Romániai Magyar Szó, 1993. május (5. évfolyam, 1017-1042. szám)
1993-05-01 / 1017-1018. szám
t. •• • • • • _ KALAPOZÓ KULTÚRA 2. Mentőásatások folynak a szomszédban. Mármint a székelykeresztúri múzeum tőszomszédságában. Egy nem nagy múltú, de annál dinamikusabb cég üzletet rendez be, éppen a főtéri ház frontján, és amikor nekiláttak a felújításnak, valami megcsörrent a pincében. Ilyen-olyan cseréptörmelék bukkant fel a friss ásásból, nem először, s nem utoljára. A székelykeresztúri történeti kályhacsempék ritka bőségben jöttek földvagy napszintre egy-egy iskola, egy-egy családi ház udvarán. Vagy tizenöt esztendővel ezelőtt a Kriterion szép könyvben publikálta a XVI—XVII. századi reneszánsz—későreneszánsz csempék rajzát és leírását. Mi mindenre telik egy kézműves kisváros fantáziájából! A fölkiáltás naiv, mert a világ cserépkultúrájának nagy emlékei kétezerötszáz—háromezer évesek. Az asszír, a babiloni, a krétai kultúrkörök. Ezek a székelyföldi kisvárosban nagy számban felbukkanó kazettásrozettás-Herkuleses-olaszkorsós-kelyhes-mértani díszes csempék jóval, de jóval fiatalabbak, mint a középkeleti, a mediterrán kerámiák. De nem ez a lényeg: inkább, hogy újabb jelzések-jelek érkeztek az időből, s a szakemberek értik, értelmezik ezt az egykor kályhameleg üzenetet. Ugyancsak a múzeum fölpártolt egy másik, ezúttal közéleti (tehát közérdekű) feladatot is. Hogy a városban néha koncerteznek, ez csakis az ő érdemük. A legutolsó elmaradt, de januárban fellépett a kolozsvári kamarakórus, a Concordia. Előtte Kostyák Előd és Gavrisiu Cipriana előadóestje volt (cselló, zongora). Volt orgonakoncert is a református templomban, Barabás-Kásler Magda énekművész fellépésével. A sorozatot körülbelül tíz éve kezdték — mondja Fülöp Lajos igazgató —, s hogy főleg kolozsvári vendégekkel, ez sem véletlenszerű. Markos Albert keresztúri, s a családdal állandó volt a kapcsolat. Amikor a múzeumiak megpendítették, jó lenne a havi legalább egy koncert. Búzás Pál fölajánlotta kölcsönbe a zongoráját. Azóta is használják. Sajnos egyre veszteségesebb a koncertezés (egyébként mindig tervezett ráfizetéssel ment). Betársult a Markos Albert dalegylet is, de úgy tűnik, őket is támogatni kell. A képlet általános: előadást hirdet az egyik közeli város kórusa (egy sikeres út testén és egy másik előtt): plakáton kérik a Nagyérdeműt, fáradjon be, az adományokat előre is köszönik. Ismerős a mozdulat — a kalapozó kultúráé ... A kellő izgalmakkal: ki mennyit dob be, egyáltalán odavet valaki egy garast? Nem csak a koncertműfajokat sújtja átok. A színházak is néző- (tehát pénz-) hiánnyal küszködnek. A falusi kultúrotthonok színpada fölé nagylelkűen odafestett jelmondat, miszerint a kultúra mindenkié, így módosul egy pénz- és áruközpontú hajnalon: a kultúra azé, aki megfizeti. De ha alig néhányan fizetnek... 3. A művelődési házban ugyancsak a pénz, a pénz. Pontosabban a bérlet és egész pontosan az infláció. 1990-ben kiadták a ház egyik felét, Diszkónak. Az elgondolás már 89 előtt megvolt úgy általában. Amikor félkarú rablókat állítottak be egy-egy színház előcsarnokába, diszkót bömböltettek a tükörterem vagy a képtár folyosóján. Jöjjön a pénz, mert a kultúra, és minden e honban, úgymond, önellátó. Hogy egy-egy koporsót is össze kellett ütni a magas művészet asztalosműhelyében? Ez hát az önellátás! Mert az állam kivonul az elaknásított területről az állam egyes-egyedül saját túlélésének és biztonságának szféráira összpontosít. Kiadták a ház egyik felét, s a szerződés pillanatában még jó pénz volt a húszezer, amiben megállapodtak. Ki gondolt akkor az inflációra? A máskülönben részletes szerződésből egyetlen igen komoly pontot kifeledtek, hogy időnként kiigazítják a bérlet díját. S így lett a megírás pillanatában jó üzlet nagy becsapódás. Annál nagyobb, minél jobban romlik a pénz. OLÁH ISTVÁN HIRTUS HAZAFELÉ Ismerek minden útkanyart, Mely anyámhoz visz, hazatart. A vaksötétben is hiszem, Hogy nem tévedne el szívem. Mint az iránytű úgy mutat Mindig haza és jó utat. Más irányt nem is keresek. Mert mágnese a szeretet Nem is vibrál a tű töve, Mert anyám annak sarkköve. A térképen csak pár vonás: Vadna, — utolsó állomás. A bakter vígan rámköszön, ölemben látja örömöm Piros batyuját, szívemet — Anyámhoz ezzel sietek. Egy órányira kis falunk, Ha gyalogosan ballagunk. Cudar a sors és fukar is, Télen drágább a fuvar is. Szánkó helyett hát talpamon Szívem csengőit hallgatom. Könnyű annak a hó, a sár, Akit az anyja csókja vár. Fönn ezüst húr a vezeték, Viszi híremet messze szét Fehér papíron távirat, Betűzi: — Jön már a fiad — ! Kottái élő verebek Kottázzák ki a nevemet Két oldalt hosszú jegenyék, Rajtuk a holdnak szeme ég, Mint égből cseppent jégcsapok, Felismernek, hogy én vagyok. Tudják, hogy merre, mért megyek, És mint a gyertyák fénylenek. Égő gyertyák közt fut a „szán", Csillag ragyog az utasán. A híd mint fényes, nagy bogár, Hogy hátán megyek, megcsodál. Alatta ezüst gyík szalad, Falunk patakja, Bán patak. Anyjához siet, hol a hó Alatt pihen a hű Sajó. A hídon túl már int Gömör. Mint szép leány, úgy könyököl Kék ablakán a Felvidék, Nékem mutatja fel szívét. Hiába hívsz most szép leány, Borsodban anyám vár reám. Kigyúl az ég és meghasad, Most öntik Ózdon a vasat. A hegytetőkről üzenet: A Bükk gyújt örömtüzeket. Fényét szívemre tűzi át, így várja vissza hű fiát. A hegy karján, mint kisgyerek, Falum megismer, integet. Pólyája puha, friss, fehér, A nénje húzta rá, a tél. Ő is tisztába öltözött, Mert tudták mind, hogy én Kristály szikráz a hegyeken, Csillámmal szórták be nekem A háztetőket angyalok, De én csak tovább szaladok .. Látszik a kapunk ide már, Mögötte anyám szeme vár, Minden gyémántnál ékesebb. Minden csillagnál fényesebb, A menny sincs soha oly közel. Mikor az anyám átölel. Vác, 1954. BOLYA PÉTER Egyméteres korában T. kedvenc szórakozásai közé tartozott, ha megrugdalhatta az udvarukon sétáló kakast. Többféle módszere volt. Az egyik: óvatosan, szinte oda sem figyelve becserkészte a gyanútlan szemétdomb-királyt, aztán hirtelent mögé ugrott, és alaposan fenéken billentette. Máskor kukoricát morzsolt az udvar földjére, s utána türelmesen várta, hogy odasétáljon a kakas is, végigvonuljon a tyúkok, jércék között, meghajtsa uralkodói nyakát a kukoricáért — akkor aztán meglendült T. meztelen lábacskája, a kakas rövid, kényszerű repülés után sértődötten lépdelt vissza megszokott sétányára. ... Időközben felnőtt, a kötelező szabályok szerint. Tanult, vizsgázott, néhányszor szerelmes is lett, aztán munkába állt egy tízemeletes épületben. Szorgalmas előadó és a törvények barátja lett belőle. Alapelvének tartotta, hogy soha nem vitázik a pincérekkel, és nem felesel a rendőrnek. (1964) Egyik nap — talán nyár volt, mert T. hónalja izzadt a fehér ing alatt — üzenetet kapott: a főnöke hivatja. A főnök? T. ijedten igazította meg a nyakkendőjét. Még soha nem hívatta a főnöke. „Mi baj lehet? Elkövettem talán valamit?“ A főnöki ajtó előtt még egyszer megigazította a nyakkendőjét, aztán kopogott: — Tessék — hallatszott bentről a főnök kemény, magabízó hangja. T. benyitott, belépett, már az ajtó becsukása közben meghajolt, gyorsan és halkan köszönt. — Foglaljon helyet, kérem — a főnök a fotelre mutatott az asztala előitt. T. lerogyott a fotelba, a főnök viszont felállt, az ablakhoz ment, és szánakozóan nézett ki a függöny mellett, mintha T. helyében vetne egy utolsó pillantást a nyári utcára. — Azért kérettem ide önt — kezdte a főnök —, mert meg kell beszélnünk egy lényeges kérdést önnel kapcsolatban. Beszéd közben eljött az ablaktól, és T. előtt kezdett fel-alá sétálni. T. szolgálatkész fejmozgással figyelte. Látta, hogy a főnök hátul, a derekán kulcsolja össze a kezeit, egyik markával a másik keze fejét fogta át, és szaporán billegtette a kiálló ujjakat. — Ugyanis bejelentés érkezett... T. megrezzent. Bejelentés? Kitől? Miért? Ki becsüli őt annyira, hogy valamiféle bejelentésre érdemesítse? — Ezzel kapcsolatban felhívom a figyelmét ... A főnök most valamivel szaporábban lépkedett T. előtt, s közben a szőnyeget nézte, a minták útjait. T. kiegyenesedett. „Nem igaz. Hazugság, akárki mondta“. — Amennyiben ezt nem venné figyelembe ... T. szólni akart, de a főnök egy pillanatra sem állt meg a beszédben, járkálásban. — Tehát még egyszer kérem, hogy ne kényszerítsen engem olyan intézkedésekre, amelyek... T. már csak a szemével követte a főnök járását. Elengedte a fotel karfáját, meglazult a válla. „Mondhatod — gondolta magában. — Nem igaz, rágalom az egész, de azért csak mondd. Hiszen ezért vagy itt, itt ebben a bútorszagú szobában“. — Higgye el, nem szívesen tenném meg, de... T. csodálkozik. Milyen furcsán tartja magát a főnök ... Előrehajol, de a mellkasát és a fenekét kinyomja. A fejét most fenségesen magasra emeli, a lábai mintha merevebben lépegetnének ... — Ugyanakkor arra is szeretném felszólítani ... A főnök szemére szőrtelen szemhéj húzódik. Piros taraja, sárgás csőre nő. A nyakán fekete piheszőrök fényesednek. — És amennyiben ez megismétlődik ... Piros, zöld, fekete tollakból áll a törzse, combja. Fenekéből kunkori farktoll emelkedik elő. A bögye földgolyónyi. Térde alatt pikkelyes bőr kezdődik, egyik lábujja hátra, a másik három előre mutat, amint, fenséges léptekkel sétál T. előtt. — A jövőben tehát olyan intézkedéseket kellene tennem, amelyek... Intézkedéseket ? T. felugrik. A főnök éppen háttal áll neki, a sétája egyik szélső pontján. Most T. lába meglendül, fenéken találja a kakast, meleg pihék érik csupasz lába fejét, és a főnök hasra esik a szoba Padlóján. ... T. jókedvűen néz arikkantva menekülő kakas után, aztán boldog vágtában indul a holtág felé. Félmeztelen, csak egy tenyérnyi gatyát visel. Ma piócákra akar vadászni a vízparti kövek között. A FŐNÖK Májusi áhítat ANYÁK NAPJÁRA A szemben levő udvaron teljes pompájában virágzik egy hatalmas magnólia. Átjárja szívemet az öröm. Emberi kéz által tönkretett, megcsúfolt életünkön győz a Te szépnek teremtett világod. Istenem. Most sem cáfolja meg önmagát a virágzásnak indult május. Ha késik is, de most is győz. A Nap felé tartja kibontakozni akaró életét — mint az édesanyák, akiket köszönt most népünk. Valahányszor vihar, vagy tönkretenné reménységét, a Nap felé fordítja szívét. A mindenen áthatoló Világosság felé, Jézus felé. Az anyák a reménységet a legzordabb időben sem adják fel, hiszik, hogy egyszer meleg lesz, s virág borítja el életünket. Az anyák győzni tudnak, mert győzelmük forrása a legszebb érzés: a szeretet. Az anyák vállalni tudnak, mert erősek. Az erőt az Élet Urától kérik, s aki kéri, annak adatik. Az anyák sírni tudnak, de könynyeikből megbocsátás vize árad. Az anyák imádkozni tudnak, ha kell esdekelni az Atya előtt gyermekeikért, és hálát adnak a meghallgatásért. Az anyák áldozni tudnak, s áldozatukból csodálat fakad a gyermekszívekben. Az anyák akkor is bízni tudnak, ha valami elromlott életünkben. Isten kiigazító izgalma közel jön, s amit még ők sem, a csodálat szép asszonyai sem tudnak elrendezni, azt Isten elrendezi. Az anyák Istennek áldott cserépedényei. Szeressük nagyon őket, őrizzük emléküket. A magnólia a Király utca májusi dísze. A májnsi anyák napja a sötét Világ utcáinak dísze. De jó vagy, Atyánk, hogy őket adtad nekünk, bírj rá minket utat törni a világban sok Édesanyához, hogy tudjuk ünnepelni szeretetüket, bennünket átölelő, ránk vigyázó életüket. Kérünk, segíts meg minket, hogy ne csak jó anyáknak érezzük magunkat, hanem valóban olyanok legyünk, amilyeneknek Te kívánsz minket. Ha mégis néha meg-megkeserednénk, légy velünk Atyánk, taníts minket tovább is a Világosság Urára nézni, egész szívvel Jézust követni. Ámen. CSIHA EMESE MAI MELLÉKLETÜNK TARTALMÁBÓL: • BEKE GYÖRGY: Feladott sziget • KIRÁLYHEGYI PÁL: Örök titok • CZEGŐ ZOLTÁN: Történelmi génjeink • LIGETI L. ZOLTÁN: Diák aranyköpések • CSOMAFÁY FERENC: a tánc világnapja — fotóriport• MÜLLER DEZSŐ: Zsoltár • MIRCEA DINESCU: Kibérelt nap • DANIEL BELL: Bűnök által a megváltáshoz • ANNE CANEDEO: UFO-k • ROBERT E. SAMUELSON: örök érvényű törvények alkotója • KALMÁR ZOLTÁN: Zagyvaságok • Érdekességek • Könyvposta • Keresztrejtvény • Az egyházak hivatása a nemzetiségek és vallások közötti ellentétek feloldása terén A nemzetiségi megbékélés szolgálatában A Ceausescu-diktatúra bukása, az 1989- es országos változások lehetővé tették a romániai egyházi, vallási élet megújulását, ugyanakkor megnyitották az utat az egyházak közötti kapcsolatok felülvizsgálása és új alapokra helyezése előtt. Másfelől, a diktatúra „babiloni fogságát“ követő válságos helyzet, valamint az ezzel járó súlyos társadalmi problémák és feszültségek szükségessé tették egyházaink fokozott részvételét és hatékony szolgálatát az ország újjáépítése és a társadalmi megbékélés előmozdítása terén. Kisebbségi szempontból és kelet-középeurópai összefüggésben tekintve, különösképpen nyomasztóan hatottak és gyors cselekvésre késztettek a kommunizmus bukása nyomán felszínre került és egyre jobban kiéleződő etnikumközi ellentétek. A felsorolt körülmények és meggondolások indították arra már 1990 májusában egyházunkat, majd utóbb a Romániai Magyar Keresztyén Egyházak Elöljáróinak Állandó Értekezletét, hogy kezdeményezzék egy országos ökumenikus értekezlet megrendezését az összes, törvény által elismert romániai felekezet részvételével. Menet közben bátorítást nyújtott e terv megvalósításához az Európai Egyházak Konferenciája és az Egyházak Világtanácsa által létrehívott, 1990 novemberében Újvidéken (Novi Sad) megrendezett azon magyar—román felekezetközi konferencia, mely a nemzeti-felekezeti megbékélést volt hivatott elősegíteni. Istennek hála, három év minden nehézségét és tehetetlenségét leküzdve, ma végre a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében találkozhat hazánk egyházainak és felekezeteinek többsége. Egyházunk képviseletében szeretettel és tisztelettel köszöntöm valamennyi jelenlévő egyház képviselőit — annak reményében, hogy sikerülni fog újból meghonosítanunk azt az egykor létezett felekezeti megértést és „erkölcsi klímát“, melyről Kolozsvár nemrégen kinevezett ortdox érseke emlékezett meg a Románia libera hasábjain (R.I. 1993. II. 6—7). Bartolomeu őszentsége idézett interjújában ugyanakkor kiköti, hogy a tényleges párbeszédhez szükséges minimális bizalom és a kölcsönös nyitás mellett elengedétlenül fontos, hogyha bárki is beszél Elhangzott az országos felekezetközi értekezleten, Kolozsvár, 1993. április 12. nevele, „nem szabad elfelejtenie (és figyelembe kellett volna vennie), hogy egy ortodox egyházi emberrel van dolga. Vagyis nem szabad figyelmen kívül hagynunk az identitásokat. Ez rendkívül fontos! Mindenki ragaszkodjék öntanosságához, a pártbeszédben részt vevő partner viszont tartsa tiszteletben azt. Az identitás kölcsönös tisztelete szükséges!“ (kiemelések tőlem — T. L.) — mondja Kolozsvár ortodox érseke. Noha az állásfoglalás ortodox-görög katolikus vonatkozásban hangzott el — azzal mi, keresztyén magyar hívők és egyházak is csak egyetérthetünk. Meg vagyok győződve, hogy kétszeres — etnikai és vallási — kisebbségi helyzetünk és az ebből fakadó sajátos problémák csakis identitásunk elvi és gyakorlati tiszteletben tartása révén oldhatók meg. Ugyanez vonatkozik más kisebbségi egyházakra is (pl. szerb, ortodox, zsidó, örmény, muzulmán felekezetek). Ebből a szempontból valamennyien a görög katolikus testvéreinkkel egyetemben — a többségi román ortodox egyház fokozott megértésére és támogatására számítunk. Mutatis mutandis, szintén érvényesnek érezzük magunkra nézve azt, amit őszentsége Vasile Hossu nagyváradi görög katolikus püspök így fejezett ki egyik nyilatkozatában : „... arra a következtetésre jutottunk, hogy a román népnek egy ökumenikus Egyházra van szüksége. Mindannyian románok vagyunk, és hazafiságunkat maga a történelem igazolja. Három évszázad van mögöttünk, melyek a Supplex-et, az Erdélyi Iskolát és a Memorandumot hozták, s melyeknek részesei voltunk“ (kiemelések tőlem — T. L.). (Crișana, 2 martie 1993.). Hossu püspökkel együtt valamennyi itt megjelent egyház és nemzeti közösség elmondhatja, hogy történelme évszázadokat ölel fel ezen a földön. Gondoljunk — példának okáért — a 750 éves erdélyi szász keresztyénségre, vagy az ősi gyulafehérvári római katolikus püspökségre, a 450 éves magyar reformációra, vagy a protestán erdélyi fejedelmekre. Épp az idén ünnepeljük annak a tordai vallásbékének a 425. évfordulóját, mely a világon először hirdetett — a szó újkori értelmében — vallásszabadságot, s melynek áldásos hatása kiterjedt Erdély öszszes felekezeteire, az ortodox románságra és eszmei forrásává vált a mindmáig érzékelhető erdélyi toleranciának. Nos, akárcsak az ortodox és görög katolikus románok, mi valamennyien saját identitásunk valós értékeivel jövünk a múltból — és ezeket készek vagyunk letenni Országos Ökumenikus Egyházközösségünk oltárának Másfelől viszont nem engedhetjük meg, hogy ezen féltve őrzött kincseinket „földi hatalmasságok“, totalitárius diktatúrák, a monolitikus etnokrácia és a szélsőséges soviniszta kizárólagosság sötét erői elorozzák tőlünk. A romániai egyházak közösségében hathatós támaszt keresünk a fogyatkozó, pusztuló egyház- és népközösségek — köztük a romániai magyarság és egyházai — számára. Mi, romániai magyar keresztyének hetven év óta egyre gyengülünk, fogyunk. A mesterséges asszimiláció és a kényszerű kivándorlás apasztja sorainkat A feudálkapitalista, később a fasiszta, majd a kommunista rezsimek nem kedveztek nekünk. Érdemi változás az utóbbi években sem következett be helyzetünkben. Dúl a soviniszta uszítás ellenünk a szélsőséges politikai pártok részéről, a médiákban és a parlamentben. Az Iliescurezsim ma is azt a Ceausescu-féle demagógiát hangoztatja bel- és külföldön egyaránt, hogy: „a nemzetiségi kérdés meg van oldva“, s hogy „Romániában messze jobb a kisebbségek helyzete, mint Európa legtöbb országában“. Ez nem igaz. Nem szeretnénk a kipusztulófélben lévő német — szász és sváb, evangélikus és katolikus — keresztyének, vagy a kivándorlás utolsó stádiumába lépett Mózeshitű zsidók sorsára jutni. Bezárt vagy omladozó templomaink, elnémult harangjaink nem dicsérik az Istent. A moldvai csángók módjára sem akarunk járni — nem akarjuk elfelejteni imádságainkat, anyanyelvünket. A nemzeti kisebbségek jelen lévő képviselőinek bizonyára még sok mondanivalójuk akad: egyházról, iskoláról, kulturális helyzetükről, anyanyelvük elsorvadásáról, intézményeik hiányáról, etnikai jogaik megrövidítéséről, szórványállapotuk megannyi kínzó gondjairól. Kinek is mondhatnák inkább mindezt, mint román keresztyén testvéreinknek, akik az ország némely részén, a múltban maguk is hasonló elnyomást és sérelmeket szenvedtek, s hozzánk hasonlóan küzdöttek emberi és közösségi jogaikért, nemzeti és társadalmi felemelkedésükért? Ma a temesvári forradalmi összefogás és társadalomformáló tolerancia és ökumenizmus szellemében fordulok testvér-, egyházainkhoz és tisztelt képviselőikhez. Abban a szellemben és azzal a lelkülettel, mely múlt év szeptemberében, a temesvári templomban tartott ökumenikus istentisztelet ezernyi résztvevőjét és nemes lelkű szónokait jellemezte (1992. szeptember 7.). Dr. Nicolae Corneanu bánsági mitropolita ezeket mondotta: „Sokan összegyűltünk itt ... nem azért, hogy egymás mellett álljunk..hanem azért, hogy együtt legyünk református testvéreinkkel (.. .) nem pusztán szolidaritásról van szó, még csak nem is ökumenizmusról, mely szó igaz jelentésével oly gyakran visszaélnek. Azért jöttünk, hogy kifejezzük, kifejezzem azonossági tudatunkat... Úgy, ahogy 1989 decemberében, itt Temesvárott, csakúgy, mint az egész országban, — egy akkor használatos jelmondattal élve — egyként éreztünk, felekezeti, nemzetiségi, etnikai, meggyőződésbeli különbözőségeink ellenére, most is egy családot alkotunk, egy olyan családot, melynek minden tagja hordozza egy majd 45 évig tartó elnyomó rendszer súlyát. Érezzük tehát egynek magunkat most is, csakúgy, mint ahogyan egyek voltunk azokon az emlékezetes decemberi napokon, amikor az e hazában élők szinte egyöntetű akaratából a kommunista diktatúra összeomlott, amikor is azt éreztük, hogy semmi sem választ el egymástól bennünket. Ma is azonosságunk ugyanazon tudata telt el.Sebastian Kräuter temesvári római katolikus püspök beszédét Nicolae Theodorescu görög katolikus vikárius bizonyságtétele követte: „... Isten iránti szeretetünk, sokkal inkább mint Istentől való félelmünk tart össze bennünket... ahogyan Corneanu mitropolita mondotta, nem azért, hogy csupán egymás mellett álljunk, hanem hogy igazából együtt legyünk, ha lehet, Krisztus megtestesült közösségében; hogy együtt legyünk Temesvár szellemében, az egység ugyanazon szellemében, mely képes újra felébreszteni e nép lelkiismeretét...; hogy kérje, hangos szóval kérje Istent, hogy tegyen igazságot, hogy segítsen megtalálni a keresztény evangéliumi utat, Európa civilizált országainak útját.“ A Bega-parti Baptista Gyülekezet lelkipásztora, Petre Dugulescu parlamenti képviselő így folytatta: ... Ha akkor (1989. december 17-e vasárnapján) — egymás mellett voltunk." most, ... a bánáti Mitropolita őszentsége szavaival állíthatom, hogy együtt vagyunk. TŐKÉS LÁSZLÓ püspök (Folytatása a c. oldalon)