Előre, 1976. február (30. évfolyam, 8774-8798. szám)
1976-02-01 / 8774. szám
ELŐRE. 1976. FEBRUÁR 1. • VASÁRNAP • VASÁRNAP • VASÁRNAP • SZELLEMI OTTHONUNK Ma már nyugodt lélekkel állíthatjuk: valóban szellemi otthonunk a könyvtár. Elmondhatjuk annak tudatában, hogy pártunk művelődési politikája eredményeként az elmúlt három évtizedben gazdag közművelődési könyvtári hálózat fejlődött ki, s ennek szálai az ország legeldugottabb zugába is eljuttatták a könyvet. Elmondhatjuk annak tapasztalatán, hogy szocialista építésünk korszakában szüntelenül fokozódott az igény az olvasnivaló iránt, újabb és újabb nemzedékek kapcsolódtak be az olvasómozgalomba, kiszélesedett a kereslet az irodalom, főleg a társadalompolitikai és szakirodalom iránt, megsokszorozódott az igény az építőmunkát szolgáló információ iránt. Köz- és gazdasági életünk demokratizálása mellett kultúránk demokratizálására is jogos büszkeséggel tekinthetünk, ha arra gondolunk: olvasó nép lettünk, s ma már országszerte 6575 állami, szakszervezeti és szövetkezeti közkönyvtár 53 millió kötettel igyekszik kielégíteni az egyre növekvő olvasói igényeket. Ezek a számok is vallanak közművelődésünk ezen alapintézményének társadalmi szerepéről, a szocialista ember öntudatának formálásában, a sokoldalúan fejlett szocialista és a kommunista társadalom szintjén álló, követelményeinek megfelelő széles, általános műveltségű és elmélyült szakmai képzettségű és a leghaladóbb, a dialektikus és történelmi materialista világnézettel felvértezett honpolgár kialakításában. Igen, hivatásánál, kiterjedt hálózatánál fogva szellemi otthonunk a könyvtár, közművelődési, politikai-nevelői intézményeink rendszerében betöltött szerepe, feladatai révén tudatformáló és szakmai képző műhelyünk a könyvtár. Éppen ezért számunkra — már csak eddigi eredményeinket figyelembe véve is — nem lehet mindegy, milyen ez az otthon, hogyan működik ez a műhely. Most, amikor művelődésünk tavasszal összeülő magas fórumára, a politikai nevelés és a kultúra kongresszusára készülünk, erről is beszélnünk kell. Ezt vitatta meg — igyekezett felmérni és számba venni a rendelkezésünkre álló eszközöket, a kellőképpen ki nem használt lehetőségeket és erőforrásokat — a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács égisze alatt nemrégiben a fenti szervezet megyei bizottságai elnökeinek és a megyei könyvtárak igazgatóinak részvételével megrendezett fővárosi tanácskozás. Milyen is hát ez az otthon és hogyan működik ez a műhely? Ami az otthont illeti: mint az értekezlet megállapította, kétségtelenül igényeinknek megfelelően az 1971 novemberi központi bizottsági plénum óta sokat gazdagodott, minden típusú közkönyvtár növelte nevelői funkcióját, jobban beilleszkedett a párt irányította általános politikai nevelőtevékenység egészébe, a könyvállomány kiegészült társadalompolitikai irodalommal és javult ezeknek a könyveknek a népszerűsítése, így forgalmuk is. S általában elmondható az is - szintén az említett tanácskozás következtetése -, hogy a közkönyvtár sok helyen egyre jobb, alkotóbb hajléka a szakmai továbbképzésnek, a szervezett és egyéni tanulásnak, a műszaki kultúra terjesztésének. Ám ötéves tervünk a tudományos-technikai forradalom ötéves terve. És ez még nagyobb feladatokat ró ilyen szempontból közkönyvtárainkra is... Ezzel pedig eljutottunk a szellemi műhelyhez: alkotásra, azaz olvasásra, tanulásra ösztönző légkör uralkodik-e ott; jól rendszerezett bibliográfiai mutató segítségével gyorsan eleget tud-e tenni az igényeknek; a lehetőségeknek megfelelő rendezvények — irodalmi estek, szakmai délutánok, tapasztalatcserék, előadások, szimpozionok — váltják-e egymást, melyek ténylegesen felkeltik a közérdeklődést, vagy annak tesznek eleget, megfelelő-e az együttműködés más közművelődési intézményekkel, a kultúrát, nevelést is szolgáló tömegszervezetekkel? Bár ebben a műhelyben a zavartalan működéshez meghatározó fontosságú az anyagi támogatás, az anyagi-technikai bázis, a könyvállomány szüntelen és a követelményeknek megfelelően differenciált gyarapítása, mégis a szubjektív tényezőnek is óriási szerep jut. Vagyis annak: milyen a mester, a könyvtáros ebben a műhelyben? Mert tény: ha a könyvtár élére megbízható, alapos szakmai felkészültségű, az embereket tisztelő, hivatásérzettel és jó szervezőkészséggel rendelkező, az új iránt fogékony ember kerül, akkor biztosak lehetünk a sikerben, fellendül az olvasómozgalom. A könyvtáros kezdeményező erejétől függ például a látogatottság, a könyvtári rendezvények népszerűsége, a fiatalok olvasásszenvedélyének felkeltése vagy ébrentartása a termelésbe történt bekapcsolódásuk után is. Vagy: a társadalompolitikai könyvállomány értékesítése azáltal, hogy a könyvtár jól együttműködik a társadalomtudományi kabinetekkel, esetleg hajlékot ad annak, könyvészeti tájékoztatóval segíti a párt- és gazdasági oktatásban részvevőket. Vagy: az üzemekkel, a termelőszövetkezetekkel karöltve megszervezi a szakmai tájékoztatókat, szakbibliográfiát nyújt, „házhoz szállítja" az információt, a szakkönyvet, szakfolyóiratokat ad az érdeklődők kezébe... A kezdeményezőkészség ezernyi szálon érvényesülhet. Persze, hiba lenne nem észre venni a népművelés e szép munkájának nehézségeit is, vagy szemet hunyni a hiányosságok fölött. Manapság sok szó esik a községi és falusi könyvtárakról. Az említett tanácskozásnak is egyik fő témája volt. S nem véletlenül. Hiszen tény, hogy a rendszerint csak egy szobából álló falusi vagy községi könyvtár ■— amely kezdetben művelődési forradalmunk egyik fő táplálója volt — ma már szétfeszíti kereteit: a napról napra halmozódó politikai, szak- és szépirodalmi könyveknek nincs elegendő hely, az állomány nehezen kezelhető. A könyvtári hálózat fejlődésével és a kiadói tevékenység gazdagodásával, s nem utolsó sorban az újabb olvasónemzedékek felnövekedésével, nem halad párhuzamosan a könyvtárhelyiségek gyarapodása. De ezen kívül nem egy helyen az elég gyakori átszervezések, könyvtárköltöztetések vagy a könyvtár más célokra történt felhasználása — ha ideiglenesen is — szintén fékezte az olvasómozgalom kibontakozását és terebélyesedését. Ez azonban csak az anyagitechnikai oldala a könyvtárügyünknek. Még ennél is fontosabb ennek személyi vonatkozása. A könyvtáros személye. A jó könyvtáros a mozgatója, lelkesítője az olvasómozgalomnak. Ő az, aki megfelelő könyvpropagandával toboroz új olvasókat, rendezi és újrarendezi a könyvállományt, megszervezi az adat- és bibliográfia-szolgáltatást. Csakhogy... Miként tud e szép és időigényes munkának eleget tenni a tiszteletdíjas — tehát nem fő foglalkozású — könyvtáros? A község, a falu, a közösség és a hivatalos szervek, a tömegszervezetek, a Szocialista Egységfront helyi szervének messzemenő támogatására van szüksége. Fegyelmezett, a lerövidített nyitvatartási időt pontosan tiszteletben tartó könyvtárosnak ugyanilyen rendszerető és fegyelmezett olvasóközönsége kell hogy legyen. Mindenekelőtt a falusi értelmiségieket kell még hatékonyabban bevonni az olvasómozgalom kiterjesztésének munkájába; ahol széles körű önkéntes aktívát alakítottak ki, ott a jó eredmények sem maradtak el. Közös összefogással ezen a téren is előbbre lehet lépni. Kétségtelen, hogy sok függ a megyei szocialista művelődési és nevelési bizottságok szakfelügyeletétől, a megyei könyvtárak módszertani irányításától. Ám, nemcsak tőlük, és nem csak kívülről kell várni a segítséget. A könyvtárosok, s mindazok, akik szívükön viselik a könyvtárat, az olvasási kultúra, tehát a népművelés sorsát, nem ülhetnek ölhetett kézzel. Cselekedniük kell, kezdeményezni kell, új formákat kell kikísérletezni. Nem elégedhetnek meg az évente ismétlődő könyvhónap sok helyen sablonos rendezvényeivel. Mert az olvasásra nevelés, az olvasómozgalom kiszélesítése nem lehet csupán egy hónap feladata. Mindenütt folyamatossá és folytonossá kell tenni e tevékenységet. Felvetettük mindezt a most megkezdődött falusi könyvhónap kapcsán is. Vigyünk új szint, új lendületet ebbe a rangos kulturális rendezvénybe; olyant, hogy az egész évre állandóvá és főleg eredményessé tegye e munkát . Szép hagyománya van könyvkultúránknak. Tanúsítják ezt híres könyvtáraink és közművelődésünk kimagasló történelmi alakjai, mint Misztótfalusi, Coresi, Apáczai, Antim Ivireanul, Honterus. Tevékenységük igazolja, hogy a könyvek és könyvtárak a kultúra és a tudomány fejlesztésének nélkülözhetetlen eszközei. És mennyire így van ez korunkban! Mennyire sürgető a könyvkultúra fejlesztése a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom építésének és a tudományos-technikai forradalom korában! S ezt csak a társadalom, a könyvtáros és a közösség közös összefogásával lehet elérni. Hogy ez a szellemi otthonunk még melegebb legyen. Mihálka Zoltán ZIMNICEAI GYÖNGYSZEMEK „Mident meg kell tennünk azért, hogy az 1976—1980-as ötéves terv ne csupán a műszakitudományos forradalom ötéves terve legyen, hanem egy olyan ötéves terv is, amely mezőgazdaságunk gyökeres átalakítását, korszerűsítését és Romániának a legfejlettebb mezőgazdasággal rendelkező országok soraiba való emelését eredményezi. Minden feltételünk megvan ahhoz, hogy ezt teljesítsük, megfelelő káderekkel rendelkezünk, s mindenekelőtt szorgos parasztságunk van, amely mindig bebizonyította, hogy példásan tudja teljesíteni a párt által kijelölt feladatokat, a haza, a szocialista Románia iránti kötelességeit.“ NICOLAE CEAUSESCU I* egészre tömték a hen- sgeralakú górékat. Sú** lyos terhük alatt pocakot eresztettek a kúpos bádogcilinderrel fedett dróthálós kasok. A Partizanul Rosu tárolóiban még sem jutott hely minden kukoricacsőnek. A téesz udvarán nem halmok, dombok magasodnak, a dombokat kukoricaszárkévék takarják, alattuk ott telel, míg el nem hordják, a tavalyi termés. Havaseső áztatja a földeket. De azért a székház tájékáról nem tágít a tagság. Ki a melegágyak körül sürgölődik, ki a szállítókocsikat rakja meg jól erjedt istállótrágyával, zúg a triőr a hombárban, traktorok indulnak a mezőre, sokan meg a kukoricadombokat apasztják, elkészült a zárszámadás, most hát a munka jól megérdemelt jutalmát szállítják szekérszámra haza az emberek. Badescu Grafina, a téesz főmérnökével feléjük tartunk. Zimnicea... Az ország legdélibb fekvésű települése. A dunai kikötőt az újdonsült látogató a tujafák és a rózsák városkájának nevezné legszívesebben, hiszen sok utcáját kétoldalt nyáron rózsák ezrei ékesítik és egész éven át mélyzöld tuják élő sorfala szegélyezi. Legújabban mégsem üde, frissülő arcával — nagyon sok, jellegzetesen szép, új oszlopostornácos ház épült városszerte — hívta fel magára Zimnicen a figyelmet. Teleorman a múlt évben az ország legjobb gabonás megyéjének bizonyult. S a Duna-menti település három szövetkezetével becsületesen kivette részét az első helyért vívott nemes versengésből. A házi vetélkedőt pedig a Partizánul nyerte meg, ezek az emberek, férfiak, nők, akik most szaporán rakják meg a szekereket, abból a temérdek termésből, ami egyszerűen nem fért be már a górékba. Kőkemény, sárga szemek sorjáznak, szorosan egymás mellett a csöveken, kézzel a magot alig-alig lehet lemorzsolni róluk. Egy-egy cső harminc-negyven dekát is nyom — így mondja a szakember — háromnak a súlya bizonyosan eléri a kilónyit. — Én meg Zimnicea gyöngyének becézném a mi kukoricánkat, hát nem igazi gyöngyszemek ezek? — s Coalában, a csoportvezető, markában aranyló magvakat mutat felénk. A munka nemesítette gyöngyszemekké Zimniceán a föld legdúsabban termő növényének hozamát. 7704 kiló kukorica termett hektáronként... A mérnökasszony, akinek a férje különben a szomszédos téesz főagronómusa, a csúcsig vezető út jelentősebb állomásait idézi. Amikor a főiskoláról egyenest idekerült, jó tizenöt esztendővel ezelőtt, még az a szólásmondás járta, hogy rarul umpla cárul, magyarán : ritka vetés — tele szekér; hát, ami azt illeti, tényleg ritkásan, s persze kézzel vetették akkoriban a kukoricát, kétezerötszáz kilónál nem is igen volt nagyobb a termés. „Nyilván bizonyítanom kellett — emlékezik Badescu Grafina — az egyenletes, gépi vetés hektáronként legalább egytonnás többletet hozhat, de falra hányt borsót ért akkor a szavam. Húszhektáros területen mégis érvényesült szándékom. A termés önmagáért beszélt. A következő alkalommal mindenki kérte a traktorvontatású gépeket. Később aztán a megfelelő növényállománnyal kapcsolatos útbaigazítások úgymond törvényerőre emelkedtek. S azt hiszem, hogy a 77 mázsás hozam elérésében ennek — a talajművelés, a fajta, a műtrágyázás, a növénygondozás mellett — döntő szava volt, és még valaminek. A hozzáállásnak. Dehát beszéljenek erről a tények, tettek.“ Pangott a sok víz a kukoricaföldeken. Aggasztóan szaporodott a rengeteg gyom. Az emberek térdig gázoltak a latyakban a növénysorok között, kézzel tépdesték ki a vetéselő gazt. S ahol a visszamaradó iszap fojtogatta a növényeket, ugyancsak kézierővel, másként nem lehetett, vájták ki a kukoricát a sövény alól, a megszabott növényállomány mind megmaradt. A dús vetés aztán később megmutatta, hogy mennyit ért a fáradozás. Ország-világ tudja, hogy tavaly nyáron milyen volt az időjárás, aratáskor árvízben sarlóval vágták itt a búzát. De a termést megmentették, a hozam szép volt. Vagy ott van például a ricinus. Kétszáz hektáron termesztette a téesz. A novemberi tél éppen betakarításkor takarta be a táblákat vastag hóréteggel. A tagság a termést valósággal a hó alól kaparta ki. Tegnap este láttam az állomáson, hogy két, húsztonnás, vagonból fogatosok rakták szekerekre a műtrágyát. Ma Dragne Constantin elnöktől tudtam meg, hogy a fogatosok a Partizánul tagjai voltak. Esett, havazott. De az első hívó szóra ötvenketten jelentkeztek. A szuperfoszfát három óra alatt fedél alá került. A hozzáállás itt szilárd, önként vállalt munkafegyelemmel párosul. A technika hozamfokozó tényező, de a ráadást a föld, a közös vagyon szeretete adja. — Ismerek olyan szövetkezetet ebben az országban, amelyben a kukoricahozam rendszeresen meghaladja a 10 000 kilót hektáronként, anélkül, hogy a vetés öntözővizet kapna... — Tudom, Szatmárra gondol. Ami azt illeti, mi sem öntözzük a kukoricát, az idén egyébként 10 000 kilóra „megyünk“ — mondja a lehető legtermészetesebb hangon a mérnöknő —, de talán ezzel kapcsolatban hallgassuk meg az emberek véleményét. Fülöp Ernő (Folytatása a 4. oldalon) így magasodtak ősszel a Duna menti kukoricahalmok... Aki Lupény központjában jár, annak előbb-utóbb észre kell vennie az egyik épület földszinti ablakában a szerény „cégtáblát“. Papírra, tussal írva az áll rajta, hogy itt székel a nyugdíjasok szakszervezete, s azt is közli, hogy Farkas Gyula az elnök, Ladó Mihály pedig a pénztáros. Kopogjunk be, hadd lássuk, mit takar a bányászmódra, véghetetlenül szerény reklám. E pillanatban takar két deres hajú, szikár férfit egy-egy íróasztalnál. Az egyik asztal mögött, a sarokban szerény kis páncélszekrény — úgy látszik, nincs szükség nagyobb méretekre —, ebből könnyű kitalálni, hogy itt a pénztáros székel, tehát a másik asztalnál ül az elnök. A találgatásokra azért van szükség, mert várnom kell, ugyanis egy beszélgetés közepébe csöppentem ; az elnök kicsi, talpig feketébe öltözött, gömbölyded nénit világosít fel éppen. — Az idén nem készél el Saveta ; van még jegyünk Élőpatakra, Cáciulatára... — S ott mimet gyógyíthatom ? — kérdi reménykedve a Savetának mondott asszony, mintha éppen minden porcikája gyógyfürdőért kiáltozna. — Élőpatakon gyomorbetegségeket, Cáciulatán szilikózist — jön a szakavatott, hatósági válasz. — Nekem csak éppen szilikózisom nincs, egyebem aztán minden, úgy hogy maradjunk Élőpataknál — ajánlja Saveta néni, miután meggyőződött, hogy eléggé megpuhította a szakszervezeti szíveket az ő gyötrelmes öregségével. — Bine, adu pénzül — válaszol az elnök a zsílvölgyi öregek sajátos keveréknyelvén, mire az öregasszony gyanakodva : — Hogy-hogy, már adjátok is a jegyet ? — Helyben — jön pattogón a válasz, mintha azt is ki akarná fejezni: nálunk aztán nincs bürokrácia. Saveta pedig kétségek között néz széjjel, kivel oszthatná meg gyanakvó kedvét: ami ilyen egyszerűen megy, az gyanús, mint az olcsó hús. — Még meglátjuk... Noroc bán! — köszön el bányászmódra, s hálászkendőjébe burkolózva kifordul az ajtón, bizonyára szomszédasszonyait megkonzultálni, mit remélhet az ember manapság egy üdüléstől, ahova nem kérnek hétpecsétes iratokat, kérvényt, jóváhagyást, újabb meg újabb terminusokat. Az elnöki asztalnál tehát a sajtó következik sorra. Farkas Gyula akkurátusan vizsgálja az igazolványomat. — Tizenhat éve, mióta itt vagyok, nem láttam effélét — mondja szemrehányó hangon, s mintha nem lenne biztos, hogy a célzást megértettem-e, még hozzáteszi: — Tudom, a bányász csak addig érdekes az újságnak, amíg lentről jelenti a szénmennyiségeket. Pedig mi, nyugdíjasok is tudtunk volna szép kezdeményezésekről beszámolni, s lett volna panaszolni valónk is, amiben az újság segíthetett volna... — Hátha még nem késő — igyekszem törleszteni a mulasztást. — Most már elrendeződtünk valahogy, de azért még beszélgetni lehet— mondja Farkas Gyula békülékeny hangon, s ezt kihasználva, nyomban meg is kérem, mutassa be a szakszervezetét, hadd lássuk, hogyan fest, miután olyan szerencsésen „elrendeződött“. — Van kétezer nyugdíjas tagunk, szervezzük az öregek üdültetését, kirándulásait, ritkán baráti összejöveteleit. Rajtunk keresztül kapják meg a bányától a nyugdíjasoknak is kijáró évi két tonna ingyen szenet. Ezen kívül fenntartjuk a nyugdíjasok önsegélyző pénztárát, temetkezési segélyalapját és a híres lupényi bányász fúvószenekart, amely már százesztendős napfényes múltra tekint vissza. De a jövője annál sötétebb: nem jelentkeznek fiatalok... — Ezt a panaszt még hallottam a városban. Úgy látszik a bányászoknak szívügye ez a dicső zenekar, a fiatalok miért vonakodnak mégis átvenni az öregek helyét ? — A mai fiatalt ugye inkább a gitár, a magnetofon érdekli. Szégyellné is a cimboráitól, hogy nagydobbal meg cintányérral vonuljon végig az utcán a lakodalmi menetben, vagy a gyászkocsi után, ugyebár, mikor ahogy a sors hozza. — Valóban nemcsak taps az élet... — váltok át én is az elégikus hangvételre. — Ha mostohább az év, több kolléga költözik el tőlünk, máskor pedig több vigasságban van részünk. Február 21-re szervezünk a városi vendéglőben nagyszabású farsangi mulatságot a nyugdíjasoknak és családtagjaiknak. Régen gyakoribbak voltak az ilyen meghitt, őszinte bányászmulatságok, aztán valahogy elmaradtak. Most megpróbáljuk feltámasztani a szép hagyományt. — Miről beszélnek a nyugdíjasok egy ilyen összejövetelen ? — A bányáról, csakis... így meg így volt az én időmben. De aztán inkább táncolnak. A bányáról a nyugdíjasok mindig szeretettel beszélnek. — Gondolom azért, mert nekik az ifjúságot, a férfiúi virtust jelenti. Még milyen akciók szolgálják a nyugdíjas bányászok jó közérzetét ? — Tavaly kétszázegy tagunk volt fürdőn, Félixen, Herkulesen, Előpatakon és mindenfelé az országban. A számos környékbeli, egynapos kiránduláson kívül szerveztünk három, országjáró körutat, hogy ismerje meg a bányász az országot, ha eddig esetleg nem volt alkalma rá. Százhuszonnégy részvevővel megjártuk a tengerpartot, Rimnicu Vilceát, Algyógyót, Szatmárt, Nagybányát, Nagyváradot, Tirgu Jiut. Jó utazás volt, az idén is felkerekedünk. — A bányával milyen kapcsolatot tartanak ? — Tudnak rólunk, mert a gyűléseinken mindig részt vesz az üzemi megbízott. A vezetőség segít, ha hozzáfordulunk panasszal. Az igazság az, hogy sokat mi sem okvetetlenkedünk, van nekik elég dolguk nélkülünk is. őket elsősorban a terv érdekli, s ez így helyes ; az ország várja a szenet. Ezzel én nem azt akarom mondani, hogy ha hívnának, kérdeznének minket, öreg szakikat is, nem lenne mit mondanunk a mai fiatalságnak. Én például 1919-ben, 14 éves koromban mentem le a bányába és negyven évig hűségesen ontottam a szenet. Negyven év alatt az ember csak tanul valamicskét odalent, nem ? A kérdés olyan, hogy nem igényel választ. Barabás István A SZÉN KÖRÜL ESTE FELÉ. A BÚTORGYÁRIAK ELSŐ TANÁCSKOZÁSA Négyszintes épületet mondhat magáénak a vadonatúj Csíkszeredai bútorgyár, a későn világosodó téli reggel derengésében valóságos palota, s a végtelen ablakfelületeken kiáramló neonfény, a környéket vastagon takaró hólepel csak még jobban kihangsúlyozza, érvényesíti a tervező elképzelte ipari architektúra nemes egyszerűségét, okos célszerűségét. Ennek ellenére szerényen húzódik a faipari gépgyár óriáscsarnoka és a forgácslemezüzem bonyolult csőrendszere mögé, aminek oka igen kézenfekvő: a telepítés így célszerű, a terület gazdaságos hasznosításának, a termelés tudományos megszervezésének elvei így érvényesülnek a legjobban. De ez a szerénység másképpen is érvényes: a megyeszékhely legfiatalabb gyára szinte észrevétlenül fut fel arra az egyáltalán nem igénytelen szintre, amelyet évekkel ezelőtt mint követelményt állítottak az akkor még papíron létező gyár, s annak jövendő munkaközössége elé. 1975 derekán indultak a bútorgyár első gépei, először természetesen a megmunkálóban, előkészítőben. Amíg a darabok végigvándorolnak a négy szinten elhelyezkedő műhelyek gépi vonalain, a szerelőszalagokon, három hónapnak is el kell telnie; a Drobeta-garnitúrát alkotó bútordarabnak sok-sok elemét a gyár valamennyi dolgozója kézbeveszi: szabja, csiszolja, lakkozza, fényezi, szereli egészszé. Mozdulatok tízezrei állnak össze csillogó, szépfényű lakberendezéssé. Tulajdonképpen októbertől számítható az igazi termelés, amikor körülbelül 80 garnitúra hagyta el a gyári rakodót. Talán furcsán hát 1975 októberéről szólva az „akkor" szót leírni, négy hónappal korábbi eseményeket felidézni. De 1976 januárjában, azaz négy hónappal az első késztermék kibocsátása után, a termelés közel ötszörösére növekedett! Mennyiségileg. Aki azonban kicsit is jártas a gyárak, az anyagi termelés világában, s első pillantásra a számok mögé tud látni,, azonnal megérzi a kevésbé szembetűnőt: ha egy közösség négy hónap alatt megtöbbszörözi a teljesítményét, akkor ott alapvető változások: a minőség, illetve a minőségi követelmények teljesítésének házatáján történtek. Vagyis: a piac, a szabvány megkívánta minőségi elvárásoknak folyamatosabban, kevesebb selejttel, javítgatással sikerült eleget tenni, ami aztán a mennyiségi növekedésben jut érvényre a legszemléletesebben. Január végén úgy ültek le tanácskozni a bútorgyár dolgozói — együtt az ipari központ képviselőjével, a város vezetőségével —, hogy adva voltak a gyümölcsöző véleménycsere feltételei: félév tapasztalatai, a növekvő eredmények, a további előrelépést akadályozó objektív és szubjektív tényezők felmérése. Ezek és az 1976-os év tennivalói szolgáltatták a gyár első közgyűlésének átfogó tematikáját. Mióta vállalati demokráciánk e nagyon hatásos formája meghonosodott, a dolgozók évi közgyűlése számtalanszor bizonyította szükségességét. Az itt érvényesülő elvszerű bírálati és önbírálati szellem, a vitákat átható segítő-jobbító szándék, az elmélyült szakmai ismeretekre alapozott véleménycsere a vállalatok előtt álló feladatok teljesítéséhez vivő optimális út megismeréséhez, kijelöléséhez vezetnek. Aki évek óta rendszeresen látogatja a vállalati közgyűléseket, szinte kézzelfoghatóan tapasztalja a dolgozók közösségének felnövekedését. Elvszerűség, nyíltság, gazdaszellem, erkölcsi bátorság... a viták résztvevői feljutnak közéleti demokráciánk e sajátos formája igényelte magaslatra. A Csíkszeredai bútorgyár új egység, a közösség tagjai tulajdonképpen most először tanácskoznak együtt valamenynyien, legtöbbjük számára ez az első olyan közösségi megbeszélés, ahol a fő téma: a választott szakma, az élet anyagi alapját biztosító mindennapi termelőmunka. — Tulajdonképpen most tanuljuk, hogyan éljünk az üzemi demokrácia hatékony eszközével — mondja Szász Imre mérnök, a gyár vezetője, aki a maga 32 évével idősnek számít a közösségben, ahol a többség 20 év körüli vagy aluli fiatal. A vitában vagy tízen vettek részt, többnyire mesterek, tapasztaltabb szakmunkások, a kommunisták felelősségével fedték fel a problémákat, szóltak a tennivalókról. Katona Sándor főmesterte Gyergyószentmiklóson négy évig voltam mester, tavaly májusban mint főmester jöttem át Csíkszeredába az induláshoz. Mit mondjak, baj volt elég. Sokszor a mestereket is tanítani kellett, a munkásoknak pedig valósággal a kezét fogtuk, úgy irányítottuk. Fél évig mondhatni még aludni sem tudtam. Bántott, hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogy kellene, ahogy szeretném. Állandóan a gyár járt az eszemben, akárhol is voltam. Aztán lassacskán kezdtünk egyenesbe jönni, rendbetettük a gépeket, az emberek fokozatosan betanultak a szakmába. Mi is jobban szervezünk, biztosítjuk az állandó anyagellátást, s olyan normázási rendszert dolgoztunk ki, amely állandóan jobb teljesítményre ösztönöz. Aki tud és akar dolgozni, keresni, annak van rá lehetősége. De a feltételeket tovább kell javítani, ehhez kérem a segítséget. László Miklós asztalos, aki másfél éves külföldi munkaszerződés lejártával lett az új gyár dolgozója, s szívvellélekkel első pillanattól kezdve fiatal munkatársai, a gyár rendelkezésére bocsátotta több mint két évtizedes termelési tapasztalatait. — A legfontosabb a fegyelem erősítése, a munkásöntudat megerősítése — mondta. — Előfordul, hogy egésznapos hiányzást, félórás, órás késést természetesnek vesznek a gyárban. S valósággal rácsodálkoznak az emberre, hogy ilyen „semmiséget“ szóvá tesz. Az igyekezettel általában nincs baj, ha itt vannak, akkor dolgoznak, mozognak a fiatalok, de az embernek vérévé kell hogy váljon a pontosság, figyelem, és igényesség. Hogy például óvatosan mozgassák a szekrény ajtaját, figyelmesen vegyék le a gépről a darabot és nekik is fájjon, ha ütés éri a fényes, megmunkált bútorrészt. Körülbelül ezeket tartottam szükségesnek elmondani. Valamint azt is, hogy a vezetőség figyelmezzen jobban a vízellátás megjavítására a sakkozóban, ahol állandóan kezet kellene mosnunk, és arra, hogy több szórópisztolyra lenne szükségünk. Szász Imre mérnök így summázza az eddig megtett út eredményeit felmérő közgyűlés tanulságait: — Általános vélemény, hogy sikerült nagyjából egyenesbe jönnünk, amire a legjobb bizonyság a januári eredmény: több mint 100 bútorgarnitúrával gyártottunk többet mint decemberben. A minőségre kezdettől fogva nagy hangsúlyt fektettünk. Talán ezért volt az elején viszonylag alacsony a mennyiségi teljesítmény. A munkaszervezés kielégítő, de a fegyelmen kell még erősítenünk. Ki kell alakítanunk egy olyan magatartásformát, amely mozgósítja a szunnyadó energiákat, a munkaidő minden percének kihasználására, a közösség teendőinek minél teljesebb elvégzésére serkenti a fiatalokat. Bízom abban, hogy a következő, a második közgyűlésünkön már igazi gyári fegyelemmel, hozzáállással találkozik a látogató. Kálmán Gyula