Előre, 1983. május (37. évfolyam, 11019-11044. szám)

1983-05-01 / 11019. szám

O­lyan városban születtem, ahol emberemlékezet óta különböző nemzetisé­gűek laktak együtt és a környe­zet, amelyben felnövekedtem — a proletárok, a szegény sor­­súak környezete — az mindig is testvéri egyetértésben dolgo­zott, toldta egymáshoz a hét­köznapokat máról holnapra, gyötrelemről gyötrelemre és ki­állásról kiállásra. Hároméves koromban az amikalakai román óvoda felé indítottak el apámék. Volt magyar tannyelvű óvoda is, a város központjában, némely kis társam naponta oda vándo­rolt. A szó legszorosabb értel­mében vándoroltatásról volt szó, ami nagyszülői felügyelet alatt történt és ráment majdnem az egész nap. Három évig jártam román tannyelvű óvodába. A­­nyám tüdőszanatóriumban fe­küdt s a ruhatáram meglehető­sen szegényes volt, öltöztettek hát a román asszonyok. Egy katrinca helyett kettőt varrtak. S fejemet is bekötötték takaros, hímzett kendőcskével. Fényké­pek maradtak meg abból az időből, mindegyiken népviselet­ben, bekötött fejjel nézek a vi­­lágba. Minden óvodás képen népviseletben „grasszálok”, ami akkoriban amolyan ünnepi e­­gyenruhaféle is volt. Mire a város széléről bekerültünk a gyá­rak világába, én már jól beszél­tem románul. Nagyanyámmal én jártam kísérőként, ha netán hivatalos dolga akadt elvég­zendő, s miért ne emlékezzünk rá, amikor 1940-ben a városhá­za irodáiban ki volt írva: Beszél­jenek románul! Az állampolitika a nemzetiségek egyenjogúságát nem ismerte el, s hogy egészen pontos legyek, akkor szó se le­hetett róla, hogy nemzetiségként tartsanak számon bennünket, akkor kisebbségiek voltunk. Az állampolitikában, Arad ismert volt forradalmi hagyományairól, a sztrájkokban különböző nemzetiségű dolgozók vállvetve harcoltak. A munkás­­negyedek pedig élték háborít­­hatatlanul mindennapi életüket. A szerb péktől vettük a kenye­ret, mert az ízletesebb volt, Merksammerhez, a zsidó fűsze­reshez jártunk, mert az tíz deka mákot is kimért és megengedte, hogy mi, gyerekek daráljuk le a nagy darálón. A cipőt a né­met suszterhez vittük, ő dolgo­zott a leghamarább, s mivel nem bővelkedtünk cipőben, az iskolába járás kérdése egyenes arányban függött a pontos, a hallgatag, a szorgalmas Tóni bá­csi munkájától. Mindezzel csak azt akarom hangsúlyozni, hogy a mostoha állampolitika ellené­re a „kisebbségek" s a román nép békében megfért egymás mellett, nem szidták, nem bán­talmazták egymást. Néha egy­­egy túlbuzgó hivatalnok ránk pirított, számon kérte tőlünk a román nyelvtudásunkat, de a háború kitörése után a romá­nok és a nemzetiségiek ugyan­olyan frontbehívót kaptak. A­­pámnak ugyanolyat kézbesítet­tek, mint a többieknek. A napokban a szatmári Mon­diala üzemben jártam, ahol 4500 román és más nemzetiségű ember dolgozik. Sok a fiatal a gyárban s az idősebbek úgy megszokták, hogy „hivatalos sze­mélyekkel" románul beszéljenek, hogy felkérésre se hajlandók átváltani a magyar nyelvre. Né­melyikük nem beszél hibátlanul románul, de büszkék rá, hogy beszélik az állam hivatalos nyel­vét. És a románok javarésze be­szél, s ha nem, mindenesetre ért magyarul. A gyár vezetősé­gében — kulcspozíciókban — nemzetiségiek is dolgoznak. Dr. Indrea Otília mérnök, a gyár igazgatója meleg szavakkal a­­jánlja figyelmembe Kassai Gá­bor gyártásvezetőt, akinél pá­ratlanabb kalauzra nem lel­hetek, ha el akarok igazod­ni a Mondiala „berkeiben”. Kassai Gábor a Mondiala úgynevezett „hőskorától" dol­­gozik itt, amikor ezer szövet­kezeti tag azzal a kéréssel for­dult a párt- és állami szervek­hez: kapják meg a gyár státu­sát, mert gyors iramban, ütem­ben fejlődni csak gyárban képe­sek tovább. Jórészt egykori ille­­galisták alkották a szövetkezet vezetőségét, akik friss energiává­ tudtak és mertek gyárat álmodni maguknak s az utánuk jövőknek. Ez már az ötvenes évek elején történt, az egyenjogúság jegyé­ben s ez a korszak a szocializ­mus építése szempontjából va­lódi hőskornak felel meg. Hol vannak már az indulás örök em­lékű alakjai­? Nyugdíjba vonul­tak, csak távolról figyelik a gyár fejlődését, de szellemiségük ha­gyatéka híven tovább él a Mon­diala munkásai között. A 6-os B részlegen dolgozik Lajtrik Jó­zsef csoportvezető, barátai u­­gyanezen a részlegen dolgoz­nak, Tárnai­b­an, aki zsebeket varr és Pastor Mihai, aki te­remfelelős. Aztán ott van a kis családi háza mellett Micaei Gheorghe, a szomszéd. Estén­ként együtt diskurálnak a dúsan termő kiskertben. Locsolás után jól esik megpihenni. Csak átki­áltanak a kis kerítésen s máris jön a másik. Biztos vagyok ben­ne, hogy beszélgetéseikben so­se ejtik ki azt a szót, egyenjogú­ság, testvériség. Miért is ejte­nék, miért is filozofálgatnának róla, amikor oly jó és kézenfek­vő testvérként élni. Megismerkedtem Iliés Auricá­­val, a 6-os részleg dolgozójával. Fiatal asszony, alig huszonhat éves, ám sok megpróbáltatáson ment át. Négy évvel ezelőtt, a­­mikor a kislánya héthónapos volt, Iliés Aurica elözvegyült. Már a szakiskolában Wéber Juliska, meg Kinczel Gabriella volt a legjobb barátnője. Két eszten­dőn át ültek egy padban, két esztendőn át készültek ugyanar­ra a szakmára, álmodtak szépe­ket, merészeket. Az internátus­ban közös volt a hálójuk. Kis titkok, nagy tervek mind meg­oszlottak. Aztán majdnem u­­gyanabban az időben mentek férjhez. Amikor Hies Aurica férje balesetben meghalt, Wéber Ju­liska, meg Kinczel Gabriella csengetett be hozzá elsőnek. Jó szót, szerető szívet­ hoztak. És mindvégig mellette álltak, báto­rították. A gyárban közös sza­lagon dolgoztak. Wéber Juliska néha hibázott, kisebb méretű zsebet varrt rá a nagyobb mé­retű ruhára, vagy fordítva. So­ha nem jutott el a hibás darab a minőségellenőrig, Iliés Aurica észrevette, gyorsan lefejtették s a megfelelő méretű zsebet varr­ták a ruhára. Itt már a szeretet­nek, a gondoskodásnak egy mi­nőségibb vállfájával van dol­gunk. Amit pártunk főtitkára, Nicolae Ceaușescu elvtárs any­­nyiszor emlegetett a testvériség­ről beszélve, hogy nemzetiségre való tekintet nélkül a munka közös nyelvét kell beszélnünk, nos, az megvalósult ezek között a fiatalasszonyok között. Ők részt vállalnak egymás munká­jából, felelnek egymásért és vi­gyáznak is egymásra. A szolida­ritás nagy szó ebben az eset­ben, hiszen itt mindennapos fél­tő, szerető, aggódó odafigyelés­ről van szó. Ilié? Auricának nem közömbös, ha Wéber Juliska, Kinczel Gabriella vét valamiben. Ilié? Auricát választották meg a kommunisták a részleg alap­­szervezeti titkárának és jól vá­lasztottak. Ez a roppant töré­keny, hallgatag, ám szívós fia­talasszony sok mindenben példa a társai előtt. Hétköznapjaik szabad idejét szintén együtt töl­tik. Szeretteiknek közösen vásá­rolnak ajándékot, Wéber Juliska a szemfülesebb, Hies Aurica íz­lése a kifinomultabb. Tésztare­cepteket cserélnek és egymás­nak ruhát szabnak, varrnak, pró­bálnak. Aurica jobban szab, Juliska szeme viszont csalhatat­lan, ha a felvett ruhán apró hi­ba mutatkozik. Néha eszébe haj­lik az idő s a barátnők még mindig együtt vannak. Tíz éve barátnők ők, hárman. Nagy idő, kevés idő...? Annyinak minden­esetre elegendő, hogy a barát­ság kiállja az idő próbáját. Hű­ségből, szeretetből ennyi idő a­­latt le lehet vizsgázni. De abból is, hogy a barátnők értenek-e hozzá a másik életét élni, vele örvendeni, vele szomorkodni? Lám, ezek a közös szalagon dol­gozó barátnők már egy merő­ben új nemzedékhez tartoznak, ők nem jogokért, igazságért har­colnak, ők már teremtenek. És kommunistákról lévén szó, mind­ezt nem az ösztönösség, hanem a politikai öntudat, a sorsközös­ség jegyében teszik. Ha alapo­san meggondolom, az ő sorsuk a jósorsnál több, ők nem csak vállalnak, hanem alakítanak, te­remtenek. Nap mint nap, és a szatmári Mondialában fellelt példák távolról sem men­nek ritkaság számba, nem egye­diek, hanem általánosak és ál­talá­nosíthatóak. A pártpolitika értését és élését feltételezik és jelentik. Milyen egyszerű és mi­lyen összetett mindez, milyen szép és milyen jellemző: jelen lenni, részt kérni egymás életé­ből, sorsából, az ország sorsa érdekében. Csak ennyiről van szó. Tóth Mária JÓSORSNÁL TÖBB ELŐRE — 1983. május 1. K­ét ember ül egymással szemközt, munkaruhá­­san. Egy­ gyárbeliek, de más-más munkakörben, részle­gen dolgoznak, megtörténhet, nem ismerik egymást. Esetleg csak látásból, hiszen nagy a gyár, több ezren dolgoznak ben­ne. Ám ez a két ember, noha nem közvetlen munkatársak, jól ismeri egymást. Véleményük van, értékelik, megítélik egymás munkáját, magatartását. Nem azt mondom, hogy barátok, ne­tán puszipajtások, ismeretségük a munkaviszonyból, a belső vál­lalati munkamegosztásból ered, s telítődik meg — a gépies, be­­idegzett feladatvégzésen túl — emberi tartalommal. Váta Károly a végszerelde mestere. „Az export-traktorok mestere" — mondta róla Csibi Sándor, a vállalat párttitkára, s szavaiból nem a puszta tényt, hogy tudniillik az exportra ké­szülő traktorokat szereli össze, hanem azt éreztem ki, hogy ez bizony rang, olyasféle megkü­lönböztető rang, mint az orvosé vagy jogászé, akik méltók a Dr. címre. Stirbu Gheorghe viszont a szállítási részleg főnöke, almér­­nök, s az almérnökit helyben, Csíkszeredában végezte el. Ez a két ember ül egymással szemközt, nem dolgoznak egy­más keze alá, de közük van egymáshoz, ismerősök. — Hogy Karcsiról mi a véle­ményem? — néz rám, majd a mesterre Știrbu Gheorghe, s el­­mosolyik: — Rossz, nagyon rossz véleményem van róla. — Én ezt így leírom — kapom fel a fejem s látom, Váta Ká­roly arca is elpirul. — Akkor azonnal visszavo­nom, amit mondtam — kaca­gunk felszabadultan. — Irigylem Karcsit. Tisztelem. Sosem ment úgy a szerelde, olyan gördülékenyen, mint amióta Karcsi ott van, és rendet csinált. Tébláboló embert ott nem látsz... Egyszóval tud dol­gozni az emberekkel. És nehogy azt higgye, hogy én ezt most udvariasságból, tapintatból mon­dom. Szó se róla, szeretek tré­fálkozni, de ez most komoly: nem a levegőből veszem, de ta­pasztaltam s tapasztalom, s a­­kikkel csak beszéltem, mind azt mondta: nagyon tud bánni az emberekkel. És ez a legnagyobb dolog, ami csak létezik: lám hogyan dolgozol az emberekkel és megmondom ki vagy! Știrbu Gheorghe a Kovászna megyei Hidvégen született, Brassóban a hegesztő szakmát tanulta ki, s a traktorgyári épít­kezések megkezdésekor jött Csíkba, a gyár akkori igazgató­jának — maga is brassói — hívására. A szakma jól fogott, az építkezéshez, berendezés­szereléshez kellett a hegesztő, úgy, hogy Știrbu Gheorghe az alapítótagok között tartja­­ma­gát számon. Közben elvégezte az almérnökit, s „átváltott": transzportfőnök lett. Mindvégig románul beszélgettünk, így hoz­ta a szó, s aztán egyszercsak magyarul folytatta, hangsúlyoz­ván, hogy a felesége szebben beszél. Váta Károly ekkor kap­csolódott be a társalgásba. — Én is nagyon tisztelem — mondotta — a Gyurkát. — így, a Gyurkát? — kérdez­tem. — Mi már csak így szólítjuk. De nem mindegy az? Nem ro­mánul vagy magyarul dolgo­zunk, hanem egyszerűen: dolgo­zunk. És egyre jobban, mert ez a lényeg. Az a lényeg, hogy min­dig a javát adjuk annak, amit tudunk. S ezt teszi Știrbu Gheor­ghe is. Mintha testvérek len­nénk, úgy vagyunk egymásal. Segít a szállítással, én is segí­tem, kölcsönös er, ő se vár rám, én se várok rá. Nagyon egymás­ra vagyunk utalva. Atirbu közbeszól, kiegészíti: — Közösségben csak így le­het dolgozni. És csak a közös­séggel, együtt, egységben lehet szép dolgokat csinálni. Váta Károly rábólint: — Így van ez. Május elseje tiszteletére vállaltuk, hogy elké­szítünk, útnak indítunk 350 trak­tort. Ha éjjel, ha nappal, de muszáj megcsinálni. De nem én vállaltam, a magam szakállára, hanem a közösség, a csapat, s részünkről nem is lesz fennaka­dás. Jánó Károly, Benkes Ist­ván, Bodor Juliánna, Nicolae Tudor csoportvezető és a töb­biek, ők vállalták, közösen tehát, és ez a szép benne. Hogy ilyen lelkes, fiatal gárdával és gárdá­ban dolgozunk. Ha valaki bejön a részlegre, elcsodálkozik, milyen gyönyörű traktorokat gyártunk. Hát nem fogja el az embert a büszkeség, hogy itt dolgozhat? Én igenis büszke vagyok a gyár­ra, arra, hogy csak exportra dol­gozunk. — De hát van gond is, éppen elég. Nem túloz egy kicsit? — kérdeztem. — Nemigen — emelte fel a hangját a mester. — Én itt kere­sem a kenyerem, itt az én ha­zám. Van mire büszke lennem. Akkor is, ha jól mennek a dol­gok,­mint most, de akkor is, ha gondjaink vannak. Mert vannak. Vagy jöhetnek. De ez itt az én gyáram, és az én hazám. Kora reggel, mielőtt a traktor­gyárba indultam volna, ismerős­sel, „könyves" emberrel — a könyvterjesztő vállalatnál dolgo­zik — futottam össze. Közérze­tünk és egészségi állapotunk tag­lalása után — így van ez — is­merősöm hirtelen a Csíkszeredai traktorgyárra fordította a szót, mintha a világon most az lett volna a legfontosabb beszéd­téma. Holott én csak változások felől érdeklődtem, s nem mond­tam, hogy éppen a traktorgyár­ba készülök. De a változásokba lám, az is beletartozik, hogy a „könyves" ember fontosnak tart­ja tudatni velem, hogy jól megy, vagy jobban megy a traktorgyár, már dicsérik is, ismerősöm két falubelije — a traktorgyárban dolgoznak — vastag borítékot vitt haza. Hanem miért teszem szóvá ezt a végső soron lényeg­telen, apróságnak tűnő epizó­dot, gesztust vagy aminek csak nevezhetem az utcán elhangzot­takat? Vagy miért kérdeztem rá Váta Károlyra, nem túlozza-e el a gyár fölött érzett büszkeségét. A szavaival, érzelmei hőfokával legalábbis... Hogy is mond­ta? „... Ez itt az én gyáram, és az én hazám". Lám, a városla­kónak se mindegy, hogy megy a sora a gyárnak, érdeklődik felő­le, kapcsolatot tart fenn vele — bár nem ott dolgozik —, ismerő­sök hozzák-viszik a hírt minden­napi gondokról-örömökről, egy­szóval a város nem közömbös, ellenkezőleg, nagyon is fontos számára, hogy mi történik ott, hogyan üzemel, van-e kellő meg­rendelése, munkája. A gyár, a maga valóságával, mindazzal, amit a munkalehetőségen innen és túl csak jelent és jelképez, be­épült, befészkelte magát nem némelyek, de az egész városi társadalom tudatába. Pártunk arányos területi iparfejlesztési politikájának gyümölcse a Csík­szeredai traktorgyár is — sokszor elmontuk, leírtuk már ezt a tényt, azonosultunk vele. De mindez csak kijelentés maradna, ha ezt a valóságot nem a gyár és a vá­ros mindennapjaiban, itt, most, a gyár gondjaival azonosulva élnénk, hanem elvontan, úgy ál­talában, a tettek fedezete nél­kül. Idestova tíz éve beszélünk a Csíkszeredai traktorgyárról. Az itt végzett testvéri munká­ról. A tizedik Május elseje köszönt a gyárra s köszöntik a gyárnak a tizedik Május elsejét. Tíz évvel ezelőtt —­ jól emlék­szem — kopár térség terült el ott, ahol ma a gyárcsarnokok állnak. Tíz év alatt néhány ezer em­ber talált munkára, kenyérre, hogy Váta mestert idézzem: ott­honra — hazára — a gyárban. Miféle évek voltak, miféle vál­tozást eredményezek? Csibi Sándor példáját említe­ném. 1975-től dolgozik a traktor­gyárban, öt testvére közül négy ugyanitt dolgozik, hogy akár traktorgyári dinasztiát — mun­kásdinasztiát — is alapíthatná­nak. De azelőtt? Azelőtt az or­szág különböző építőtelepein dolgozott, Déván, a hőerőműnél, Galacon, majd öt évet Brailán, feleségét is ott ismerte meg, mi­után technikusnak Breilára he­lyezték, az egyik testvére is vele dolgozott, együtt jöttek haza. Miféle évek, miféle változást eredményezek? — kérdeztem. — Hazatértem, itthon vagyok, itthon van munkám. Ebben, azt hiszem, minden benne van, amit elmondhatok. Benne van, igen, a továbblé­pés, az emberi kiteljesedés lehe­tősége is. Csibi Sándor most fe­jezi be a mesteriskolát. A válla­lat párttitkára, a dolgozók taná­csa elnöke, gyár gondja az övé, közösség gondja terheli, és ő vállalja ezt a terhet. S bizonyára a dévai, galaci, majd bráilai munkásévek tapasztalatai is se­gítik felelős helytállásában. — És a közösségi változások? — kérdeztem Csibi Sándortól. — Megvalósításokra gondol? Munkakörülmények, lakás, le­gényszállások — effélékre? — nézett kérdőn rám. — Nem éppen. Az emberi vi­szonyulás, magatartás változásai érdekelnének. — Éretté váltak az emberek. Annak ellenére, hogy sok a fia­tal. Megértették, ráébredtek ar­ra, hogy csak jó minőségű mun­kával tudjuk fenntartani magun­kat és tudunk tovább lépni. Mit mondjak? Programvezérlésű gé­pekkel dolgozunk, erre, ugye, fel kellett készíteni az embereket s ez nem ment máról holnapra. Most már ezt is tudjuk. Holott néhány évvel ezelőtt efféléről nem is álmodhattunk. Egyszóval versenyképes a gárda, én így lá­tom, versenyképesek lettünk. Ne feledje, hogy a Fiat-tal, meg a Fergussonnal konkurrálunk a kül­piacon. S azok nem öt vagy tíz éve csinálnak traktort, hanem ötven éve... Hát ennyi változás történt. Minőségi. — Ezt is megszokja az ember, minőségi munkát — mondotta korábban Váta Károly. — Meg kell szokni? — kér­deztem. — Bele kell jönni — válaszol­ta. — Meg kell tanulni. Éretté vált, felnőtt a gyár. Rendkívül érzékletes példát mon­dott erre Stirbu Gheorghe, akit ugyancsak a változásokról fag­gattam. — öt-hat évvel ezelőtt — mondotta — az úgynevezett szo­ciális rész­vállalásnak nem lett volna ilyen visszhangja, ered­ménye. Leszámítva természete­sen azt a körülményt, hogy öt­hat évvel ezelőtt ennek a felté­telei se voltak meg. — Miért? — Egyszerűen azért, mert nem bíztunk önmagunkban. Nem vol­tunk meggyőződve arról, hogy a vállalat sorsa, munkánk sorsa a mi kezünkben van. Hogy a gon­dokkal, a problémákkal egyes­­egyedül magunknak kell meg­­küzdenünk. — Értem... — Ez a helyzet, öt évvel ez­előtt senki se vállalta volna a vasárnapi munkát, vagy a túl­órázást. Most szinte versenye­zünk, ki legyen az első a válla­lásban. Persze, nem a túlórázás­­ra gondolok, hanem ha valamit a gyár, a közösség érdekében vállalni — és tenni kell. Mit mondott erről Váta Ká­roly? — Nem tudok olyasmit kérni a munkatársaimtól — nem lehe­tetlent! —, amit ne csinálnának meg. Persze, vannak azért más­félék is, ne gondolja, hogy nin­csenek. Mint a kicsi gyermek, olyanok, szólsz, hogy ne tedd ezt vagy ne tedd azt, mégis csi­nálja. Felnőnek majd ők is... A fontos az, hogy kedvvel dolgoz­zunk. Hogy ébredjen rá az em­ber, amire előbb-utóbb úgyis ráébred: nem elég, ha van mun­kahelye, de becsülje is azt meg. Mert csak így tudja fenntar­tani családja jólétét Egy titkot elárulok: kell ismerni az ember jobb-rosszabb oldalát. Mert hat­ni is csak így tudsz rá, ha azt is tudod, hogy mi az ő gyengéje. A magam bőrén tanultam ezt meg. Szülő nélkül nőttem fel, három évet Inaskodtam Kolozsvárt, s olyan nyakleveseket kaptam a mestertől, hogy csak. De azt is megköszönöm neki. Na, egy ki­csit elkalandoztunk... Váta mester szülő nélkül nőtt tehát fel. Ezért is lelt otthonra a gyár­ban? Mert előbb-utóbb otthonra ta­lál benne, akinek munkáscélja van az életben. Sebestyén István is keresi a kapaszkodót. 1980-ban jött a traktorgyárba, miután last­ban elvégezte a politechnikát, terve­zőmérnöki képesítéssel. Négyszo­bás lakást kapott a gyártól, fog­orvos felesége viszont még nem tudott elhelyezkedni a városban, kinevezése máshová szólt, s a körülményes, elhúzódó ügyin­tézés kedvét szegi a családnak. Sebestyén István gyakornoki é­­veit tölti, de menne is, maradna is. De mi történt e három év alatt? — Ugye megkaptam a négy­szobás lakást. Januárban — ezzel kellett volna kezdenem — felvettek a pártba. Ennyi válto­zás történt az én életemben. Nyersen hangzik, de megkér­deztem: és mit adott Sebestyén István a gyárnak? — Amikor ide kerültem, nem volt konkrét feladatköröm. Szok­jék — bizonyára minden gyakor­nok így kezdi. Nos, diákkorom­ban, vakációkban víz- és gázsze­relőknél dolgoztam, s foglalkoz­tatott egy ezzel — tehát a csö­vekkel — kapcsolatos műszaki probléma. Itt aztán, hogy időm s lehetőségem volt rá, nekidarál­­tam magam s kidolgoztam egy találmányt, egy csőmenetelő és daraboló készüléket, amely hor­dozható pisztolyfúrógéppel mű­ködik. .. — Mi a jelentősége a talál­mánynak? — Az építőtelepeken, a gáz- és vízszerelésben nélkülözhetet­len, ugye, a menetelő és dara­boló készülék. Csakhogy ezt, te­hát a menetelést-darabolást ed­dig manuálisan csinálták és csi­nálják meg. Most viszont... — De a találmány nem ki­mondottan traktorgyári termelési problémát old meg. — Én azt nem is állítottam. De a traktorgyár gyárthatja majd a készüléket... Sebestyén Istvánnak hazai és külföldi szaklapokban jelennek meg munkái, további újításokon dolgozik vagy töpreng, amelyek már kimondottan a termeléssel kapcsolatosak. Hogy nagyobb segítséget-támogatást várna ebbéli — alkotói — munkájá­ban? Vagy őnökie kellene har­cosabbnak lennie ötletei­k hor­­dásában? Harmadik éve van a traktorgyárban, rövid idő a kér­dés eldöntéséhez. De amit ed­dig megalkotott — ne feledjük — itt alkotta meg, a Csíkszeredai traktorgyárban. Ez is tény. És Sima Aurél, a vállalat fő­mérnöke, akivel korábbi trak­torgyári barangolásaim során mindig összefutottam, de hosz­­szasabb beszélgetésre módunk nem volt: mi változott meg a gyári világban? — Összegezés­képpen kérdezem, de a közér­zete felől is kérdezem, itt, most a májusra készülődés hangula­tában, s amit csak Május jelké­pezhet, a testvéri munkát illető­en. — Csak valami frázist ne, azt ne várjon tőlem — próbál kitér­ni. — Tényt! — Ugye '76-ban jöttem ide, Brassóból. Én odavaló vagyok, családom, mindenem Brassóhoz kötött s köt most is. Hiába na, nem tagadhatom meg magam, szülővárosom. Kezdetben, tehát amikor ide kerültem, jóformán senkit se ism­ertem. A jövés-me­nés is nagy volt, persze, de időm se igen, pendliztem a munkahely és a lakásom között. Viszont a barátság, akarod nem akarod, megköttetik, hiszen nem élhetsz medve módjára, így voltam én is. Dehát Brassóban is, ugye, románok, magyarok, németek él­nek együtt, nem csöppentem idegen bolygóra. Aztán a mun­kában, a munkába belefelejtkez­ve, ki tesz különbséget ember és ember között? Mentünk s me­gyünk kirándulni is, lám. Május elseje erre is jó alkalom, ülünk be egymás kocsijába, s mit szá­mít, hogy engem Aurelnek, a társamat pedig Pistának hívják. A barátságnak, az együttmun­­kálkodásnak itt is, akárcsak Brassóban, erős, évszázadokra visszamenő hagyományai voltak s vannak, úgyhogy itt változást nem látok. Azaz a traktorgyár létével ezt éltetjük, ápoljuk most tovább. S hogy közben az em­ber csiszolódik? Persze, hogy csi­szolódik! Amilyen minőségi vál­tozásokon megy át a közösség, éppolyan változáson átmegy a traktor is, amit gyártunk. Ez a mi kenyerünk, és büszkék va­gyunk rá. A főmérnök szavaihoz nincs mit hozzátennem. Legfönnebb csak annyit: erről van szó. Miklós László A TESTVÉRI EGYSÉGBEN VÉGZETT HATÉKONY MUNKA „...EZ ITT AZ ÉN GYÁRAM, ÉS AZ ÉN HAZÁM“ Dobos Árpád felvétele I­mmár negyedszer töltöt­ hajtja a somkeréki Bezek­fe Má­tém egy teljes hetet az irát, s a Maros menti Nagy Zsíg­­ország különböző közsé­­mondot. Magam előtt látom gerben. Még tavaly ősszel, kuko- mindkét szókimondó, az igaz­­iicatörés-fosztás idején indul­­ságért lándzsát törő embert, tama el a Szatmár megyei Lázó- talán édestestvérek is lehetne­­k­ ma, tudósítani a mezőgazdaság­nek. Hogy az őszinte mondatok és munkákról, a község örömei- olykor az emberek, a kollégák­ról-gondjairól, aztán, éppen neheztelését eredményezik, mind hogy túlléptük az új esztendő kettő életútjával példázhat­­küszöböt, Beszterce-Naszód me­­nőnk ü­gyében a Sajó mentére látogat­ — Nem bántam meg akkor s­tam el; a februári tavaszban a sem az őszinteséget — mondot- Fehér megyei Unirea község !a beszélgetésünkkor az unireai mindennapjairól küldhettem az Nagy Zsigmond —, amikor úgy írásokat, majd rügybontás után tűnt, hogy nem érdemes az — amikor a kukoricavetéshez is igazságot kimondani. A sértődé­­s elmelegedett a föld — az ér­­sek elmúltak, a valóság csak melléki Diószeg határából tudó- kiderült, én pedig még öreg sírhat­tam, naplóimban is emelt fővel jár-Falujárásaim alkalmával nem hatok. Ennél nagyobb elégtétel egy vérbeli gazdaemberrel is- talán nincs is a világon, merkedtem meg, olyan földmű- Még a szomszéd faluban — vesékkel, állattenyésztőkkel, akik Aranyosmohácson — is hallom, nemcsak tudták, hogyan lehet hogy igaza van Nagy Zsigának, bő terméshozamokat kicsikarni Olyan ember mondja, mint Her­­a földből, jövedelmezővé tenni man Gheorghe, a helyi mtsz al­­az állattenyésztést, hanem tét­ elnöke, aki nyugdíjas éveiben telt, cselekedtek is azért, hogy vált újból gazdálkodóvá, mert betakarításkor a szájuknál köt­ — ahogy mondja — „nem hessék el a zsákokat,­­ színültig hagyhatjuk a közöst ebek har­­teljenek a sajtárak, mincadiára“. Hát nem is hagy­„Emlékútjaimon” újból ott ü­­iák. Maga mellé vett egy fiatal. 3. GAZDÁKKAL NAGY­HATÁROKBAN lök a lázári Pap György mellett ambiciózus agrármérnököt. Csíki a szekér bakján és míg visszük Sándort, s most a tudomány se­­az átvevő központba a terv se­­gítségével szeretnék bőtermővé koricát, osszuk-szorozzuk az mtst varázsolni a mohácsi határt, problémáit, eredményeit. — A szívvel-lélekkel, s főleg — Nem attól kell félni, hogy ésszel végzett munkának nem a falusi ember meggazdagszik, hinném, hogy előbb-utóbb ne hanem attól, hogy nem művel lenne eredménye — mondja Gsi­­meg minden talpalatnyi földet ki főmérnök. Az alelnök — aki­­— miközben zötykölődünk a sze­­nek vezetése alatt valaha az kézen, mintegy hangosan gon- misz a vidék egyik legjobb, log­­dolkodva jegyzi meg a település szebb megvalósításokkal dicső­­egyik legjobb gazdájaként szűr­kedő termelőegysége volt —, jó­­mantartott embere. Bólintok rá, ráhagyóan int. De ehhez, mint igaza van. Értem is, hogy miért mondotta, csak a választási köt­­ettel hozakodik elő. Volt idő, gyűlés óta a harmadik bakan­­amikor a falusi házak táján virá­­csát tapossa szét. Hot ha ültettek, s az ólak, istái- Mindez eszembe jut, amikor jók üresen tátongtak. De ennek Diószegen, a helyi közös gazda­­már vége. Aki dolgozik, az ke­­ság székházában újból egy al­­reshet, pénzt szerezhet. Erre pél-­elnökkel, Piheni Józseffel hoz­hat­ott helyben, Lázáriban is ja­ össze a sors. Rá is pillantok a sáini. Az orosz család óljaiban lábára, csizmát hord, jól vasalt harminchat disznó röfög, a máj- bőrcsizmát. De a reggeltől estig tényi sertéshízlaló komplexum- tartó járkálás, a farmok, rész­mai kötötték a szerződést, hogy legek ellenőrzése, irányítása az százkilóssá gyarapodnak ösztön­­ő számára is napi feladat. „A hő végére ezek a hízók. Az év­ leghamarabb az istállók mellett tűk hozott bevétel több tízezer találhatja meg" — mondották fejt tesz majd ki, másnap, amikor újból találkozni Pap György fogatos is egyet­ akartam vele. És az útbaigazító­ért velem abban, hogy aki nem vak tényleg igaza volt. Piheni ül­ésbe tett kézzel, az megtalál- Józsefet a tehenészet csarnokai­­ra a számítását. S mintha csak han találtam meg, a gazdaember gondolatait talál­ — A helyszínen, a helyzet is­ták volna ki a tavalyi esztendő méretében lehet a legjobb, leg­végén hozott intézkedésekkel. A hasznosabb utasításokat adni, házak táján lévő földeket is megoldásokat kiötölni. Ezért jó, érdemes megművelni, ha az mtsz vezetője mindennap ... Ám hagyom a nyugodt, végiglátogatja a részlegeket, a problémákat felmérő, de a farmokat — mondja az évek óta munkát becsülő és a nehézségek leszűrődött tapasztalatot. Mert elől sohasem húzódozó foga- Piheni József esztendők óta az tesz, hogy tovább baktasson két mtsz egyik vezéregyénisége. Mi szép lovával az úton, s emléke­ sem bizonyítja ezt jobban, mint teremben betérek a Sajó menti az, hogy a közös gazdaság párt­ Somkeréken, a Bezerita portó- bizottságának titkári tisztségébe ra. Egy bethleni munkás lánya is többször újraválasztották. — Mátyás Marikának hívták — — Pedig csak dolgoztam e­valaha arról álmodott, hogy kér­­rem és tudásom szerint. Mert tes, zöldségkertes háza lesz. Az meggyőződésem, hogy ez a föld álom ma már valóság. Marika többet teremhet, állattenyész­­el végezte a mezőgazdasági sí­­tésünk is szebb eredményekre ceumot, jelenleg felvételire két képes. Olyan föld­et kérem, a­­szül a kertészeti fakultásra. De milyen kevés van e földkereksé­­időközben a község egyik h­á­­gén. Magától megtermi a nagy nyitója, elöljárója lett, aki a­ hozamokat, egy kis erőfeszítés­­zonban nem felejtette el, hogy sem azonban a terméseredme­­mindannyiunk jobb, szebb élőte­nyeinket kiválóvá tehetjük —­al­attól is függ, mennyit és mit te­­líti a makacsul, rém a föld. Talán ennek a leg- Négy községben .Jártam, jobb bizonyítéka a háza mellett domb- és síkvidéken, lankán és virágzó 56 almafa, na meg a folyó mentén. E vidékek házam­minden esztendőben több ezer szintjei is nagyon különböznek, lej tiszta jövedelmet hozó sem- itt zárkózottabbak, ott nyíltak­­keréki zöldséges.­bak voltak az emberek, de min­t Életem értelmét ebben a benütt egy a cél: a legnagyobb faluban találtam meg. S ezt termést kicsikarni a földből, a röviden úgy fogalmazhatnám, legszebb eredményeket elérni hogy kisebb közösségemnek, s az állattenyésztésben, ezáltal az egész társadalmunk- jó dolog azt tudni, hogy az­nak a legnagyobb hasznára le- ország minden sarkában olyan gyek — mondotta ottjártamkor, gazdaemberek vannak, akik Ez a hasznossá válás tölti ki tesznek is azért. Még akkor is, immár majd egy évtizede mint­ha olykor tenni, cselekedni a ne­­tennapjait kezebb, az eredmény esztendők Egyikük, aligha tud a mosi- munkájába kerül, kukról, de ugyanaz a földműves D . *+ » » szakma szeretetéből eredő vagy KOlTlOn LIyOZO

Next