Előre, 1983. május (37. évfolyam, 11019-11044. szám)
1983-05-01 / 11019. szám
2. FÉMCSILLAGOK EMLÉKE Csak egy szippantásra vonultak félre, a műhelysarokba, ahol a dohányzást engedélyezi a belső rendszabályzat; néhány, lazításra szánt perc csupán a munka sodró iramába ékelve, a bőrkötényeken még ott szunnyad a szerte szökkenő fémcsillagok perzselő emléke; nem, nem semmittevő időtöltés az övék, hiszen a fényképész különben le se tudta volna kapni őket így, pihenés közben, a rossz lelkiismeret ugyanis képmutatóvá teszi az embereket, ha lógósok lennének, éppen hogy buzgón dolgos pózba vágnák magukat a fotografáló masina láttán, úgy lepleznék felelőtlen ténfergésüket, hogy fejest ugranak a munka mímelésébe, de a cigarettát most már végig kell szívni, a három munkásnak nyugodt az álma, nincs, miért falazzanak önmaguknak, pihenő tekintetükből is a munkára való visszatévedés, az ideiglenesség rezzenete sugárzik, figyeljük a kezüket, amint a bőrkötényen nyugszik, még rajta az elvégzett feladat utáni jóleső elernyedés, de ha a csikkek csonkig égnek, a pihenés percei láthatatlanul vegyülnek el a csarnok több emeletes zajában felszívódó dohányfüsttel ; a munka, a dolgozók májusi ünnepén sincs miért szégyenkezniük pihenésük miatt; úgy élik a lazítás tünékeny és törékeny örömét, mintha közben is nehéz, nagy vasakkal kellene játszadozniuk, s a következő pillanatban ezt kérdeznék: „Van itt valami komolyabb meló a számunkra?" Cseke Gábor MUNKASZÜNET Bartha Lajos felvétele Találkozásaink mindig a helyzettől függően, természetesen alakultak, beszélgetéseink nyíltak, sallang- és szólammentesek voltak. Nagy mélységeket tártak fel. Közvetlensége és őszintesége vallomásra késztet: az ilyen emberek okozzák a legtöbb tépelődést, a legnagyobb vívódást az újságírónak. A portré sohasem elég árnyalt, az élettörténet hiányos, az ember több a riporthősnél. Innen a vívódás. Vajon miért olyan nehéz megragadni az emberi lényeget, titkár elvtársnő? 1. 1979 nyarán, néhány héttel azután, hogy átvette jelenlegi munkakörét az első interjúra kopogtattam be hozzá. Gondoltam, ahogy szokás, otthagyom a legépelt kérdéseket, majd postázzák az interjú szövegét. Nem így történt. Helyben válaszolt arra, ami érdekelt és elbeszélgettünk a gondokról. Bőven volt belőlük. „Dicsekszik az a gazdasági titkár, aki nem ismeri el, hogy beruházást, nyolc-tíz üzembehelyezést esztendő alatt, álmatlan éjszakák és ősz hajszálak nélkül vészel át." Richter Éva nem dicsekedett. S mert panaszkodó sem szokása, csak annyit mondott: mielőbb uralni akarja a helyzetet. Vagyis a megye ipargazdaságának összes problémáit. 25 vállalat, 27 ezret meghaladó személyzeti létszám, 755 milliós beruházás, 174 100 ezer lej értékű valuta elszámolású exportterv, s így tovább a húsz iparágat képviselő összes termelőegységek havi, negyedévi, évi tervelszámolása, nyersanyag- és egyéb gondja, gazdasági helyzete. És mindez csak néhány vetülete annak, amit „uralni" kell. Lelke rajta, gondoltam. De ami az övé, az övé, néhány hét alatt három dolog már sikerült: ismerte az azonnali tennivalókat, felmérte mi mindent nem tud és eldöntötte, megőrzi nyugalmát. Keveset beszél és sokat tanul. Ma is így sommázza '79-et: alapoztam. Nem tudom, hogy a véletlen számlájára, vagy a prospektív gondolkodáséra írjam, hogy beszélgetésünk vége felé a kisipart ajánlotta a figyelmembe, érdemes foglalkozni vele a lapban, sok lehetőséget lát ezen a téren, néhány év alatt felfut. Tény: a Kovászna megyei kisipar 1981- ben és 1982-ben is kiváló eredményeket ért el, országos első lett. De honnan tudhatta ezt Richter Éva 1979-ben? Mindegy, igaza volt. 2. És igaza volt Lambra Serbannak is, amikor a gelencei olajkutak között, a derékig érő hóban szlalomozva, azt mondta, két megye, vállalat, tröszt, iparközpont, minisztérium a gazdája, de egyedül Richter Éva foglalkozik a telep gondjaival. „Ea face $s face" — így a telepvezető mérnök, és fel leltározta, mit intézett el nekik a titkárnő Akit,, mintha csak megérezte volna, hogy róla beszélünk, a hegyről leereszkedve ott találtunk a barakkirodában. Négy-öt olajbányász mondta a magáét, Richter Éva hallgatott, néha felírt valamit. Aztán ő is megjárta a térdig érő hóban a telepet, elment a gelencei boltba, a kantinkonyhába. Mindenhova csak az kísérte el, akinek köze volt a dologhoz. A boltnak többféle felvágott, sajt kellett, a kantinnak új épület, a telepnek állandó orvosi szolgálat. És az, hogy valaki intézkedjen. Vegye fel a kapcsolatot a kereskedőkkel, az egészségüggyel, pénzalap után nézzen. S aztán ellenőrizze, egyszer, kétszer, ki tudja hányszor, hogy mit intéztek. A bolt ellátását bármelyik bukaresti üzlet megirigyelhetné, az orvosi rendelőben nonstop-szolgálat, a kantint most építik. Mindez egyébként néhány részletkérdés egy olajtelepen, ahova az ipari titkár ha esik, ha fúj, azért megy, hogy a termelést ösztönözze, ezért intézkedjen. Hisz így természetes. 3. És magától értetődik a mindennapos jelenlét a köröspataki lignit-kitermelésnél is. Ha Boros Árpád, a Szocialista Munka Hőse, a barót-köpec bányavállalat igazgatója már két hónapja szinte ideköltözött, akkor az illetékes pártaktívistának is itt a helye. Ottjártunkkor a nap eseménye éppen a feltárásokból előkerült mammut-lelet múzeumba szállítása volt. Kis darabot belőle a titkárnő is magával vitt. Nem mindennap bukkan az ember mammutcsontra — mondja —, lesz majd mit mutassak az unokáimnak. Lelet ide vagy oda, azért a lényegről sem feledkeznek meg: üzemanyagra van szükség, nem úgy megy a szállítás, ahogy szeretnék. Év eleje óta nagyot lendítettek az ütemen a köröspatakiak: 42 800 tonna a terven felüli lignittermelés és -szállítás. Úgy jöttünk el onnan, hogy a motorinaszállítmányt kell megsürgetni, egyébként rendben minden, ki gondolta volna, hogy szombatra virradóra elindul a föld . . . Emberben, gépben nem esett kár. De mennyi munka, mennyi áldozatos nehéz munka eredménye ment tönkre! S menynyit kell most erre ráhúzni! Nem csodálom, hogy a titkárnő szombat reggel epokrízisre panaszkodott. 4. Az iroda hátterében a megye iparának miniatürizált termékei. Az íróasztalon játékhoz hasonló kapcsolószekrény, a naptárba fűzve a kézdivásárhelyi keményítőgyár fényképe. Memento — magyarázza Richter Éva. Megkérem, menjünk el a volt gyárába. Szívesen rááll. Ritkán látogatok oda — mondja —, jól mennek, nincs miért ott fontoskodni, nem szeretném, ha ezt hinnék, pótolhatatlannak érzem magam. A gyárépületek előtt lombos fák. „Emlékszel Ferenc, mikor ültettük ezt a szomorúfűzet?" Nyágut Ferenc, az igazgató, bólint. Emlékek kavarognak Az egykori építőtelepet, az ország egyik legkorszerűbb keményítőgyárát teremtik újra ketten. A mérnöknő és az építésztechnikus. Az irodán ott zöldell a fikusz, amit az indulás napján hozott be Richter Éva. A falon a gyárról készült régi felvétel, aláírások, nevek szegélyezik. Ott van a titkárnő neve is. Ezt a fényképet vitte magával Nyágui Ferenc, amikor a pártfőiskola elvégzése után, polgármesternek választották az egyik községbe. És hozta, amikor visszajött. Az üzemcsarnokokban automata berendezések, vezérlőfalak, tisztaság. Érzi ezt a kalácsillatot? — kérdi Richter Éva. Érzem, mondom, de elhallgatom, hogy azt is érzem, neki itt minden több annál, mint ami látható, észlelhető. Minden jól van Ferenc — mondja búcsúzáskor —, csak a külső falakat is vakoljátok le, fessétek újra, mutasson jobban. Hátul már el is kezdtük titkár elvtársnő, meglesz — ígéri az igazgató. A dextrozé-cukorka csomagolóban félrehív egy aszszony, mint bennfentestől számonkéri: mondja, miért vitték el tőlünk a legjobb igazgatónőnket? Háromszor kilenc plusz négy. Életszakaszok, Richter Éva életútja. — Csíkszeredában születtem, az elemit is ott végeztem 1951- ben. Útravalóul azt kaptam, hogy ’49-ben megválasztottak a város első pioníregysége vezetőjének, s így szinte belenőttem a szervezeti életbe, ami később nélkülözhetetlenné vált számomra. A másik a pályadöntés volt, amit a kémia tanárnőmnek köszönhetek. Megszerettette ezt a tudományt és biztatott, menjek vegyésznek. Környékünkön nem volt vegyészeti szakiskola, meszszire, Nagybányára kellett menni. Felvételiztem, bejutottam. Jó iskola volt ez is, szigorú és igazságos, munkaetikára nevelt. Alkatilag konok, kemény akaratú, kissé befelé forduló emberke voltam, hogy az új, idegen környezetben miként vették észre bennem a közösségi nyitottságot, máig sem tudom. Az ifjúsági szervezet élére választottak, éppen akkor, amikor a forradalmi romantika mindannyiunkat magával ragadott. Mennyi hit, mennyi lelkesedés, mennyi őszinte tenniakarás feszült bennünk! Kilencszázötvenötben az iskola két kihelyezéssel bocsátotta szárnyra végzőseit, egyikkel felvételizni lehetett az egyetemre, a másik a termelésbe irányított. Jómagam a helybeli vegyipari komoinátba kerülök, ha még abban az évben nem jutok fel a Babes-Bolyai kémia karára. ’60-ban végeztem. Évfolyamtársaim jobbára az onetti-i, borretti-i vegyiközpontok alapemberei, sokan sikeremberei tettek. Én a kilenc évi távollét után haza vágyódtam. Férjemmel, aki nagybányai születésű és évfolyamtársam volt, Csíkszentsimont választottuk. Az itteni szerény, de abban az időben az egyik legjobb keményítő- és szeszgyárban akartunk tapasztalatot szerezni, tovább tanulni, alapozni. Kiköltöztünk a faluba. 1963-ban megszületett a fiam, Zoltán, aki most a sikeres egyetemi felvételi után katonáskodik. Nem vagyok büszke ember, de ha rágondolok, kihúzom magam, valami melegséget érzek a szívemen, megmagyarázhatatlan jó érzés fog el. Anyai ösztön? boldogság?Előveszi a fia fényképét, nézegetjük. Bajuszos, akaratos állú legény, nyílt, érdeklődő tekintete az anyjáé. Aztán a fénykép visszakerül a helyére, mintha mi sem történt volna, a titkárnő tovább gombolyítja sorsa fonalát.) Mi ott Simonban, valósággal a gyárban éltünk Hét esztendeig a párttitkárhelyettesi munkát is végeztem, soha nem voltam fáradt unott, közömbös. Lobogva éltem azon a kis ipari szigeten, a rengeteg munka és az önként vállalt többlet, ez hozta az igazi elégtételeket. Észre sem vettem, hogyan telt el kilenc esztendő. A megyésítés után meghallottuk, hogy Kézdivásárhelyen modern keményítőgyár épül. Úgy gondoltuk, itt az ideje a próbatételnek, a bizonyításnak. Egyszerű mérnökökként kerültünk 1969 júniusában az épülő gyárhoz. Nem tudnám leírni, mi volt , ott akkor, valósággal lenyűgözött, magával ragadott. Egykettőre „beépültünk", se nappalunk, se éjszakánk. Soha nem látott műszerek, automatizált technológia, a legmodernebb berendezés... és kamaszkorú munkásjelöltek mindehhez keveset értő szakemberek. Hát bizony volt mit szőni-fonni! Ráadásul ’70 decemberében a férjemet termelési osztályvezetőnek, engemet igazgatónak neveztek ki. Tesztelni akartuk magunkat, hát megkaptuk a tesztet! Mit mondjak erről a második kilencről? Elképzelhetetlen, mi minden belefért. Képzeljen el például egy kisvárost, egy kisiparos várost, ahol egy idegenből jött nőre bízzák az akkori legmodernebb gyárat. Sokan a biztos bukásra esküdtek. Aztán, amikor úgy-ahogy megkapaszkodott a gyár, felülről is jöttek a pofonok. Az ellenőrök, rangos szakemberek keresgélték a kivetnivalót a vidéki gyárigazgatónő, a frissen promovált, de ismeretlen szakember munkájában. Nem mondom, volt hiba is ebben, abban, de az is igaz, hogy a gyár jól ment, egyre biztosabb alapokon fejlődött. Olyannyira, hogy ’74-ben fejlesztést kértem, s próbáltam mindenkit meggyőzni, hogy a keményítő származékoké a jövő. A nemzetgazdaságnak nincs szüksége dextrozéra, mondták, nem hagytam magam. Most nem tudunk annyit gyártani belőle, hogy elegendő legyen, örvendek, hogy akkor megnyertem azt a csatát. Megkaptuk a pénzt, jött az építkezés, az sem volt kisasszonyi munka. Igazságtalan lennék, ha nem mondanám el, milyen sokat köszönhetek a férjemnek abban, hogy úgy alakult a gyár sorsa, ahogy alakult. Tizenkilenc évig dolgoztunk egy munkahelyen, tudom, hogy ő jobb műszaki vezető, jobb szakember, mint én. Hogy én voltam az igazgató, ő mindig többet húzott mint más, egymással szemben igényesebbek voltunk, s így elmaradtak a rossz felhangok. Nem tudom, mert soha nem beszéltünk erről, vajon bántott-e a dolog, hogy én beárnyékolom az ő szakmai pályáját? Mert engem bántott, de tehetetlen voltam. '72-ben beválasztottak a városi pártbizottság bárójába. A politikai munka nálam azelőtt is, azután is szervesen ötvöződött a szakmaival, mint ahogy a sokféle társadalmi tevékenységet is a lehető legtermészetesebben iktattam be az életembe. Rendkívül fontos, hogy az ember tartson rendet a gondolataiban, szándékaiban és törekedjék minél nagyobb önfegyelemre, szeresse az embereket és bízzon bennük, s akkor van látszata a munkájának. Amikor ‘79-ben átvettem a jelenegi munkakörömet, két, részben személyes vonatkozású célt tűztem magam elé: a kézdivásárhelyi keményítőgyár élére viszszahozni Nyágui Ferencet, aki annak idején a lelkét is beépítette ebbe az üzembe, tehát jól viszi majd tovább a gyárat, a másik, hogy szisztematikus építkezéssel, felnőjek az új feladataimhoz. Amelyek átfogóbbak, sokrétűbbek minden eddiginél, s amelyek elvégzésében munkatársaim példás hozzáállására, kollektív vezetőszervünk minden tagjának támogatására számíthatok. Ez volt a háromszor kilenc. Tudja mi a döbbenet? Félelmetesen hamar eltelt! — Említette az önfegyelmet. Elengedhetetlen ez a mostani munkájában? — Több szempontból is. Közhelynek tűnik, de nagyon fontos: az ember sose szokjon meg olyasmit, amiről aztán nehéz leszokni. A „reltő-vírus" okozta szokásokra utalok. Továbbá nem hiszem, hogy jól állna nekem, ha kiabálva, durváskodva lennék „erőskezű" vezető. Kell az önfegyelem, mert az indulat, az elsietett döntés, véleménymondás megmérgezheti a munkalégkört. Mindig a tiszta helyzeteket, az őszinteséget, a korrektséget szerettem, így tudok dolgozni. Elkerültem a kistaktikázást is, plusz agysejteket vesz igénybe. Nem szeretem a mellébeszélést, a rutint, a demagógiát, a látszathajhászást... A becsületes munka híve leszek mindhalálig. — Milyen nehézségei vannak? — A sokrétűség, az örökös váltás okozza a legtöbb gondot. Ráadásul, engem a világon minden érdekel, mindent feldolgozok magamban, s ez eléggé igénybe veszi az embert. A feladatok tökéletes megértésére törekszem, erre egy éjszakányi idő mindig adódik. Miután elvégeztem, visszapergetem a filmet, ha tévedtem valamiben, korrigálok. Elég konok vagyok, de azért sohasem szégyellem beismerni, ha hibáztam. Többre tartom a becsületet az önérzetnél. — Mivel tölti szabad idejét? — Ha szerencsém van, az esti tévéhíradóra hazaérek, megnézem, az érdekes filmet, színielőadást is. Ha nem érdekel a műsor, rádiózok, újságot olvasok, aztán ilyen-olyan irodalmat, néha verseket is. Szívesen főzök, mert pihentet. Általában a csendet, a nyugalmat keresem. Irtózom a zajtól, a vonatfüttytől, az óraberregéstől. Hallgatni és gondolkozni szeretek szabad időmben.• Mire nem emlékezik szívesen az életéből? — 1981 március elsején súlyos autóbalesetünk volt. A férjem hat hónapig feküdt, aztán fantasztikus életigenléssel és akarattal talpraállt. Ez a drámai esemény arra tanított, hogy az életnek naponta örvendjek, öszszegyűjtöm az apró örömöket, sikereket. Szerintem úgy kell élni, hogy az öröm naponta jöjjön el hozzánk a munkában és úgy általában mindenben. Az Országos Konferencián a Központi Bizottság póttagjának választották, a megyei néptanács képviselője és alelnöke, az Állami Tervbizottság vezetőtanácsának tagja, a párt gazdaságpolitikájának érvényesítője, magas tisztséget viselő aktivistája. Mi a véleménye a bizalomról és a felelősségről Richter elvtársnő? — Az ipari munka világában megszoktam, hogy lehetőleg egyszerűen, lényegrelátóan gondolkozzak és beszéljek. Ne várjon most tőlem filozófiai fejtegetést, bár egy más helyzetben ettől sem futamodok meg. De maradjunk most a beszélgetésünk hullámhosszán. A mindennapi valóság bennem természetessé szelídítette azt, hogy a szülőföldemen, nemzetiségemtől, nememtől függetlenül bizalmat kapjak, ha bizalmat érdemiek, ha vannak bennem olyan értékek, amit a társadalom és a magam javára kamatoztathatok. Ezt a jogot társadalmunk mindenki számára biztosítja, a párt politikája kezesség erre. Nicolae Ceausescu elvtárs, pártunk főtitkára messzemenő következetességgel érvényeíti az RKP marxi-lenini nemzeti politikáját, mint ahogyan a nők politikai, gazdasági és társadalmi életben betöltött szerepének növelésével is állandóan foglalkozik. A kötelességét teljesítő, becsületes embernél a felelősségérzet egyenes arányban nő az elvárásokkal. Ezt tapasztalom a környezetemben is. A termelőerők arányos területi elosztása, a látványos iparfejlesztés, a társadalmi felemelkedés szinte felbecsülhetetlen méreteit és távlatait nyitotta meg Kovászna megyében. Kétszáztizenkilencezernyi ember, románok és magyarok, kaptak bizalmat — önbizalmat —, lehetőséget a szocialista civilizáció jótéteményeihez Gondolom, nem újdonság, de elmondom ismét, a lehetőséget társadalmi valósággá csak munkával tehetjük. Sok munkával és nagy erőfeszítéssel, ki-ki ott, ahova a kötelessége szólítja. — 1979-ben alapozott, 1980- ban kezdődött a köröspataki lignit feltárása, 1981-ben a gelencei kőolaj jött, 1982-ben beindult a szénkitermelés Köröspatakon, mi van, mi lesz 1983- ban? — Egy újabb energiahordozó. A víz! A Nagy Bászkán és a Kis Bászkán épülő vízierőmű-rendszer egy része átnyúlik megyénkbe is, két víztárolót kell építenünk. Ez sem lesz egyszerű feladat. — Mint magánember, mire gondol a leggyakrabban? — Hogy mikor látom a fiamat ... — Titkár elvtársnő, vajon miért olyan nehéz megragadni az emberi lényeget? — Bevallom, én is sokat vívódom ezen, hisz a munkám fontos tartozéka az „embertudomány”. Ha hiszi, ha nem, az iparnak is sarkalatos kérdése a szubjektív vetület, az ember. Az intenzív fejlesztés, a hatékonyság, a minőség, a takarékosság mindegyre a tudati váltás igényét hozza előtérbe. Emberi minőségre, kiművelt emberfőkre, munka- és szakmaetikára kell összpontosítania most a figyelmét minden termelőegységnek és minden nevelő tényezőnek. A magam részéről rég készülök erre a feladatra, tanulmányozom az embereket, igyekszem tanulni mindenkitől valamit. Áldozatos aprómunkával párosítom a vezetéstudományt, az embertudománnyal. Háromszor kilenc plusz négy és a végtelen ... Kedves titkár elvtársnő, köszönöm a beszélgetést és azt, amit öntől „eltanulhatunk": az önfegyelem, a konok kitartás, a becsületes, korrekt munka, az emberség ... minden funkcióban és minden körülmények között kötelező. Lázár Edit SZOCIALISTA HAZAFISÁGUNK SZ HÁROMSZOR KILENC PLUSZ NÉGY TÖBB SZENET AZ ORSZÁGNAK! A mellékelt felvétel az aninai bányavállalat udvarán, a gyülekező előtti beszögellésben készült. Az első váltás már felérkezett, a második beöltözve, felszerelve várta a felvonót. Ezt a pillanatot használta ki a fényképész arra, hogy megörökítse a brigádot. A felvétel jobb oldalán egy civil ruhás, nyurga fiatalember látható. Ő az éjszakai váltás tagja, aki nem sajnálta a fáradtságot, hogy bejöjjön, mivel sejtette, hogy az előző nap eseményét egy kis ünnepségnek kell követnie. Mellette, a háttérből kíváncsian odafurakodott idős lakatosmester előtt Fehér László brigádvezető látható. Kigombolt zubbonya, kockás inge jól megkülönbözteti társaitól. A fénykép elkészült, és ha már így együtt volt a brigád, Sintion Florea, a vállalat pártbizottságának titkára, a dolgozók tanácsának elnöke is felhasználta az alkalmat, hogy rövid köszöntőt mondjon. Ám nem árultuk még el, mi volt az az esemény, mely lencsevégre kínálkozott. Már hajnalban, közvetlenül megérkezésünk után sejtettük, hogy valami rendkívüli történt a bányában. „Igaz? Tehát valóban igaz?" — a diszpécserszolgálati telefonban ezek a szavak hangzottak el a leggyakrabban. Végül Sintion Florea párttitkár hitelesítette előttünk a hírt: a Fehér-brigád tagjai hétfőn 157 tonna szén kitermelésével a Bányavállalat eddigi történetének legnagyobb teljesítményét valósították meg. A film kérésünkre azonnal a helyi munkásművelődési klub fotólaboratóriumába került előhívásra. Csalódottan állapítottuk meg, hogy bizony elég „beállítottnak" sikerült, pedig akkor már jól ismertük Fehér Lászlót és brigádtársait, tudtuk róluk, hogy semmi sem idegenebb tőlük, mint a „beállítottság". Ezt már reggel, bemutatkozásunkat követően megállapíthattuk, amikor a brigádvezető első válasza alapján rájöttünk, hogy szokványos kérdésekkel aligha sikerül megközelítenünk ezt az embert. — Honnan jött, mióta dolgozik Aninán? — tettük fel neki a rutinkérdést, mire ő nem kis meglepetésünkre így felelt: — Köszönöm érdeklődését, itthon vagyok, jól érzem magam .. . — Mérlegelte gondolatait, majd kisvártatva így folytatta: Számomra nem az a fontos az életben, hogy ki honnan jön, hanem az, hogy merre tart, hová érkezik ... Anina román, német és magyar lakosságának egyik legfőbb tulajdonsága — ecsetelte a későbbiekben a brigádvezető — az, hogy testvéri egységben munkálkodik a közös célokért s függetlenül attól, hogy idevalósi vagy később telepedett ide, otthon érzi magát, azonosult a helyi körülményekkel és törekvésekkel. Ebből a szempontból Aninának nincs külön jellege, társadalmi közérzete a nagy munkás- és bányászvárosokkal, Hunyaddal, Kalánnal, Lupénnyal, Vulkánnal hasonlítható össze. Lassacskán önmagára, családjára terelte a szót. 1965 óta dolgozik Aninán, otthont, megelégedett légkört teremtett magának. Munkahelyéről, brigádja tagjairól szólva a hivatásszeretet fontosságát hangsúlyozta. A harmonikus életnek nincs biztosabb alapja, mint a becsületesen elvégzett munka. — Lám, ma is milyen jólesett megállni néhány percre a munkatársak gyűrűjében, érezni, hogy mindenki ránk tekint... A brigád napi átlagteljesítménye 80 tonna körüli, tavaly 2960, idén az esztendő eddig eltelt több mint száz napjában 903 tonna terven felüli szénmennyiséget adtunk át a nemzetgazdaságnak. Ez az eredmény azonban nem kizárólag a mi érdemünk. A bánya egyik legjobb fejtésében dolgozunk, a rakodás és szállítás gépesítése is itt a legmagasabb fokú. Az sem elhanyagolható szempont, hogy odaadó, fegyelmezett, tapasztalt emberek vesznek körül. Könnyű őket felvillanyozni, lendületbe hozni. Mint irányítójuk és mint a vállalati pártbizottság, valamint a dolgozók tanácsa tagja, élek is gyakran ezzel a módszerrel, mert nekünk minden körülmény között példát kell mutatnunk. Példát mutatni azoknak a kiváló munkafeltételeknek meghálálásáért, melyeket a párt, a vállalat kollektív vezető szerve biztosít számunkra, és példát mutatni politikai meggyőződésünk, felelősségérzetünk, önbecsülésünk igazolásáért. A brigád előző napi kiugró eredményéről nem szívesen nyilatkozott a brigádvezető. Érezte, hogy ez a csúcs, a kétszáz százalékos teljesítmény kivételes, bizonyára sokáig megismételhetetlen lesz. Előző nap valahogy minden jó összejött. A robbantás hatalmas krátert hasított a falba, a menynyezet törései nem akadályozták a támfalazást, a rakodó gép egy percre sem hibásodott meg, a szállító csillék pontosan érkeztek . . . Mire a harmadik váltás leérkezett, az addigi eredmények alapján nemcsak a munka „stafétabotját" vette át, hanem a jelszót is: „Most mutasd meg, mire vagy képes reggelig!". A Fehér Lászlóé mellett több kiválóan szervezett mintabrigád dolgozik még az aninai bányában. Feltétlen említést érdemel közülük Violescu Paul alakulata, mely 1982-ben 1335 tonna szenet termelt terven felül. Idén februárban a tartalék lejtések megnyitásának meggyorsításáért a brigádot az elhajtásba osztották be. Violescu Paul és társai új munkakörükben is maradéktalanul eleget tettek megbízatásuknak: április közepéig az igen magas fokú ellenállást tanúsító meddő kőzetek legyőzésével nyolc folyóméter haladási sebességet értek el. Rodu Nicolae, az aninai 2-es számú déli szektor hatos fejtésénekbrigádvezetője igen nehéz körülmények között dolgozik. A szénvonulat útja, melyet követnek, meredeken lejt, ami külön gondot jelent mind a támfa fozás, mind a szállítás megoldásában. Ennek ellenére tavaly 1100, idén az első évnegyedben 350 tonna terven felüli szénmennyiséget küldött a Rosu-brigád a felszínre. Bánát Constantin az öreg bánya legidősebb veteránja. Az agyagos kőzetkitermelés keretében az egyetlen szenet is adó fejtésben dolgozik brigádtársaival. Idei évi többleteredménye május elseje tiszteletére tett felajánlásának megfelelően 800 tonna energetikai szén. Másokról is szólnunk kellene még. Lou Alecuról, a déli szektor előhajtó brigádjának vezetőjéről, Dobre Dumitruról és Cézár Gézáról, akiknek brigádjai 500, illetve 300 tonna többlettel tetézték meg terveiket az év első három és fél hónapjában. Ugyancsak felsorolásunkba kívánkoznék Bale László és Bude Julian bányász, Varga Antal és Szvoboda Ignác műszaki karbantartó, valamint Costea Maria hegesztő szakmunkás neve. Május elsejét az aninai bányászok 4700 tonna terven felüli szénmennyiség kitermelésével, az árutermelési terv félmillió lej értékű túlszárnyalásával s mintegy 150 megawattóra villamosenergia, valamint 60 tonna konvencionális fűtőanyag megtakarításával köszöntik. Vállalásukban, akárcsak egész tevékenységükben hivatásuk fontosságtudata tükröződik. Felismerése annak, hogy az aninai bányavállalat milyen jelentős láncszeme annak a hatalmas gazdasági haladási erőnek, melynek céljai, perspektívái pártunk energetikai fejlesztési programjából rajzolódnak ki a legszemléletesebben. Juhász Zoltán „MOST MUTASD MEG, MIRE VAGY KÉPES!" ANINAI JEGYZETEK [3] ELŐRE - 1983. május 1.