Romániai Magyar Szó, 1992. március (4. évfolyam, 667-693. szám)

1992-03-01 / 667-668. szám

Sü • 9 • ® i© 99© ERRATA Errate humanum est. Tévedni emberi dolog. Volt, van, lesz. ,Ez fajunk önfelmentési elméletének legma­gasabb csúcsa. Amivel életeket és nemzedéket lehet felelőtlenül, könnyűszerrel tönkretenni. Esküszöm, bes­­tiálisabbnak tartom e kijelentést, mint a Taigetoszt, ahová az ókori Spártában az életképteleneknek ítélt gyermekeket kitették. Nem teh­etek róla, de b­ánato­­s obiéba esek, ha ezt a szállóigét hallom. Elolvastam a szakkönyvet. Aztán az utolsó laphoz érve láttam, hogy még tartozom neki. A visszalapozás­sal, amivel helyükre tehetem a tévesen jegyzett fogal­makat. Hisz a könyv végén ott áll az errata. A sajtó­hiba, ami lehet nyomdahiba, vagy ennél is eredendőbb bűnlajstromba tartozó error calami, azaz tolihiba. A kéziratot és a kefelevonatot átnézte a szerző, a lektor, a korrektor. S naná, hogy ennek ellenére is be­csúszott néhány tévedés a szövegbe! Ugyanis tévedni emberi dolog. Kiváltképp, ha ehhez hozzácsatoljuk ne­münk másik meghatározottságát, hogy esendő lény. Ámde erről hirtelen eszembe jut valami. Az „errare históriáim és politicum“. Mert nézzük csak! Ebben a könyvben hozzávetőlegesen 25—30 OOD szó van. Mi eh­hez a bőséghez képest az a tucatnyi hiba, tévedés, el­írás? Igaz, zavarba jöttem, amikor a szöveg- és gondolat­összefüggés szerint oda kívánkozó humanizmus helyett kommunizmust olvastam. És Marx György keresztneve valami módon Károlyra cserélődött ki. Ám ez semmi­ség! A mi vidékünkön nem egyéb, mint szerző, lektor, nyomdász, korrektor, olvasó sztereotip beidegződési maradványainak a bűne. S ha így tekintjük e dolgot, könnyen rájövünk, mennyivel súlyosabb dolog ment végbe, amikor a tör­ténelem negyven éven át olvastatta velünk a huma­nizmus helyett a kommunizmust. És ennek a — való­sággá és gyakorlattá vált — hibásan szedett szónak tar­talmát rögzítette meg sztereotípiák görcseibe zsugoro­dott agyunkban, érzületünkben, életünkben. Méghozzá a leghitványabb szerzők, lektorok, korrektorok és ak­tivistáknak nevezett „nyomdászok“ közreműködésével. Ezért mondom, hogy a történelem errátuma bármi könyvben előfordultnál súlyosabb, katasztrofálisabb té­vedés. Akkor is, ha többnyire a történelem hibáit is az egyén közösségeire fogjuk. Mondván, hogy tévedni emberi dolog. Vagy ha a történelem személyiségével és az abszolút törvényekkel álcázva a társadalmi bűnt „error in persona“-ként állítjuk fel a védekezés téte­lét. Ám miért áskáljunk folyton a jóvátehetetlen múlt­ban? Ködöt rá, hogy életünk java beleveszett egy — tűrhetetlenül rossz ortográfiával és tipográfiával szer­kesztett — sok kötetes és sok millió szereplőt felvonul­tató nemzedékregény-ciklus „olvasásába“. Ha van valami, ami ma ennél is jobban bánt, az hogy e regényciklus azóta megjelent erratája ugyan­csak teli van hibákkal. Folytatólagos kötetei pedig halmozottan hemzsegnek a tévedésektől. Költői kérdésem: vajon mikor jön el és mit hoz az a kor, amely — ha l­esz ilyen — a most érvényesülő politika lépten-nyomon jelentkező erratást próbálja egyszer helyreigazítani? Lehetséges-e ez és hogyan lehetséges ez egy „errare humánum est“ történelmi kényszerei szerint cselekvő társadalomban? JUHÁSZ ZOLTÁN © 9 A Haemus ormán s a Dunánál, lm. óriások harca foly: S az én múzsám — kisebb magánál­­ A porba’ játszik, ott dalol. Hát hol van a magasztos ének, Mely a győzőt megilleti: Hogy két Világra zöngenének Heve méltó dicséreti? Hol a lant, melynek húrja váltson, S ne a nagy tetteknél alább? S­ő,harc zaján is túlkiáltson: „Csak diadalra!... csak tovább!.. .* Ki zsarnok volt s Európa réme. Most ezt nagy rémtől menti meg. A vers az orosz—török háborúra vo­natkozik, midőn Prevnát Ozmán pasa tartósan védte a cári sereg ellen. Ma­gyarországon a hangulat a török felé hajlott, mert még eleven "emlékezet­ben volt,, hogy az 1848—49-i szabadság­­harcnak az osztrák császár által be­­­­hívott cári sereg vetett véget. A jeles szerb költő, Jovanovics János, 1877. nov. 12. levéllel kereste fel Aranyt. Levelében fájdalmasan teszi szóvá, hogy a szabadságszeretetéről híres ma­gyar nép közömbösen nézi a szerbek küzdelmét, mikor az oroszok oldalán szabadságukért, a török iga alóli sza­badulásukért harcolnak. — Arany is az 1849-i cári beavatkozás emlékének ha­tása alatt azt írta: »■Levele végszaká­ra. .. engedje meg, hogy ne válaszol­jak tüzetesen... ön, mint magyaror­szági ember, bizonyosan ismerni fog­ja nemcsak­ az itteni hangulatot, de azt is, mi e hangulat alapja. A keleti keresztyén népek szabadságküzdelmét a magyar nemzet éppen oly rokon­­szenvvel kísérné, mint a lengyelekét mindenkor, ha orosz terjeszkedést nem­­ látna benne, mely elsősorban hazán­kat fenyegeti végromlással. Adja is­ten, hogy ön fajrokonai most kivi­­vandott „függetlenségükért“ idővel ne kényszerüljenek még hatalmas­ zsarnokság ellen küzdeni.« — Ekkor már két hónapja ott volt fiókjában a vers, melyet nem szánt kiadásra; nem is adta ki. Néhány nap múlva Plevna elesett. Hl A TUS Plevna S a népszabadság szent nevében övé a zászló, mely lebeg. Mert így jutnak, idő lejártán, Magok a szerencsétlenek Szabadsághoz, kik most a sárkány Szemétől megszédültének. Elvész, bizony, varázsa, bűve, Mikép hatalma megtörött, S ez a győzelmi zászló műve, Mely leng a vérmező fölött. Azért e zászlónak dicsőség! S magyar alakról kétszeres!... Ha volna költő — volna ő még, Kit vágyunk holtan is keres! ARANY JÁNOS: De én lantom bágyadt idegjét Addig feszítni nem merem.. Habár olykor elhagyja szegjét S unalmat űzen­ dalt terem. S nem szólok népem — a magyarhoz, Tán meg sem ismerné szavam; A szebb napnak, mit e vihar hoz, Örülök csendesen, magam. Szabad, egy még érző tetemnek, Sírig szeretni a honát. S e diadal-nap életemnek Megaranyozza alkonyát. (1877. szeptember 21.) KONRÁD GYÖRGY EGY NYARALÓ KÜLÖNVÉLEMÉNYEI (Folytatás múlt heti mellékletünkből) I­tt a szőlőskertben valószínűleg nem lesz háború, de innen egyórányi autóútra a falusiak nem tudnak alud­ni a határ túloldalán zúgó vadászgé­pektől és helikopterektől. Az egyik gazda fölvetette, hogy a nemzetek együttélését is törvények alá kéne vetni. Ahogy a tár­sadalmakon belül az egyének törvény alá vannak vetve, úgy a társadalmakon kívül, ahol nincsen közös törvény — mint közös fedél — a fejünk fölött, ott is meg kell jelennie a nemzetek közötti viszonyo­kat szabályozó törvényeknek. Én ennek a gazdának a véleményével szívből egyet­értek. Kell hogy legyen nemzetközi bíró­ság, amely a zsarnokot — akár távollété­ben is, jóllehet még éppen zsarnokosko­dik — a legsúlyosabb börtönbüntetésre ítéli, és a nemzetközi rendőrség feladatá­vá teszi a kézre kerítését. Ha lenne ilyen nemzetközi törvény, ha tudni lehetne, hogy az önkényért ugyanúgy büntetés jár, mint az egyéni,­ köztörvényes bűntettekért, ak­kor a junták, az államcsínyszövők, a dik­tátorok megborzonganának. Elfogadhatat­lan, hogy a hatalmasok, a törvény őrei ki­vonhassák magukat a törvény alól. Az is elfogadhatatlan, hogy büntetésül, háború útján a zsarnok népét öljék, ahelyett, hogy a zsarnokot magát. Ilyeneket mondtunk a szőlős pince e­­lőtt a tölgyasztalra könyökölve, rendesen ürítve a kancsót. Tudom, hogy ezek szer­telen gondolatok, de nem abszurdak. A zsarnok mesterségénél fogva halállal fe­nyeget. Ezt annál is könnyebben teheti, mert őt a nemzetközi közösség vezetői nemhogy nem fenyegetik halállal, ellen­kezőleg, kezet fognak, együtt fényképez­­kednek és vacsoráznak vele. Ha Hitler és Sztálin egy nemzetközi bíróság által ide­jekorán el lett volna ítélve, és ha min­den polgáruk tudta volna, hogy nemzet­közi bíróság gyilkos bűnözőnek nyilvání­totta vezérüket és­­bűnbandának a kor­mányukat, akkor másképp alakult volna a történelem. A barbárság korának, vagyis a husza­dik századnak egyik sajátsága, hogy a nemzeti szuverenitás nevében sok bűnö­ző ki tudta vonni magát a felelősségre vo­nás alól. A huszonegyedik század kihívá­sa az, hogy a Föld minden emberét tör­vényes védelemben kell részesítse, hogy az élethez való jogot állampolgárságtól függetlenül a legalapvetőbb emberi jognak tekintse, és hogy minden uralmat az e­­gyetemes földi törvény uralma alá he­lyezzen, megtiltva és súlyosan büntetve a fegyverrel való visszaélést. Semmilyen patriotizmus nem igazolhat gyilkosságo­kat. Szigorú mondiális, vagyis az egész földre kiterjedő világjoggal kell rendel­keznünk az emberi élet védelme nevé­ben, hogy az emberölés ugyanolyan tabu­vá változzon, mint az emberevés, hogy a „Ne ölj!“ parancsára épüljön egész jog­rendünk, és ennyiben a barbárság korá­ból valóban átléphessünk a földi civilizá­ció korszakába. A tizenkilencedik század szülte a nemzetek, illetve az osztályok há­borúinak az ideologikus legitimációit. Tu­domány és vallás, filozófia és zsurnaliz­­mus mind egyesült a nemzetek, államok vagy az államszövetségek fegyveres szem­benállásainak törvényesítésére, apológiá­jára mindenféle dagályos beszéddel. Meg­jelent a nemzetekbe sorakozó emberiség legfőbb célja: a nemzeti szuverenitás, a­­mely annál pompásabb, minél nagyobb térség és minél több ember fölött érvé­nyesül. Hogy államunk nagyságát olyannyira szívügyünknek tegyük, hogy a nagynak látszani akarásnak alávessük magunkat, ahhoz kellenek a nacionalizmusok, a ti­zenkilencedik századnak ezek a paradox szüleményei, amelyek önmagukat egyet­lennek állítják, holott a legnemzetközibb gyártmányok. A­ természetes — a nem-ideologikus — honszeretet eleve magában foglalja a töb­biek iránti barátságos és kíváncsi rokon­­szenvét, az érzéki vágyat a másfajta iránt. A legtöbb ember közelről választ házas­társat magának, de­ az esetek sokasága, mikor távolról egymásra találók házassá­ga jól sikerült, bizonyítja, hogy ember és ember között a legfundamentálisabb vi­szonylatban sincsen válaszfal. Mindenfajta nemzeti vagy kulturális különbség viszonylagosnak tekinthető ah­hoz az abszolút igazsághoz képest, hogy az emberi fajnak van közös érdeke és igaz­sága az egész földkerekségen. Az egyetemes igazság és az egyetemes törvény patetikus alárendelése a részleges igazságnak és törvénynek: ez a naciona­lizmus, ez a kommunizmus, ez a funda­mentalizmusok, ez a politikai ideológiák közös természete. A relatívból abszolútot, a bizonyítandóból axiómát csinálni, ez az a szellemi csalás, amely az eltökélt par­­tikularizmusok, az ideológiák velejárója. Lehet, hogy a jövő században lesz egy olyan törvény, amely tiltani fogja a tö­megpusztító fegyverek előállítását, birtok­lását, kereskedelmét és természetesen mindenekfölött a használatát. Magától ér­tetődően bűncselekménynek fog minő­sülni az, ami ma még a legális fegyverke­reskedelem zömét alkotja, és amiből ma még a civilizált nemzetek egyike sem vonható ki. Egészségünk védelmében a vi­lág rendőrségei összefogtak többféle kábí­tószernek mondott drog előállításának, kereskedelmének és használatának az ül­dözésére, alighanem föltételezve, hogy a szerek rendeltetésszerű használata káro­sabb az ember egészségére, mint a fegy­vereké. M­it véd az értelmiség? önmagát. Iga­zolja a maga helyét a társadalom­ban, arra hivatkozik, ami neki van és másnak kevésbé. Az arisztokrácia a ha­gyományra hivatkozik, a papság a vallás­ra, a vállalkozó a tőkére, a politikus a szavazókra vagy a kinevezésre. Mindezek az egyént megelőző és őt túlélő transzper­szonális értékek. Hordozójuk megengedhe­ti magának, hogy középszerű legyen. Van azonban egy szféra, az alkotó gondolko­dás, legyen az akár tudományos, akár művészi, amely összeegyeztethetetlen a középszerrel. Amikor az értelmiség önma­gát védi, az alkotó gondolkodás ethoszát védi, a legjobbat, amije van, azt, amire hivatkozni szokott. A gondolkodó ereje az önállósága, azt veszélyezteti, ha lemond a különállás hatalmáról. A tartalmas fel­ismeréshez szükség van a distanciára, ar­ra az elfogulatlanságra, amelynek sem­milyen cselekvést nem kell igazolnia. Nagy hiba volt az értelmiségiek expan­ziója, és az illetékességek összekeverése — ebből születtek az ideológiai államok. Ha az­ értelmiség olyan szférákra is kiterjesz­ti a hatalmát, amelyek fölött nem illeté­kes, ha nem éri be a kulturális hatalom­mal, de politikai és gazdasági hatalmat is igényel, ha nem éri be a közvetett — az eszmeáramlás által közvetített — hata­lommal, hanem azon melegében, a maga testi valóságában, közvetlenül akar ha­talmi állásokat, akkor maga fog közremű­ködni a cenzúra kiépítésében és fenntar­tásában.­an-e az értelmiségnek külön érde­ke? Beszéljen-e a saját nevében? Ha mindenki megfogalmazza a különér­­dekét, miért épp az értelmiség szégyell­je megtenni ezt? Türelmen és támogatáson kívül, sajtószabadságon és mecenatúrán kívül mire törekedhet jogosan? Az értel­miség valóban új osztály, sem nem szol­gáló, sem nem uralkodó. Az értelmiség fogalmát nem kell felolvasztani sem az e­­litben, sem a középosztályban. Az értel­miség a kulturális tőke-hatalom-ethosz első birtokosa. Az értelmiség társadalom­­története egyértelmű saját emancipáció­jának kalandos történetével. Az értelmi­ség tőkéje helyettesíthetetlen és személyi­séghez kötött. Az önállósodó, értelmiség termeli az értékek, az ízlés, a kíváncsiság a retorika meghatározó kínálatát, és irá­nyítja a viselkedési divatok forgalmát. Az értelmiségiek agyhedonisták, refle­xióval kéjelegnek, úgy szeretnek föltalál­ni, kitalálni, rátalálni, emlékezni, képze­lődni, a semmiből életre hívni, ahogy má­sok barkácsolnak, szeretnek, kertészked­nek. Elméjük passzionátus működtetését, választják mesterségük gyanánt, azt, amit a művüknek tekintenek, amibe önmagukat hiún vagy alázatosan, de beleadják. Ha például a könyv médiumát választ­ják, a könyvcsinálás több ezer éves mes­terségét, amelyben a szerző, a kiadó, a nyomdász és a boltos egy banda, akkor sem csak a haszon izgatja őket, hanem a könyv maga, mert van olyan mesterség, amivel több pénzt lehet csinálni, de a megátalkodott könyves legelsősorban könyvet akar csinálni, és csak másodsor­ban pénzt. Annyit legalábbis, hogy to­vábbra is folytathassa a könyv körüli passzióit. Mások közösen csinálnak enni­valót, viselnivalót, mi közösen csinálunk olvasnivalót A­z értelmiség disszimulál, ha elken­dőzi azt a tényállást, hogy van kü­lön érdeke. A gondolatszabadságra, az ér­telmiség legfőbb kincsére nézve minden kollektivizmus, minden transzindividuális eszme veszedelmes. Elég az értelmiség jó­­fiúskodásából, szolgálatnak álcázott ha­talmaskodásából! Az értelmiségi hatalom nem követelmény, hanem valóság. Nem jó, ha az értelmiség összevész a többi osz­tállyal, de az sem jó, ha valamelyik más osztály meg akarja rendszabályozni. Az ér­telmiség indirekt hatalma szokta megdön­­teni a rendszereket, ha azok tartósan ba­rátságtalanok vele szemben. A gondolatszabadsággal szemben sem a szocializmus, sem a nacionalizmus nem bizonyult barátságosnak. Mind a kettő kötve van az államapparátushoz, mind a kettő etatista. Mind a kettő lehet mérsé­­■ kelt és liberális. Van liberális szocializ­mus és van liberális nacionalizmus. Mind­kettőnek megvan a radikális, szélsőséges, az állami, központosító erőszakot, a tiszto­gatásokat igénylő változaté: az egyik a fasizmus, a másik a kommunizmus. E­­zeknek is vannak autoriter és vannak to­talitárius válfajai. Sötétedő zóna megy át az egyikből a másikba. Mind a kettő a cenzúrára erősbödő hajlandóságával ter­hes. A kreativitás és a cenzúra ethosza két alakváltó — és talán egymásba kapasz­kodó — ősellenség. A történelemben a gondolkodásmódok egymást váltó hullámait tapasztaljuk, márpedig ahol a mentalitás a kulcsszerep­lő, ott az értelmiség mitológiai nagy szent­jeit és szörnyetegeit keresd, nem is okvet­lenül a háttérben. Többnyire van szülője­ annak, ami elterjed, szétárad és a saját életét éli, akár a gyerekünk. Hogy a gye­rek vagy a mű mit csinál, azért némi fe­lelősséget viselünk, ha nem is kizárólago­sat, vagy büntetőjogilag érvényesíthetők A történelemformáló gondolkodásmódok az értelmiségi hatalom megtestesülései, önáltatás volna ennek józan számbavé­tele alól csak azért kibújni, nehogy meg­büntethessenek, nehogy bűntudattal küsz­ködjünk. Egy-egy originális gondolat le­het áldás is, azok is a többiek, az utódok számára, öncsalásnak tartom az értelmiség hatalomnélküliségéről szóló panaszt. Ez a hatalom nem közvetlen és nem azonnali. Felkophat az álla, kivégezhetik, temeté­sére ki sem mennek, dobhatják tömegsír­ba, nem érdekes, egyik-másik kollégának mégis kivételes és az időben egyre növek­vő hatalma van. A cég, a szakma, a nemzet szuvereni­tása nem szavatolja a perszóna szu-­ verenitását. A valódi erő a perszóna ere­je. A perszóna csinált dolog,a munka ered­ménye. A perszóna önmaga és a saját al­kotása. Az önmagát alakító alany. Nem lehet sorozatban nevelni, maga neveli ma­gát. A személy azonos a történelmével, az életstratégiájával, másokban hagyott em­lékképeivel, a páratlannal és a közössel. Egy­ csillaghullás pillanatára azzal a gon­dolattal is eljátszhatunk, hogy a történe­lem célja az emberiségnek tömegből sze­méllyé válása, a fekete égbolton felfény­lő és kiváló személyek csillagsokasága. Az értelmiség helyénvalóan cselekszik, ha mindenkor védi a jogát a kívülálló rá­látásra, mert ha ezt elveszti, propagandis­ta szolga lesz. A kérdező-kritikai-ellenzéki értelmiség létjogát konzervatív vélemé­nyek csak a totalitárius rendszerekkel szemben hagyják jóvá. Demokráciában, mondják, nincsen szükség rá. Ha viszont a,, többség (vagyis a szavazó kisebbség többsége) pszichiátriai tünetnek, morális elferdülésnek tünteti fel a kritikai oppo­­zíciót, akkor az alkotó értelmiség szoron­­gani fog, ha nem is annyira, de ahhoz ha­sonlóan, mint a kommunizmusban. Így vagy úgy, ettől a szorongástól meg akar és meg fog szabadulni. Aki pedig e szoron­­gatás művelője volt, annak nem lesz sok becsülete az értelmiségi memóriában. Gondolatok igazságával szemben a több­ség szava nem érv, éppoly kevéssé az, mint bármely tekintélyé. A kommunista fundamentalizmusnak lealkonyult, jönnek a nemzeti és a vallási fundamentalizmu­sok. Abból, hogy az emberek elfordultak a kommunizmustól, még nem következik, hogy ami azzal ellentétes, az eleve jó. Hi­ba volna elfelejteni, hogy a legharcosabb antikommunizmus a fasizmus volt. V­an-e még egyáltalán létjogosultsága az antipolitikus magatartásnak? Van-e létjogosultsága a politika kritikájá­nak? Van, aki azt mondja, hogy az anti­­politikus magatartás helyénvaló volt a to­talitarizmussal szemben, de nem az a par­lamentáris demokráciában. Mert mi az az egész, amit tagad? Ha pedig csak valami­lyen részmozzanatot tagad egy másik rész nevében, akkor a bíráló már benne van nyakig a politikában. Antipolitika? Az uralkodó politikai filo­zófiák, az ideológia-vezérelt álreálpoliti­ (folytatása a b. oldalon) Romániai Magyar Szó 9. szám / 1992. február 29—március 1. melléklet luxus Árak MINDEN FELÁRON -DIVATCIKKEK ArlEszÁllítása ■ rí • ' ^ h­it.’/ , • / r 00 00 ^ -Q O' NÓI NAPOZÓ KOEDUKÁLT SZAUNA GYEREKfordÓ % KRIMI C NÉMA TÁRLAT Életünket elborítják a jelzőtáblák, a nemzetközi érvénnyel bíró hieroglifák. A magyarországi SAJDIK FERENC e világszer­te burjánzó divatnak görbe tükrét készítette el, abszurditásba haj­ló, vérbő humorral. Szívesen mentjük át a mába egy, a nyolcva­nas évek elején megjelent Ludas-évkönyv nyomán. u l. oszt. Étterem v ni. oszt. Étterem vi. oszt.’ Étterem IDEGENEKNEK BELÉPNI TILOS NEM ÁTJÁRÓHÁZ METRÓKIJÁRAT BALRA IS­. BORKIMÉRÉS HÁZIBOROK TÖMÉNY ITALOK • FERTŐZÖTT GYÜMÖLCS TOLMÁCS ZÁLOGHÁZ • ••••••• SZÓRAKOZTATÓ FILM MŰVÉSZFILM­­/ \ ISMERETTERJESZTŐ /­­ • * * ~ fë....«. FILM . 4

Next