Romániai Magyar Szó, 1993. május (5. évfolyam, 1017-1042. szám)

1993-05-01 / 1017-1018. szám

t. •• • • • • _ KALAPOZÓ KULTÚRA 2. Mentőásatások folynak a szomszédban. Mármint a székelykeresztúri múzeum tőszomszédságában. Egy­­ nem nagy múltú, de annál dinamikusabb cég üzletet rendez be, éppen a főtéri ház frontján, és amikor ne­kiláttak a felújításnak, valami megcsörrent a pincé­ben. Ilyen-olyan cseréptörmelék bukkant fel a friss ásásból, nem először, s nem utoljára. A székelykereszt­úri történeti kályhacsempék ritka bőségben jöttek föld­vagy napszintre egy-egy iskola, egy-egy családi ház udvarán. Vagy tizenöt esztendővel ezelőtt a Kriterion szép könyvben publikálta a­ XVI—XVII. századi rene­szánsz—későreneszánsz csempék rajzát és leírását. Mi mindenre telik egy kézműves kisváros fantáziájából! A fölkiáltás naiv, mert a világ cserépkultúrájának nagy emlékei kétezerötszáz—háromezer évesek. Az asszír, a babiloni, a­ krétai kultúrkörök. Ezek a székely­földi kisvárosban nagy számban felbukkanó kazettás­­rozettás-Herkuleses-olaszkor­sós-kelyhes-mértani dí­szes csempék jóval, de jóval fiatalabbak, mint a közép­keleti, a mediterrán kerámiák. De nem ez a lényeg: inkább, hogy újabb jelzések-jelek érkeztek az időből, s a szakemberek értik, értelmezik ezt az egykor kály­hameleg üzenetet. Ugyancsak a múzeum fölpártolt egy másik, ezúttal közéleti (tehát közérdekű) feladatot is. Hogy a város­ban néha koncerteznek, ez csakis az ő érdemük. A legutolsó elmaradt, de januárban fellépett a kolozsvá­ri kamarakórus, a Concordia. Előtte Kostyák Előd és Gavrisiu Cipriana előadóestje volt (cselló, zongora). Volt orgonakoncert is a református templomban, Ba­­rabás-Kásler Magda énekművész fellépésével. A soro­zatot körülbelül tíz éve kezdték — mondja Fülöp La­jos igazgató —, s hogy főleg kolozsvári vendégekkel, ez sem­ véletlenszerű. Markos Albert keresztúri, s a csa­láddal állandó volt a kapcsolat. Amikor a múzeumiak megpendítették, jó lenne a havi legalább egy koncert. Búzás Pál fölajánlotta kölcsönbe a zongoráját. Azóta is használják. Sajnos egyre veszteségesebb a koncerte­zés (egyébként mindig tervezett ráfizetéssel ment). Betársult a Markos Albert dalegylet is, de úgy tűnik, őket is támogatni kell. A képlet általános: előadást hirdet az egyik közeli város kórusa (egy sikeres út testén és egy másik előtt): plakáton kérik a Nagyér­deműt, fáradjon be, az adományokat előre is köszönik. Ismerős a mozdulat — a kalapozó kultúráé ... A kellő izgalmakkal: ki mennyit dob be, egyáltalán odavet va­laki egy garast? Nem csak a koncertműfajokat sújtja átok. A színházak is néző- (tehát pénz-) hiánnyal küsz­ködnek. A falusi kultúrotthonok színpada fölé nagy­lelkűen odafestett jelmondat, miszerint a kultúra min­denkié, így módosul egy pénz- és áruközpontú hajna­lon: a kultúra azé, aki megfizeti. De ha alig néhányan fizetnek... 3. A művelődési házban ugyancsak a pénz, a pénz. Pontosabban a bérlet és egész pontosan az infláció. 1990-ben kiadták a ház egyik felét, Diszkónak. Az el­gondolás már 89 előtt megvolt úgy általában. Amikor félkarú rablókat állítottak be egy-egy színház előcsar­nokába, diszkót bömböltettek a tükörterem vagy a képtár folyosóján. Jöjjön a pénz, mert a kultúra, és minden e honban, úgymond, önellátó. Hogy egy-egy koporsót is össze kellett ütni a magas művészet asz­talosműhelyében? Ez hát az önellátás! Mert az állam kivonul az elaknásított területről az állam egyes-eg­ye­­dül saját túlélésének és biztonságának szféráira össz­pontosít. Kiadták a ház egyik felét, s a szerződés pillanatá­ban még jó pénz volt a húszezer, amiben megállapod­tak. Ki gondolt akkor az inflációra? A máskülönben részletes szerződésből egyetlen igen k­omoly pontot ki­feledtek, hogy időnként kiigazítják a bérlet díját. S így lett a megírás pillanatában jó üzlet nagy becsapó­dás. Annál nagyobb, minél jobban romlik a pénz. OLÁH ISTVÁN HIRTUS HAZAFELÉ Ismerek minden útkanyart, Mely anyámhoz visz, hazatart. A vaksötétben is hiszem, Hogy nem tévedne el szívem. Mint az iránytű úgy mutat Mindig haza és jó utat. Más irányt nem is keresek. Mert mágnese a szeretet Nem is vibrál a tű töve, Mert anyám annak sarkköve. A térképen csak pár vonás: Vadna, — utolsó állomás. A bakter vígan rámköszön, ölemben látja örömöm Piros batyuját, szívemet — Anyámhoz ezzel sietek. Egy órányira kis falunk, Ha gyalogosan ballagunk. Cudar a sors és fukar is, Télen drágább a fuvar is. Szánkó helyett hát talpamon Szívem csengőit hallgatom. Könnyű annak a hó, a sár, Akit az anyja csókja vár. Fönn ezüst húr a vezeték, Viszi híremet messze szét Fehér papíron távirat, Betűzi: — Jön már a fiad — ! Kottái élő verebek Kottázzák ki a nevemet Két oldalt hosszú jegenyék, Rajtuk a holdnak szeme ég, Mint égből cseppent jégc­sapok, Felismernek, hogy én vagyok. Tudják, hogy merre, mért megyek, És mint a gyertyák fénylenek. Égő gyertyák közt fut a „szán", Csillag ragyog az utasán. A híd mint fényes, nagy bogár, Hogy hátán megyek, megcsodál. Alatta ezüst gyík szalad, Falunk patakja, Bán patak. Anyjához siet, hol a hó Alatt pihen a hű Sajó. A hídon túl már int Gömör. Mint szép leány, úgy könyököl Kék ablakán a Felvidék, Nékem mutatja fel szívét. Hiába hívsz most szép leány, Borsodban anyám vár reám. Kigyúl az ég és meghasad, Most öntik Ózdon a vasat. A hegytetőkről üzenet: A Bükk gyújt örömtüzeket. Fényét szívemre tűzi át, így várja vissza hű fiát. A hegy karján, mint kisgyerek, Falum megismer, integet. Pólyája puha, friss, fehér, A nénje húzta rá, a tél. Ő is tisztába öltözött, Mert tudták mind, hogy én Kristály szikráz a hegyeken, Csillámmal szórták be nekem A háztetőket angyalok, De én csak tovább szaladok .. Látszik a kapunk ide már, Mögötte anyám szeme vár, Minden gyémántnál ékesebb. Minden csillagnál fényesebb, A menny sincs soha oly közel. Mikor­ az anyám átölel. Vác, 1954. BOLYA PÉTER Egyméteres korában T. kedvenc szó­rakozásai közé tartozott, ha megrugdal­hatta az udvarukon sétáló kakast. Többféle módszere volt. Az egyik: óva­tosan, szinte oda sem figyelve becserkész­te a gyanútlan szemétdomb-királyt, az­tán hirtelent mögé ugrott, és alaposan fe­néken billentette. Máskor kukoricát mor­zsolt az udvar földjére, s utána türelme­sen várta, hogy odasétáljon a kakas is, végigvonuljon a tyúkok, jércék között, meghajtsa uralkodói nyakát a kukoricáért — akkor aztán meglendült T. meztelen lábacskája, a kakas rövid, kényszerű re­pülés után sértődötten lépdelt vissza meg­szokott sétányára. ... Időközben felnőtt, a kötelező sza­bályok szerint. Tanult, vizsgázott, né­hányszor szerelmes is lett, aztán munkába állt egy tízemeletes épületben. Szorgal­mas előadó és a törvények barátja lett belőle. Alapelvének tartotta, hogy soha nem vitázik a pincérekkel, és nem felesel a rendőrnek. (1964) Egyik nap — talán nyár volt, mert T. hónalja izzadt a fehér ing alatt — üzene­tet kapott: a főnöke hivatja. A főnök? T. ijedten i­gazította meg a nyakkendőjét. Még soha nem hívatta a főnöke. „Mi baj lehet? Elkövettem ta­lán valamit?“ A főnöki ajtó előtt még egyszer megiga­zította a nyakkendőjét, aztán kopogott: — Tessék — hallatszott bentről a főnök kemény, magabízó hangja. T. benyitott, belépett, már az ajtó be­­csukása közben meghajolt, gyorsan és halkan köszönt. — Foglaljon helyet, kérem — a főnök a fotelre mutatott az asztala előitt. T. le­rogyott a fotelba, a főnök viszont felállt, az ablakhoz ment, és szánakozóan nézett ki a függöny­­ mellett, mintha T. helyében vetne egy utolsó pillantást a nyári utcára. — Azért kérettem ide önt — kezdte a főnök —, mert meg kell beszélnünk egy lényeges kérdést önnel kapcsolatban. Beszéd közben eljött az ablaktól, és T. előtt kezdett fel-alá sétálni. T. szolgálat­­kész fejmozgással figyelte. Látta, hogy a főnök hátul, a derekán kulcsolja össze a kezeit, egyik markával a másik keze fe­jét fogta át, és szaporán billegtette a ki­álló ujjakat. — Ugyanis bejelentés érkezett... T. megrezzent. Bejelentés? Kitől? Mi­ért? Ki becsüli őt annyira, hogy valami­féle bejelentésre érdemesítse? — Ezzel kapcsolatban felhívom a figyel­mét ... A főnök most valamivel szaporábban lép­kedett T. előtt, s közben a szőnyeget néz­te, a minták útjait. T. kiegyenesedett. „Nem igaz. Hazugság, akárki mondta“. — Amennyiben ezt nem venné figyelem­be ... T. szólni akart, de a főnök egy pillanat­ra sem állt meg a beszédben, járkálásban. — Tehát még egyszer kérem, hogy ne kényszerítsen engem olyan intézkedésekre, amelyek... T. már csak a szemével követte a főnök járását. Elengedte a fotel karfáját, meg­lazult a válla. „Mondhatod — gondolta magában. — Nem igaz, rágalom az egész, de azért csak mondd. Hiszen ezért vagy itt, itt ebben a bútorszagú szobában“. — Higgye el, nem szívesen tenném meg, de... T. csodálkozik. Milyen furcsán tartja magát a főnök ... Előrehajol, de a mell­kasát és a fenekét kinyomja. A fejét most fenségesen magasra emeli, a lábai mint­ha merevebben lépegetnének ... — Ugyanakkor arra is szeretném fel­szólítani ... A főnök szemére szőrtelen szemhéj hú­zódik. Piros taraja, sárgás csőre nő. A nyakán fekete piheszőrök fényesednek. — És amennyiben ez megismétlődik ... Piros, zöld, fekete tollakból áll a törzse, combja. Fenekéből kunkori farktoll e­­melkedik elő. A bögye földgolyónyi. Tér­de alatt pikkelyes bőr kezdődik, egyik lábujja hátra, a másik három előre mu­tat, amint, fenséges léptekkel sétál T. e­­lőtt. — A jövőben tehát olyan intézkedése­ket kellene tennem, amelyek... Intézkedéseket ? T. felugrik. A főnök éppen háttal áll neki, a sétája egyik szél­ső pontján. Most T. lába meglendül, fe­néken találja a kakast, meleg pihék é­­rik csupasz lába fejét, és a főnök hasra esik a szoba Padlóján. ... T. jókedvűen néz a­­rikkantva me­nekülő kakas után, aztán boldog vágtá­ban indul a holtág felé. Félmeztelen, csak egy tenyérnyi gatyát visel. Ma piócákra akar vadászni a vízparti kövek között. A FŐNÖK Májusi áhítat ANYÁK NAPJÁRA A szemben levő udvaron teljes pompájában virágzik egy hatalmas magnó­lia. Átjárja szívemet az öröm. Emberi kéz által tönkretett, megcsúfolt életün­kön győz a Te szépnek teremtett világod. Istenem. Most sem cáfolja meg ön­magát a virágzásnak indult május. Ha késik is, de most is győz. A Nap felé tartja kibontakozni akaró életét — mint az édesanyák, akiket köszönt most né­pünk. Valahányszor vihar, vagy tönkretenné reménységét, a Nap felé fordítja szí­vét. A mindenen­ áthatoló Világosság felé, Jézus felé. Az anyák a reménységet a legzordabb időben sem adják fel, hiszik, hogy egyszer meleg lesz, s virág borítja el életünket. Az anyák győzni tudnak, mert győzelmük forrása a leg­szebb érzés: a szeretet. Az anyák vállalni tudnak, mert erősek. Az erőt az Élet Urától kérik, s aki kéri, annak adatik. Az anyák sírni tudnak, de köny­­nyeikből megbocsátás vize árad. Az anyák imádkozni tudnak, ha kell esdekel­­ni az Atya előtt gyermekeikért, és hálát adnak a meghallgatásért. Az anyák áldozni tudnak, s áldozatukból csodálat fakad a gyermekszívekben. Az anyák akkor is bízni tudnak, ha valami elromlott életünkben. Isten kiigazító izgalma közel jön, s amit még ők sem, a csodálat szép asszonyai sem tudnak elrendezni, azt Isten elrendezi. Az anyák Istennek áldott cserépedényei. Szeressük nagyon őket, őrizzük emléküket. A magnólia a Király utca májusi dísze. A májnsi anyák napja a sötét Vi­lág utcáinak dísze. De jó vagy, Atyánk, hogy őket adtad nekünk, bírj rá minket utat törni a világban sok Édesanyához, hogy tudjuk ünnepelni szeretetüket, bennünket át­ölelő, ránk vigyázó életüket. Kérünk, segíts meg minket, hogy ne csak jó anyák­nak érezzük magunkat, hanem valóban olyanok legyünk, amilyeneknek Te kí­vánsz minket. Ha mégis néha meg-megkeserednénk, légy velünk Atyánk, taníts minket tovább is a Világosság Urára nézni, egész szívvel Jézust követni. Ámen. CSIHA EMESE MAI MELLÉKLETÜNK TARTALMÁBÓL: • BEKE GYÖRGY: Feladott sziget • KIRÁLYHEGYI PÁL: Örök titok • CZEGŐ ZOLTÁN: Történelmi génjeink • LIGETI L. ZOLTÁN: Diák aranyköpések • CSOMAFÁY FERENC: a tánc világnapja — fotóriport• MÜLLER DEZSŐ: Zsoltár • MIRCEA DINESCU: Kibérelt nap • DANIEL BELL: Bűnök által a megvál­táshoz • ANNE CANEDEO: UFO-k • ROBERT E. SAMUELSON: örök érvényű törvények alkotója • KALMÁR ZOLTÁN: Zagyva­­ságok • Érdekességek • Könyvposta • Keresztrejtvény • Az egyházak hivatása a nemzetiségek és vallások közötti ellentétek feloldása terén A nemzetiségi megbékélés szolgálatában A Ceausescu-diktatúra bukása, az 1989- es országos változások lehetővé tették a romániai egyházi, vallási élet megújulá­sát, ugyanakkor megnyitották az utat az egyházak közötti kapcsolatok felülvizs­gálása és új alapokra helyezése előtt. Másfelől, a diktatúra „babiloni fogsá­gát“ követő válságos helyzet, valamint az ezzel járó súlyos társadalmi problémák és feszültségek szükségessé tették egyhá­zaink fokozott részvételét és hatékony szol­gálatát az ország újjáépítése és a társa­dalmi megbékélés előmozdítása terén. Kisebbségi szempontból és kelet-közép­­európai összefüggésben tekintve, külö­nösképpen nyomasztóan hatottak és gyors cselekvésre késztettek a kommunizmus bu­kása nyomán felszínre került és egyre jobban kiéleződő etnikum­közi ellentétek. A felsorolt körülmények és meggondo­lások indították arra már 1990 májusában egyházunkat, majd utóbb a Romániai Ma­gyar Keresztyén Egyházak Elöljáróinak Állandó Értekezletét, hogy kezdeményez­zék egy országos ökumenikus értekezlet megrendezését az összes, törvény által elismert romániai felekezet részvételével. Menet közben bátorítást nyújtott e terv megvalósításához az Európai Egyházak Konferenciája és az Egyházak Világtaná­csa által létrehívott, 1990 novemberében Újvidéken (Novi Sad) megrendezett azon magyar—román felekezetközi konferen­cia, mely a nemzeti-felekezeti megbéké­lést volt hivatott elősegíteni. Istennek hála, három év minden nehéz­ségét és tehetetlenségét leküzdve, ma vég­re a kolozsvári Protestáns Teológiai Inté­zet dísztermében találkozhat hazánk egy­házainak és felekezeteinek többsége. Egyházunk képviseletében szeretettel és tisztelettel köszöntöm valamennyi jelen­lévő egyház képviselőit — annak remé­nyében, hogy sikerülni fog újból megho­nosítanunk azt az egykor létezett feleke­­zeti megértést és „erkölcsi klímát“, mely­ről Kolozsvár nemrégen kinevezett ort­dox érseke emlékezett meg a Románia li­­bera hasábjain (R.I. 1993. II. 6—7­). Bartolomeu őszentsége idézett interjú­jában ugyanakkor kiköti, hogy a tényleges párbeszédhez szükséges minimális bizalom és a kölcsönös nyitás mellett elenged­­étlenül fontos, hogy­­ha bárki is beszél­ Elhangzott az országos felekezetközi értekezleten, Kolozsvár, 1993. április 1­2. ne­vele, „nem szabad elfelejtenie (és fi­gyelembe kellett volna vennie), hogy egy ortodox egyházi emberrel van dolga. Vagyis nem szabad figyelmen kívül hagy­nunk az identitásokat. Ez rendkívül fon­tos! Mindenki ragaszkodjék öntanossá­­gához, a pártbeszédben részt vevő partner viszont tartsa tiszteletben azt. Az identitás kölcsönös tisztelete szükséges!“ (kiemelések tőlem — T. L.) — mondja Kolozsvár or­todox érseke. Noha az állásfoglalás ortodox-görög kato­likus vonatkozásban hangzott el — azzal mi, keresztyén magyar hívők és egyházak is csak egyetérthetünk. Meg vagyok győ­ződve, hogy kétszeres — etnikai és vallá­si — kisebbségi helyzetünk és az ebből fakadó sajátos problémák csakis identi­tásunk elvi és gyakorlati tiszteletben tar­­tása révén oldhatók meg. Ugyanez vonat­kozik más kisebbségi egyházakra is (pl. szerb, ortodox, zsidó, örmény, muzulmán felekezetek). Ebből a szempontból va­lamennyien a görög katolikus testvéreink­kel egyetemben — a többségi román or­­todox egyház fokozott megértésére és tá­mogatására számítunk. Mutatis mutandis, szintén érvényesnek érezzük magunkra nézve azt, amit ő­­szentsége Vasile Hossu nagyváradi görög katolikus püspök így fejezett ki egyik nyi­latkozatában : „... arra a következtetésre jutottunk, hogy a román népnek egy öku­menikus Egyházra van szüksége. Mind­annyian románok vagyunk, és hazafisá­­gunkat maga a történelem igazolja. Há­rom évszázad van mögöttünk, melyek a Supplex-et, az Erdélyi Iskolát és a Me­morandumot hozták, s melyeknek részesei voltunk“ (kiemelések tőlem — T. L.). (Cri­­șana, 2 martie 1993.). Hossu püspökkel együtt valamennyi itt megjelent egyház és nemzeti közösség el­mondhatja, hogy történelme évszázadokat ölel fel ezen a földön. Gondoljunk — pél­dának okáért — a 750 éves erdélyi szász keresztyénségre, vagy az ősi gyulafehérvári római katolikus püspökségre, a 450 éves magyar reformációra, vagy a protestán erdélyi fejedelmekre. Épp az idén ünnepeljük annak a tordai vallásbékének a 425. évfordulóját, mely a világon először hirdetett — a szó újkori értelmében — vallásszabadságot, s mely­nek áldásos hatása kiterjedt Erdély ösz­­szes felekezeteire, az ortodox románság­ra és eszmei forrásává vált a mindmáig érzékelhető erdélyi toleranciának. Nos, akárcsak az ortodox és görög kato­likus románok, mi valamennyien saját identitásunk valós értékeivel jövünk a múltból — és ezeket készek vagyunk le­tenni Országos Ökumenikus Egyházkö­zösségünk oltárának Másfelől viszont nem engedhetjük meg, hogy ezen féltve őrzött kincseinket „földi hatalmasságok“, totalitárius diktatúrák, a monolitikus etnokrácia és a szélsőséges soviniszta kizárólagosság sötét erői eloroz­zák tőlünk. A romániai egyházak közösségében hat­hatós támaszt keresünk a fogyatkozó, pusztuló egyház- és népközösségek — köz­tük a romániai magyarság és egyházai — számára. Mi, romániai magyar keresztyének het­ven év óta egyre gyengülünk, fogyunk. A mesterséges asszimiláció és a kényszerű kivándorlás apasztja sorainkat A feudál­­kapitalista, később a fasiszta, majd a kommunista rezsimek nem kedveztek ne­künk. Érdemi változás az utóbbi években sem következett be helyzetünkben. Dúl a soviniszta uszítás ellenünk a szélsőséges politikai pártok részéről, a mé­diákban és a parlamentben. Az Iliescu­­rezsim ma is azt a Ceausescu-féle dema­­gógiát hangoztatja bel- és külföldön egy­aránt, hogy: „a nemzetiségi kérdés meg van oldva“, s hogy „Romániában messze jobb a kisebbségek helyzete, mint Eu­rópa legtöbb országában“. Ez nem igaz. Nem szeretnénk a kipusztulófélben lévő német — szász és sváb, evangélikus és katolikus — keresztyének, vagy a kiván­dorlás utolsó stádiumába lépett Mózes­­hitű zsidók sorsára jutni. Bezárt vagy om­ladozó templomaink, elnémult harangjaink nem dicsérik az Istent. A moldvai csán­gók módjára sem akarunk járni — nem akarjuk elfelejteni imádságainkat, anya­nyelvünket. A nemzeti kisebbségek jelen lévő kép­viselőinek bizonyára még sok mondani­valójuk akad: egyházról, iskoláról, kultu­rális helyzetükről, anyanyelvük elsorva­dásáról, intézményeik hiányáról, etnikai jogaik megrövidítéséről, szórványállapo­tuk megannyi kínzó gondjairól. Kinek is mondhatnák inkább mindezt, mint román keresztyén testvéreinknek, akik az ország némely részén, a múltban maguk is hasonló elnyomást és sérelmeket szenvedtek, s hozzánk hasonlóan küzdöt­tek emberi és közösségi jogaikért, nemzeti és társadalmi felemelkedésükért? Ma a temesvári forradalmi összefogás és társadalomformáló tolerancia és öku­­menizmus szellemében fordulok testvér-, egyházainkhoz és tisztelt képviselőikhez. Abban a szellemben és azzal a lelkülettel, mely múlt év szeptemberében, a temes­vári templomban tartott ökumenikus is­tentisztelet ezernyi résztvevőjét és ne­­­­mes lelkű szónokait jellemezte (1992. szep­tember 7.). Dr. Nicolae Corneanu bánsági mitropo­lita ezeket mondotta: „Sokan összegyűltünk itt ... nem azért, hogy egymás mellett álljunk..hanem azért, hogy együtt legyünk református testvéreinkkel (.. .) nem pusztán szoli­daritásról van szó, még csak nem is öku­­menizmusról, mely szó igaz jelentésével oly gyakran visszaélnek. Azért jöttünk, hogy kifejezzük, kifejezzem azonossági tudatunkat... Úgy, ahogy 1989 decembe­rében, itt Temesvárott, csakúgy, mint az egész országban, — egy akkor használatos jelmondattal élve — egyként éreztünk, felekezeti, nemzetiségi, etnikai, meggyő­ződésbeli különbözőségeink­ ellenére, most is egy családot alkotunk, egy olyan csa­ládot, melynek minden tagja hordozza egy majd 45 évig tartó elnyomó rendszer súlyát. Érezzük tehát egynek magunkat most is, csakúgy, mint ahogyan egyek voltunk azokon az emlékezetes decemberi napokon, amikor az e hazában élők szinte egyöntetű akaratából a kommunista dik­tatúra összeomlott, amikor is azt éreztük, hogy semmi sem választ el egymástól bennünket. Ma is azonosságunk ugyanazon tudata telt el.­Sebastian Kräuter temesvári római ka­tolikus püspök beszédét Nicolae Theo­­dorescu görög katolikus vikárius bizony­ságtétele követte: „... Isten iránti szeretetünk, sokkal inkább mint Istentől való félelmünk tart össze bennünket... ahogyan Corneanu­ mitropolita mondotta, nem azért, hogy csupán egymás mellett álljunk, hanem hogy igazából együtt legyünk, ha lehet, Krisztus megtestesült közösségében; hogy együtt legyünk Temesvár szellemében, az egység ugyanazon szellemében, mely ké­pes újra felébreszteni e nép lelkiismere­tét...; hogy kérje, hangos szóval kérje Istent, hogy tegyen igazságot, hogy se­gítsen megtalálni a keresztény evangé­liumi utat, Európa civilizált országainak útját.“ A Bega-parti Baptista Gyülekezet lel­kipásztora, Petre Dugulescu parlamenti képviselő így folytatta: ... Ha akkor (1989. december 17-e va­sárnapján) — egymás mellett voltunk." most, ... a bánáti Mitropolita őszentsége szavaival állíthatom, hogy együtt vagyunk. TŐKÉS LÁSZLÓ püspök (Folytatása a c. oldalon)

Next