalkozik: népművészeti ágazatok, „stílusok“ telepítésére. (Mellesleg érdemes volna utánanézni, nem volt-e már erre példa a régebbi időkben?). Banner ennek a sajátos „iskolának“ a leírása közben mara­déktalanul az ügy mellett foglal állást, vitába sem igen bocsátko­zik. Értékelésével nem szállnék vi­tába, általánosításai azonban ezút­tal is vitára ingerelnek. Mit akar Bandi Dezső — teszi fel a kérdést. „Nem rezervátumot, hanem mű­­vészkedő társadalmat. — Nem áru­termelő népművészetet, hanem or­szágos műkedvelést“. Világmegváltó jellegű kijelentések ezek, holott Bandi Dezső igényességében is gya­korlatias természetű szervező és irányító — szerencsére. Aligha akarja művészkedésre rávenni a társadalmat, legfeljebb arra vállal­kozik, hogy a kibontakozás felé te­relje az eredeti, naív tehetségeket, illetve hogy tőkét kovácsoljon — nem a maga számára - abból a kipróbált paraszti, népi ízléskultú­­rából és fantáziától, mely tárgyát kezdte veszíteni a műszaki civili­záció előretörésével. Aligha tartja elképzelhetőnek, vagy éppen szük­ségesnek, hogy minden faluban olyan méretű naív festőmozgalom bontakozzék ki, mint például Mező­felén és még néhány környékbeli fa­luban. Ami pedig az árutermelést illeti, nem hinném, hogy mindenes­től kárhozatosnak tartaná a nép­művészet vonatkozásában. Volna-e annak értelme, h­­y a falusi asz­­szonyok tucatszám szőjék maguk­nak az iparművészeti értékű rongy­­szőnyegeket, hogy a fazekas csak magának és családjának, legjobb esetben egy néprajzi zóna lakossá­­g­ának koroingozzon? Fenntartható egyáltalán az ilyen „népművészet a népművészetért“ elmélet, amikor falun olykor kevésbé, de városon és külföldön egyre inkább érdek­lődnek e termékek iránt? Ami ellen Bandi Dezső mindig is fellé­pett, az az árutermelés-túlhajtás a gices igény kiszolgálásának szolgá­latában, nem pedig az -­adásra­­„termelés“ általában. És a vitát folytathatnék... A Csillagfaragókkal Banner Zol­tán mozaik-könyvet tett elénk, am­ely albumként, művészettörténeti dokumentumként és érdekes olvas­mányként is forgathat. Csaknem száz fekete ehér és húsz színes reprodukcióval, a könyv az olva­sók minden kategóriájár­a ajánl­ható. Mezei József CSILLAGFARAGÓK AMIT NEM SZABAD ELFELEJTENI K­önyvüket, így fejezik be a szerzők: „Évek múltak el a Vasgárda végleges felszámo­lása óta. A mai ifjú nemzedék számára ismeretlenek, vagy legjobb esetben hallásból és történelmi munkákból ismertek ezek az esemé­nyek. Mint mondják, az idő sok­mindent feledésbe borít. Ez való igaz. De éppen olyan igaz az is, hogy nem mindent lehet és nem mindent szabad elfelejteni. Azokat a sötét és véres lapokat, amelye­ket a háború alatt a legionarizmus írt be Románia történetébe, a nép nem felejti el és nem is szabad el­felednie“. Valóban, az e korszak eseményeit kiválóan ismerő két történész ezzel a könyvével hozzájárul ahhoz, hogy a közép- és idősebb nemzedék fel­idézze az ország történelmének több mint három évtizeddel ezelőtti sú­lyos esztendeit, a fiatal generáció pedig megismerje azokat a nehéz, küzdelemmel teli éveket. A kötet "a két világháború közötti Románia "társadalmi-politikai életében érvé­nyesült fasisztabarát és fasiszta á­­ramlatok objektív, tudományos be­mutatása céljából elmélyülten elemzi a Vasgárda kialakulásának, fejlődésének és eltűnésének kérdé­seit, részletesen ismerteti azokat a tényezőket, amelyek életre hívták és éltették ezt a fasiszta szerveze­tet és ugyanakkor feltárja e terror­­szervezet jellegzetességeit, törekvé­seit és kapcsolatait a nemzetközi fasizmussal. Mindenekelőtt törté­nelmi szempontból. Ugyanis — mint a szerzők a könyv bevezetőjében kidomborítják -- a hazai szélső­­jobboldali mozgalmak sokoldalú, a­­lapos ismertetése csak a társada­lomtudományok legkülönbözőbb­je­* DR. MIHAI FATU, DR. ION SPALATELU: A Vasgárda — fasiszta típusú terrorszervezet, Politikai Könyvkiadó, Bukarest, 1971 é­rületein dolgozó nagyszámú szak­ember együttes munkájával lehet­séges. Ez a tudományos történelmi munka azonban mindenképpen jó kezdet ehhez a feltáráshoz és kiváló adalék ahhoz a kutatáshoz, amely­nek az a rendeltetése, hogy felmér­je a két világháború közötti Ro­mánia politikai történetét. Mihai Fátu és Ion Spalajelu monográfiája elmélyült tudományossággal rögzíti és elemzi a Vasgárda szélsőségesen reakciós, demokráciaellenes, nem­zet- és népellenes jellegét, a ter­rort és annak megnyilvánulási for­máit, valamint azt, hogy a legio­narizmus a hitlerizmus beépített ügynöksége volt Romániában. Érdekes adatokat talál az olvasó ebben a történelmi műben arról, hogy milyen politikai és társadalmi talajon bontakoztak ki a huszas évek elején hazánkban az első fa­siszta jellegű szervezkedések, cso­portosulások. A könyv szemlélete­sen bemutatja, hogy e szervezet tag­jainak már a megalakulás pillana­tától a gyilkolás és a rombolás volt a jelszavuk: 1924-ben például Cod­­reanu agyonlőtte a iași-i rendőrpre­fektust. A burzsoá­ földesúri bíróság azonban felmentette. Ezen felbuz­dulva a vasgárdista bandák még merészebb lépésekre határozták el magukat; a gazdasági válság évei­ben demagógiájukkal, diverzionista taktikájukkal, felfokozott naciona­lizmusukkal, sovinizmusukkal és rasszizmusukkal bizonyos burzsoá­­földesúri körök egyre hathatósabb támogatásával nyíltan és zajosan az ország politikai porondjára léptek. A könyv külön fejezetben foglal­kozik azzal, hogy kik támogatták ezt a terrorszervezetet. Külföldön már kezdettől fogva a hitleri fa­sizmus védőszárnyait élvezte, a leg­közvetlenebb anyagi és politikai se­gítségben részesült. Belföldön az ipar és a finánctőke egyes nagy mágnásai segítették, mint például Malaxa, Barbu­stirbei, Auschnit és mások. Politikai téren az első idők­ben II. Károly kamarillája és a „történelmi pártok“ egyes vezér­egyéniségei. Felbátorodva a nemzet­közi helyzet alakulásán, a hitleri fasizmus előretörésén Európában, valamint a reakció térhódításán az ország belpolitikai életében, a har­mincas évek végén még agresszí­vebbé válik ez a terrorszervezet. A szerzők részletesen kitérnek II. Ká­roly és Zelinski Codreanu ellenté­teinek okaira, ez utóbbi bukására, majd pedig a terrorszervezet veze­téséért folytatott versenyfutásra. Rámutatnak a terrorcselekmények­re, a gyilkosságokra, melyeknek ál­dozatul esett Gheorghe Argesanu tábornok, Victor Iamandi jogtudós, Armand Calinescu miniszterelnök, Nicolae Iorga világhírű történettu­dós, Virgil Madgearu egyetemi ta­nár, Constantin David és Ocskó Te­réz kommunista harcosok. A mű kidomborítja, hogy a Ro­mán Kommunista Párt volt az e­­gyetlen olyan hazai politikai erő, amely már eleve fellépett a fasisz­ta terrorszervezet ellen, a fasiszta diktatúra ellen és felhívást intézett a tömegekhez a Vasgárda felszámo­lását célzó harc érdekében. A könyv részletesen foglalkozik a párt vezet­te antifasiszta harc számos vetüle­­tével. A szerzők kihangsúlyozzák, hogy a Vasgárda antidemokratikus és nemzetellenes tevékenysége, a legio­narizmus társadalmi-politikai szem­lélete merőben idegen volt a román nép természetétől, szellemi hagyaté­kától és haladó hagyományaitól. Mi több, cinikusan lábbal tiporta a nép legégetőbb törekvéseit, az or­szág felvirágoztatásának, független­ségének és szuverenitásának ügyét. Mint a szerzők írják : Ezért a rea­litások, valamint következményeik sokoldalú és részletekbe menő fel­tárása és megmagyarázása szünte­lenül napirenden lévő feladat, csakúgy, mint az, hogy határozot­tan visszaverjük a nacionalizmus, a sokféle irányú irracionalizmus és a miszticizmus formájában jelentkező ideológiai maradványokat. Mihálka Zoltán A KRITERION KÖNYVKIADÓ gondozásában megjelent: VERSEK «CRITERION - % m 'i,.i ' ' a ■ MAROSI PÉTER : A KÖLTŐ ÉS A VERSEK GYÖNYÖRŰ SORSA JÓZSEF ATTILA SALAMON ERNŐ ÉS KÖLTÉSZET m'WmmMmm­mm. Az ELŐRE KISKÖNYVTÁRA legújabb kötete: KÁXEÉTCMq&LN K­laus Sparnnak, az ágotai (Szeben megye) termelő­­szövetkezet főkönyvelőjé­nek minden zsebéből ceruza kandikál ki. Ahogy beszélgetni kezdünk fehér lapot tesz maga elé, egyik ceruzáját, szokásból, kétszer megforgatja a hegyező­ben. Később minden mondata után vonalakat húzogat, számo­kat ír a papírra, összead, kivon, oszt, szoroz, majd az eredmé­nyeket bekeretezi. Mikor meg­látja, hogy elmosolyodom, halk hangon magyarázni kezdi. — Manapság számok nélkül nincs mezőgazdaság. A gazdász­­­nak tudnia kell mennyit hoz vissza minden elköltött fej, ér­demes-e befektetni a javasolt elgondolásokba a pénzt. Meg­szoktam, hogy a beszédet a szá­mok nyelvére is lefordítsam, így ellenőrzöm a szavak igazságát. Aztán meg messze látok a szám­tantudomány segítségével. A ha­tárban még csak sárgul a ka­lász, de én már tudom milyen a lehetséges termés. — Esztendő végéig ellát-e? — El. Az én egyszerű távcsö­vem azt mutatja, hogy tejből, baromfihúsból, gyapjúból, búzá­ból, kukoricából terven felüli hozamokat érünk el és így az ál­lamnak is a leszerződöttnél na­gyobb mennyiségű terményt adunk át. — A természet azonban sok­szor csalóka. — Ez igaz, de a számtan se­gítségével csökkenteni lehet a rossz időjárás negatív hatását is. Persze, hiába készítenénk el a legésszerűbb számítást, na az emberek nem dolgoznának. Vég­ső soron a munka a bőség meg­teremtője. Itt van például az ál­lattenyésztésünk. Bizony a kö­zelmúltban nem sok jót mond­hattunk róla, pedig minden esz­tendő elején kikalkuláltuk, hogyan érhetnénk el nagyobb hozamokat. Hiányzott viszont a hozzáállás. A globális akkord bevezetése nagyot javított a helyzeten. A tavaly már 1 856 000 lejt hozott az állatok tartása, az idén nyugodtan mondhatom, milliókban fogunk számolni. — A pénzt termékért adják. — Május végéig 11 literrel több tejet fejtünk egy tehéntől a tervezettnél. Ha kevésnek tart­ja ezt, szorozza be 428-cal, mivel ennyi anyaállata van jelenleg a gazdaságnak. Ne hagyja figyel­men kívül azt sem, hogy az év második felében nagyobb tejho­zamok várhatók, hiszen a borja­­rások többsége — ez még az előző esztendők elégtelen takarmányo­zásának hatása — március—ápri­lisban történt. — Mi a helyzet jelenleg az állateleséggel? — Van mit egyenek az álla­tok, azonban az igazsághoz tar­tozik az is, hogy a tavaszi fa­gyok miatt újra elő kellett venni a ceruzát. Jelentős területen tönkrementek a pillangósok. Ma már ezt a határrészt bevetettük silókukoricával. Emellett ötven hektáron másodszor szórunk magot talajba az idén: kukorica­napraforgó keveréket zöldtakar­­mánynak. A legelőkre tizenkét vagon műtrágyát terítettünk szét és a kaszálók földjébe is került a fűhozamnövelő vegyianyagok­ból. Bátran mondhatom, nem lesz az elkövetkezendőkben sem takarmányhiány. — Milyen új terveket sző a téesz vezetősége? — Kettőt említenék meg az elgondolásokból. Mindkettő, a téesz pénzjövedelmének növelé­se mellett, nagy segítséget je­lent a környék állattenyésztői­nek. Az egyik a csibeköltés és nevelés. A kéthónapos korukig tartott csirkéket a termelőegy­ségeknek és az egyéni gazdák­nak adjuk el. Pillanatnyilag 3200 csibe erősödik a téeszben. Ve­gyük az előbb említett számnak a háromszorosát és megkapjuk, egy transzport mennyi tiszta hasznot hoz a gazdaságnak. A másik tervünk az üszőnevelés. Megtartjuk a nagyhozamú tehe­nek borjait tenyészállatoknak. A közeli közös gazdaságok szarvas­­marhaállományuk egy részét ki akarják cserélni, ebben segítünk nekik. Meglátja, nemsokára az Ágota környéki téeszek állatte­nyésztéséről jó hírek kelnek szárnyra. Román Győző CERUZARAJZ NYÁRI IDÉNYCIKKEK A KERESKEDELEMBEN Üzletről üzletre -HIÁNYÉRZETTEL Hogyan állunk szezoncikkek­kel? — ezzel a kérdéssel jár­tunk végig június végefelé né­hány közszükségleti cikket áru­sító üzletet Marosvásárhelyen, íme a válaszok: BÁNFI ARANKA, a VELÚR üz­­letvezetőnője: Strandcipónk, fatalpú szandálunk van elegendő, minden méretben. Napolaj, arckrémek, stb. bőségesen. (Az üzlet eredetileg drogéria volt.) Nincs ellenben női műanyag fürdőruha, főleg a kis számok hiányoznak. Állandóan ké­rik a kicsi számokat, de nem tud­juk mivel kiszolgálni a vevőket. Van viszont egy újdonságunk, amit nem vásárolnak eléggé, pedig mu­tatós, ízléses holmi: a szalmából font strandtáska. (A polc tetején sorakoznak kényelmetlen magasság­ban, valószínűleg ritkán kell utá­nuk nyúlni.) Talán ha egy kicsit reklámoznák, jobban elkelnének. Innen egyenesen a táskák árusí­tására szakosodott PORETA üzlet­be mentünk. A főtéren, tehát a vá­ros egyik legforgalmasabb pontján lévő üzlet polcai rogyásig tömve bőröndökkel, kézitáskákkal, női re­­tikülökkel. Az üzletvezetőnő és egy elárusítónő békésen tízóraiznak. Néhány vevő is lézeng a boltban. — Szalmából font strandtáskát nem tartanak? COSMA ROZALIA üzletvezető­nő: Még csak az hiányzana, így is elég bajom van ezekkel a tás­kákkal. Nem is rendeltünk. A he­lyi kereskedelmi szervezet élelmes­ségén tűnődve benéztünk a DRUGSTORE-be is. Strandtáska itt sincs. Van ellenben fürdőruha min­den számban és több színben, kü­lönböző márkákban, többek között görög gyártmányú is. Van ernyő, amit egyformán fel lehet használni a nap és az eső ellen. Van női nap­kalap, amit nem vásárolnak a hölgyek. És van rövidujjú férfiing is ... három darab. SZ­ÖVÉRFI SÁNDOR, a Kossuth utcai kempingcikk- és sportüzlet felelőse: Nincs úszónadrág, női úszótrikó, ugyancsak hiánycikk a bemelegítő cipő. Egész évben nem kaptunk bambusz horgászbotot. Négy sátrat kaptam a tegnap­i húsz is elkelne. A görkorcsolya még a télen kifogyott, azóta nem érkezett. SZÁSZ JULIANNA, a CORSO készruharészlegének üzletvezetőnő­je: Férfi vászonnadrág, meg ballon­­nadrág nagyon kellene. Sokan ke­resik. Itt van ez a nyári tercor­­nadrág, nagyon keresett cikk, de olyannyira beszűkítették térdben, hogy csak a vékonylábúakra megy fel. Rengeteg udvarhelyi gyártmá­nyú farmernadrágot eladtunk — most ez is kifogyott, pedig még nagyon sok elkelne, egyre-másra keresik a vásárlók. BARABÁS KÁROLY, a MO­DERN cipőüzlet felelőse: Női szan­dálunk úgyszólván egyáltalán nincs. A megkötött szerződések távolról sem fedezik a szükségletet, heten­te kapunk árut, de az egy-két óra alatt elfogy. Üres az üzlet, ami a polcokat valamennyire megtölti, az a téli szezonáru. Nincs mit elad­junk, ezért csökkent a keresetünk is. Régebb ha nem volt bőrszandál, kaptam bőr­helyettesítőből, most az sincs. Áruátvételi napokon nem tudok délben egykor zárni , nem tudom kitessékelni a vásárlókat a boltból, ott ülnek a próbapadokon és várják az új szállítmányt... Sokkal gyengébb a cipőellátás, mint a tavaly volt. DEPNER ANNA, a GULLIVER gyermekáruház vezetője: A vevők legnagyobb része dolgavégezetlen hagyja el az üzletet. Teleírták már a panaszkönyvet. „Udvarias hazug­ságokat­ mondunk nekik“. S ez igaz. Hitegetjük őket egyik hétről a másikra, és áru nem jön. Nincs pamutzokni, harisnya, harisnya­­nadrág, nyári rövidnadrág, hosszú vászonnadrág, tetra, pizsama, für­dőruha Két hónapja kifogyott a gyermek-pléd. Hiánycikk a pionír ing és a pionír nyakkendő, és nincs ujjatlan pulóverünk, rövidujjú scampolónk. 2—16 éves lányok számára semmiféle szandált nem tudunk ajánlani, 2—6 éves fiúcskák­nak való szandálunk sincs, nagyon régen kifogyott a tricikli, hajtány, kisautó. Nem tudjuk kielégíteni a vevők igényeit bébiholmikból sem, nincs 7—14 éves kislányoknak való nyári ruha. 1—5 éves gyerekeknek való blúz, ingecske. A cipőt árusító részlegen is hasonló a helyzet. Ankétünk következő állomása immár a helyi kereskedelmi válla­lat volt. LAZAR EUGEN, a kereskedelmi osztály vezetője: Az említett ellá­tási kiesések oka: a gyártó válla­latok nem tartják be a szállítási szerződéseket. Szívesebben fizetnek büntetést, mintsem időben, pontosan szállítanák a leszerződött árukat, objektív okokra hivatkoznak. Vál­lalatunk alkalmazottai állandóan járják az országot, hogy szerződé­sen felüli árut hozzanak. A tavaly ősszel 10 000 darab fürdőruhát si­került szereznünk a tengerpartról, személyes összeköttetéseinknek kö­szönhető, hogy beszerezhettünk a papokban néhány szezoncikket, ami nemsokára az üzletekbe kerül. Ezek a következők: 8000 darab fürdőruha, 2400 darab jelonruha nőknek és kislányoknak, 400 darab férfi és gyermek rövidnadrág, 3200 pár férfiszandál, 400 (!) pár női szandál, 500 darab pioníring, 500 darab tergál férfinadrág, 3000 pár gyermek szandál, 4000 pár gyer­mekzokni stb. — Az igényeket figyelembe véve elegendő mennyiségek ezek? — Sajnos, még így sem tudjuk mindenből fedezni a keresletet. Például nem 3000 pár gyermek szandál kellene, hanem 12 ezer pár... Sajnos, többet nem tudunk felhajtani. Gyermek pléd, női szan­dál, sport trikó, tréningruha, bőr­helyettesítőkből készült szandál a jövőben sem lesz, ez utóbbit már nem is gyártják a vállalatok. Em­lítette a bambusz horgászbotot is, ennek hiányáról is tudunk, de se­honnan sem sikerült beszerezni belőle. A közelmúltban olyan váro­sokban jártam, melyek lakossága nagyjából akkora, mint a miénké, és ahol a mi hiánycikkeinktől ros­kadoznak a polcok. Miért? Vélemé­nyem szerint azért, mert a Belke­reskedelmi Minisztérium illetékesei nem tanulmányozzák eléggé, illet­ve nem veszik figyelembe az áru­alap elosztásakor a helyi igényeket, azok különbözőségét megyénként. Talán az áru helyesebb elosztá­sával, a kereslet alorvosabb felmé­résével és ismeretével javítani le­hetne a jelenlegi helyzeten. Nemes László 1972. JÚLIUS 1.f SZOMBAT]

Next