Romániai Magyar Szó, 1996. június (8. évfolyam, 2025-2054. szám)

1996-06-01 / 2025-2026. szám

31 Az élet fájának egyik kiálló ágán üldögélt, félig meddig lehorgasztott fejjel, zsömle vállait nyakába húzta, pufók arcába zárt szemeivel pásztázta a terepet, mint aki ráérősen keres valamit, mondjuk egy fűszálak közé bújt labdát, egy pillangót vagy akármit, amivel kikezdhető egy unalmas perce a napfelkeltének. A kert kidüllesztett hassal feküdt alatta, és így egy labda bármerre elgurulhat. Helyezkedett jobbra-balra, a vastag, öreg ág kérgének egyegy korhadt darabkája beleakadt nadrágjába, törte vagy szurkálta, mikor mihez volt kedve. A harmatcseppek úgy szikkadtak a kísérletező rügyeken előbb kifli alakúvá, majd semmivé, hogy érezte, elcsordul a nyála, körbenyalogatta szája szélét, csücsörített s fintorgott egy párat a napba. A legyek még ott gubbaszkodtak bénán a kerek világ fölött, méregették a tétova időt, az ágak irkafirkáit, kitüremlett bogait, álmos különbségeket nyújtózkodó éjszakák és hempergő reggelek között. A hangyák egyenes útvonalat rajzoltak a combja mellett, a kürtszerű járatokon át, szaggatott csíkokban haladtak valamerre gyors céltudatossággal, az első, valahol a vonal végén már rátalálhatott a pöttyent ég darabkára. Mutatóujjával elvágta a menetelő vörös utat, de a hangyák meg sem hőköltek, föl- és lemászkáltak az ujjon, megbűvölten rohangáltak a főmufti után. Az igyekvők egy része beleragadt a mézgába, úgyhogy söprögetni kezdte gyorsan a megmaradtakat s a megriadt hangyák kérgén futottak szanaszét. Mintha meghátrált volna az önmutogató reggel a szomjas gyerekszemek előtt, mintha okítaná pontos ébredésre, természet lázadó rendjére, a megleshetőség türelmére a kíváncsi betolakodót, aki egyensúlyozó mozdulatokkal fészkelődött az ágon, megoldotta cipóin a fűzőt és lerúgta mindkettőt, az egyik elpörgött a tujabokorig, a másik ott maradt a fa alatt, a fűben. Óvatosan átfonta karjaival az ágat, hogy apró körmei mélyen belefúródhassanak a kéreg alá, szálkásan, keményen, két talpa gyengéden simult a törzsre, izmai megfeszültek, majd lassan elernyedtek a bizsergető megcsontosodástól, s miközben a nyers fa illata besurrant az orrán, hajának pihés fürtjei közt kipattantak a fehér virágok. A háza ajtaja résnyire nyílt, kíváncsi szemek fürkésztek kifelé a tavaszba kicsit elkeseredetten, hogy lekésték a csodát, kicsit izgatottan, készülvén a következőre. KELEMEN G. IZABELLA m at&ilí-íet 21. szám, 1996. június 1-2. CSOÓRI SÁNDOR Forgácsok a földön A kórház folyosója tele van járó beteggel. A Fény utcai piac vásárlóval. A közelünkben megnyílt élelmiszerüzlet fémkosaras vevővel. Az uszoda jóval néptelenebb, de még ott is akad egy férfi vagy egy nő, aki egyoldalú ’’televízióismeretségünkre’ hivatkozva aggodalmas arccal megszólít: áruljam el neki, mi lesz velünk? Mi lesz ezzel az időről időre kifosztott, szerencsétlen országgal? Ezerszáz esztendőt emlegetnek, és ezerszáz esztendő után roppanunk meg? Vagy még tovább csúszunk lefelé a lejtőn? Le a pincébe, a jégverembe, a sírba? És a megélhetés csak az egyik roppantónk, sajnos tömegével sorolhatná a többit az ember. Nézze meg valaki Budapestet, szomorú rémálmot láthat szinte minden zugában. Ahogy Velence vízre és cölöpökre épült, Budapest lassan a szemétre, a piszokra épül. Előadások már nemcsak a Vígszínházban vagy a Nemzetiben zajlanak, hanem az utcákon is. Eldobott újságoldalakkal balettezik a szél a Nagykörúton. És hát itt vannak az erdélyi meg szerbiai magyarok! Trianon nem zúzta őket össze annyira, mint ezek a mostani demokráciák. Trianon csak csonkolt, de a tulajdon nagyobbik részét meghagyta az elszakított kisebbségeknek. A szocializmus később ezt a tulajdonügyet is megoldotta: vitte, vitte, ami vihető. A demokrácia sok helyen: jóváhagyott rablás. De ki beszél erről? Nem tudom, a nyugatiak akkor is így beszélnének az egyéni jogokról meg a közösségi jogokról, ha egyszerkétszer kihúzták volna alóluk a szentnek tartott tulajdont? Gondolom, ordítoznának, így viszont, mert nem történt meg velük, eszükbe sem jut, hogy másokkal megtörténhetett. Közben pedig ők a bírák! Mondja, mikor lesz egy olyan jó kiállású, jóeszű, gondolkodó politikusunk, aki ha bármi gond van, vigaszul nem az európai betagolódásunk jövőjét emlegeti? Mit válaszolhat az ember az ilyen lángolva és ropogva égő kérdésekre? Tudom, aki kérdez, csodát vár. Aki pedig csodát vár, annak hatalmas leltár van a fejében mindarról, ami hiányzik neki, s kéthárom közhelyes válasszal sehogy se lehet kielégíteni. De hol van még az a két-három hitegető mondat is? Sehol. A magam hitén, ha kell, elélek én halálomig, de hogyan vendégeljek meg kenyérrel és vízzel annyi rászorulót, amennyi reményt koldul tőlem naponta? Az elmúlt évtizedekben nagyjából tudtam, hol vannak ennek az országnak gondolati és erkölcsi erőtartalékai. Ott feszültek az irodalomban, a filmekben, a szerveződő, új mozgalmakban, az engedetlenség egészséges derűjében. Sőt, ha nem tűnik dicsekvésnek, bevallhatom, hogy itt éreztem azokat a hit- és erőtartalékokat magamban is. Mára ennek a régi bizonyságnak nyoma sincs bennem. Csalódtam? Igen, de ez máskor is megesett velem, és mégse ejtettem ki kezemből így a világot. Valamilyen gyors átalakító munkát maga a demokrácia végezhetett el az érzékelő és fölfogó szerveimben, amire egyáltalán nem készültem föl. A demokrácia ugyanis nem érzelmi alapozású, amelyhez úgy lehet ragaszkodni és alkalmazkodni, mint egy baráthoz, barátnőhöz, hazához, irodalmi vagy festészeti stílushoz. Sokkal inkább az értelemhez és az érdekekhez kötődik. Tizenöt- húsz évvel ezelőtt maga volt a hívó szó, az ígéret földje, a szeplőtlen végkifejlet, mert akkor még csak eszményként lebegett előttünk. Ma azonban mindennapi életközegünk: reménység és bumfordiság együtt, elszegényedés, rablás, kétségbeesés, parlamenti Anna-bál, kevés nővel, néha hősies kirohanások a rohamzó gondok közé, néha vidámparki Don-kanyar. Egyszóval még sok minden más, ami legkevésbé se hasonlít a mi eszményeinkre. Nagyjából jól látjuk a demokrácia kínos megtestesüléseit, de valahogy tehetetlenek vagyunk a torzulásai ellen. Alakulni és alakítani egyszerre még a művészetben is nagyon nehéz, hát még a politikában, ahol a sikereknek, a látszatoknak már-már történelmet formáló szerepük is lehet. A különös bénaságot magamban is érzem. Most kezd megvilágosodni bennem, hogy a demokrácia elfogadásával én nem csak egy ígéretes eszmét nem csak egy magasabb rendű társadalmi formát fogadtam el becsületszóra, de vele párhuzamosan elfogadtam belső indulataim önkéntes korlátozását is. A lábhoz tett fegyver hosszabb időre megtervezett csöndjét. A türelem katekizmusát. A Kádár-rendszerben néha bizony fejjel mentem a falnak, hangoskodtam, megszegtem a törvényt, megbocsáthatatlanul kinevettem néhány kisistent, máskor pedig tudatosan büntettettem meg magamat, hogy elítélőim lelkiismerete ne lehessen felhőtlen soha. Fölismertem, hogy az embernek mindenekelőtt saját magát kell megteremtenie a hatalmon lévőkkel szemben, mert az önálló viselkedés és minden vakmerő gesztus fölér egy utcai tüntetéssel. Ma ennek a rugalmas, küzdő függetlenségnek csak az emléke maradt meg az idegeimben. Legtisztességesebb, ha kijelentem: engem az első körben kiütött a „demokrácia”. Pimaszul hangos volt és felelőtlen. Nem csak kacsacsőrök csattogtak mindenfelé mámorosan, hanem undok krokodil-szájakból is ömlött a mocsár monológja. Az újságok, a rádiók, a tévék szinte minden ilyen monológnak teret adtak. Liberális demokrácia? Inkább a megromlott szabadság idénye. A bravúros rombolásé: menjen csak legtöbb tegnapi érték tönkre, sározódjék be minél jobban, hisz ami összekoszolódik, elveszíti erejét és könnyen legyőzhető. Ma már világos, hogy ez a logika csak módszereiben különbözik a cenzúra politikai logikájától, végső céljában nem. És mintha sikeresebb is volna nála! Az előző rendszerben működő cenzúra ellen ugyanis elég hatásosan megtanultunk védekezni és küzdeni, a naponta rohamozó szabadosság ellen azonban nem. A cenzúra általában megkeményítette a nyelvet, fölszikráztatta a mondatokat, a nálunk elterjedt „liberális üdeség és nagyvonalúság” viszont föloldotta és meglágyította. Olyan légkört teremtett a társadalomban, hogy mindenről tudhatunk, sőt illik tudnunk, de az igazi elmélyülés már nem olyan lényeges. Hiába írtuk föl magunknak a figyelmeztető gondolatot: ha minden szabad, akkor semminek nincs többé jelentősége, mégse tudunk e gondolat szerint élni. Ahogy személyiségek nem tudnak igazán kiválasztódni világunkban, nem tudnak meghatározó gondolatok sem. Lehet, hogy az első kábulat, az első dermedtség után ugyanúgy meg kell tanulnunk lassan falhoz állítani a demokráciát és meggyötörni, ahogy megtettük ezt az előző rendszerrel? A reformszocializmus mintájára napirendre kell tűznünk a reformdemokráciát is, mint közbeiktatandó élethelyzetet, hiszen a mi vaddemokráciánk legalább annyi bűnt cipel magával, mint amennyi bármelyik rossz rendszer emésztőszerveiben fertőz és gázosodik. Biztatásul annyit, hogy a Messiást nemcsak áhítatosan lehet várni, összeillesztett, gótikus kézfejjel, de lehet haragosan is. * Bármilyen finoman röpködnénk körül a témát, el kell ismernünk, hogy a tulajdonban több erő és mozgósíthatóbb hatalom van, mint a demokráciákban. Ha kevesebb volna, állandóan nyugtalanítaná, döfködné, borlasztaná, újra és újra kárt okozó aknákat robbantana alatta. De nem robbant. A demokrácia tehát nem csak egy kitűnő dramaturgiai és történelmi érzékkel megírt színmű, amelyben az emberi jogok és az emberi szabadság lobogóit húzzák föl minden eddiginél magasabbra, de egy hallgatólagos társadalmi charta is, amely nagyvonalúan kikerüli a jogok, az erkölcs, a tulajdon összeütközésének kényes pontjait. A négyévenként ismétlődő választással újra (Folytatása a b. oldalon) ON</> ás E odox N - Q.O. -® <0 •*z ■0 2» •St a> < « N -* OS'Ov› QoЯ 5 -Q< >» o JUHITUS BALOGH TAMÁS Történetek írókról Három szem keksz Márton László fekete bőrtáskájával kezében sétálgatott Szeged utcáin. Nem volt sok dolga, már nem kellett szakítania sem a hagyományos narratív logikával, a kauzalitás (okszerűség) és a valóságra vonatkoztathatóság epikus követelményeivel; írói világát, regényeinek belső rendjét már régen az esetlegesség, a központnélküliség és az önmegsemmisítő szerkezetek határozzák meg. Manapság nem is törte ilyesmin a fejét - most például sétált, mondom. Az egyetemről indult, megjárta mindhárom antikváriumot, aztán evett egy sajtos pogácsát és vonatra szállt, indult vissza Pestre. Azt azonban igen kevesen tudják, milyen kalandban volt része, amíg megtette ezt az utat. Megtámadták. Védekezni sem tudott, olyan hirtelen érte a dolog. Egy szakadt külsejű, loboncos hajú, mogorva nézésű, bűzlő leheletű öreg nénike toppant a fiatal író elé: - Pénzt vagy életet! - Életet. A néni rájött, a módszer befuccsolt. Taktikát váltott: - Kedves fiatalember, ön ugye egyetemista? Nem tudna pár forinttal kisegíteni? Márton László nem felelt, de nem is ment tovább. Még a fejét sem fordította el, egyenesen a támadót nézte. Egy összetört, jámbor, talán szebb napokat is látott öreg hölgy állt előtte, aki éppen aprópénzt kéregetett két antikvárium között egy járókelőtől. A nénike ismét megszólalt: - Kedves fiatalember, önön látszik, hogy jó ember.. Nem tudna pár forintot... Tudja, két napja nem ettem... Éhes vagyok. Más ilyenkor legyint egyet, megy tovább, mert tudja, úgyis piára vagy cigire kell a pénz. Vagy behúz egyet neki, hogy meri zavarni nyugalmát? Vagy azt feleli: én is éhes vagyok. Vagy egyszerűen azt: nincs pénzem, adnék szívesen, de tessék elhinni, éppen én is Szerző az 1995/96-os évad Faludy-díjasa. A Faludy György Alapítvány ötödik éve ítéli oda a szegedi József Attila Tudományegyetem legjobb szépíró hallgatójának kijáró díjat. Balogh Tamás írásai irodalomszociológiai vonatkozásai miatt is figyelmet érdemelnek, el vagyok adósodva, nincs egy vasam se, a hitelezők itt loholnak a nyakamban, tetszik látni őket, ott szaladnak, hú, már nagyon közel vannak, tetszik látni, ne tessék haragudni, igazán adnék, de nekem most rohannom kell... Márton László azonban nem ezt tette. - Ha így áll a helyzet és éhesnek tetszik lenni... - Igen, éhes vagyok. -... akkor... Itt Márton László a fekete bőrtáskájába nyúlt, a néni szeme felcsillant, aztán el is kerekedett, mihelyt meglátta az író kezében a zacskót. - ... tessék, itt van egy kis keksz, ezzel majd jól tetszik lakni. - Nekem nincs fogam, fiatalember. Nem tudom megrágni. - Dehogynem. Tetszik látni: „omlós keksz". Finom. A néni kezébe öntött három szemet. - De nem lehetne mégis húsz forintot? Egy kis tejrevalót adjon inkább. - Nagyon finom kis keksz ez. Tessék nézni, én is milyen jóízűen eszem - ő is bekapott egyet. - tessék elhinni, hogy finom. Jó átvágyat! Kezét csókolom. Antikvárium, sajtos pogácsa, vasútállomás. Vonat. Kecskemét után tört rá újra az éhség. A megoldás magát kínálta: kekszet kezdett ropogtatni. Meg is ette mindet, de ahhoz, hogy jóllakjon, hiányzott még három szem keksz. - Mitérő legyek? - kérdezte magában. S hogy figyelmét elterelje az éhségről, olvasni kezdett. A harmadik jel Esterházy Péter egyszer csak feltűnt a sarkon, ott volt. A Bródy utcából úgy kanyarodott ki, a Múzeum Étterem ajtajához ért. - Pártolni kell a fiatal irodalmat! - súgta oda az ajtónállónak. - Akár meg is kell ebédeltetni őket. A fiatal irodalmár csak ekkor vette őt észre. - Ha nem tévedek, ön E.P. - Ha nem tévedek, ön a nagy levélíró, így ismerkedtek meg személyesen. Verbálisan már druszok voltak pár hónapja, a postás jópárszor megfordult közöttük, és a telefonkagylóból is hallották egymás hangját. De személyesen találkozni! Az azért mégiscsak más... - gondolta a másik. Megismerni egy nagy, híres, ismert írót! Egy toposzt! Szerzőket megismerni valóban nincs minden rizikó nélkül. De ez nyilván az olvasóra is áll. Ezt E.P. írta neki. Nehéz és veszélyes találkozás előtt álltak tehát. - Talán menjünk be! - javasolta E.P., amikor már igazán semmit sem csináltak az utcán. Bementek. Leültek. A séf hozta az étlapot. (Ugyanaz a főúr hónapokkal később nem akarja majd beengedni a másikat, aki akkor nem íróval, hanem egy lánnyal kívánt volna ott ebédelni. Azt hitte, csak üdítőzni szeretnének, annak pedig nincs akkor ideje: ott ilyenkor urak, komoly emberek fogyasztják komoly társaságban komoly etkeiket.) E.P. valami kimondhatatlan nevű salátát kért, aztán segített a másiknak választani, mert az nem ismerte az ilyen úri étkek mibenlétét. És franciául sem tudott, a magyar nevet pedig csak később vette észre. - Nem tudom, mit válasszak... - Milyet szeretne? - Megkérhetném, hogy tegezzen? - Én tegezhetem. De nem szeretem a felemás viszonyokat: vagy te is tegezel, vagy önt is magázom. - Maradjunk a tegezésnél. Szervusz,Péter. - Szervusz. - Valami húsfélét kérnék... de ne legyen nehéz... És E.P. tanácsára hagyatkozva „Gombával töltött pulykámét! »Amerigo Tot« módra”. Lilahagyma-körítéssel. E.P. Kért még két ásványvizet, aztán elment pisilni. Ekkor jött rá vendég, hogy az író is ember. Mert aki pisil és írni is tud, az csak ember lehet. Ez az ember érettségizett volna piarista gimnáziumban, lenne matematikus, majd szabadfoglalkozású író. Széchenyi akadémiai tag, Aszú-, Füst-, Déry-, József Attila-, Örley-, Vilenicy,- és Krúdy-díjas és Soros-életműdíjas? Ő lenne az egyik jelentős tagja a hetvenes években indult írónemzedéknek? Ő folytatná a Nyugat-Újhold (Kosztolányi—Ottlik) vonalat? Az ő műveiben fedezhető fel a posztmodern próza számos sajátossága? Az idézet- és utalástechnika, az önreferencia, a metanyelvi kiszólások és a többiek? Igen, úgy látszik, ő az. Olyan, mint a fényképeken. E.P. visszatért. Megsózott egy szelet kenyeret, és amíg kínozták az ebédet, előételként jóízűen elfogyasztotta. Ekkor jött rá az ember, hogy az író is ugyanolyan ember. Mert aki kenyeret eszik és írni is tud, az csak ugyanolyan ember lehet. A hagymakövet égette a másik száját rendesen, de megette mind. Elvégre E.P.-től kapta. Megköszönte. Egészségére. - Olvastad már az iskolát? - kérdezte az író. - Nem. - Kötelező olvasmányként feladom. - Köszönöm. Az Astoriánál váltak el. E. P. kezében már ott volt a metrójegy. Az emberség harmadik fele. BALASIANDRÁS Szonett, te bűvölő, örökszűz forma, szívás, lökés, hullámzó rímfalak, hányszor faggattalak, kínoztalak kegyetlenül, titkod fölé hajolva, majd rád se legyintve elhagytalak, seregnyi költő süllyedő hajója, s hányszor tértem vissza, kérlelve, mondva, csak börtönödben lehetek szabad! Szótagjaidon rímig bukdácsolva, rácsuktam rácsodat a rémálmokra, sokszor megloptalak, megcsaltalak, • de ha idegen kézben, név alatt látom bájos, csalóka testedet, mindig féltékenyen felszisszenek! A la recherche du temps perdu Elegendő egy illat, egy íz, egy jel, s elindulsz az eltűnt idő nyomában, érzelmek forgatják fáradt szívedben, mit a lélek köréje font korábban, emlékezeted új életre lobban, nem láthatod, de a parázs feléled, titkos erőt érzel bágyadt karodban, elsápad minden, csak a képek élnek, s az áramló napok el nem moshatják, fényt lövellnek beléjük álmaid, szivárványuk egészen elvakít, feleded a földi lét összes harcát, ideált csiszolsz a merev szavakból, s megrezdül a megmaradt csepp aranykor. Elfolyt a fényes pillanat is, napod a tóba hullt, szép szőke hajad tovaszállt, áradó, színes dalodnak vége szakadt s keserűn, kifáradt szívvel vonulsz át, vissza a fák közé, mind távolabb a léha, sötét világ káprázatától, távolabb e lélekölő, hazug áradattól. Ott még, talán, egy néma kolostor a cellája mélyén megleled Istened, ott még remélhetsz percnyi álmot, percnyi nyugalmat, elégedetlen sóhajra ömlő balzsamos esteket, ott még remélhetsz egy kinyiló kaput, villámnyi izgalmat, de ott is már csak a húsnak, a hamvadó testnek... ---------------------------------------1---------------------------Fekete harkály (havasi pisztráng, méhser és vérmedve) A Kelemen-havasokba kellett felkapaszkodnom, hogy megismerkedjem a kányafői zöldharkály rokonával, a fekete harkállyal. De megérte. És megmondom őszintén, nem is a fekete harkályért mentem oda. Az csak amolyan szerencsés ráadás lett. De ennek története van. Az ötvenes években a kolozsváriak egyik kedvelt nyaralóhelye lett Kolibica, ez a Beszterceborgón túli, Pietrosz alatti csendes kis völgy, igazi erdőtisztás, pojána. Volt itt nyaralója az ARTA szakszervezetnek, a Bolyai Egyetem dolgozói gyermekeinek, de számomra A nagy élményt az erdészházikó nyújtotta, annak is kis hátsó szobája, amely egyenesen a patakra nyílt. Ennek tisztavízű medrében fogtam életem legszebb pisztrángjait, bár előtte Viktor barátommal megjártam már a Jára vizét, pecáztam Dregan patakában, fogtam pénzespért (titokban) az Iza partján. De azokon a helyeken KOVÁCS FERENC (Folytatása a b. oldalon)