Előre, 1983. május (37. évfolyam, 11019-11044. szám)
1983-05-01 / 11019. szám
Olyan városban születtem, ahol emberemlékezet óta különböző nemzetiségűek laktak együtt és a környezet, amelyben felnövekedtem — a proletárok, a szegény sorsúak környezete — az mindig is testvéri egyetértésben dolgozott, toldta egymáshoz a hétköznapokat máról holnapra, gyötrelemről gyötrelemre és kiállásról kiállásra. Hároméves koromban az amikalakai román óvoda felé indítottak el apámék. Volt magyar tannyelvű óvoda is, a város központjában, némely kis társam naponta oda vándorolt. A szó legszorosabb értelmében vándoroltatásról volt szó, ami nagyszülői felügyelet alatt történt és ráment majdnem az egész nap. Három évig jártam román tannyelvű óvodába. Anyám tüdőszanatóriumban feküdt s a ruhatáram meglehetősen szegényes volt, öltöztettek hát a román asszonyok. Egy katrinca helyett kettőt varrtak. S fejemet is bekötötték takaros, hímzett kendőcskével. Fényképek maradtak meg abból az időből, mindegyiken népviseletben, bekötött fejjel nézek a világba. Minden óvodás képen népviseletben „grasszálok”, ami akkoriban amolyan ünnepi egyenruhaféle is volt. Mire a város széléről bekerültünk a gyárak világába, én már jól beszéltem románul. Nagyanyámmal én jártam kísérőként, ha netán hivatalos dolga akadt elvégzendő, s miért ne emlékezzünk rá, amikor 1940-ben a városháza irodáiban ki volt írva: Beszéljenek románul! Az állampolitika a nemzetiségek egyenjogúságát nem ismerte el, s hogy egészen pontos legyek, akkor szó se lehetett róla, hogy nemzetiségként tartsanak számon bennünket, akkor kisebbségiek voltunk. Az állampolitikában, Arad ismert volt forradalmi hagyományairól, a sztrájkokban különböző nemzetiségű dolgozók vállvetve harcoltak. A munkásnegyedek pedig élték háboríthatatlanul mindennapi életüket. A szerb péktől vettük a kenyeret, mert az ízletesebb volt, Merksammerhez, a zsidó fűszereshez jártunk, mert az tíz deka mákot is kimért és megengedte, hogy mi, gyerekek daráljuk le a nagy darálón. A cipőt a német suszterhez vittük, ő dolgozott a leghamarább, s mivel nem bővelkedtünk cipőben, az iskolába járás kérdése egyenes arányban függött a pontos, a hallgatag, a szorgalmas Tóni bácsi munkájától. Mindezzel csak azt akarom hangsúlyozni, hogy a mostoha állampolitika ellenére a „kisebbségek" s a román nép békében megfért egymás mellett, nem szidták, nem bántalmazták egymást. Néha egyegy túlbuzgó hivatalnok ránk pirított, számon kérte tőlünk a román nyelvtudásunkat, de a háború kitörése után a románok és a nemzetiségiek ugyanolyan frontbehívót kaptak. Apámnak ugyanolyat kézbesítettek, mint a többieknek. A napokban a szatmári Mondiala üzemben jártam, ahol 4500 román és más nemzetiségű ember dolgozik. Sok a fiatal a gyárban s az idősebbek úgy megszokták, hogy „hivatalos személyekkel" románul beszéljenek, hogy felkérésre se hajlandók átváltani a magyar nyelvre. Némelyikük nem beszél hibátlanul románul, de büszkék rá, hogy beszélik az állam hivatalos nyelvét. És a románok javarésze beszél, s ha nem, mindenesetre ért magyarul. A gyár vezetőségében — kulcspozíciókban — nemzetiségiek is dolgoznak. Dr. Indrea Otília mérnök, a gyár igazgatója meleg szavakkal ajánlja figyelmembe Kassai Gábor gyártásvezetőt, akinél páratlanabb kalauzra nem lelhetek, ha el akarok igazodni a Mondiala „berkeiben”. Kassai Gábor a Mondiala úgynevezett „hőskorától" dolgozik itt, amikor ezer szövetkezeti tag azzal a kéréssel fordult a párt- és állami szervekhez: kapják meg a gyár státusát, mert gyors iramban, ütemben fejlődni csak gyárban képesek tovább. Jórészt egykori illegalisták alkották a szövetkezet vezetőségét, akik friss energiává tudtak és mertek gyárat álmodni maguknak s az utánuk jövőknek. Ez már az ötvenes évek elején történt, az egyenjogúság jegyében s ez a korszak a szocializmus építése szempontjából valódi hőskornak felel meg. Hol vannak már az indulás örök emlékű alakjai? Nyugdíjba vonultak, csak távolról figyelik a gyár fejlődését, de szellemiségük hagyatéka híven tovább él a Mondiala munkásai között. A 6-os B részlegen dolgozik Lajtrik József csoportvezető, barátai ugyanezen a részlegen dolgoznak, Tárnaiban, aki zsebeket varr és Pastor Mihai, aki teremfelelős. Aztán ott van a kis családi háza mellett Micaei Gheorghe, a szomszéd. Esténként együtt diskurálnak a dúsan termő kiskertben. Locsolás után jól esik megpihenni. Csak átkiáltanak a kis kerítésen s máris jön a másik. Biztos vagyok benne, hogy beszélgetéseikben sose ejtik ki azt a szót, egyenjogúság, testvériség. Miért is ejtenék, miért is filozofálgatnának róla, amikor oly jó és kézenfekvő testvérként élni. Megismerkedtem Iliés Auricával, a 6-os részleg dolgozójával. Fiatal asszony, alig huszonhat éves, ám sok megpróbáltatáson ment át. Négy évvel ezelőtt, amikor a kislánya héthónapos volt, Iliés Aurica elözvegyült. Már a szakiskolában Wéber Juliska, meg Kinczel Gabriella volt a legjobb barátnője. Két esztendőn át ültek egy padban, két esztendőn át készültek ugyanarra a szakmára, álmodtak szépeket, merészeket. Az internátusban közös volt a hálójuk. Kis titkok, nagy tervek mind megoszlottak. Aztán majdnem ugyanabban az időben mentek férjhez. Amikor Hies Aurica férje balesetben meghalt, Wéber Juliska, meg Kinczel Gabriella csengetett be hozzá elsőnek. Jó szót, szerető szívet hoztak. És mindvégig mellette álltak, bátorították. A gyárban közös szalagon dolgoztak. Wéber Juliska néha hibázott, kisebb méretű zsebet varrt rá a nagyobb méretű ruhára, vagy fordítva. Soha nem jutott el a hibás darab a minőségellenőrig, Iliés Aurica észrevette, gyorsan lefejtették s a megfelelő méretű zsebet varrták a ruhára. Itt már a szeretetnek, a gondoskodásnak egy minőségibb vállfájával van dolgunk. Amit pártunk főtitkára, Nicolae Ceaușescu elvtárs anynyiszor emlegetett a testvériségről beszélve, hogy nemzetiségre való tekintet nélkül a munka közös nyelvét kell beszélnünk, nos, az megvalósult ezek között a fiatalasszonyok között. Ők részt vállalnak egymás munkájából, felelnek egymásért és vigyáznak is egymásra. A szolidaritás nagy szó ebben az esetben, hiszen itt mindennapos féltő, szerető, aggódó odafigyelésről van szó. Ilié? Auricának nem közömbös, ha Wéber Juliska, Kinczel Gabriella vét valamiben. Ilié? Auricát választották meg a kommunisták a részleg alapszervezeti titkárának és jól választottak. Ez a roppant törékeny, hallgatag, ám szívós fiatalasszony sok mindenben példa a társai előtt. Hétköznapjaik szabad idejét szintén együtt töltik. Szeretteiknek közösen vásárolnak ajándékot, Wéber Juliska a szemfülesebb, Hies Aurica ízlése a kifinomultabb. Tésztarecepteket cserélnek és egymásnak ruhát szabnak, varrnak, próbálnak. Aurica jobban szab, Juliska szeme viszont csalhatatlan, ha a felvett ruhán apró hiba mutatkozik. Néha eszébe hajlik az idő s a barátnők még mindig együtt vannak. Tíz éve barátnők ők, hárman. Nagy idő, kevés idő...? Annyinak mindenesetre elegendő, hogy a barátság kiállja az idő próbáját. Hűségből, szeretetből ennyi idő alatt le lehet vizsgázni. De abból is, hogy a barátnők értenek-e hozzá a másik életét élni, vele örvendeni, vele szomorkodni? Lám, ezek a közös szalagon dolgozó barátnők már egy merőben új nemzedékhez tartoznak, ők nem jogokért, igazságért harcolnak, ők már teremtenek. És kommunistákról lévén szó, mindezt nem az ösztönösség, hanem a politikai öntudat, a sorsközösség jegyében teszik. Ha alaposan meggondolom, az ő sorsuk a jósorsnál több, ők nem csak vállalnak, hanem alakítanak, teremtenek. Nap mint nap, és a szatmári Mondialában fellelt példák távolról sem mennek ritkaság számba, nem egyediek, hanem általánosak és általánosíthatóak. A pártpolitika értését és élését feltételezik és jelentik. Milyen egyszerű és milyen összetett mindez, milyen szép és milyen jellemző: jelen lenni, részt kérni egymás életéből, sorsából, az ország sorsa érdekében. Csak ennyiről van szó. Tóth Mária JÓSORSNÁL TÖBB ELŐRE — 1983. május 1. Két ember ül egymással szemközt, munkaruhásan. Egy gyárbeliek, de más-más munkakörben, részlegen dolgoznak, megtörténhet, nem ismerik egymást. Esetleg csak látásból, hiszen nagy a gyár, több ezren dolgoznak benne. Ám ez a két ember, noha nem közvetlen munkatársak, jól ismeri egymást. Véleményük van, értékelik, megítélik egymás munkáját, magatartását. Nem azt mondom, hogy barátok, netán puszipajtások, ismeretségük a munkaviszonyból, a belső vállalati munkamegosztásból ered, s telítődik meg — a gépies, beidegzett feladatvégzésen túl — emberi tartalommal. Váta Károly a végszerelde mestere. „Az export-traktorok mestere" — mondta róla Csibi Sándor, a vállalat párttitkára, s szavaiból nem a puszta tényt, hogy tudniillik az exportra készülő traktorokat szereli össze, hanem azt éreztem ki, hogy ez bizony rang, olyasféle megkülönböztető rang, mint az orvosé vagy jogászé, akik méltók a Dr. címre. Stirbu Gheorghe viszont a szállítási részleg főnöke, almérnök, s az almérnökit helyben, Csíkszeredában végezte el. Ez a két ember ül egymással szemközt, nem dolgoznak egymás keze alá, de közük van egymáshoz, ismerősök. — Hogy Karcsiról mi a véleményem? — néz rám, majd a mesterre Știrbu Gheorghe, s elmosolyik: — Rossz, nagyon rossz véleményem van róla. — Én ezt így leírom — kapom fel a fejem s látom, Váta Károly arca is elpirul. — Akkor azonnal visszavonom, amit mondtam — kacagunk felszabadultan. — Irigylem Karcsit. Tisztelem. Sosem ment úgy a szerelde, olyan gördülékenyen, mint amióta Karcsi ott van, és rendet csinált. Tébláboló embert ott nem látsz... Egyszóval tud dolgozni az emberekkel. És nehogy azt higgye, hogy én ezt most udvariasságból, tapintatból mondom. Szó se róla, szeretek tréfálkozni, de ez most komoly: nem a levegőből veszem, de tapasztaltam s tapasztalom, s akikkel csak beszéltem, mind azt mondta: nagyon tud bánni az emberekkel. És ez a legnagyobb dolog, ami csak létezik: lám hogyan dolgozol az emberekkel és megmondom ki vagy! Știrbu Gheorghe a Kovászna megyei Hidvégen született, Brassóban a hegesztő szakmát tanulta ki, s a traktorgyári építkezések megkezdésekor jött Csíkba, a gyár akkori igazgatójának — maga is brassói — hívására. A szakma jól fogott, az építkezéshez, berendezésszereléshez kellett a hegesztő, úgy, hogy Știrbu Gheorghe az alapítótagok között tartjamagát számon. Közben elvégezte az almérnökit, s „átváltott": transzportfőnök lett. Mindvégig románul beszélgettünk, így hozta a szó, s aztán egyszercsak magyarul folytatta, hangsúlyozván, hogy a felesége szebben beszél. Váta Károly ekkor kapcsolódott be a társalgásba. — Én is nagyon tisztelem — mondotta — a Gyurkát. — így, a Gyurkát? — kérdeztem. — Mi már csak így szólítjuk. De nem mindegy az? Nem románul vagy magyarul dolgozunk, hanem egyszerűen: dolgozunk. És egyre jobban, mert ez a lényeg. Az a lényeg, hogy mindig a javát adjuk annak, amit tudunk. S ezt teszi Știrbu Gheorghe is. Mintha testvérek lennénk, úgy vagyunk egymásal. Segít a szállítással, én is segítem, kölcsönös er, ő se vár rám, én se várok rá. Nagyon egymásra vagyunk utalva. Atirbu közbeszól, kiegészíti: — Közösségben csak így lehet dolgozni. És csak a közösséggel, együtt, egységben lehet szép dolgokat csinálni. Váta Károly rábólint: — Így van ez. Május elseje tiszteletére vállaltuk, hogy elkészítünk, útnak indítunk 350 traktort. Ha éjjel, ha nappal, de muszáj megcsinálni. De nem én vállaltam, a magam szakállára, hanem a közösség, a csapat, s részünkről nem is lesz fennakadás. Jánó Károly, Benkes István, Bodor Juliánna, Nicolae Tudor csoportvezető és a többiek, ők vállalták, közösen tehát, és ez a szép benne. Hogy ilyen lelkes, fiatal gárdával és gárdában dolgozunk. Ha valaki bejön a részlegre, elcsodálkozik, milyen gyönyörű traktorokat gyártunk. Hát nem fogja el az embert a büszkeség, hogy itt dolgozhat? Én igenis büszke vagyok a gyárra, arra, hogy csak exportra dolgozunk. — De hát van gond is, éppen elég. Nem túloz egy kicsit? — kérdeztem. — Nemigen — emelte fel a hangját a mester. — Én itt keresem a kenyerem, itt az én hazám. Van mire büszke lennem. Akkor is, ha jól mennek a dolgok,mint most, de akkor is, ha gondjaink vannak. Mert vannak. Vagy jöhetnek. De ez itt az én gyáram, és az én hazám. Kora reggel, mielőtt a traktorgyárba indultam volna, ismerőssel, „könyves" emberrel — a könyvterjesztő vállalatnál dolgozik — futottam össze. Közérzetünk és egészségi állapotunk taglalása után — így van ez — ismerősöm hirtelen a Csíkszeredai traktorgyárra fordította a szót, mintha a világon most az lett volna a legfontosabb beszédtéma. Holott én csak változások felől érdeklődtem, s nem mondtam, hogy éppen a traktorgyárba készülök. De a változásokba lám, az is beletartozik, hogy a „könyves" ember fontosnak tartja tudatni velem, hogy jól megy, vagy jobban megy a traktorgyár, már dicsérik is, ismerősöm két falubelije — a traktorgyárban dolgoznak — vastag borítékot vitt haza. Hanem miért teszem szóvá ezt a végső soron lényegtelen, apróságnak tűnő epizódot, gesztust vagy aminek csak nevezhetem az utcán elhangzottakat? Vagy miért kérdeztem rá Váta Károlyra, nem túlozza-e el a gyár fölött érzett büszkeségét. A szavaival, érzelmei hőfokával legalábbis... Hogy is mondta? „... Ez itt az én gyáram, és az én hazám". Lám, a városlakónak se mindegy, hogy megy a sora a gyárnak, érdeklődik felőle, kapcsolatot tart fenn vele — bár nem ott dolgozik —, ismerősök hozzák-viszik a hírt mindennapi gondokról-örömökről, egyszóval a város nem közömbös, ellenkezőleg, nagyon is fontos számára, hogy mi történik ott, hogyan üzemel, van-e kellő megrendelése, munkája. A gyár, a maga valóságával, mindazzal, amit a munkalehetőségen innen és túl csak jelent és jelképez, beépült, befészkelte magát nem némelyek, de az egész városi társadalom tudatába. Pártunk arányos területi iparfejlesztési politikájának gyümölcse a Csíkszeredai traktorgyár is — sokszor elmontuk, leírtuk már ezt a tényt, azonosultunk vele. De mindez csak kijelentés maradna, ha ezt a valóságot nem a gyár és a város mindennapjaiban, itt, most, a gyár gondjaival azonosulva élnénk, hanem elvontan, úgy általában, a tettek fedezete nélkül. Idestova tíz éve beszélünk a Csíkszeredai traktorgyárról. Az itt végzett testvéri munkáról. A tizedik Május elseje köszönt a gyárra s köszöntik a gyárnak a tizedik Május elsejét. Tíz évvel ezelőtt — jól emlékszem — kopár térség terült el ott, ahol ma a gyárcsarnokok állnak. Tíz év alatt néhány ezer ember talált munkára, kenyérre, hogy Váta mestert idézzem: otthonra — hazára — a gyárban. Miféle évek voltak, miféle változást eredményezek? Csibi Sándor példáját említeném. 1975-től dolgozik a traktorgyárban, öt testvére közül négy ugyanitt dolgozik, hogy akár traktorgyári dinasztiát — munkásdinasztiát — is alapíthatnának. De azelőtt? Azelőtt az ország különböző építőtelepein dolgozott, Déván, a hőerőműnél, Galacon, majd öt évet Brailán, feleségét is ott ismerte meg, miután technikusnak Breilára helyezték, az egyik testvére is vele dolgozott, együtt jöttek haza. Miféle évek, miféle változást eredményezek? — kérdeztem. — Hazatértem, itthon vagyok, itthon van munkám. Ebben, azt hiszem, minden benne van, amit elmondhatok. Benne van, igen, a továbblépés, az emberi kiteljesedés lehetősége is. Csibi Sándor most fejezi be a mesteriskolát. A vállalat párttitkára, a dolgozók tanácsa elnöke, gyár gondja az övé, közösség gondja terheli, és ő vállalja ezt a terhet. S bizonyára a dévai, galaci, majd bráilai munkásévek tapasztalatai is segítik felelős helytállásában. — És a közösségi változások? — kérdeztem Csibi Sándortól. — Megvalósításokra gondol? Munkakörülmények, lakás, legényszállások — effélékre? — nézett kérdőn rám. — Nem éppen. Az emberi viszonyulás, magatartás változásai érdekelnének. — Éretté váltak az emberek. Annak ellenére, hogy sok a fiatal. Megértették, ráébredtek arra, hogy csak jó minőségű munkával tudjuk fenntartani magunkat és tudunk tovább lépni. Mit mondjak? Programvezérlésű gépekkel dolgozunk, erre, ugye, fel kellett készíteni az embereket s ez nem ment máról holnapra. Most már ezt is tudjuk. Holott néhány évvel ezelőtt efféléről nem is álmodhattunk. Egyszóval versenyképes a gárda, én így látom, versenyképesek lettünk. Ne feledje, hogy a Fiat-tal, meg a Fergussonnal konkurrálunk a külpiacon. S azok nem öt vagy tíz éve csinálnak traktort, hanem ötven éve... Hát ennyi változás történt. Minőségi. — Ezt is megszokja az ember, minőségi munkát — mondotta korábban Váta Károly. — Meg kell szokni? — kérdeztem. — Bele kell jönni — válaszolta. — Meg kell tanulni. Éretté vált, felnőtt a gyár. Rendkívül érzékletes példát mondott erre Stirbu Gheorghe, akit ugyancsak a változásokról faggattam. — öt-hat évvel ezelőtt — mondotta — az úgynevezett szociális részvállalásnak nem lett volna ilyen visszhangja, eredménye. Leszámítva természetesen azt a körülményt, hogy öthat évvel ezelőtt ennek a feltételei se voltak meg. — Miért? — Egyszerűen azért, mert nem bíztunk önmagunkban. Nem voltunk meggyőződve arról, hogy a vállalat sorsa, munkánk sorsa a mi kezünkben van. Hogy a gondokkal, a problémákkal egyesegyedül magunknak kell megküzdenünk. — Értem... — Ez a helyzet, öt évvel ezelőtt senki se vállalta volna a vasárnapi munkát, vagy a túlórázást. Most szinte versenyezünk, ki legyen az első a vállalásban. Persze, nem a túlórázásra gondolok, hanem ha valamit a gyár, a közösség érdekében vállalni — és tenni kell. Mit mondott erről Váta Károly? — Nem tudok olyasmit kérni a munkatársaimtól — nem lehetetlent! —, amit ne csinálnának meg. Persze, vannak azért másfélék is, ne gondolja, hogy nincsenek. Mint a kicsi gyermek, olyanok, szólsz, hogy ne tedd ezt vagy ne tedd azt, mégis csinálja. Felnőnek majd ők is... A fontos az, hogy kedvvel dolgozzunk. Hogy ébredjen rá az ember, amire előbb-utóbb úgyis ráébred: nem elég, ha van munkahelye, de becsülje is azt meg. Mert csak így tudja fenntartani családja jólétét Egy titkot elárulok: kell ismerni az ember jobb-rosszabb oldalát. Mert hatni is csak így tudsz rá, ha azt is tudod, hogy mi az ő gyengéje. A magam bőrén tanultam ezt meg. Szülő nélkül nőttem fel, három évet Inaskodtam Kolozsvárt, s olyan nyakleveseket kaptam a mestertől, hogy csak. De azt is megköszönöm neki. Na, egy kicsit elkalandoztunk... Váta mester szülő nélkül nőtt tehát fel. Ezért is lelt otthonra a gyárban? Mert előbb-utóbb otthonra talál benne, akinek munkáscélja van az életben. Sebestyén István is keresi a kapaszkodót. 1980-ban jött a traktorgyárba, miután lastban elvégezte a politechnikát, tervezőmérnöki képesítéssel. Négyszobás lakást kapott a gyártól, fogorvos felesége viszont még nem tudott elhelyezkedni a városban, kinevezése máshová szólt, s a körülményes, elhúzódó ügyintézés kedvét szegi a családnak. Sebestyén István gyakornoki éveit tölti, de menne is, maradna is. De mi történt e három év alatt? — Ugye megkaptam a négyszobás lakást. Januárban — ezzel kellett volna kezdenem — felvettek a pártba. Ennyi változás történt az én életemben. Nyersen hangzik, de megkérdeztem: és mit adott Sebestyén István a gyárnak? — Amikor ide kerültem, nem volt konkrét feladatköröm. Szokjék — bizonyára minden gyakornok így kezdi. Nos, diákkoromban, vakációkban víz- és gázszerelőknél dolgoztam, s foglalkoztatott egy ezzel — tehát a csövekkel — kapcsolatos műszaki probléma. Itt aztán, hogy időm s lehetőségem volt rá, nekidaráltam magam s kidolgoztam egy találmányt, egy csőmenetelő és daraboló készüléket, amely hordozható pisztolyfúrógéppel működik. .. — Mi a jelentősége a találmánynak? — Az építőtelepeken, a gáz- és vízszerelésben nélkülözhetetlen, ugye, a menetelő és daraboló készülék. Csakhogy ezt, tehát a menetelést-darabolást eddig manuálisan csinálták és csinálják meg. Most viszont... — De a találmány nem kimondottan traktorgyári termelési problémát old meg. — Én azt nem is állítottam. De a traktorgyár gyárthatja majd a készüléket... Sebestyén Istvánnak hazai és külföldi szaklapokban jelennek meg munkái, további újításokon dolgozik vagy töpreng, amelyek már kimondottan a termeléssel kapcsolatosak. Hogy nagyobb segítséget-támogatást várna ebbéli — alkotói — munkájában? Vagy őnökie kellene harcosabbnak lennie ötleteik hordásában? Harmadik éve van a traktorgyárban, rövid idő a kérdés eldöntéséhez. De amit eddig megalkotott — ne feledjük — itt alkotta meg, a Csíkszeredai traktorgyárban. Ez is tény. És Sima Aurél, a vállalat főmérnöke, akivel korábbi traktorgyári barangolásaim során mindig összefutottam, de hoszszasabb beszélgetésre módunk nem volt: mi változott meg a gyári világban? — Összegezésképpen kérdezem, de a közérzete felől is kérdezem, itt, most a májusra készülődés hangulatában, s amit csak Május jelképezhet, a testvéri munkát illetően. — Csak valami frázist ne, azt ne várjon tőlem — próbál kitérni. — Tényt! — Ugye '76-ban jöttem ide, Brassóból. Én odavaló vagyok, családom, mindenem Brassóhoz kötött s köt most is. Hiába na, nem tagadhatom meg magam, szülővárosom. Kezdetben, tehát amikor ide kerültem, jóformán senkit se ismertem. A jövés-menés is nagy volt, persze, de időm se igen, pendliztem a munkahely és a lakásom között. Viszont a barátság, akarod nem akarod, megköttetik, hiszen nem élhetsz medve módjára, így voltam én is. Dehát Brassóban is, ugye, románok, magyarok, németek élnek együtt, nem csöppentem idegen bolygóra. Aztán a munkában, a munkába belefelejtkezve, ki tesz különbséget ember és ember között? Mentünk s megyünk kirándulni is, lám. Május elseje erre is jó alkalom, ülünk be egymás kocsijába, s mit számít, hogy engem Aurelnek, a társamat pedig Pistának hívják. A barátságnak, az együttmunkálkodásnak itt is, akárcsak Brassóban, erős, évszázadokra visszamenő hagyományai voltak s vannak, úgyhogy itt változást nem látok. Azaz a traktorgyár létével ezt éltetjük, ápoljuk most tovább. S hogy közben az ember csiszolódik? Persze, hogy csiszolódik! Amilyen minőségi változásokon megy át a közösség, éppolyan változáson átmegy a traktor is, amit gyártunk. Ez a mi kenyerünk, és büszkék vagyunk rá. A főmérnök szavaihoz nincs mit hozzátennem. Legfönnebb csak annyit: erről van szó. Miklós László A TESTVÉRI EGYSÉGBEN VÉGZETT HATÉKONY MUNKA „...EZ ITT AZ ÉN GYÁRAM, ÉS AZ ÉN HAZÁM“ Dobos Árpád felvétele Immár negyedszer töltöt hajtja a somkeréki Bezekfe Mátém egy teljes hetet az irát, s a Maros menti Nagy Zsígország különböző közsémondot. Magam előtt látom gerben. Még tavaly ősszel, kuko- mindkét szókimondó, az igaziicatörés-fosztás idején indulságért lándzsát törő embert, tama el a Szatmár megyei Lázó- talán édestestvérek is lehetnek ma, tudósítani a mezőgazdaságnek. Hogy az őszinte mondatok és munkákról, a község örömei- olykor az emberek, a kollégákról-gondjairól, aztán, éppen neheztelését eredményezik, mind hogy túlléptük az új esztendő kettő életútjával példázhatküszöböt, Beszterce-Naszód menőnk ügyében a Sajó mentére látogat — Nem bántam meg akkor stam el; a februári tavaszban a sem az őszinteséget — mondot- Fehér megyei Unirea község !a beszélgetésünkkor az unireai mindennapjairól küldhettem az Nagy Zsigmond —, amikor úgy írásokat, majd rügybontás után tűnt, hogy nem érdemes az — amikor a kukoricavetéshez is igazságot kimondani. A sértődés elmelegedett a föld — az érsek elmúltak, a valóság csak melléki Diószeg határából tudó- kiderült, én pedig még öreg sírhattam, naplóimban is emelt fővel jár-Falujárásaim alkalmával nem hatok. Ennél nagyobb elégtétel egy vérbeli gazdaemberrel is- talán nincs is a világon, merkedtem meg, olyan földmű- Még a szomszéd faluban — vesékkel, állattenyésztőkkel, akik Aranyosmohácson — is hallom, nemcsak tudták, hogyan lehet hogy igaza van Nagy Zsigának, bő terméshozamokat kicsikarni Olyan ember mondja, mint Hera földből, jövedelmezővé tenni man Gheorghe, a helyi mtsz alaz állattenyésztést, hanem tét elnöke, aki nyugdíjas éveiben telt, cselekedtek is azért, hogy vált újból gazdálkodóvá, mert betakarításkor a szájuknál köt — ahogy mondja — „nem hessék el a zsákokat, színültig hagyhatjuk a közöst ebek harteljenek a sajtárak, mincadiára“. Hát nem is hagy„Emlékútjaimon” újból ott üiák. Maga mellé vett egy fiatal. 3. GAZDÁKKAL NAGYHATÁROKBAN lök a lázári Pap György mellett ambiciózus agrármérnököt. Csíki a szekér bakján és míg visszük Sándort, s most a tudomány seaz átvevő központba a terv segítségével szeretnék bőtermővé koricát, osszuk-szorozzuk az mtst varázsolni a mohácsi határt, problémáit, eredményeit. — A szívvel-lélekkel, s főleg — Nem attól kell félni, hogy ésszel végzett munkának nem a falusi ember meggazdagszik, hinném, hogy előbb-utóbb ne hanem attól, hogy nem művel lenne eredménye — mondja Gsimeg minden talpalatnyi földet ki főmérnök. Az alelnök — aki— miközben zötykölődünk a szenek vezetése alatt valaha az kézen, mintegy hangosan gon- misz a vidék egyik legjobb, logdolkodva jegyzi meg a település szebb megvalósításokkal dicsőegyik legjobb gazdájaként szűrkedő termelőegysége volt —, jómantartott embere. Bólintok rá, ráhagyóan int. De ehhez, mint igaza van. Értem is, hogy miért mondotta, csak a választási kötettel hozakodik elő. Volt idő, gyűlés óta a harmadik bakanamikor a falusi házak táján virácsát tapossa szét. Hot ha ültettek, s az ólak, istái- Mindez eszembe jut, amikor jók üresen tátongtak. De ennek Diószegen, a helyi közös gazdamár vége. Aki dolgozik, az keság székházában újból egy alreshet, pénzt szerezhet. Erre pél-elnökkel, Piheni Józseffel hozhatott helyben, Lázáriban is ja össze a sors. Rá is pillantok a sáini. Az orosz család óljaiban lábára, csizmát hord, jól vasalt harminchat disznó röfög, a máj- bőrcsizmát. De a reggeltől estig tényi sertéshízlaló komplexum- tartó járkálás, a farmok, részmai kötötték a szerződést, hogy legek ellenőrzése, irányítása az százkilóssá gyarapodnak ösztönő számára is napi feladat. „A hő végére ezek a hízók. Az év leghamarabb az istállók mellett tűk hozott bevétel több tízezer találhatja meg" — mondották fejt tesz majd ki, másnap, amikor újból találkozni Pap György fogatos is egyet akartam vele. És az útbaigazítóért velem abban, hogy aki nem vak tényleg igaza volt. Piheni ülésbe tett kézzel, az megtalál- Józsefet a tehenészet csarnokaira a számítását. S mintha csak han találtam meg, a gazdaember gondolatait talál — A helyszínen, a helyzet isták volna ki a tavalyi esztendő méretében lehet a legjobb, legvégén hozott intézkedésekkel. A hasznosabb utasításokat adni, házak táján lévő földeket is megoldásokat kiötölni. Ezért jó, érdemes megművelni, ha az mtsz vezetője mindennap ... Ám hagyom a nyugodt, végiglátogatja a részlegeket, a problémákat felmérő, de a farmokat — mondja az évek óta munkát becsülő és a nehézségek leszűrődött tapasztalatot. Mert elől sohasem húzódozó foga- Piheni József esztendők óta az tesz, hogy tovább baktasson két mtsz egyik vezéregyénisége. Mi szép lovával az úton, s emléke sem bizonyítja ezt jobban, mint teremben betérek a Sajó menti az, hogy a közös gazdaság párt Somkeréken, a Bezerita portó- bizottságának titkári tisztségébe ra. Egy bethleni munkás lánya is többször újraválasztották. — Mátyás Marikának hívták — — Pedig csak dolgoztam evalaha arról álmodott, hogy kérrem és tudásom szerint. Mert tes, zöldségkertes háza lesz. Az meggyőződésem, hogy ez a föld álom ma már valóság. Marika többet teremhet, állattenyészel végezte a mezőgazdasági sítésünk is szebb eredményekre ceumot, jelenleg felvételire két képes. Olyan földet kérem, aszül a kertészeti fakultásra. De milyen kevés van e földkerekséidőközben a község egyik hágén. Magától megtermi a nagy nyitója, elöljárója lett, aki a hozamokat, egy kis erőfeszítészonban nem felejtette el, hogy sem azonban a terméseredmemindannyiunk jobb, szebb élőtenyeinket kiválóvá tehetjük —alattól is függ, mennyit és mit telíti a makacsul, rém a föld. Talán ennek a leg- Négy községben .Jártam, jobb bizonyítéka a háza mellett domb- és síkvidéken, lankán és virágzó 56 almafa, na meg a folyó mentén. E vidékek házamminden esztendőben több ezer szintjei is nagyon különböznek, lej tiszta jövedelmet hozó sem- itt zárkózottabbak, ott nyíltakkeréki zöldséges.bak voltak az emberek, de mint Életem értelmét ebben a benütt egy a cél: a legnagyobb faluban találtam meg. S ezt termést kicsikarni a földből, a röviden úgy fogalmazhatnám, legszebb eredményeket elérni hogy kisebb közösségemnek, s az állattenyésztésben, ezáltal az egész társadalmunk- jó dolog azt tudni, hogy aznak a legnagyobb hasznára le- ország minden sarkában olyan gyek — mondotta ottjártamkor, gazdaemberek vannak, akik Ez a hasznossá válás tölti ki tesznek is azért. Még akkor is, immár majd egy évtizede mintha olykor tenni, cselekedni a netennapjait kezebb, az eredmény esztendők Egyikük, aligha tud a mosi- munkájába kerül, kukról, de ugyanaz a földműves D . *+ » » szakma szeretetéből eredő vagy KOlTlOn LIyOZO