Előre, 1976. augusztus (30. évfolyam, 8930-8954. szám)
1976-08-01 / 8930. szám
ELŐRE 3 1976. AUGUSZTUS 1. • VASÁRNAP •VASÁRNAP •VASÁRNAP• Amikor nyolc évvel ezétt előte újdonsült mér- A nőkként idekerültem, az első napokban, hetekben szentül meg voltam győződve arról, hogy itt mindenki, ez a temérdek ember egytől-egyig közeli rokonságban van egymással. Ez volt az egyik legnagyobb élményem. És meglepetésem. Mert a Politechnikán ezt a „tantárgyat“ nem tanultam... Csak később, idővel jöttem rá, hogy nem rokonságról, sokkal többről van itt szó: egy olyan rendkívül összeforrott közösségről, amelyben mindenkit, időseket és ifjakat, románokat, magyarokat és németeket, műszakiakat és munkásokat az együvé tartozás erős, testvéri szálai fűznek egybe. Both Csaba mérnök, a szerelő csarnok műszaki vezetője, vagy ahogyan hivatalosan titulálják: „technológiai koordinálója“, olyan érzékletesen fogalmazta meg azt, amit általánosabban és elvontabban közösségi szellemnek nevezünk, hogy rácáfol arra a közhiedelemre, miszerint egy műszaki értelmiségi csak gépeket lát. A gépek mellett, előttük, vagy mögöttük látja, nagyon jól látja az embereket is. És ez a jókedélyű, élénk nevető szemű fiatal mérnök amennyi elragadtatással tud beszélni gépekről, motorokról, elmés szerkezetekről és készülékekről, a festődéről, amelyet „mi terveztünk és olyan jól sikerült, hogy külföldi szakemberek is megcsodálják“, az öntödéről, amely „olyan, mint egy laboratórium, annyi füst, por, gáz sincs ott a levegőben, mint például a szerelő osztályon“, nos, ez a fiatal mérnök épp olyan lelkes, meleg szavakkal tud beszélni az emberekről, a traktorgyáriak hatalmas, mégis oly egybeötvöződött közösségéről, amely nemcsak hogy magába fogadja és magába olvasztja azt, aki dolgozni, alkotni tud és dolgozni, alkotni akar, de önzetlenül ki is nyújtja feléje segítő kezét, ösztönző-biztató szóval táplálja szüntelen az újra, a jobbra, a tökéletesebbre törő szakmai ambíciót. — Hívtak Csíkszeredába, az autó- és traktoralkatrész-gyárba — mondja Both mérnök, miközben szűkebb birodalmában, a hatalmas szerelő csarnokban kalauzol. — Vagy ezer lejjel nagyobb javadalmazást is kínáltak. Nem mentem. Nemcsak azért, mert itt születtem, az első elemitől a mérnöki diplomáig itt tanultam, mert itt vannak a szüleim, a menyasszonyom, kétszobás öröklakásom. Mindez nem kevés ahhoz, hogy erős érzelmi szálakkal kösse az embert egy helyhez. De van valami más is. Ragaszkodom ehhez a gyárhoz. Szeretem ezt a közösséget. Amelytől sokat tanultam és tanulok egyfolytában. És amely megtisztelt a bizalmával. Fiatal mérnök létemre felelős munkakörrel bíztak itt meg. És, sok egyéb, nehéz, igényes feladat között, egy olyan fontos tervezői munkával is, amelyre nagyon büszke vagyok: én terveztem az említett Csíkszeredai gyár szerelő csarnokát. Pedig még nem töltöttem itt be a nyolc évet sem... Tíz-tizenkét évvel idősebb és a szakmában is körülbelül ugyanannyival öregebb kollégája, Hellmann Erwin, a préselő-hegesztő részleg felelős tervező főmérnöke lassacskán már a traktorgyári veteránok közé számít, aki ugyancsak büszkén tekintheti magát e munkaközösség neveltjének. Tizennyolc éves mérnöki pályafutásának minden öröme és gondja, beteljesülése és megtorpanása elválaszthatatlanul ehhez a gyárhoz kötődik. Ő is tagja annak a kiváló szakemberekből álló bizottságnak, amely a modern technológiák bevezetésére indított kezdeményezés ügyétsorsát istápolja üzemi szinten. Amikor azonban a maga egyéni hozzájárulásáról próbálom faggatni, elhárító mozdulattal szakít félbe: — Mi mindent közösen csinálunk, sőt, közösen gondolunk is ki, nem szoktuk patikamérlegre tenni sem az ötleteket, sem a gondolatokat, sem pedig a kész termékeket, vagy műszaki eljárásokat, hogy ennyi benne az én részem, annyi a tied, annyi meg az övé. Ha azonban a részlegem hozzájárulásáról kérdez, arról szívesen beszélek. Épp most, ezekben a napokban, nagy munkában vagyunk. A csúcstechnológiák bevezetésére indított kezdeményezés egyik fontos pontjának a megoldását a mi részlegünk kapta feladatul. A traktorok üzemanyagellátási-adagolási berendezéséhez és hidraulikus, valamint egyéb berendezéseihez szükséges csövek gyártásának gazdaságosabbá, termelékenyebbé tételéről van szó. Röviden: a hagyományos gyártási módszer helyett most nagy termelékenységű gépeket állítunk be ezeknek a csöveknek az előállítására, amelyek révén, szimpla gépbeállítással, összehasonlíthatatlanul gyorsabban elérjük azt, ami eddig hónapokat vett igénybe. Régebb minden cső megmunkálásához volt egy speciális készülék, ezekre most már nincs szükség, mert ezeket a nagytermelékenységű univerzális gépeket, melyeket említettem, be lehet állítani ezeknek a csöveknek az előállítására. Épp most szereljük a gépeket, pár napon belül üzembe helyezzük őket. Számításunk szerint ezzel az új csőgyártási módszerrel hozzávetőleg 15—10 százalékkal fog növekedni a munkatermelékenység és lényegesen javul a termékek minősége. — Biztosak-e a sikerben, mérnök elvtárs? — Egészen biztosak. Habár, van egy mondás, mely szerint csak az nem szokott tévednihibázni, aki nem dolgozik. Mi azonban nem kockázatra megyünk, mert egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, a termelés maga nem engedi meg nekünk, hogy csak úgy vaktában, a biztos siker bizonyossága nélkül próbálkozzunk, kísérletezgessünk. — Az előbb említett valami olyasmit, hogy közösen gondolnak ki műszaki megoldásokat, eljárásokat. Milyen az a közös gondolkodás a maga élő, gyakorlati valójában? — Nagyon szép és főleg hasznos. A maga egész népes családjával együtt. Mert a közös gondolkodáshoz szorosan hozzátartozik a közös munka is, a közös felelősség is, és olykor, ha úgy adódik a helyzet, a közös gond- és teherviselés is. De maradjunk csak a közös gondolkodásnál. Én ennek már tizennyolc évvel ezelőtt, amikor idekerültem, nagyon szép megnyilatkozásaival találkoztam itt. És azóta is, állandóan, léptennyomon úgy vesz körül, olyan éltető közegként, mint mondjuk a levegő. A kollektív gondolkodást, persze, mi távolról sem úgy értelmezzük és gyakoroljuk, hogy minden apró- Horváth Júlia (Folytatása a 4. oldalon) A traktorgyáriak a műszaki haladás élvonalában [M-EGYÜVÉ TARTOZÁS A szerelőszalagról hétpercenként kerül le egy-egy kész traktor A hőség Itt is épp oly elviselhetetlen mint a Szaharában. A Radnai-havasok tövében, a Nagy-Pietrosz alatt. Visón vagyunk... Alig szálltam le a szigeti buszról, nekivágok a kaptatónak, az aszfalton szuroktócsák, a nap lassú tűzzel perzseli a Főutcát... Hohó, mi jut eszembe, fölfedezem júliusban a nyarat? Az igaz, a kánikula ilyenkor „tetőzik" kora délután, irgalmatlanul meleg van, rekkenő, a levegő mozdulatlan, fullasztó, árnyékban is rám tapad az ing. Persze, nincs abban semmi különös, hogy júliusban meleg van, most az ideje. Csak nekem olyan furcsa a visói nyár! Mert emlékezetemben úgy élt ez a völgy, mint az örök hó és jég birodalma — a véletlen úgy hozta, hogy eddig mindig télen jártam erre, vagy reménytelen őszi esőben. . .Csak a Szaharát ne említettem volna az előbb! Hiszen ki tudja, milyen az a szaharai hőség? Aki arra járt. Én nem. Elég nekem, hogy tudom, milyen A nyár Visón. Nyáron más a világ, rengeteg színben fénylik, a rozsdás csatorna, málló vakolat, a csupasz téglafal, minden mintha glazúrral lenne bevonva, elevenek a szagok, az illatok, kontúrosabb a kép..." Lassan megyek, szemrevételezem a házakat, az öreg ablakkereteket, a gipszcirádákat, az utcasort, keresem az árnyékosabb oldalt, a séta néha kényelmes földerítés... Hány éve jártam itt? Mindenre ráérek, időm van, teremtett lelket, az égvilágon senkit nem ismerek... Akárhányszor ismétlődik, örökké merőben újszerű az ilyen „senkit nem ismerek" helyzet, és rögtön kisért a léha játék — fölnyitni a házak födelét és megszellőztetni a város titkait... Ó, azoktól a régi titkoktól engem már évszázadok választanak el. Különben az a Magányos ördög, a Sánta vallotta azt, hogy a legjobb társaságban egyedül érzi magát... Szétválogatom a neveket: Felsővisó, Középvisó, Alsóvisó... 1365-ben úgy jő elé kiváltságlevélben, hogy Két-Visó, 1453-ban „utraque Wiso", 1549-beni Uj Wyso, 1710-ben a bányanyitáskor az északi nagy völgy neve Wasser-Wiso, és így tovább. A völgy, a sok Visó ma egy, Felsővisó a város, ez a központ, Középvisó az egyik fertály, kis lakótelep, Alsóvisó az állomáskörnyék, azon túl a falu külön közigazgatás. A századvégen már emeletes épületek állnak, a főszolgabíróság, járásbíróság, a házak végében tágas kertek, gyümölcsösök, van kórház, népiskola, bányahivatal, erdőgondnokság, három pénzintézet, szeszfinomítógyár, a Visó-parton fűrészgyár négy vagy öt... A Főutcán az Elsőrangú Szálló és Étterem a Szarvashoz. Megállók a szálloda előtt, a központban, nézem a portálét... „Hotel a Szarvashoz"... A tekintélyes ház zártsorú, egyemeletes épület, két utcára nyílik, sokszor átépíthették, magas tetőhéját elrontották, lehet látni a nyomát, hogy a főhomlokzaton a falmezőket gipszmintázat díszítette, de csak az ablakok szép kőpárkánya vészelte át a hozzá nem értő felújításokat. És az öreg vendégfogadó neve — a Szarvashoz. Város már Visó? Közigazgatásilag föltétlenül az. Inkább úgy mondanám, hogy már nagyon régen nem falu. Századok óta a havas központja, vásáros hely, van vasútja, ipara, Máramaros, Radna-vidék, Naszód és Bukovina keresztútján fekszik. Nem is olyan rég még járásszékhely volt, tegnap rajonszékhely. Ma nagyobb a rangja — város lett. Vagy legalábbis most válik azzá. Érdekes pillanat ez, már város, de még látni, hogyan lett azzá. Mintha az elmúlt éjjel támadt volna az egész, a betonházak, a miniatűr lakótelepek, a gyárak. Körös-körül itt a falu is még, makacs világ az, meg a havas, gerendaházak, színek, csűrök, szénatartók. Szemünk előtt játszódik le az átváltás. Kisváros — in statu nascendi. A régi központ, mi tagadás, nem valami urbánus. A neve is árulkodik: főutca, két sor módos, földszintes ház. De az alsó, öblösebb felén már épül a Művelődési Ház, kész a nagyáruház, a szövetkezeti központ, a szolgáltató üzletház, négyemeletes fehér-zöld tömbházak formálják az új teret, a holnapi centrumot. Megfordulok például a nagyáruházban — máskor, ha nem akarok vásárolni, de nem lépnék üzletbe —, de Felsővisón ez a nagy önkiszolgáló áruház valóságos szupermarketnek tűnik. Másutt manapság föl se figyelnék egy ekkora kereskedelmi egységre, de Itt ez maga a testet öltött nagyváros. Ide jár vásárolni a Havas, tán ez a világ közepe. Hanem én a magam módján mérem az urbanizációt... Megüti fülemet a labdajárás pattogó hangja, valahol teniszeznek ! Megyek a hang után, lent a Visó-parton, nem messze a Csiszlától meglátom a pályák vörösét, egész tenisztelephez, négy, nem öt pálya, nagy kifutókkal, lelátók, hátul az alapos épület lesz az öltöző... Elnézem a játékot... Labdarúgópálya mindenütt lehet, egy rét, négy kapufa és kész. Tenisztelep nincs mindenütt. Helycsere, egy fiatal lány az adogató. Ha volt bennem kétely, eloszlott : az én szememben Visó igazi várossá avanzsált. A visói polgármester, Grigore Hontau, a városi pártbizottság titkára 37 éves. Mindenképpen fiatal ember. Egy egész élet fűzi városához. Irodalom szakos tanár volt, a hatvanas évek elején lett a pártbizottság munkatársa, elvégezte később a Stefan Gheorghiu Akadémiát is. Az irodában is meleg van. Az asztalon kis vörös ventillátor zümmög. Természetesen a mai városról beszél az irodalom szakos polgármester . — Nálunk a civilizáció útján minden lépést az ipar diktálja ! Felsővisón a legtöbb kereső ember az erdőkitermelésnél dolgozik, hagyományos havasalji zóna ez, a Visó-part egy összefüggő rönktér. A legképzettebb munkaerőt az alkaloid gyógyszergyár igényli, ez a TERÁPIA kihelyezett részlege. Tavaly decemberben helyezték üzembe az új bútorgyárat, a mára marosszigeti faipari kombinát három egységét telepítették Visóra. A mi tudatunkban a bútorgyár már feltétlenül a jövőt is jelenti, hiszen a korszerű gyártelep az egész városképet átalakítja, felesleges lenne magyarázni, hogy az iparfejlesztés mértékében fog a jövőben gyarapodni a város. A bányavállalat nemzetgazdasági fontosságát nem kell hangsúlyoznom. Jelentős szövetkezeti műhelycsoportjaink vannak, egész kis üzemek ezek. A szőnyegszövödénk például pár éve kizárólag exportra dolgozik, a máramarosi szőnyeget Csehszlovákia és a Szovjetunió vásárolja, öt esztendő alatt 400 lakás épült, 1976-ban már eddig száz, három új negyedet alakítottunk ki. Látta őket ? Művelődési Ház, iskolák, kereskedelmi egységek, vízmű, vezetékhálózat, útkorszerűsítés, zöld terület, most nem diktálok magának számokat, egész Máramaros fejlődését lemérheti Visón ! Jelenleg 22 000 lakosa van a városnak, románok, magyarok, németek, ukránok. A cipszerek megbecsült szakemberek a Visó völgyében. — Mi épül ezután ? — Az is elég, ha arról beszélünk, ami a jelenben épül ! Az ipari objektumok mellett fölépül az ötéves tervidőszakban két új lakónegyed, az új járóbeteg-rendelő, faipari szakiskola, gyermekotthon, napközi, meg egész sor kommunális, „házi" beruházás. Nálunk az egyik égető gond a szakoktatás, a szakmunkás-képzés, állandó hiány a magasan iskolázott munkaerő. Most készítjük elő a csatornázást, a kanalizáció telepítését. Rengeteg a feladat. Este újra a Főutcán. Kellemes hűvös van végre. Fekete-vörös díszben a korzó. Vasárnap lenne ? Hétköznap van, de az asszonyok, az idősebbek minden este népviseletben jönnek ki. A fekete-vörös sávos katrincák a selyem fejkendők, a gyöngysorok hangulata valami középkori pompát idéz. Maga a Nagyságos Havas vonul a Főutcán. Méltóságteljesebb parádét nem láttam régen. Komoly arcok, öntudatos tekintetek, egyenes derekak, hatos, tizes sorok, marékba szorított fehér kiskendők... Hallgatag asszonyok, öszszefogott kezek, fekete-vörös sávok mindenütt. Nem mozdulok amíg tart ez a gyönyörű vonulás. Ez Visóváros a havason. Marosi Barna A VISÓI NYÁR Apró, fekete korcskutya /A ront neki elszántan, a A virágos kertet a gazdasági udvartól elválasztó rácsos kerítésnek. Visszahőkölök hirtelen, olyan vadul acsorog rám házőrző haragjában. A falhoz kerékpár támaszkodik — hátha mégis itthon a gazda, reménykedem, bár a szomszédok, akik útba igazítottak, egyáltalán nem bíztattak: „sötétben megy, sötétben jön minden áldott nap, késő őszig“, mondták. A marosszentannai gépesítési részlegen viszont úgy tájékoztattak, fél órával előbb indult haza Udvarfalvára kerékpárral és ugyancsak elhárítóan csóválták a fejüket, amikor óvatosan megkockáztattam, hogy vajon nem szokott-e betérni ide valahová ilyenkor... Barnára cserzett arcú, szalmakalapos férfi kerül elő a hátsó udvarból a vad csaholásra, s amint előrelendülő kézfejére pillantok, a körömházba s pórusokba ivódott gépolajnyomokról, mielőtt a nevét mondaná, tudom, ő az, akit keresek. Zolti bácsit• így emlegették Marosvásárhelyen a mezőgazdasági gépállomás székházában, s így félórával előbb a szentannai részleg udvarán is. S bár deresedő üstököt takar a szalmakalap — kétségtelenül nem fiatalember már Nagy Zoltán —, az égszínkék szemeket, a határozott, nyugodt, kisimult arcvonásokat fürkészve, az az érzésem támad, a bácsi megnetezés nem annyira a kornak szól, de inkább a traktoron eltöltött másfél évtizednek, a mindig pontosan, lelkiismeretesen, kifogástalanul végzett munkának. A tisztelet, megbecsülés jele munkatársak és fölöttesek részéről egyaránt. — Földműves családból származom. Földművelő voltam magam is, majd mtsz-tag a 60-as évek elejéig. De hacsak tehettem, folyton a gépek körül forgolódtam. A háború alatt megtanultam autót vezetni, hát valamit már értettem a motorokhoz, aztán itt évekig figyeltem, kérdezősködtem az idősebb szakiktól, valósággal ellestem a szakmát. Abban az időben még kevés gép volt — néhány régi típusú traktor, eke, s korona —, s még kevesebb gépkezelő, kapva kaptak minden vállalkozón. Sohasem felejtem el, 59-ben éppen ezt a házat építettük, a tetőn dolgoztunk, amikor az első kombájn megérkezett a faluba- Szájtátva bámultunk odafentről, aztán délután elmentünk megnézni, hogyan dolgozik. Ott nyüzsgött az egész falu, kommentálták a dolgot, ki hitetlenkedve-tamáskodva, ki bizakodó örömmel. Akkor még nem sejtettem, hogy néhány év múlva ezzel a géppel fogok aratni. Mondom, azokban az években kezdtek érkezni a komolyabb, bonyolultabb gépek. Külön élmény volt minden ilyen érkezés. Apróra végigmutattuk, ízlelgettük, tanulmányoztuk őket. Minden télen tanfolyamon vettünk részt, előadásokat hallgattunk a nálunk termesztett növényfajtákról, mert a gépkezelőnek nemcsak annyit kell tudni, hogy durr bele a masinával a határba. Minden fajtát a maga természete szerint kell gondozni. Ezeken a tanfolyamokon ismerjük meg a legújabb típusú gépeket, vegyszereket is. Minden évben van mit tanulni. Emlékszem, amikor megkaptuk az első Glóriát, azt sem tudtuk, merről kerülgessük azt a böhöm-nagy gépet. Engem akartak elküldeni, hogy megtanuljam a kezelését, de őszintén szólva, megszeppentem egy kicsit. Még nem éreztem eléggé biztosnak magam a szakmában, féltem, hogy hiányosak az ismereteim s kudarcot vallok ott Bukarestben a tanfolyamon. Hát lemondtam róla, pedig váltig sajnáltam később ... A konyhában beszélgetünk. Nagy Zoltán zavartalan nyugalommal ül a díványon, ezekkel szabdalt kézfejét a térdén pihenteti. Arca olykor-olykor mosolyra derül, amint szinte élvezettel, mintha unokáinak mesélne, egymás mellé illesztgeti emlékeit. Fiai, még pár év előtt is egyre biztatgatták, csalogatták, menjen be a gyárba dolgozni. Az se könnyebb, de legalább nyolc órai munka s nem napkeltétől napnyugtáig, mint itt. Hát, hogy magyarázza meg nekik, hogy nemcsak erről van szó. Ő őszintén szereti a mezőt, a természetet. Főleg tavasszal, amikor a hosszú tél után előbújnak az első halványzöld kis fűpamacsok, s a szikkadó föld nagylelkűen hátára bocsátja a gépeket, aztán meg nyáron, de hiszen csak körül kell nézni, nem is beszélve az adakozó őszről. A mező mindig szép, pirkadatkor és délben és napszálltakor ... Ezt cserélné ő fel egy négy fallal — mégha Jakab Márta (Folytatása a 4. oldalon) MEZŐK HÍVÁSÁRA Csendes zötyögéssel szalad a vonat, s öreg már az este, mire megérkezik a szénmedence központjába. Az ember lelép róla és szippant egy nagyot a levegőből. Első benyomás: Petrozsény szaga más, mint novemberben. Nyár van s a város körül álló hegyek elküldik pillanatnyi üzenetüket a medence aljára, egy kis szellő jár a házak között, a füst is kevesebb, mint télen, amikor nehéz ködök nyomják rá a házakra. Magas, keretes hátizsákokkal felmálházott fiatalok baktatnak a peronon és jelenlétük figyelmeztet: hegyi túrákra csábító lejtők, lankák, gerincek, csúcsok vannak itt a környéken mindenfelé. A vonat nyaralásból visszatérő petrozsényiakat is hozott, némelyek tengeri bronzzal az arcukon, másokat meg havasi illatok lengenek körül — attól függően, ki hol töltötte a pihenő szabadságát. Másnap reggel esik. Lágy eső paskolja a háztetőket, az úttestet. A riporter, aki hetek óta csak szárazságot látott, örvend a látványnak, s egy időre elfelejt bosszankodni azon, hogy nem hozott esőholmit. Aztán megtudja, hogy itt, a Zsílvölgyében nem volt szárazság, csaknem mindennap esett, sőt szinte menetrendszerű pontossággal. A városban járkálva mindjárt feltűnik, hogy a fontosabb útkereszteződéseknél, forgalmi csomópontoknál, nők, férfiak ülnek, füzetekkel a kezükben, és számolják az áthaladó teherkocsikat, személygépkocsikat, más járműveket. Rendezni akarják Petrozsény forgalmát, ehhez szükséges a felmérés. De talán menjünk át a Kolóniába, mert az az idős, nyugdíjas bányász, akit a riporter keres, ott lakik valahol. Hogy pontosan hol, azt még ezután kell kideríteni. A riporter egyszer már kereste, egy füstködös, novemberi estén, de sikertelenül kellett visszatérnie. Mert nem az utca, hanem a keresett nevét kellett volna említeni. Régner Jánost ugyanis mindenki ismeri itt a kolónián, hiszen már az első világháború előtt is itt lakott. A keresését váratlan körülmény segíti elő. Constantai rendszámú Dacia bukkan fel az egyik bányásztelepi utcán, s a riporternek eszébe jut, hogy az öreg, nyugdíjas bányásznak van egy tengerésztiszt unokája. Csak nem ő jár itthon szabadságon? üldözőbe veszi a Daciát, és íme az előérzete nem csal: a kocsi végül is nyomra vezet a Régner János házához. Aki éppen a szabadságra érkezett tengerész unokáját látja ebédre. Az asztal körül négy nemzedék. Dédszülők, a lányuk, az unoka és annak a fia, a kis négy és fél éves dédunoka. Múlt, jelen és jövő... Régner János 1901-ben született, s augusztusban tölti a 75-öt. 19 éves korában ereszkedett a föld alá először, hogy kicsikarja a bányászok nehéz kenyerét, a fekete szénből. 39 évet dolgozott bányában, közben volt egy súlyos balesete 1939-ben, lezúduló ácsolat meg törmelék összezúzta mindkét lábát, eltörte egyik karját, két bordáját, azután könynyebb munkára tették, azelőtt főként az előhajtásnál dolgozott. — Lehet, nem fejtettem ki anynyi szenet a földből, mint amenynyit eltüzeltem életemben... Annál több követ — mondja. Aki járt már szénbányába,s eltöltött néhány órát az előhajtóknál is, annak van fogalma, ezeknek az embereknek veszélyes, nehéz, nagy figyelmet követelő munkájáról. A bánya „pionírjai" ők, legelői haladnak, ott, ahol nincs még aládúcolva a galéria, s ahol még potyoghatnak fentről a kövek, ahol még minden bizonytalan. Múlt, jelen, jövő... A beszélgetés mindinkább a múlt felé fordul. A riporter kíváncsi, a házigazda pedig alapjában szófukar, kevés beszédű ember. Az ízletes ebéd és egy kevés bor után mégis elmesél egyet-mást. A munkáról beszélgetünk, mi, fiatalabbak, tanultuk, olvastuk, hogy ez a fogalom az elmúlt időkben harcot is jelentett. Harcot a munkahely megszerzéséért, megőrzéséért, a kivívott jogok biztosításáért, mégis mindig kis csodálkozással vesszük tudomásul újra meg újra, ha idős emberek személyes tapasztalatait, tudósításait halljuk erről. Régner János szakszervezeti vezető volt Petrozsényban. Sztrájkokat szervezett, vezetett, a munkások képviseletében tárgyalt, alkudozott, veszekedett a munkaadókkal. Lehetett is elég baja emiatt, de erről nem szívesen beszél. A bányásztársasággal kötött kollektív szerződés 47 pontot tartalmazott. Ha csak egyet is nem tartott be a munkaadó, megkezdődött a tiltakozás, szükség esetén a sztrájk. — 1920-ban általános sztrájk volt. Csendőrkülönítményt vezényeltek ki ellenünk. Egy ezredessel az élen. „Menjetek dolgozni !“ „Nem!" Ekkor a levegőbe lőttek. De hát nem olyanok voltak az emberek akkor, hogy megijedjenek egy levegő-lyuggató sortűztől — meséli Régner bácsi. — Bár néha meg is öltek közülünk néhányat. Egy sztrájk alkalmával lőtték le Korpás Jóskát, a hegyen. Kijárási tilalom volt, nem akarták, hogy a bányák között terjedjenek a hírek, s ő mégis kiment. Lelőtték. 1929 augusztus 6-án Lupényban sokat. . . Volt egy asszony, Rácekné, őt megverték a csendőrök. De rá se rántott, merészen odakiabált nekik: „Nem engem vertetek meg, csak a fenekemet! Engem nem vertetek meg!" (A riporter itt egy kicsit elmélázik: annak a bányászasszonynak néhány egyszerű, kemény szavában szinte minden benne van, munkásöntudat, emberi méltóság s az otromba hatalmaskodókkal szembeni fölényes megvetés. „Engem nem vertetek meg...! Nem félemlítettetek meg, nem győztetek le." Fényképeket nézegetünk, gyűléseken, május elsejei kirándulásokon készült, fakult fotókat. Bejön közénk a múlt, a kis házba az öregek, fiatalok közé. A múlt, amely Régner bácsi szerint vidám is volt néha. — A bányász vígkedélyű ember — meséli —, esténként szólt a harmonika, énekeltünk. Szombatonként vidám zene-béna hangja verte fel a környéket. A tangóharmonika azóta eltűnt, a táskarádió, a televízió vette át a szerepét. Abban, hogy a küzdelmes élet ellenére jókedvűek voltak, nem látok ellentmondást. Az erős, bátor emberek szinte mindig jókedvűek, derűsek. A petrozsényi kolónia külön világ. A maga szigorú szabályaival, szokásaival. Csaknem minden utcán keskeny vágányú vasúti sín vezetett, csillékkel szállították haza a bányászok tüzelőit, a szenet, a bányafa-forgácsot. Az utcákon közös sütőkemencék állnak. Ezekben sütötték régebben a kenyeret, ünnepekkor bárányt, libát is. Közösen használták a kemencéket, de nem volt civakodás. Aki sütni akart, egy forgácsot helyezett el a kemencére, ez volt a jele. Aki utána következett egy másik fadarabot. A forgácsok sorrendje mutatta a sütni kívánók egymásutánját. Aki végzett, levette a forgácsát, jöhetett a következő. Az emberek megértették egymást, összetartottak. Pedig ugyancsak színes népség gyűlt itt össze: nemcsak románok és magyarok, de németek, lengyelek, csehek, zsidók is éltek a kolóniában. Jól egymáshoz szegecselte őket a közös gond és a közös öröm. A nehéz idők, a sztrájkok izgalma, s a szombatonként közösen fogyasztott „mókus-víz“ — a bányászok pálinkája. — Az út, amelyen járunk, nem most kezdődött — mondta egy ízben Régner János. — Régen elkezdték azt kitaposni... Olyan ember nyugodt öntudatával mondta ezt, mint aki maga is a régi elsők között volt. A riporter szívesen időzött volna hosszasabban e tiszta kék szemű ember társaságában, aki évtizedekkel ezelőtt keménykötésű bányász, megfélemlíthetetlen mozgalomszervező volt, s most boldog dédapa, a feleségéhez intézett gyengéd szavakkal szóló, gondos férj. De aztán szedelőzködnie kell. Kint az utcán egy ötévesforma kisgyerek, a tányérostyára adagolt fagylaltot szopogat. A ferdén tartott ostyáról lecsepegett az olvadó fagyi, egyenesen a kis srác nadrágzsebébe. Észre sem vette, olyan elmélyülten fagylaltozott. Jó érzés volt elnézni ezt a boldog elmélyültséget, s visszagondolni Régner János szavaira: „Az út, amelyen járunk nem most kezdődött, régen elkezdték azt kitaposni...“ És hozzátenni gondolatban messzire vezet még... Nemes László EMBEREK A SZÉN FÖLÖTT KIS HÁZ ÖREGEKKEL, FIATALOKKAL