Romániai Magyar Szó, 1992. március (4. évfolyam, 667-693. szám)
1992-03-01 / 667-668. szám
Sü • 9 • ® i© 99© ERRATA Errate humanum est. Tévedni emberi dolog. Volt, van, lesz. ,Ez fajunk önfelmentési elméletének legmagasabb csúcsa. Amivel életeket és nemzedéket lehet felelőtlenül, könnyűszerrel tönkretenni. Esküszöm, bestiálisabbnak tartom e kijelentést, mint a Taigetoszt, ahová az ókori Spártában az életképteleneknek ítélt gyermekeket kitették. Nem tehetek róla, de bánatos obiéba esek, ha ezt a szállóigét hallom. Elolvastam a szakkönyvet. Aztán az utolsó laphoz érve láttam, hogy még tartozom neki. A visszalapozással, amivel helyükre tehetem a tévesen jegyzett fogalmakat. Hisz a könyv végén ott áll az errata. A sajtóhiba, ami lehet nyomdahiba, vagy ennél is eredendőbb bűnlajstromba tartozó error calami, azaz tolihiba. A kéziratot és a kefelevonatot átnézte a szerző, a lektor, a korrektor. S naná, hogy ennek ellenére is becsúszott néhány tévedés a szövegbe! Ugyanis tévedni emberi dolog. Kiváltképp, ha ehhez hozzácsatoljuk nemünk másik meghatározottságát, hogy esendő lény. Ámde erről hirtelen eszembe jut valami. Az „errare históriáim és politicum“. Mert nézzük csak! Ebben a könyvben hozzávetőlegesen 25—30 OOD szó van. Mi ehhez a bőséghez képest az a tucatnyi hiba, tévedés, elírás? Igaz, zavarba jöttem, amikor a szöveg- és gondolatösszefüggés szerint oda kívánkozó humanizmus helyett kommunizmust olvastam. És Marx György keresztneve valami módon Károlyra cserélődött ki. Ám ez semmiség! A mi vidékünkön nem egyéb, mint szerző, lektor, nyomdász, korrektor, olvasó sztereotip beidegződési maradványainak a bűne. S ha így tekintjük e dolgot, könnyen rájövünk, mennyivel súlyosabb dolog ment végbe, amikor a történelem negyven éven át olvastatta velünk a humanizmus helyett a kommunizmust. És ennek a — valósággá és gyakorlattá vált — hibásan szedett szónak tartalmát rögzítette meg sztereotípiák görcseibe zsugorodott agyunkban, érzületünkben, életünkben. Méghozzá a leghitványabb szerzők, lektorok, korrektorok és aktivistáknak nevezett „nyomdászok“ közreműködésével. Ezért mondom, hogy a történelem errátuma bármi könyvben előfordultnál súlyosabb, katasztrofálisabb tévedés. Akkor is, ha többnyire a történelem hibáit is az egyén közösségeire fogjuk. Mondván, hogy tévedni emberi dolog. Vagy ha a történelem személyiségével és az abszolút törvényekkel álcázva a társadalmi bűnt „error in persona“-ként állítjuk fel a védekezés tételét. Ám miért áskáljunk folyton a jóvátehetetlen múltban? Ködöt rá, hogy életünk java beleveszett egy — tűrhetetlenül rossz ortográfiával és tipográfiával szerkesztett — sok kötetes és sok millió szereplőt felvonultató nemzedékregény-ciklus „olvasásába“. Ha van valami, ami ma ennél is jobban bánt, az hogy e regényciklus azóta megjelent erratája ugyancsak teli van hibákkal. Folytatólagos kötetei pedig halmozottan hemzsegnek a tévedésektől. Költői kérdésem: vajon mikor jön el és mit hoz az a kor, amely — ha lesz ilyen — a most érvényesülő politika lépten-nyomon jelentkező erratást próbálja egyszer helyreigazítani? Lehetséges-e ez és hogyan lehetséges ez egy „errare humánum est“ történelmi kényszerei szerint cselekvő társadalomban? JUHÁSZ ZOLTÁN © 9 A Haemus ormán s a Dunánál, lm. óriások harca foly: S az én múzsám — kisebb magánál A porba’ játszik, ott dalol. Hát hol van a magasztos ének, Mely a győzőt megilleti: Hogy két Világra zöngenének Heve méltó dicséreti? Hol a lant, melynek húrja váltson, S ne a nagy tetteknél alább? Ső,harc zaján is túlkiáltson: „Csak diadalra!... csak tovább!.. .* Ki zsarnok volt s Európa réme. Most ezt nagy rémtől menti meg. A vers az orosz—török háborúra vonatkozik, midőn Prevnát Ozmán pasa tartósan védte a cári sereg ellen. Magyarországon a hangulat a török felé hajlott, mert még eleven "emlékezetben volt,, hogy az 1848—49-i szabadságharcnak az osztrák császár által behívott cári sereg vetett véget. A jeles szerb költő, Jovanovics János, 1877. nov. 12. levéllel kereste fel Aranyt. Levelében fájdalmasan teszi szóvá, hogy a szabadságszeretetéről híres magyar nép közömbösen nézi a szerbek küzdelmét, mikor az oroszok oldalán szabadságukért, a török iga alóli szabadulásukért harcolnak. — Arany is az 1849-i cári beavatkozás emlékének hatása alatt azt írta: »■Levele végszakára. .. engedje meg, hogy ne válaszoljak tüzetesen... ön, mint magyarországi ember, bizonyosan ismerni fogja nemcsak az itteni hangulatot, de azt is, mi e hangulat alapja. A keleti keresztyén népek szabadságküzdelmét a magyar nemzet éppen oly rokonszenvvel kísérné, mint a lengyelekét mindenkor, ha orosz terjeszkedést nem látna benne, mely elsősorban hazánkat fenyegeti végromlással. Adja isten, hogy ön fajrokonai most kivivandott „függetlenségükért“ idővel ne kényszerüljenek még hatalmas zsarnokság ellen küzdeni.« — Ekkor már két hónapja ott volt fiókjában a vers, melyet nem szánt kiadásra; nem is adta ki. Néhány nap múlva Plevna elesett. Hl A TUS Plevna S a népszabadság szent nevében övé a zászló, mely lebeg. Mert így jutnak, idő lejártán, Magok a szerencsétlenek Szabadsághoz, kik most a sárkány Szemétől megszédültének. Elvész, bizony, varázsa, bűve, Mikép hatalma megtörött, S ez a győzelmi zászló műve, Mely leng a vérmező fölött. Azért e zászlónak dicsőség! S magyar alakról kétszeres!... Ha volna költő — volna ő még, Kit vágyunk holtan is keres! ARANY JÁNOS: De én lantom bágyadt idegjét Addig feszítni nem merem.. Habár olykor elhagyja szegjét S unalmat űzen dalt terem. S nem szólok népem — a magyarhoz, Tán meg sem ismerné szavam; A szebb napnak, mit e vihar hoz, Örülök csendesen, magam. Szabad, egy még érző tetemnek, Sírig szeretni a honát. S e diadal-nap életemnek Megaranyozza alkonyát. (1877. szeptember 21.) KONRÁD GYÖRGY EGY NYARALÓ KÜLÖNVÉLEMÉNYEI (Folytatás múlt heti mellékletünkből) Itt a szőlőskertben valószínűleg nem lesz háború, de innen egyórányi autóútra a falusiak nem tudnak aludni a határ túloldalán zúgó vadászgépektől és helikopterektől. Az egyik gazda fölvetette, hogy a nemzetek együttélését is törvények alá kéne vetni. Ahogy a társadalmakon belül az egyének törvény alá vannak vetve, úgy a társadalmakon kívül, ahol nincsen közös törvény — mint közös fedél — a fejünk fölött, ott is meg kell jelennie a nemzetek közötti viszonyokat szabályozó törvényeknek. Én ennek a gazdának a véleményével szívből egyetértek. Kell hogy legyen nemzetközi bíróság, amely a zsarnokot — akár távollétében is, jóllehet még éppen zsarnokoskodik — a legsúlyosabb börtönbüntetésre ítéli, és a nemzetközi rendőrség feladatává teszi a kézre kerítését. Ha lenne ilyen nemzetközi törvény, ha tudni lehetne, hogy az önkényért ugyanúgy büntetés jár, mint az egyéni, köztörvényes bűntettekért, akkor a junták, az államcsínyszövők, a diktátorok megborzonganának. Elfogadhatatlan, hogy a hatalmasok, a törvény őrei kivonhassák magukat a törvény alól. Az is elfogadhatatlan, hogy büntetésül, háború útján a zsarnok népét öljék, ahelyett, hogy a zsarnokot magát. Ilyeneket mondtunk a szőlős pince előtt a tölgyasztalra könyökölve, rendesen ürítve a kancsót. Tudom, hogy ezek szertelen gondolatok, de nem abszurdak. A zsarnok mesterségénél fogva halállal fenyeget. Ezt annál is könnyebben teheti, mert őt a nemzetközi közösség vezetői nemhogy nem fenyegetik halállal, ellenkezőleg, kezet fognak, együtt fényképezkednek és vacsoráznak vele. Ha Hitler és Sztálin egy nemzetközi bíróság által idejekorán el lett volna ítélve, és ha minden polgáruk tudta volna, hogy nemzetközi bíróság gyilkos bűnözőnek nyilvánította vezérüket ésbűnbandának a kormányukat, akkor másképp alakult volna a történelem. A barbárság korának, vagyis a huszadik századnak egyik sajátsága, hogy a nemzeti szuverenitás nevében sok bűnöző ki tudta vonni magát a felelősségre vonás alól. A huszonegyedik század kihívása az, hogy a Föld minden emberét törvényes védelemben kell részesítse, hogy az élethez való jogot állampolgárságtól függetlenül a legalapvetőbb emberi jognak tekintse, és hogy minden uralmat az egyetemes földi törvény uralma alá helyezzen, megtiltva és súlyosan büntetve a fegyverrel való visszaélést. Semmilyen patriotizmus nem igazolhat gyilkosságokat. Szigorú mondiális, vagyis az egész földre kiterjedő világjoggal kell rendelkeznünk az emberi élet védelme nevében, hogy az emberölés ugyanolyan tabuvá változzon, mint az emberevés, hogy a „Ne ölj!“ parancsára épüljön egész jogrendünk, és ennyiben a barbárság korából valóban átléphessünk a földi civilizáció korszakába. A tizenkilencedik század szülte a nemzetek, illetve az osztályok háborúinak az ideologikus legitimációit. Tudomány és vallás, filozófia és zsurnalizmus mind egyesült a nemzetek, államok vagy az államszövetségek fegyveres szembenállásainak törvényesítésére, apológiájára mindenféle dagályos beszéddel. Megjelent a nemzetekbe sorakozó emberiség legfőbb célja: a nemzeti szuverenitás, amely annál pompásabb, minél nagyobb térség és minél több ember fölött érvényesül. Hogy államunk nagyságát olyannyira szívügyünknek tegyük, hogy a nagynak látszani akarásnak alávessük magunkat, ahhoz kellenek a nacionalizmusok, a tizenkilencedik századnak ezek a paradox szüleményei, amelyek önmagukat egyetlennek állítják, holott a legnemzetközibb gyártmányok. A természetes — a nem-ideologikus — honszeretet eleve magában foglalja a többiek iránti barátságos és kíváncsi rokonszenvét, az érzéki vágyat a másfajta iránt. A legtöbb ember közelről választ házastársat magának, de az esetek sokasága, mikor távolról egymásra találók házassága jól sikerült, bizonyítja, hogy ember és ember között a legfundamentálisabb viszonylatban sincsen válaszfal. Mindenfajta nemzeti vagy kulturális különbség viszonylagosnak tekinthető ahhoz az abszolút igazsághoz képest, hogy az emberi fajnak van közös érdeke és igazsága az egész földkerekségen. Az egyetemes igazság és az egyetemes törvény patetikus alárendelése a részleges igazságnak és törvénynek: ez a nacionalizmus, ez a kommunizmus, ez a fundamentalizmusok, ez a politikai ideológiák közös természete. A relatívból abszolútot, a bizonyítandóból axiómát csinálni, ez az a szellemi csalás, amely az eltökélt partikularizmusok, az ideológiák velejárója. Lehet, hogy a jövő században lesz egy olyan törvény, amely tiltani fogja a tömegpusztító fegyverek előállítását, birtoklását, kereskedelmét és természetesen mindenekfölött a használatát. Magától értetődően bűncselekménynek fog minősülni az, ami ma még a legális fegyverkereskedelem zömét alkotja, és amiből ma még a civilizált nemzetek egyike sem vonható ki. Egészségünk védelmében a világ rendőrségei összefogtak többféle kábítószernek mondott drog előállításának, kereskedelmének és használatának az üldözésére, alighanem föltételezve, hogy a szerek rendeltetésszerű használata károsabb az ember egészségére, mint a fegyvereké. Mit véd az értelmiség? önmagát. Igazolja a maga helyét a társadalomban, arra hivatkozik, ami neki van és másnak kevésbé. Az arisztokrácia a hagyományra hivatkozik, a papság a vallásra, a vállalkozó a tőkére, a politikus a szavazókra vagy a kinevezésre. Mindezek az egyént megelőző és őt túlélő transzperszonális értékek. Hordozójuk megengedheti magának, hogy középszerű legyen. Van azonban egy szféra, az alkotó gondolkodás, legyen az akár tudományos, akár művészi, amely összeegyeztethetetlen a középszerrel. Amikor az értelmiség önmagát védi, az alkotó gondolkodás ethoszát védi, a legjobbat, amije van, azt, amire hivatkozni szokott. A gondolkodó ereje az önállósága, azt veszélyezteti, ha lemond a különállás hatalmáról. A tartalmas felismeréshez szükség van a distanciára, arra az elfogulatlanságra, amelynek semmilyen cselekvést nem kell igazolnia. Nagy hiba volt az értelmiségiek expanziója, és az illetékességek összekeverése — ebből születtek az ideológiai államok. Ha az értelmiség olyan szférákra is kiterjeszti a hatalmát, amelyek fölött nem illetékes, ha nem éri be a kulturális hatalommal, de politikai és gazdasági hatalmat is igényel, ha nem éri be a közvetett — az eszmeáramlás által közvetített — hatalommal, hanem azon melegében, a maga testi valóságában, közvetlenül akar hatalmi állásokat, akkor maga fog közreműködni a cenzúra kiépítésében és fenntartásában.an-e az értelmiségnek külön érdeke? Beszéljen-e a saját nevében? Ha mindenki megfogalmazza a különérdekét, miért épp az értelmiség szégyellje megtenni ezt? Türelmen és támogatáson kívül, sajtószabadságon és mecenatúrán kívül mire törekedhet jogosan? Az értelmiség valóban új osztály, sem nem szolgáló, sem nem uralkodó. Az értelmiség fogalmát nem kell felolvasztani sem az elitben, sem a középosztályban. Az értelmiség a kulturális tőke-hatalom-ethosz első birtokosa. Az értelmiség társadalomtörténete egyértelmű saját emancipációjának kalandos történetével. Az értelmiség tőkéje helyettesíthetetlen és személyiséghez kötött. Az önállósodó, értelmiség termeli az értékek, az ízlés, a kíváncsiság a retorika meghatározó kínálatát, és irányítja a viselkedési divatok forgalmát. Az értelmiségiek agyhedonisták, reflexióval kéjelegnek, úgy szeretnek föltalálni, kitalálni, rátalálni, emlékezni, képzelődni, a semmiből életre hívni, ahogy mások barkácsolnak, szeretnek, kertészkednek. Elméjük passzionátus működtetését, választják mesterségük gyanánt, azt, amit a művüknek tekintenek, amibe önmagukat hiún vagy alázatosan, de beleadják. Ha például a könyv médiumát választják, a könyvcsinálás több ezer éves mesterségét, amelyben a szerző, a kiadó, a nyomdász és a boltos egy banda, akkor sem csak a haszon izgatja őket, hanem a könyv maga, mert van olyan mesterség, amivel több pénzt lehet csinálni, de a megátalkodott könyves legelsősorban könyvet akar csinálni, és csak másodsorban pénzt. Annyit legalábbis, hogy továbbra is folytathassa a könyv körüli passzióit. Mások közösen csinálnak ennivalót, viselnivalót, mi közösen csinálunk olvasnivalót Az értelmiség disszimulál, ha elkendőzi azt a tényállást, hogy van külön érdeke. A gondolatszabadságra, az értelmiség legfőbb kincsére nézve minden kollektivizmus, minden transzindividuális eszme veszedelmes. Elég az értelmiség jófiúskodásából, szolgálatnak álcázott hatalmaskodásából! Az értelmiségi hatalom nem követelmény, hanem valóság. Nem jó, ha az értelmiség összevész a többi osztállyal, de az sem jó, ha valamelyik más osztály meg akarja rendszabályozni. Az értelmiség indirekt hatalma szokta megdönteni a rendszereket, ha azok tartósan barátságtalanok vele szemben. A gondolatszabadsággal szemben sem a szocializmus, sem a nacionalizmus nem bizonyult barátságosnak. Mind a kettő kötve van az államapparátushoz, mind a kettő etatista. Mind a kettő lehet mérsé■ kelt és liberális. Van liberális szocializmus és van liberális nacionalizmus. Mindkettőnek megvan a radikális, szélsőséges, az állami, központosító erőszakot, a tisztogatásokat igénylő változaté: az egyik a fasizmus, a másik a kommunizmus. Ezeknek is vannak autoriter és vannak totalitárius válfajai. Sötétedő zóna megy át az egyikből a másikba. Mind a kettő a cenzúrára erősbödő hajlandóságával terhes. A kreativitás és a cenzúra ethosza két alakváltó — és talán egymásba kapaszkodó — ősellenség. A történelemben a gondolkodásmódok egymást váltó hullámait tapasztaljuk, márpedig ahol a mentalitás a kulcsszereplő, ott az értelmiség mitológiai nagy szentjeit és szörnyetegeit keresd, nem is okvetlenül a háttérben. Többnyire van szülője annak, ami elterjed, szétárad és a saját életét éli, akár a gyerekünk. Hogy a gyerek vagy a mű mit csinál, azért némi felelősséget viselünk, ha nem is kizárólagosat, vagy büntetőjogilag érvényesíthetők A történelemformáló gondolkodásmódok az értelmiségi hatalom megtestesülései, önáltatás volna ennek józan számbavétele alól csak azért kibújni, nehogy megbüntethessenek, nehogy bűntudattal küszködjünk. Egy-egy originális gondolat lehet áldás is, azok is a többiek, az utódok számára, öncsalásnak tartom az értelmiség hatalomnélküliségéről szóló panaszt. Ez a hatalom nem közvetlen és nem azonnali. Felkophat az álla, kivégezhetik, temetésére ki sem mennek, dobhatják tömegsírba, nem érdekes, egyik-másik kollégának mégis kivételes és az időben egyre növekvő hatalma van. A cég, a szakma, a nemzet szuverenitása nem szavatolja a perszóna szu- verenitását. A valódi erő a perszóna ereje. A perszóna csinált dolog,a munka eredménye. A perszóna önmaga és a saját alkotása. Az önmagát alakító alany. Nem lehet sorozatban nevelni, maga neveli magát. A személy azonos a történelmével, az életstratégiájával, másokban hagyott emlékképeivel, a páratlannal és a közössel. Egy csillaghullás pillanatára azzal a gondolattal is eljátszhatunk, hogy a történelem célja az emberiségnek tömegből személlyé válása, a fekete égbolton felfénylő és kiváló személyek csillagsokasága. Az értelmiség helyénvalóan cselekszik, ha mindenkor védi a jogát a kívülálló rálátásra, mert ha ezt elveszti, propagandista szolga lesz. A kérdező-kritikai-ellenzéki értelmiség létjogát konzervatív vélemények csak a totalitárius rendszerekkel szemben hagyják jóvá. Demokráciában, mondják, nincsen szükség rá. Ha viszont a,, többség (vagyis a szavazó kisebbség többsége) pszichiátriai tünetnek, morális elferdülésnek tünteti fel a kritikai oppozíciót, akkor az alkotó értelmiség szorongani fog, ha nem is annyira, de ahhoz hasonlóan, mint a kommunizmusban. Így vagy úgy, ettől a szorongástól meg akar és meg fog szabadulni. Aki pedig e szorongatás művelője volt, annak nem lesz sok becsülete az értelmiségi memóriában. Gondolatok igazságával szemben a többség szava nem érv, éppoly kevéssé az, mint bármely tekintélyé. A kommunista fundamentalizmusnak lealkonyult, jönnek a nemzeti és a vallási fundamentalizmusok. Abból, hogy az emberek elfordultak a kommunizmustól, még nem következik, hogy ami azzal ellentétes, az eleve jó. Hiba volna elfelejteni, hogy a legharcosabb antikommunizmus a fasizmus volt. Van-e még egyáltalán létjogosultsága az antipolitikus magatartásnak? Van-e létjogosultsága a politika kritikájának? Van, aki azt mondja, hogy az antipolitikus magatartás helyénvaló volt a totalitarizmussal szemben, de nem az a parlamentáris demokráciában. Mert mi az az egész, amit tagad? Ha pedig csak valamilyen részmozzanatot tagad egy másik rész nevében, akkor a bíráló már benne van nyakig a politikában. Antipolitika? Az uralkodó politikai filozófiák, az ideológia-vezérelt álreálpoliti (folytatása a b. oldalon) Romániai Magyar Szó 9. szám / 1992. február 29—március 1. melléklet luxus Árak MINDEN FELÁRON -DIVATCIKKEK ArlEszÁllítása ■ rí • ' ^ hit.’/ , • / r 00 00 ^ -Q O' NÓI NAPOZÓ KOEDUKÁLT SZAUNA GYEREKfordÓ % KRIMI C NÉMA TÁRLAT Életünket elborítják a jelzőtáblák, a nemzetközi érvénnyel bíró hieroglifák. A magyarországi SAJDIK FERENC e világszerte burjánzó divatnak görbe tükrét készítette el, abszurditásba hajló, vérbő humorral. Szívesen mentjük át a mába egy, a nyolcvanas évek elején megjelent Ludas-évkönyv nyomán. u l. oszt. Étterem v ni. oszt. Étterem vi. oszt.’ Étterem IDEGENEKNEK BELÉPNI TILOS NEM ÁTJÁRÓHÁZ METRÓKIJÁRAT BALRA IS. BORKIMÉRÉS HÁZIBOROK TÖMÉNY ITALOK • FERTŐZÖTT GYÜMÖLCS TOLMÁCS ZÁLOGHÁZ • ••••••• SZÓRAKOZTATÓ FILM MŰVÉSZFILM/ \ ISMERETTERJESZTŐ / • * * ~ fë....«. FILM . 4