Romániai Magyar Szó, 1998. április (10. évfolyam, 2668-2694. szám)

1998-04-01 / 2668. szám

Mindig csak kapni, sohasem adni Ez az önző, a telhetetlen, lelkiis­meretlen, jellemgyenge ember diag­nózisa. Sajnálatra méltó, szánalmat keltő beteges tulajdonság, mely nem csak környezetének, de saját magá­nak is ártalmára van, hiszen nem tud nyugodt, elégedett, kiegyensúlyozott lenni soha. A tárgyilagosság, a becsületesség számára ismeretlen fogalmak. Nem látja a saját szemé­ben a gerendát, de a máséban a szálkát állandóan piszkálja. Ezek a gondolatok év eleje óta mind gyakrabban kísértenek olvasva a hazai sajtót, hallgatva a rádiót és nézve a hazai televíziók adásait. Mintha más gondja, baja nem lenne országunknak, csak az, hogy ki legyen a hatalom birtokosa, ha úgy tetszik, „bitorlója", ki kapjon minél többet abból a húsosfazékból, melynek tartalma az évtizedek és utóbbi évek során annyira megcsap­pant, hogy már csak az alján lehet még valamit kotorászni. Mintha az országnak nem lenne négy évre választott kormánya, amely végre adni is szeretne valamit a becsületre, becsületességre, az igazságra, igazságosságra, a jó hírnév kiérdemlésére és a nép, az ország anyagi jólétének a bizto­sítására. De ez a kormány nem tud dol­gozni, mert a hatalomra áskálók, a hatalmi pozíciókból már kikerült egyének vagy érdektömörülések, tehát akik eddig csak mindig kaptak, de jóformán semmit sem adtak, főleg a demokrácia nyugati értelemben vett megvalósítására, lépten-nyo­­mon, nap mint nap, reggel, délben, este arra használják fel a mass media minden ágát, hogy a kormány munkáját kritizálják, lehetetlenné tegyék, jó szándékát és tenni akarását félremagyarázzák. Mintha az ellenzéknek csak az lenne a feladata, hogy az ország szekerének előrehaladását akadá­lyozza és visszahúzza, nem pedig az, hogy a jó utat mutatva maga is vesse neki a vállát és tolja előre, az ország és népe javának előrevitele érdekében. Hiszen elméletileg ezért választották őket a rájuk szavazók. Vagy ez sem így van? Ezek az „urak­” csak kapni szeret­nének hatalmat, jólétet, vagyont, pedig adhatnának a gyűlölet helyett legalább jóakaratot, igazságos hozzáállást. Mintha a mass media egyes irányítói, szervezői, vezetői arra törekednének, hogy világelsőséget nyerjenek a gyűlöletszításban. Olyan embereket szólaltatnak meg igen gyakran, akiknek becsület- és szégyenérzete elemi szinten mozog. Ezt lehet következtetni szavaik, tetteik hallatán, láttán. Lelkületüket a gonosz démonok szelleme uralja, és szókincsük a gyűlölet, hazugság, szítás, szégyentelenség, rágalom kifejezéseire korlátozódik. Teszik mindezt, úgymond, a nemzetféltés jogán. Egy jó hazafinak, legyen az bármely nemzet fia, természetes joga és kötelessége a hazáját, a népét félteni, védeni, harcolni érte. Ezt nem csak az ország és népének jelene, de jövője is megköveteli. De van egy mérce, az igazság, a becsület, a jólneveltség, a mél­tányosság, a türelmesség, a jóérzés mércéje, melyet az elvakultság, a gyűlölet, az önteltség, a nemzeti büszkeség vagy gőg sem léphet túl. Az önkritikátlan megnyilvánulás, a felelőtlen gyűlöletszítás, valótlansá­gokkal teli szólampufogtatás, más nép, nemzet gyalázása a III. évezred küszöbén már büntetlenül nem marad. Ezeket a már nevetséges, de káros magatartásformákat egyetlen becsületes, erkölcsi normákat tiszteletben tartó politikus sem vállalhatja anélkül, hogy nemzetközi, de még hazai higgadtan gondolkozó köröktől is bírálatot ne kellene elviselnie. Úgy látszott, és még ma is azt hisszük, hogy a sokat támadott kormány a becsületesség, tisztesség mezét öltötte magára és minden belülről, oldalról, alulról történő nyomás ellenére szeretne határozot­tan dolgozni minden becsületes honpolgár javára, az ország felemel­kedéséért. Ezért értékeli a nyugati politikai és gazdasági vonalvezetés. Csak ez fogja elősegíteni a jobb életet, európai integrálódást. Nagy áldozathozatalt vállalt ma­gára országunk lakosságának több­sége. Türelemmel viselte a 40 éves elnyomást, a 8 éves hitegetést és mégis az elégedetlenek türelmetlen táborát nem ők képezik, hanem azok, akik eddigi hatalmuk, uralmuk egy részét elvesztették, vagy veszélyben látják, akik uralmuk alatt szerzett vagyonukat féltik és akik már 8 éve uszításból, gyűlölet­szításból keresik nem is cipócska kenyerüket. A mindig csak kapui (jogosan vagy jogtalanul, csalás által) politikai vonalvezetések, manőverezések kora századvégre lejár. Hozzá kell szokniuk a demagóg szólampufogta­­tóknak ahhoz, hogy az igazságos­ság, méltányosság, békesség érde­kében „néha” még adniuk, engedniük is kell valamit vagy valamiben. dk Ágoston Albert A gyermekek az emberiség jövője. Ők egy nemzet, egy kultúra fennmaradásának biztosítói. Ez érvényes mind azokra a gyerekekre, akik rendezett családi körülmények között élnek, mind azokra is, akik csak fogalomként ismerik azt, hogy „család”. Vannak olyan emberek, akik próbálják felkarolni ezeket a gyerekeket, próbálják őket jó útra téríteni, és aztán megtartani őket a jó úton azért, hogy felnőve népüknek, nem­zetüknek, hazájuknak becsületes, dolgos polgárai legyenek. Az élesdi (Bihar megye) Kajántó Mária Református Gyermekott­honban függetlenül attól, hogy milyen vallásúak, olyan gyerekek találtak igazi otthonra, akikkel az élet nem volt éppen bőkezű. Közös nevezőjük az, hogy magyar gyere­kek, akiknek nem volt alkalmuk megtudni soha, milyen is és mit tud nyújtani egy gyereknek az igazi család. Mígnem, egy nap idekerül­vén, megtudhatták, hogy az élet más is lehet, mint amilyennek addig látták, lehet napos, gondtalan és örömökkel teljes. Legelőször, amikor ott jártam, meglepett, hogy milyen szép, gondozott és felszerelt ez az otthon. A gyerekek semmiben sem szenved­nek hiányt, pedig az otthon önellátó, az állam részéről nem kapnak egyáltalán semmilyen segítséget. Adományokból, külföldi segítségből és a Református Egyház támogatá­sából befolyt összegekből tartják fenn magukat. Meglepett a sok-sok játék, a sok plüssállatka, aminek a gyerekek nagyon örültek, és sokan még éjszaka is egy-egy ilyen plüss­­állattal aludtak. Ilyenkor nem látszott ki a pihedunyhák alól csak egy álmában mosolygó gyermek­buksi és egy szorosan hozzásimuló macifej. Utána többször jártam még ott, és mindig az a kellemes érzés mozga­tott meg ott-tartózkodásom alatt, hogy: lám-lám, így is lehet. De egy­szer, amikor kissé jobban körül­néztem, észrevettem valamit: nagyon kevés a könyv. Szerény számúak a kicsik, az óvodás korúak képeskönyvei éppúgy, mint az elemi iskolások meséskönyvei vagy a középiskolások regényei. Ennek nem szabad így lennie. Azonban abból a kevés pénzből nem futja mindenre, és mivel az otthon nemrég jött létre, vannak sokkal fontosabb és feltétlenül szükséges dolgok, amire azt a kis pénzt fordítani kell „Nyelvében él a nemzet”, a szép, választékos beszéd, a nemzeti ön­tudat és a műveltség titka az olva­sás. Ha visszagondolok az én gyer­mekkoromra, szinte minden korosz­tályomat végigkísérték a könyvek: először Nagytatár olvasott fel nekem a Kobak könyvéből, a Hetvenhét magyar népmeséből, utána magam olvastam, szinte habzsolva a meséket, kisregényeket, majd később a regényeket. Nem is tudnám elképzelni, milyen is lehet egy gyermekkor és egy iskoláskor meséskönyvek, regények nélkül... Biztos vagyok benne, hogy sze­gényebb lenne egy olyan élménnyel, ami később sohasem pótolható. Ki ne emlékezne a Két bors ök­­röcske. Minden napra egy mese vagy Nagyapó mesefája című mesésköny­vekre, később a Pál utcai fiúkra, A rejtelmes sziget­re, vagy a Jutka a nagyvilágban-ra, és arra, hogy milyen élményt jelentett szá­munkra, amikor először olvastuk őket? Vagy az Egri csillagok, A kőszívű ember fiai? Hogyan fognak ezek a gyermekek Jókai Mórról, Gárdonyi Gézáról, Móricz Zsigmond­­ról vagy irodalmunk más nagy alakjáról tanulni később, ha nem olvashatják műveiket? „Egy lángot adok, ápold, add tovább. Csillaggal álmodik az éjszaka.(...) És öröktűzzel álmodik a szívem. Egy lángot adok, ápold, add tovább És gondozd híven...” Ezt üzeni nekünk Reményük Sándor, a nagy erdélyi költő Örök­tűz című versében. Ez a láng az „Örök­tűz...” anyanyelvünk. Nemcsak „beszélni” kell, hanem megtanulni szépen, választékosan beszélni és meg­becsülni. Ezt a lángot nemcsak saját gyermekeinknek, hanem minden gyereknek tovább kell adni, meg kell tanítani őket, hogy amikor eljön az idő, ők is így adják tovább minden gyermeknek... Ezért szeretném, ha ez a pár sor felhívás, kinyújtott gyerekkéz lenne mindazok felé, akik ezt a pár sort olvassák és megértik a költő üzenetét. Ha van olyan mesés­, verses­könyved, amiből kinőttél, regény, amit elajándékozhatnál, vagy ha tudsz valakit, akinek ilyen van, gondolj arra, hogy vannak gyerekek, akiknek ezzel örömöt szerezhetsz... Ha csak egy kötet is, az is egy lépés előre, az is egy élmény. Ezek a gye­rekek szívesen elfogadják, megkö­szönik és nagyon hálásak lesznek érte... Én előre is megköszönöm, Olvasó, a figyelmedet, mind a magam, mind a gyerekek nevében. Cím: „Kajántó Mária” Refor­mátus Gyermekotthon. Igazgató: Göncziné dr. Sadler Annemarie - 3575 ALESD, str. Viilor nr. 30, jud. Bihor, telefon: 059/341 621, fax: 059/340 420. ANDRÁSSY ZSÓFIA B­ajokkal jár az élet, betegséggel s egyéb átkokkal. Ez történt velem is, ezért válaszolok késve nem Szász Jánosnak - az általa produkált szennyes lé visszaömlik rá az utolsó cseppig hanem az RMSZ-nek, korrektálmom kell a hamis információt, visszautasítanom a rágalmakat. A szekér rúdja avagy Kovács Albert válogatott hazugságai, hivalkodik Sz.J. az RMSZ március 4-i számában. Tényleg válogatott hazugságokról van szó, az övéiről (az első pont kivételével, ahol én tévedhettem, mivel nem vagyok sza­kember orvosi kérdésekben, az orvosok fizetéséről nem is beszélve). 1. Méliusz sohasem szenvedett hát­gerincsorvadásban. Nem volt szándé­komban szakkifejezést használni, a betegség mégiscsak kapcsolatban van a hátgerinc állapotával, derékfájdalomra gondoltam általában. 2. Domokos Géza sohasem volt ott a Romana téri barikádokon. Lehet, hogy K.A. ott volt, de azt hiszem, összeté­veszti önmagát vejével. Sz. J. csak azt tudhatja biztosan, hogy ő nem volt ott. Én meg tudom, hogy ott voltam, tudom, hogy mit láttam, mit csináltam, miről beszél­gettem D.G.-vel. Ezt meg is írhatom, ezt megírhatja D.G. is. Visszaemlékezései, ha jól emlékszem, december 22-én reggel kezdődnek, tehát a flashback módszerrel bármikor visszatérhet, ha kedve tartja, erre a mozzanatra. Ami engem illet, nem vagyok a vejem produktuma és ő sem az enyémé. Mindenesetre én mindenféle tekintetben már előtte jöttem a világra. 3. K.A. hetente többször halálra untatta Méliuszékat. Tényleg? Akkor is, mikor a Lancranjan-ügyről beszélgettünk vagy az újceausizmusról? Vagy Márairól, Dosztojevszkijről, Szilágyi Domokosról avagy Kovács András Ferencről? Sz. J. semmit, de semmit nem tud az én kap­csolataimról, mert Méliusz József - tudomásom szerint - az utóbbi években nem tartott fenn vele kapcsolatot. 4. Méliusz Annát mint írónőt lexikon­jaink nem tartják számon az egy Új Magyar Irodalmi Lexikon kivételével. Tévedés: a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon III. kötetének 541. oldalán M.A. szerepel. Itt is működik Sz.J. mai logikája: amit én nem ismerek, az nem is létezik. 5. K.A. sohasem volt tagja a Méliusz­­hagyaték rendezésének (valószínű, kuratóriumról, bizottságról van szó). Én ezt nem is állítottam, azt írtam, hogy jelöltek. 6. Az emlékbizottság tagjai... Én erről csak azt írtam, amiről tudok és nem vagyok lábas abban, amiről Sz.J. ír. Mindenesetre Beke (?) nevét én nem említettem. 7. Borcsa János visszautasította... Én ezt nem hoztam szóba, ezt Sz.J. állítja, amit B.J.-ról írtam - szemenszedett igaz­ság, és még írhatnék hússzor annyit róla. 8. K.A.-nak semmiféle erkölcsi joga nincs arra, hogy Méliusz József szellemi hagyatéka sáfárjaként tündököljön, ugyanis nem ismeri a Méliusz-művet, ő maga Dosztojevszkij és az orosz klasszikusok szakértője, és az avangárd­­ról nagyjából csak harangozni hallott. Ellenkezőleg, nagyon jól ismerem a Méliusz-művet. Bizonyítékom a Románia literará­ban 1984-ben közölt hermeneu­­tikai-poétikai-műelemzési szellemben fogamzott írói portré, mely bármelyik kritikustársam munkája mellett megállja helyét. Később még vagy négy-öt cikket közöltem Méliuszról. És írtam az avangárdról és posztavangárdról, Tristan Tzaráról, Jeszenyinről, Bulgakovról, Paszternákról és másokról. Nem tehetek róla, ha Sz.J. nem ismeri munkáimat. ‘ 9. Méliusz József válogatott verseit Sz.J. rendezte sajtó alá és utószavazta. Sz.J.-nek ez érdemét, Isten ments, sohasem sajátítottam ki, tehát nem vagyok bűnös. Szerintem jó, bár részben erősen vitatható munkát végzett, mivel zárójelbe tette M.J. korai költészetét és egy kies fejére állította a költői mű egészét. Kovács Sándor Iván és Lakatos István szerkesztette hatalmas antológia, a Hét évszázad magyar költői (Tevan Kiadó, 1996) például ebből a korai periódusból vesz fel költeményeket, természetesen elhanyagolva az érett kort. 10. Az egyszemélyes kávéház oldalait szintén Sz.J. rendezte sajtó alá... Váljék egészségére! De miért lennék én bűnös ebben a nemes vállalkozásban? Tud­tommal én nem mondtam írásban véleményt sem róla. Tovább következik a számozatlan ráadás. Méliusz Anna férje halála után engem nem tiltott ki lakásából, hanem Sz.J. jelenlétében azt mondta, hogy nincs szüksége háztartásbeli­ egészséggondozási segítségemre, de háza ajtaja bármikor nyitva van számomra s csak arra kér, jelentsem be látogatásom telefonon. A lakáscsere ügy (!?), a fajal akadémikussal fenntartott kapcsolataim­­ mind-mind fantazmagória, a beteg elme és a tudat­lanság ördögének tákolmányai. Sz.J.­­semmit sem tud rólam mint egye­temi tanárról, professzorról. Azt írja, hogy én előadótanár vagyok (ilyen „adatot” még szellőztetett az RMSZ). Előadótanár, azaz adjunktus, dr. 1969-1970 között voltam, aztán meg húsz évig docens funkcióban dolgoztam, 1990-től pedig professzorként folytatom. Van hol dolgoz­nom. Én nem üldöztetésemről beszélek, hanem tiltakozom a magyar nyelvű oktatás felszámolása miatt, jogaimat és jogainkat követelem, a Bolyai Farkas Líceum visszaállítását, a Bolyai Tudo­mányegyetem létrehozásáról szóló dekrétum újbóli életbeléptetését. Ezt tette Sz.J. is, én többször átvettem tőle a fona­lat, utóbbi cikkem, melyben a legcivilizál­tabban tényleg vitatkoztam vele, Barátok között címet viseli , a másik vitapart­nerem pedig H. Patapievici. Egy szó személyeskedés sincs benne. A Méliusz hagyatékáról szóló cikkemben Sz.J. nevét nem említem, mégis rettenetesen felizgult, úgy látszik, valójában egyáltalán nem volt unalmas számára. Az évek során Sz.J. az RMSZ-ben és A Hét-ben többször megírta az ellenkezőjét annak, amit most vetett papírra. Szekereink rúdjai nem akadhat­nak össze, párhuzamosan egy irányba haladunk, és amíg élünk, nem kellene panaszkodnunk... KOVÁCS ALBERT Szemenszedett hazugság (­­ C3 ■— ej 4* 'ü «S 44 Ed w W a P6 aaaa a A lig telt el egy év attól az 1996. novemberi naptól, amikor abban reménykedtünk, hogy végképp megszabadulunk a fél évszázados kommunista diktatúrától és a hétévi iliescui kriptokommunizmus minden formájától, hiszen a román társadalom nagy többsége a változásra­­ a rendszerváltásra szavazott. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a beígért változás csak álom maradt, mert amint látjuk, a választások következtében nem alakult ki egy olyan többség, amely egy saját kormány stabilitását biztosítja. De a legsúlyosabb hiba, hogy a parlamenti többség nem értette meg azt a legfontosabb köve­telményt, hogy a társadalomban radikális erkölcsi reformot kell végrehajtani, amely nélkül Romániában sem demokrácia, sem gazdasági reform nem lesz lehetséges. Ezért minden reformot elsődlegesen a kulcsfontosságú ERKÖLCSI REFORMnak kellett volna megelőznie, s ennek alapját a Temesvári Kiáltvány 8. pontja szellemében hozandó törvény képezze! A jelenlegi ha­talom urai, bizonyára győzelmi mámorukban, figyelmen kívül hagyták, hogy a változáshoz szükséges kormány­programot, amely a„ Demokratikus Konvenció „ROMÁNIÁVAL KÖTÖTT SZERZŐDÉS” irányelvein alapszik, „átmázolt” kommunista intézményrendszerrel és a diktatúrától örökölt „új embertípussal” megvalósítani nem lehet. Nem lehet piacgazdaságot, törvényt, igazságot, igazságszolgáltatást megvalósítani olyan emberekkel, akik egy életen át buzgón részt vettek ezen alapvető értékek lerombolásában, akik parancsokat kaptak és adtak, de fele­lősségérzetük soha nem volt! Érdekes módon ezt maga Traian Basescu, a Demokrata Párt alelnöke is „beismerte” (elszólta magát?!) a Cristian Tudor Popescu újságíróval folytatott tévé­beszélgetésében. Idézem: „Ennek a kormánynak mennie kell, mert nem lesz képes a reformokat megvalósítani, ugyanis a kommunista mentalitású struktúrák helyükön maradtak”. (Vajon ő és pártja milyen struktúrához tartozik, ha a „confiscatio in integrum” híve?). De amit mondott, az tény és való! Amikor országunk új rendjéhez, a reformhoz, a demokráciá­hoz, a jogállamisághoz színes-lélekkel kötődő embereket kellett volna besorolni politikai és gazdasági életünk minden területén, nemcsak hogy bársonyszékben maradtak, de előléptetésben is részesültek a volt párt hű katonái, akik mundért cseréltek, és ma ők a nemzeti vagyonból, gyanús pénzügyietekből meggazda­godott elvtárs­ urak! Ott pöffeszkednek soraikban a kétes egzisztenciájú üzletemberek, zugügyvédekből előrerukkolt politizáló kalandorok. A kommunista ideológia hordozói felvették a „haza iránti érzékenység” álarcát, és ajkukon szabadon törnek fel uszító, sovén, hamis politikai szólamok, mellébeszélések, ellentmondások. Közben cinikusan mindenkit lenéznek, mindent elsöpörnek, hogy nagyobb helyet biztosítsanak maguknak, és az „áruból” maguknak minél nagyobbat lecsípjenek. Ők együttesen országunk kórokozói. Ők azok, akik kártékonyságuk mérgével oltják be az egyre betegebb nemzet életét. Nemzetpusztítók, akik tegnap „vörös ideológiával", míg ma korrupciós meggazdago­dással sújtják az állampolgárokat és sodorják kilátástalanságba országunkat. Demagóg szólamokkal hirdetik, hogy a demokrácia és reformok hívei, de számukra ez csak időnyerést jelent piszkos ügyeik palástolására, amit „illetékes” intézményekben jól helyez­kedett „cinkos elvtársak” vigyázva, de nem önzetlenül, támo­gatnak... így az igazán értékes embereknek két lehetőségük ma­radt: vagy ezen okkult csoportok mellé szegődnek, vagy teljesen mellőzve lesznek! Ezért van az, hogy jelen pillanatban egyetlen intézményünknek sincs kellő erkölcsi tekintélye és ebből kifolyólag hatékonysága! Ezek után jogosan felvetődik a kérdés: hogyan lehetséges az, hogy akik a ceausescui, majd az iliescui rendszer fenntartói és lakásai voltak, most is vezető- és kulcspozíciókban vannak? Ho­gyan tudja szolgálni a demokráciát, aki éppen ellenkezőjét tette, vagyis a kommunista ideológián alapuló diktatúra hűséges kiszol­gálója volt? Miképp képes reformot megvalósítani egy olyan „káder”, aki az állami centralizmus és erőszakos kollektivizálás zászlóvivője volt? Milyen erkölcs uralkodik egy olyan polgár­­mesteri hivatalban, ahol egy volt politikai fogolynak azt vetik a szemére, hogy „börtöntöltelék”? Milyen erkölcsi bizonyítvány illeti azt az igazságszolgáltatást,, amely 600 korrupciós ügyből csak hetet oldott meg, holott az Állami Számvevőszék megállapítása szerint 7000 milliárd lejjel károsították meg az államot? Milyen erkölcsi tartása lehet annak a magát „politikai osztálynak” nevező vezető rétegnek, amely szemrebbenés nélkül elnézte - sok esetben támogatta - a szélhámosságra és csalásra épült Caritast, amely 748 milliárd lej kárt okozott több mint 4 millió román állampolgárnak? Milyen keresztényi erkölcs vezérli azt az egyházat, amelyik ádáz harcot vív testvéregyházával, amelynek elrabolt javait bitorolja és templomaiban engesztelő miséket tart az ateista és templomromboló N. Ceaușescu lelki üdvösségéért? Milyen erkölcsi érzékenységgel bírnak azon szakszervezeti konföderációk vezetői, akik sztrájkokkal fenyegetik és ostromolják azt a kormányt, amelynek üres a kasszája éppen annak következtében, hogy a hozzájuk tartozó vállalatok és üzemek által nyolc év alatt felgyülemlett állammal szembeni adósságuk meghaladja a 10 000 milliárd lejt, s ez idő alatt sok száz milliárdos társadalombiztosítási hozzájárulást sem fizettek be? A politikai akarattal rendelkező vékony réteg nem volt képes gyakorlatba ültetni az ígért reformokat és megvalósítani a változást azért is, mert tevékenységét egy egoista, középszerű, rövidlátó „politizáló osztály” tagjai akadályozták. S mert az erkölcsi normákat a szemétkosárba dobták, nagy részük számára Románia csak az URNÁT jelenti! Az urnát követően folyik a harc a koncert, s így megszűnik az elv, a becsület, az adott szó, a szavahihetőség s végső fokon az ország és nép érdeke. A politizáló osztálynak nincs politikai kultúrája, de sajnos politikai nevelése is hiányos, amit az is bizonyít, hogy cselekményei következményeit nem képes felmérni, vagyis hiányzik a politikai szimatja. Erre a legjobb példa a koalícióban lévő, kifelé európai szociáldemokrata, befelé szocialista demokrácia színezetű Demokrata Párt vezetői által előidézett tragikomédia. Most mindenki számára világos, hogy az opportunista Sergiu Cunescu által a Szocialista Internacionáléba „beprotezsált” Petre Román­párt a valóságban a Nemzeti Megmentési Front származéka, amelyben a vezérelv a politikai klientúra és klikkszellem, valamint a személyi érdekű - sok esetben illegális­­ jövedelem és vagyon megtartása. Ezek a helyzetlovagló politizáló urak nem tanulták meg csak az egyismeretlenes egyenlet megoldását. Amikor két­vagy több ismeretlenes komplex politikai egyenlet előtt állanak, saját politikai tudatlanságukba botlanak, s ezzel súlyos károkat okoznak társadalmi életünkben, ami országunk tekintélyét is csorbítja. Ezért vagyunk ismét olyan dicséretünkre nem váló események tanúi, hogy „balkáni” jelzővel illetnek, és az a benyomásunk, hogy nem Romániában, hanem Albániában élünk. De egy albániai realitással és egy európai reménnyel őrültek házába lehet kerülni! A TV-1 adásában egy bukaresti pszichiáter aggodalmát fejezte ki a rohamosan növekvő ideg- és elmebe­tegek száma miatt. „Legtöbbjük az 1989-et követő események áldozatai - mondotta -, mert reménykedtek és reményük szét­­foszlott”. Igazat mondott, mert ahelyett, hogy megszabaduljunk a múlttól, sorozatosan olyan félelmetes dolgok történtek (történ­nek), amelyek a kommunista rendszerre emlékeztetnek, és a fokozódó erkölcsi válság ellenőrizhetetlen káoszba sodorhatja a román népet! EZT A HATALOMNAK SZEM ELŐTT KELL TAR­TANIA! Ezért sürgősen szemléletváltásra, radikális változásokra van szükség. Valós tény, hogy a totalitárius rendszer marad­ványai és a velük szövetségre lépett szélhámosok és opportu­nisták ellen csak kemény eszközökkel lehet harcolni. A nyolc év óta romló közállapotaink egyre világosabban mutatják, hogy a valódi rendszerváltást - bármilyen paradox - csak azokkal a módszerekkel lehet megvalósítani, amelyekkel a régi rendszert létrehozták, tehát­­ nem káderforgatást, hanem teljes ŐR­SÉGVÁLTÁSt kell csinálni! Ehhez megbízható, erkölcstiszta és erős karakterű emberekre van szükség! Másképp a változás esélyei meghiúsulnak, s ennek legeklatánsabb példája, hogy a NATO-ba való felvételünk, illetve az Európa felé vezető nagy lépésünk esélye elnapolódott. De vigyázzunk: mielőtt vissza­térnénk Európába, ideje volna viszatérni Romániába és, meg­valósítani legfőbb célkitűzésünket - A KOMMUNIZMUS ÁLTAL LEROMBOLT ÉRTÉKEK ÚJJÁSZÜLETÉSÉVEL ÉPÍTSÜK FEL A DEMOKRATIKUS ROMÁNIÁT! Ez a harmadik évezred Európájá­hoz való csatlakozásunk egyetlen garanciája! SIPOS JÁNOS, a „MEMORIA ALAPÍTVÁNY’ ügyvezető titkára Mindenekelőtt ERKÖLCSI REFORMOT # Létezik egy mérce is # Ha van kinőtt meséskönyved... # Elegendő elolvasni Gorkij vitáit Leninnel # Szekereink rúdjai nem akadhatnak össze # Nyolc év óta romló közállapotok # 1998. április 1. V­an annak vagy ötvennél is több éve, amikor először találkoztam Halász Annával. Szép fiatalasszony volt, de hát ő Vajnovszki Kázmért szerette akkor, és nagy búsultomban egy évre elvettem Ágnest feleségül, így kezdődött, akkor még nem volt Aranytollunk. De fiatalok voltunk és hittünk a szocializmus győzelmében. Elolvastam Halász Anna üzenetét évtársaihoz A Hétben. Mindennel egyetértek, csak azzal nem, ami hiányzik belőle. Bizony, rossz ügyet szolgáltunk, Anikó. Tudom, a mi világunk most önigazolókra és önmarcangolókra oszlik. De azért ne feledjük: nem Kukutyinból, hanem Abszurdisztánból jövünk. A bolsevik forradalom óriási történelmi tévedés volt. Mindenekelőtt a Leniné és a Trockijé, utóbbinak a szerepét Sztálin eltagadta, aztán magát Trockijt meg is ölette. Lenin át akarta ugorni a kapitalizmust Oroszországban, ami képtelenség. Persze, az már az orosz mizéria tartozéka, hogy a polgári forradalom egy kerge Kerenszkij kezébe került. Nem lehet úgy tenni, mintha von Koestler önéletrajzi könyvsorozata nem jelent volna meg. De elegendő elolvasni csak Gorkij akkori vitáit Leninnel, abból is megtudja az ember, hogy mibe került az orosz népnek a bolsevik forradalom. Itthon pedig? Importáru volt. A szovjet hadsereg szuronyain hozták be, még akkor is, ha a mi szívünk hajnalhasadósan a vörös zászló győzelméért dobogott. A többi törmelék. Hogy volt akkor is, aki kihegedülte magának az előnyöket, s hogy mások közben fát hasogattak? Hogy tehetségtelenek vezették a lapokat, akik magyarul se tudtak, sőt el akartak magyarul felejteni? Mindez önéletrajzi adalék. József Attila már 1936-ban azt írta: „Új szocializmust!” De nekünk a régi kellett, a bolsevik terrorból sarjadt torzulat. A sztálini terror idején több mint ezer írót végeztek ki. S akiknek megbocsátottak? Lásd Bulgakovot... Levél helyett Halász Iimnának De miért is fontos mindez? Mert ma is grasszálnak - s nem csak a fejetében - demofasizmusok, zsidó-, magyar- és romángyűlölet dívik. Főleg ez utóbbi izgat engem, mert Ady hagyta ránk, hogy a nacionalizmust él és meg kell vetni. Halász Annával is sokszor van vitám az ő magyarfaló románokat bíráló cikkeiért. Persze, az hamis lenini gondolat volt, hogy mindenki seperjen a maga portája előtt, amit aztán Dupla-Gyuri és a Csap-házaspár bandzsán alkalmazott. De nekünk mindig saját hibáinkból kell kiindulnunk. A magunk bírálata elodázhatatlan. Hiszen Csurkák firkálnak Budapesten és Katonák ádámkodnak Erdélyben. SZÁSZ JÁNOS

Next