Előre, 1975. június (29. évfolyam, 8568-8592. szám)
1975-06-01 / 8568. szám
ELŐRE 1975. JÚNIUS 1. • VASÁRNAP • VASÁRNAP •VASÁRNAP • A FELFEDEZŐ MNIMA SZÉPSÉGE BESZÉLGETÉS HARAG GYÖRGGYEL Asztalos István Fekete macska című darabjának bemutatója előtt, próbaszünetben beszélgettünk Harag Györggyel. — Miért választotta megrendezésre Asztalos István darabját? — Számomra mindig nehezebb beszélni valamely darabról, mint megrendezni azt. S bár szívesebben hagynám, hogy az előadás önmagáért beszéljen , megpróbálom a nehezebbet: nehogy az a vád érjen, hogy csak „ösztönös művész“ vagyok... Mint legtöbb rendezőtársam, szeretek felfedező munkát végezni. Soha nem játszott darab, vagy feledésbe merült mű színrevitele számomra is rendkívül izgalmas feladat. Asztalos István drámája az utóbbiak közé tartozik. Harminckét évvel ezelőtt, talán ugyanebben a kora nyári hónapban mutatták be, s azóta, tudomásom szerint, sehol nem került színre. Most, amikor Kolozsvár- Napocán újra színpadra állítjuk, nemcsak a kiváló író emlékének kívánunk tisztelegni, hanem egy nagyszerű darabot igyekszünk bekapcsolni a színházi vérkeringésbe. A rendezéshez tehát legfontosabb indítékom: a műben rejlő érték. Meggyőződésem ugyanis, hogy a darab újraolvasása rengeteg meglepetést tartogat bárki számára. A látszólag egyszerű, szinte naív konfliktusra épülő falusi történet mögött nagy arányú emberi tragédiák örvénylenek. Csak a legkiválóbb hasonló témájú művekben — például a Sötétség hatalmában, vagy a Vénuszban — találjuk meg a jellemek ennyire tömör megjielenítését, az indulatok ilyen drámai összecsapását. A darab olyan kérdések sokaságát veti fel, amelyekről — ha nem volna kissé elkoptatott a kifejezés —, azt mondanám: nagy emberi problémák. S a nagy emberi problémákat direkt közlésben és nem a parabolák nyelvén fejti ki a szerző. — Elveti ön a színpadi parabolák létjogosultságát? — Nem vetem el; csak kissé túl sokan fordulnak ehhez a kifejezési formához . Az az érzésem, ez a könnyebbik út; kicsit ködösíteni — a parabolisztikus kifejezés ürügyén — mintsem nyersen, egyenesen megfogalmazni a kérdéseket. — Milyen természetűek azok az „emberi tragédiák“, melyek ön számára a jelzett „egyszerű“, szinte naiv „történet“ mögül föltárulkoznak? — Egy nagy színházi ember mondotta, hogy a dráma az ember szervezetéhez hasonlatos. A szöveg csupán az ember bőre, látszólag ez jelenti az embert, de mindaz, ami életet ad: idegek, izmok, szív, vérkeringés — mind mögötte van. Úgy kell a dráma szövege mögött rátalálni a dráma életére, hogy a szereplő — az élő test idege, gondolata, megnyilvánulása lehessen... Hogy szemléletesebben jelezzem a műből föltárulkozó emberi tragédiák természetét, felelevenítenék néhányat a darab szereplői közül. Egy fiatal, szegény lány, vonzalma ellenére hozzámegy egy idősebb, jómódú emberhez. Mivel nem találja meg a maga emberi egyensúlyát, nem tud ellenálni vonzalmának — vakon, mit sem mérlegelve rohan vesztébe, amikor a kert alá kijár szerelmeséhez; bár tudja, hogy tettének milyen következménye lesz, igen jól tudja, hogy a társadalom, a világ ballépéséért soha nem menti fel... Katusné, az öregasszony, aki saját kitaszítottsága kiszolgáltatottsága, az öregséggel súlyosbodó elmagányosodása ellen védekezik —, hogy úr maradhasson saját házában, akaratlanul, önvédelem szülte gyűlölettel fordul fia családja ellen, öntudatlanul is elősegíti fiának drámáját, amikor az gyilkossá válik. Végig sorolhatnám minden egyes szereplő egyéni sorstragédiáját, hogy igazoljam meglátásomat: mindenki épp úgy a végzet által kiszabott sors útját járja, mint egy görög tragédiában. Csakhogy ellentétben a görög tragédiák divinitásával — melyekben földön túli istenek döntenek emberi életekről —, Asztalos István drámájában a végzet szerepét a hajdani társadalom veszi át a maga szokásaival, dogmáival, törvényeivel. Hitem szerint amennyire naiv lehet a „fekete macska“ — motívum első olvasásra, épp annyira a többévszázados bigottság, megcsökött tradíció, babona és előítélet végzetes és félelmetes korlátainak jelképévé nő a színpadon. A megkövesedett szokások, az „íratlan törvények“ nem engedik az embert sorsának útjáról letérni, vagy éppen szembefordulni a sorsával. Lényegében ezt mondja el, ez ellen tiltakozik Asztalos István „Fekete macska“ című darabjában. A darab története, cselekménye tehát — mondhatnám konklúzióként — másodlagos az emberi sorsok alakulásának lényeges kérdései mellett. A mű társadalomszemléletének lényegét szeretnénk felfedezni, megérteni. Felfedezni egyébként annyi, mint megérteni. Előadásunkban a felfedezésnek olyan élményét kívánjuk nyújtani, mely a megértéshez segíti a nézőt. Erre nemcsak a mű kötelez, hanem a ma közönsége is, a közönség korszerű igénye a színházzal szemben. — Az utóbbi évek több nagy jelentőségű színházi eseménye, Harag György sajátos rendezői látásmódjáról valló előadása után megjegyeznénk : nyilván Harag György-stílusban kerül színre Asztalos István darabja is... — Nem tudom, mi a pontos helyzet ebben a kérdésben. De nekem az az érzésem, hogy a rendezés nem húzza a maga egyéniségére a darabot. Van egy régi jó mondás, sok évvel ezelőtt gyakran idéztük, bennem románul maradt meg: „Stílul spectacolului este insusi natura autorului“. Vagyis, az előadás stílusa a szerző egyéniségét, művének természetét fejezi ki. Sokszor előfordul — s nekem személyesen akadtak ilyen konfliktusaim —, hogy a szerző maga sem érzékeli eléggé a saját erejét, művének természetét... Ami Asztalos István darabjának színpadi „stílusát“, vagyis előadásmódját illeti: az előbb fejtegetett szöveg mögötti gondolatiságot akarjuk kifejezni, s ezért — természetesen — elutasítjuk azt a naturalisztikus jelleget, melyet a felületes tekintet első pillantásra felfedezni vél ebben a darabban. A mű színpadra állításának alapját, a mű gondolatához híven, nem a kisrealizmussal megfestett részletek, hanem a nagy sorstragédiákat jellemző drámai öszszecsapások kell hogy képezzék. A darab tömör, balladisztikus jellege — talán leginkább a magyar népballadákkal rokonítható szűkszavúsága — olyan előadásmódot igényel, amelynek semmi köze sincs a naturalizmushoz. Felfogásunk anti-naturalizmusát jelzi a többé-kevésbé kopár színpad is, melyen csak a legszükségesebb elemek adják meg az előadás hangulatát. Ebben a kopár, csupán lényeges elemekből komponált színpadképben a szereplők erőteljesebb körvonalat nyernek. Szoborszerű megmintázásban képzelem el az előadás szereplőit ; olyan felépítésben, melyben minden mozdulatnak, nézésnek , szónak plasztikus, erőteljes hangsúlya van. Bölöni Sándor Volt kamasz korunkban még egy szenvedélyünk a gyufaskatulyák gyűjtése mellett, amely anyagi haszonnal áltatott: a selyemhernyótenyésztés. Holott ebben volt már egy szemernyi igazság : a selyemgyár csakugyan megvette kilóra a gubákat, s adta hozzá ingyen a petét is. De azokat a bizonyos kilókat sohasem sikerült valóra váltanunk: könnyű volt szegény gubó, egy lehelet lefújhatta volna a tenyerünkről. De ha anyagi jutalom nem is járt érte, bőven kárpótolt maga a tenyésztés öröme. Még ma is pontosan tudom, hol volt az a két eperfa a környékünkön, amelyet közösen kopasztott a selyemhernyótenyésztők maroknyi tábora. Egyik a Mező utcában, másik a Kertész és a Kiskereszt utca sarkán, szemben a Szulák néni szatócsüzletével. Onnan szereztük be a drága eledelt, hogy ügyesen megszárogassuk — a nedves állítólag megártott volna kedvenceinknek , s úgy tálaljuk nekik. Állítólag a ribizli levelét is megették volna, s az volt is elegendő a kertben, de azt mondták, hogy attól zöld lesz a selyemfonál, és azt nem veszi át a gyár. Egy vagy két esztendeig tartott ez a szenvedély, s nálam úgy ért siralmasan véget, hogy az épp begubózni készülő, tehát védtelen hernyókat megtámadták és megölték a hangyák az előszobában. Rettenetes volt... Nos így, ilyen változatosan, mosolygón könnyesen teltek a mi kis kolóniánk napjai. Ám senki ne gondolja azt, hogy csak az emelkedettebb szenvedélyeknek hódoltunk. Tettünk rossz fát is a tűzre, és nem is keveset. Emlékszem például arra a télre, mikor az én Frici barátom nyílsebesen nyargalt a havas járdán, s húzta a szánkómat, nekem meg csak egy kevéssé kellett kifelé fordítanom a bakancsom orrát, hogy kegyetlen csörömpöléssel szántsak keresztül hat s aztán megint hat pinceablakszemen. A szomszédasszonynak beárulhatott valaki, mert megfenyegetett, hogy szól a nagyapámnak — ezt az alaktalan félelem szörnyű napjai követték, de aztán nem lett belőle semmi, alighanem megesett a szive rajtam. De ez csak egyszeri csíny volt: máskor szervezetten lopkodtuk a környék kapukulcsait, amelyeket a zárban feledtek. Csak úgy, gyűjtőszenvedélyből; a zsákmány — tucatnyi kulcs — nálam lapult egy drótkarikán a pince homokjába rejtve, ahol nagyanyám a sárgarépát tárolta. S ennél akkor már igazán szelidebb huncutságnak mondható az, hogy a használt zseblámpaelemet szétszedtük, a kis fémhengert fehér papirosba csavartuk, s ráírtuk, hogy „50“, ennyi aprópénznek felelt meg a nagysága —, aztán a járdán feledtük, s az ablakból lestük, ki veszi fel, s hogyan lép meg vele, miután előbb óvatosan körülnéz, hogy váratlan szerencséjének nem volt-e tanúja. Írtunk továbbá egy később odaköltöző szomszéd fiú nővérének iszonyúan malac leveleket. Frici az övét még belül is összeragasztotta, ezt nem értettem, később viszont annál inkább, amikor csak engem tángáltak el otthon, mert az övét nem tudták elolvasni. Még ma is elpirulhatnék, hogy abban a levélben milyen rajz és milyen szöveg volt, de már el nem hallgatom, nehogy valószínűtlenre sikeredjék a kép a hajdani Úri utca nem éppen úri suhancairól. És igen, a lányok. Velük akkoriban — s erre büszkék voltunk — semmilyen kapcsolatot nem tartottunk. Csak az én esetemben erőltette szegény nagyanyám a leánytársaságot — „ott modorosabb, csiszoltabb lesz a gyerek!" — de nem tartós eredménnyel, összehoztak ugyan két testvér kislánynyal a szomszédban, az egyikbe persze kötelező módon rögtön bele is szerettem, aztán játszottunk is ezt-azt, de keserű csalódás ért, amikor egyszer Tarzan hőstetteit ecseteltem nekik — akkoriban jutottam hozzá a négy testes kötethez —, s ők csak az ajkukat biggyesztették : „no persze, egy fiú könnyen tűzbe jön az ilyesmiért. .." Az útjaink akkor váltak el véglegesen, amikor egyszer a strandon hozott öszsze a véletlen. Nekik volt egy nagy, pompás felfújható kacsájuk, amelyet meg lehetett nyergelni úgy, hogy a szárnya alatti résbe bedugta a lábát az ember. Illetve a gyerek, illetve a nálam kisebb gyerek, mert mikor elmentek joghurtot uzsonnázni, és rámbízták a kacsát, én meg akartam ülni a vízben, mire kipukkadt szegény. A roncsait szépen odatettem a homokra a lányok egyéb holmija mellé, s megfutottam a felelősség elől. Mert alighanem ismét azt mondták volna : „persze, egy fiú...“ A szégyen így is mardosott egy ideig, mert azért jóravaló kislányok voltak, a füstbe ment szerelemről nem is beszélve, ám attól kezdve nem volt más mód, kerülnöm kellett őket, hogy ne menjünk el köszönés nélkül egymás mellett. A baj nyilván épp úgy megeshetett volna fiúkkal is, de akkor a szakítás korántsem szólt volna egy életre... Majtényi Erik TARJÁN MAGÁRA MARAD 3. AZ EGYESÜLÉS MÚZEUMÁBAN „Az elődök emlékezetének tisztelete ma ösztönözze állandóan hazánk minden dolgozóját arra, hogy munkálkodjék és harcoljon a nép forradalmi vívmányai fejlesztéséért, a Román Kommunista Pártnak a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom felépítéséről és Románia kommunizmus felé haladásáról szóló nagyszerű programja megvalósításáért, szocialista nemzetünk függetlenségéért, szabadságáért, jólétéért és boldogságáért". NICOLAE CEAUSESCU Hogy mit jelent a látogató számára egy frissen átrendezett múzeum megtekintése? Mindenekelőtt új élményeket. A jól ismert tárgyak között a megfogalmazás időszerű szempontjait kutatja s örömmel fedezi fel, hogy biztosabban, határozottabban tájékozódik, szemléleti benyomásai mélyebben rögződnek benne. Gyulafehérvár municípium történelmi és régészeti múzeuma eddig is sokkal több volt mint beszédes emléktárgyak és hiteles dokumentumok gazdag gyűjteménye. Akárcsak a hasonló küldetést betöltő testvérintézményeknek tömegképző és nevelő funkciójához híven sikerült feltárnia a rendelkezésére álló anyagot. Mostani újrarendezése után azonban, melynek eredményeként az Egyesülés Múzeuma címét méltán tűzte homlokzatára, tudatra és érzelemre ható, szemléltető történelem rangjára emelte küldetését. Anghel Gheorghe igazgató és múzeológus munkatársai lelkesítően szép feladatra vállalkoztak akkor, amikor Gyulafehérvár dokumentumokkal igazolt fennállásának 2000. és a Román Országok Mihai Viteazul vezetésével történt első politikai egyesülésének 375. évfordulójára megvalósították régóta érlelődő szándékukat. A rendelkezésükre álló 70 teremben a kiállításra szánt mintegy 20 000 tárgyat és dokumentumot, a legújabb tudományos kutatások alapján álló kronologikus sorrendben helyezték el, úgy hogy az időrendi csoportosításon belül tematikus egységeket dolgoztak ki. Ilyenformán hármas feladatot sikerült egyszerre megoldaniuk. Először: az első emberi települések korából napjainkig az ország egész területének társadalomtörténeti öszszefoglalását nyújtják. Másodszor: régészeti leletek, emléktárgyak és írott dokumentumok tükrében mutatják be Gyulafehérvár 2000 éves történelmét, gazdasági-kulturális jelentőségét, a múlt harcait, társadalmi és nemzeti felszabadító küzdelmeit idézik a jelen és a jövő számára. Harmadszor: a tárgyi és eszmei bizonyosság összeötvözésével történelmileg igazolt következtetésekkel tárják fel a román nép egységtörekvéseinek évszázados gyökereit, az egységért vívott sokévszázados küzdelmet. Mint ahogy a múzeum neve is jelzi, a népinemzeti egységért folytatott harc az átrendezés koncepcionális vezérfonalát jelentette. A múzeumba érkező látogatót az előcsarnokban az ország archeológiai-történelmi lelőhelyeit szemléltető fényjelzéses térkép fogadja. E kutatási területek lelkiismeretes feltárása tette lehetővé a történelmi materialista szellemben kikristályosult értékelést. Bebizonyítja, hogy Románia területe a civilizációs haladás régi tűzhelye. Az első tárlatcsoport a csiszolatlan és csiszolt kőkorszakot, a bronz- és vaskorszakot mutatja be. A többszáz tárgy jelentős többsége a Fehér megye területén végzett ásatások eredményeként került a múzeumba. A kudzsiri kincs számos bronzeszköz mellett több aranyból készült tárgyat tartalmaz. A kutatók legutóbb Alvincen és Fizeful Gherlei-ben tártak fel jelentős bronzkori lelőhelyet. A következő részleg Burebista államát és Gyulafehérvár ősének, Apoulónnak, Apulumnak kialakulását dokumentálja. A számos különböző rendeltetésű eszköz — legbecsesebb közöttük a selykai ezüstlelet — a dákok sokoldalú társadalmi kapcsolatait igazolja. Császár- és istenszobrok, gyönyörű emlékmű töredékek, oszlopfők, fémdomborművek, kőbevésett feliratok hívják életre a dák-római kor emlékeit. Szemléletes a szabad dákok és a római fennhatóság alatt élő dákok kultúrájának összehasonlító tárlata. A tudomány és műveltség haladását jelzi, hogy a szobor miniatűrök, mécsesek, üvegtárgyak, vízszivattyúk, figurális márványlapok, cserép vízvezetékcsövek, virágdíszes csempék mellett tucatnyi sebészeti eszköz került elő ebből a korból. Ezután a népvándorlás hullámaiból hátramaradt tárgyakat és eszközöket tekintheti meg a látogató. Párhuzamos tárlók érzékeltetik a Kárpátok keleti, illetve déli oldalán élő románok és az erdélyi románok azonosságát. Majd a magyarok, a székelyek és szászok letelepedésének történetével ismerkedhetünk meg. A város fejlődését, építkezéseit eredeti okiratok hitelesítik. A három román ország gazdasági, társadalmi egysége nem szakad meg. Pénzérmék, csereeszközök, mértékegységek, szerződések, alapító-, kiváltság- és adománylevelek fejlett kereskedelmi vérkeringésről és politikai kapcsolatokról vallanak. A kiállított tárgyak alapján következtetünk a mezőgazdaság és a kézműipar haladására, a városi élet fejlődésére. Erőteljes kapcsolatok bontakoznak ki az őslakó román nép, valamint a magyarok, székelyek és szászok között. A török hódítás elleni harcok központi alakjaiként a múzeum Hunyadi Jánost és Stefan cel Mare-t mutatja be. Mihai Viteazul, mind a három román ország egyesítése, mind a török elleni harc vezéralakjává vált. Az egységes román állam megteremtésének hónapjait tárja a látogató elé a következő részleg. Makett őrzi a város akkori képét. Mihai Viteazul történelmi megvalósítása rövid életű volt, az egyesítésért vívott harc továbbra is lankadatlan hévvel égett a román nép lelkében. Az egységért, a társadalmi felszabadításért vívott harc lángja mindig magasan lobogott. Fegyverek, kínzóeszközök, emlékiratok jelenítik meg Horia, Cloșca és Crisan felkelésének történetét, a román nép és az együttélő nemzetiségek közös harcát. Az Erdélyi Iskola a nép öntudatra ébresztésének szerepét vállalja. Rendkívül gazdag illusztratív és tárgyi anyag mutatja be az 1848-as forradalom történetét, Avram láncú alakját. Havasalföld és Moldova egyesülése Alexandru Ioan Cuza vezetésével döntő lépést jelent az egységes román állam megteremtése terén. E régi szándék valósul meg 1918 december elsején. A múzeum következő tárlatcsoportja a jelent mutatja be s a jövőbe világít. Gyulafehérvár szocialista fejlődésének, gyors iparosodásának tükrébe állítja azt a következetes elhatározottságot, hogy a tájegység lakói is minden erejüket latba vetve küzdenek az egész szocialista nemzet törekvéseit kifejező pártprogram megvalósításáért. Juhász Zoltán Másfél évvel ezelőtt hat levelet írtam az Előre hasábjain a Szilágy megyei Krasznáról. Azóta az újságból, a televízió műsoraiból sokszor értesülhettem a falu életéről, viszontláthattam egyik-másik tévériportban leveleim hőseit, például Vincze János tanácselnököt. S egy új arccal, új névvel is találkozhattam, Seres Mihállyal, a termelőszövetkezet elnökével. Várjunk csak, hiszen én Szigyártó Mihály elnökről írtam volt. Mi történt vele? Egyáltalán, mi történt krasznai ismerőseimmel? Mi változott a községben? És mi nem változott még meg, pedig jó lenne, ha megváltoznék? Úgy jó, ha utóirat kerül a levelek végére. Szívesen megyek újra Krasznára. Rokonságomon kívül, sok kedves jó barátom van ott. Megmaradt a Kraszna-patak áradó kedve, aminek a faluban cseppet sem örvendeznek. Az utóbbi időben a Kraszna úgy hozzászokott a kiöntéshez, hogy 1974-ben sem adta alább öt áradásnál. Három ezek közül nemcsak megijesztette a falu népét, de olyan károkat okozott, mint az előző évek áradásaikor. Pünkösti Miklós, edzett ember létére megborzong, amikor meséli, hogy az áradás a téesz központját is bántotta, pusztított a határban, a kiskertekben. Egy-egy mezei katlanban ottragadt, a kacsaúsztatók támadtak, amilyeneket a bihari alföldön látni. Seres Mihálynak, az új téesz-elnöknek a háza olyan fundamentumra épült, amelyből egy méter a föld színe fölé emelkedik, de alig három ujjnyi hiányzott ezúttal a víz magasságából ahhoz, hogy a hívatlan vendég meglátogassa. A Seres szomszédai közül Mátyás József tímármester otthagyta régi házát, új otthont épített a templom mellett. Pedig mesterségénél fogva nem lehet meg víz nélkül, ezért is telepedett volt a Kraszna mentére. A tizedik áradás megriasztotta. Inkább kútból meri a vizet — keserves munka — a bőrök tisztításához. A hatvan év körüli Szabó Miklós téesz-gazda átok alatt tiltotta meg, hogy valamelyik unokája a patak partjára építsen házat magának. Seres Mihály kalauzol a változások és a változatlanságok között. Hadd mutassam be előbb őt magát. Negyvenöt esztendős, krasznai születésű ember, gazdasorból jött. Az egész falut megmozgató nagy áramlás hozta be a közösbe. Előbb brigádos, két évig alelnök, megint brigádos, öt esztendőn át a kertészetben, majd két évig a „hegyen", vagyis a 68 hektáros szőlőben. Telt arcú, kék szemű, közvetlen, nyílt ember. Beszélgetés közben meg-megsimogatja a bajuszát. Egyszer levágatta — tanfolyamon volt, távol a falutól — s mikor csupasz szájjal hazaérkezett, a felesége alig ismerte meg. „Valami hiányzik rólad, Mihály. Ez így nem te vagy." Három gyermeke van, Mihály fia most szerel le, sofőr, a nagylány, Erzsike, a krasznai líceumban érettségizett, könyvelő a szövetkezetben, a kisebb lány, Klára még diák. Ez a „kicsi családja". „Nagy családja" — a téesz, az egész falu. Kraszna minden gondját magára vállalta. — Mozdult-e valami a gát és a vízgyűjtő medence dolgában? — A tároló helyén az idén is zöldséget fogunk termeszteni. — Lemondtak a gátról? — Dehogy, most is mindig emlegetjük. De a mérnökök egy új tervet is elkészítettek. Eszerint leviszik a gátat Varsóiéra, ott alkalmasabb hely van számára. — Krasznát a varsóiéi gát is védelmezni fogja? — Mikor felépül, akkor igen. Végigsétálok a főutcán, amelynek helyére a blokkokat tervezték. Az a családi ház, amelyik másfél évvel ezelőtt éppen épült volt, azóta elkészült, a gazdája, Cseke Béni lakik benne a családjával. A főtér és a Kraszna pataka között emeltek egy blokkházat is, emeletest, alul üzletek, fent négy lakás, pedagógusok otthona. Ezen az eddig üres térségen még van hely blokkoknak, ide csakugyan érdemes építeni. — A művelődési ház fölött, látom, nem kezdték meg a bontást. — Van hova terjeszkednie Krasznának anélkül, hogy a jó házakat lerontanák. — A tervezők megváltoztatták eredeti elképzelésüket? — Nem tudok erről — tűnődik el egy pillanatra Seres Mihály. — De ahogy a gát dolgában változtattak, itt még inkább módosíthatnak, így lenne okosabb. — Ezt úgy is érthetem, a község vezetőiben kezd megerősödni az a vélemény, hogy az új központot máshol kellene felépíteni. — Mindig ez volt a józanság szava. Ennek a „változatlanságnak", a régi főutca továbbélésének, a legtürelmetlenebb krasznai változtatni akarók is örvendenek. Seres Mihály a „változtatók" közé tartozik. A kertészetben, az állattenyésztésben az okos, új módszerek híve volt mindig, ő szorgalmazza legjobban az új szőlőtelepítéseket. Két év alatt vagy száz hektár fajszőlőt akar telepíttetni a napos oldalakra, a jó talajba. Brigádos korában ez volt az álma, elnökként meg is valósíthatja. — Kint, a hegyen mindig felemlegetjük, hogy ezt a szőlőt, már a mostanit, a régit, az őseink hagyták reánk. Mi is hagyjunk valamit, hozzánk illőt. Magas művelésű szőlőt telepítünk. Ez most az újdonság a szilágysági szőlőkben: olyan fajtákat telepítenek, amelyeket gépi erővel teljesen meg lehet művelni. A magas műveléshez hozzá kell szokni, de szoktatja ehhez a gazdaságok vezetőit a mind jobban érezhető munkaerőhiány. Ez pedig a szilágysági iparosítás arányában növekedni fog. Jöjjenek a gépek a szőlőkbe is, az emberi kezek helyett simogassák a bokrokat, kapáljanak, szüreteljenek. Eltűnik egy romantika, a szüreté? A gépi művelés rendjén majd kialakul valami más romantika a szőlő körül, hiszen a must, a korcos bor nagy sugalmazó, igazi ötletmester. Kraszna a modern gazdálkodásban együtt akar lépni az idővel, az okos igényekkel. Szóba hozom, hogy az elődje, Szigyártó Mihály a „fixesek" javadalmazásának gondjával vesződött, olyan megoldáson törte a fejét, amelyik „odaillik" a tagság globális akkordjának rendjéhez, elveihez, méltányos a „fixesek" számára, elfogadható a gazdaság egészének. — Megoldódott ez is — mint a kezével Seres Mihály — nem gond ez többé Krasznán. — Miként? — Éppen ahogy Szigyártó Misu kívánta. Az elnök, a brigádosok és hasonlók már tavaly augusztustól fix javadalmazást kapnak, a fogatosok az idei év elejétől. Jó megoldás, magam is mellette vagyok. — Vagyis a felsőbb szervek elfogadták a Szigyártó Mihály javaslatát? Emlékszem a szavaira: „De én csak mondom a magamét. Hátha a végén meghallják..." — Inkább az történt, hogy Misu okosan, helyesen érezte meg, mit kellene tenni. Együtt gondolkozott azokkal, akik az országos intézkedést hozták. Talán a legkényesebb ponthoz érkeztem el: az elnökcseréhez. Szigyártó Mihály 1974 december 9-én bement a pártbizottság szobájába, azzal, hogy ezennel lemond. Vincze János megvakarta a fejét, s azt felelte, hogy erre aludjék még egyet. Másnap újra jött: „Elfáradtam, János". Vincze most csak azt kérdezte, hogy ha tőle, Szigyártó Mihálytól függne, kit tenne meg elnöknek. Gondolkodás nélkül Seres Mihályt említette. A közgyűlés december végén ugyanígy döntött. Ennyi történt. Mendemonda vagy éppen igaz „sztori" ekörül is kering, de hát a falun mit nem kommentál a „csepürádió". Kraszna ebben még nagyon falu. Megdöglött néhány borjú a Dirika-dombon, a korszerű tehénfarmon. Nem esett gondatlanság. Melyik magángazda nem vigyázott hajdanán a borjúira, mégis döglöttek meg a magánportákon is. A szakértők kiszálltak a helyszínre, megállapították, hogy senkit nem terhel felelősség. Mégis van olyan kár, amelynek nincs gazdája. A bank inspektora vagy még inkább a zilahi jogtanácsos azonban ilyen kárt nem ismer. A bankember kiírt Krasznára: fizessen a vezetőség 11 ezer lej kártérítést. Visszafelelték, hogy jöjjön ki ide a tisztelt ügyvéd úr, hadd magyarázzák meg neki a helyszínen, mi is történt. Őt a helyszínen nem érdekli, csak a büntetés, s még fel is volt háborodva, amiért a krasznaiak berzenkednek az ítélete ellen. Mire Szigyártó Mihály állítólag azt morogta: — Hát akkor legyen elnök az a fiskális! Ha ezt is jobban tudja. Gondolatban földhöz csapta a sapkáját is. De csak gondolatban. Magángazda korában szokás volt ez. Ezt más mégsem tehette, művelt ember lett azóta, közös gazda. Mondom, lehet ez mendemonda. Ki is fáradhat egy elnök a viaskodásban földdel, időjárással, régi szokásokkal, évi ötszöri áradásokkal és jogtanácsosokkal, meg miegymás ellenőr-félékkel. „Okos elnök a tagságra soha se irigykedik, mert egy elnökből tag bármikor újra lehet", így mondta másfél évvel ezelőtt Szigyártó Mihály tréfás komolyan. Most vajon megint a másik parton állót, az új elnököt irigyli? Vincze János azt kérdezte azon a második napon: — Elmész-e a faluból? — Itt születtem — felelte neki. — Jó, jó, de elmész-e a gazdaságból? Szerkeszti LÁSZLÓFFY ALADÁR — Gazdaember voltam mindig. — Gazdálkodni nemcsak a termelőszövetkezetben lehet. — Engem sok minden köt ide, János. Mire Vincze János megkönynyebbülten felsóhajtott: — Végre, ezt is megértük Krasznán! Hogy egy leváltott elnök itt maradjon a gazdaságban. Hajas Imre elment raktárosnak a fogyasztási szövetkezethez. Gáli Károly, aki utána volt az elnök, inkább a tanácsnál körmöl, futkos ide-oda. Csak azért emlegetem fel őket, mert előtted a régi elnökök szinte már ellenségei lettek a termelőszövetkezetnek. Úgy elmentek a gazdaságból, mint a gólyák, ha nem találják a régi fészküket. — Én olyan gólya vagyok, aki új fészket rak magának. Seres Mihálytól most azt kérdezem. — Miként fogadta azt, hogy maga lesz a gazdaság elnöke? — Meglepődtem... Talán meg is rettentem. Más dolog egy brigádot irányítani, más az egész falut. Misu is ott volt a pártirodán. Reánéztem, s azt kérdeztem tőle, hajlandó-e segíteni engem, mint elnököt? Igazi jó barátok vagyunk, legénykorunk óta szerettük egymást, ő csak vagy két évvel idősebb nálam, a munkában melegedtünk nagyon össze, megtanultuk tisztelni egymást. De más a barátság addig, amíg nem lesz elnök ez egyikből. — Mikor Szigyártó volt az elnök, tett-e kivételt magával, a barátjával? — Soha nem kértem tőle effélét. Örökre megromlott volna a barátságunk. Vincze János is nagyon odafigyelt, s várta a Szigyártó Mihály válaszát: hajlandó-e segíteni az utódját? A volt elnök egy pillanatig gondolkozott — nem könnyű saroglyába kerülni azon a szekéren, amelyiken az ember a gyeplőt tartotta —, aztán csendesen bólintott. És kezet nyújtott Seres Mihálynak. Minden vendéget kivisznek a Dirika-dombra, a tehénfarmra, amely a jó hírű krasznai állattenyésztést emelte valóban modern, tudományos szintre. Ennek, persze, igen kézzelfogható eredményét láthatja a tagság is. A tejhozam három év alatt tehenenként átlagban 671 literről 2000 liter fölé emelkedett. Székely Árpád állatorvos vezetésével valóban szakszerű állattartás, gondozás folyik, a farmon dolgozók állandó szakképzésben részesülnek, ők a mezőgazdaság első szakmunkásai. Eredetileg két vagy több szomszédos téesz közös vállalkozásaként képzelték el a farmot azok, akik felülről kezdeményezték. Egyik levelemben azt írtam, hogy akkoriban — még épült a farm — a krasznaiak sandán vagy közönnyel pillantottak fel a Dirika-dombra, a mutatós istállókra. Aztán úgy alakult, hogy a farm egyedül a krasznaiaké maradt. Ez már oldotta a hangulatot. 1974- ben a farm bebizonyította életképességét, azt, amit Pünkösti főmérnök is mondott, hogy az állattenyésztő telep lesz igazán nagy lehetőség Kraszna mezőgazdasága számára. De az emberek valahogy még mindig nem érzik eléggé a magukénak. Seres Mihály is ezt jegyezte meg, félszájjal: — Megcsináltuk egyedül, mert így kellett. Mire igazi jövedelmet hoz a telep, addigra biztos társaink is lesznek... Ki és mi oldhat fel ilyen bizalmatlanságot? Ez nem önzés, ez valami más. Én makacsul a szocialista öntudat és a szélesebb kitekintés, a gondolkodás és gondolkodtatás gyógyírját — a műveltséget ajánlanám ellenszerül. ...Pünkösti Miklós öcsémék házában töltöm az estét, családi körben, csendes beszélgetéssel. Az asszonyka váratlanul elszólja: jön a harmadik gyermekünk. Elmosolyodik szemérmesen. Férje pedig, a krasznai főagronómus melegen néz a feleségére, aztán felém fordul, s bólint: így igaz. A jövő fogadott elsőnek Krasznán másfél évvel ezelőtt — az utcákon zajló gyermeknépség. És a jövő enged el innen most, reménykedőn, biztatón, felelősen. Beke György ÚJ ELNÖK A GAZDASÁGBAN UTÓÍRAT A KRASZNAI LEVELEKHEZ A középkori vár makettje