Romániai Magyar Szó, 2004. szeptember (16. évfolyam, 4944-4973. szám)

2004-09-04 / 4947-4948. szám

2004. SZEPTEMBER 4-5. C. OLDAL Matteo Massagrande festészetéről Monokróm impresszionizmus Tizenöt-húsz éve jegyeztem le néhány gondolatot az impresszioniz­mus és a (vizuális) hírcsatorna ter­mészete közötti többszörös egybe­esésről, amely kizárólag a festészetre jellemző és megismételhetetlen, mind a grafikában, mind a szobrászatban, de a társművészetekben is. Arra a tényre, hogy a festészetben további megfeleltetések kiaknázása is lehet­séges, egy 2002-ben, a Kalocsa mel­letti Hajós művésztelepen készült Matteo Massagrande-kompozíció döbbentett rá (ld. mellékelten). Előbb az impresszionizmusról. Bármely képzőművésznek, aki a természeti látvánnyal kerül szembe, annak optikai sokféleségét és a benne fel-, illetve eltűnő dolgok térbeli, szín-, fény-árnyék- stb. viszonyait, egy­szóval heteronóm természetét meg kell szűrnie, kifejezőeszközei szerint egyneműsítve. Ha festő, akkor lehető­sége van, hogy palettája alapján válo­gasson a természeti látványból, szí­nekkel, azok árnyalataival fogal­mazzon meg plasztikai jelentés(eke)t. Ha impresszionista, akkor a látvány­elemek vagy a téma egyéni jellegének visszaadásától eltekinthet (ami grafikusnak, szobrásznak ugyanilyen hatásfokkal, kifejezőeszközeinek sze­­gényítése nélkül, szinte lehetetlen), és szorosabb összefüggés érdekli: a ter­mészeti látvány színviszonyai és a maga kifejezőeszközei között létreho­zandó néhány öntörvényű megfelelte­tés, azok azonos természetéből követ­kező egybeesés. Ebben az esetben előbb a természeti látványból kimarad az, ami nem szín, ami vászonra vihe­tő, de festői színösszegzés szempont­jából másféle plasztikai jelentések kiindulópontja. Aztán a palettán lévő keverellen, tiszta színek szerint tovább rostálja a látvány sokszínűsé­gét: ami átmeneti színesség abban, az kihull, a tiszta, de halvány tónusok pedig a szivárványszínekhez közelít­hetők. Az így intenzívvé tett szín­együttesben az egyneműsített látvány felragyogásának ritka pillanatát éljük át, a színek belső energiájának felsza­badulását, verőfénnyé hatványozódá­­sát (puszta tarkaságok helyett). Az impresszionizmus látvány-egynemű­­sítése látványteremtésbe vált át (a plasztikai jelentések művészi gondo­lattá szervesülnek), amely elevenebb az eredeti, optikai sokféleség uralta látványnál. Elevenségének alapja az, hogy a kifejezőeszköz (színfolt), a hordozó közeg (színes festékanyag) és a hírcsatorna (a hat színné polarizá­lódó fehér fény) azonos karakterű, vagyis kizárólag egymás által nyilvá­nulnak meg, egymáson­ belülivé szer­vesülve együtt vibrálnak, sziporkáz­nak. Az impresszionizmus tehát ilyen hármasszintű adekvátság révén terem­ti meg a pillanatnyiság vizuális felté­telét, az alkotásfolyamat három össze­tevőjének egylényegűségét. A preesz­­tétikai valóságból a teremtett látvány­ban a hírcsatornát teszi főszereplővé, azt megszűrt, kitágított, intenzívvé fokozott formában fogalmazza meg és fordítja a szemlélő felé művészi igazságként, megszokott önmagánál kissé valóságosabban. A hírcsatornát tolmácsolja, illetve azt, ami színes­ségbe, plasztikai jelentések egyfélesé­­gébe oldható abból. Sokáig úgy gondoltam, hogy csak az (immár 130 éves) impresszioniz­musnak van ilyen egyedülálló lehető­sége, és hogy ezt az érdemét történel­minek kell tekinteni. Szobrászként véglegesnek, lezárt lehetőségnek hit­tem, lévén szinte­ monokróm hírcsa­torna „bennszülöttje”, benne másféle plasztikai jelentések, kifejezőeszkö­zök és hordozó közegek rabja. Felszabadító élmény volt találko­zásom a kb. 150x100 cm-es Matteo Massagrande-festménnyel, amelyen a bal felső sarokból átlósan zuhogó drasztikus megvilágítás játszik egy műterem belső tárgyaival. A bal felső sarok egyszínű derengés, a beszédülő fehér zuhatagtól a felső harmad mo­nokróm impresszionizmus, feloldódó­­elősejlő körvonalakkal, lefelé halad­va, mind több tárgyat simít, formáz, emel térbe, egyénit, anyagszerűsít, tesz plasztikusabbá a megvilágítás, alig két-három szín nagyszámú tó­nusában fürdetve azokat. Jobb olda­lon, félmagasságban állványra téve, egy naiv festő (Umenhoffer Pál) ha­misítatlanul keresetlen képe, kissé perspektivikusan, rajta alul-felül nyúj­tott háromszögben árnyékcsík. Az állvány mellett ül ellenfényben a kép alkotója (U. R), alakjának pontos körvonalú, két világos részletét (térd, alkar) megvillantó foltként. (Ez a „festményben a kép” ellentét temati­kailag annyiban sem érdekes, mint, mondjuk, egy kottalapból hajtogatott papírrepülő belibegése a száztagú cigányzenekar fölé.) Mi látható Umen­hoffer képén? Fogalmi jelentések szerint elkülönülő cipők, zoknik, ro­kolyák, blúzok, kendők , női alakok; ugyanez kicsiben a kislány. Mintha ujjbeggyel felleltározta volna mind­ezeket, hogy elszigetelt tárgyiassá­­gukban „dokumentálják az eredetit”, minden plasztikai jelentés szerinti átrendezés, hangsúlyozás, harmonizá­lás nélkül. A Massagrande-kompozíció fősze­replője viszont az, ami a szobát kitöltő fénnyel, fényben történik. Az alkotó mintegy belehelyezkedik a szoba fényviszonyaiba és belevon minket is a hírcsatornába azzal, hogy mindkét végletét megvillantja: a még minden lehetőséget magában rejtő fehér ősforrást,­ majd a színes tárgyakra simuló, azok anyagszerűségét sejtető káprázatot. Nem csupán tolmácsolja a hírcsatorna koloritját, hanem működé­sében érzékeli, érzékelteti azt, epikus kedéllyel rendezi részletgazdagságát egyidejűséggé (vagy hagyja árnyékta­­karásban, mint az asztalon álló dol­gokat). A bal felső sarokban kintről bezúduló erős megvilágítás: fehérek selyemderengése, a már-már füg­gönyszerű, tovaszökkenő nyalábok testetlen füstökön átszűrődve verőd­nek vissza körvonalakról, amelyek lefelé mind határozottabbak, térbeli­ségük hangsúlyozottabb, a széttartó pászmák más-más hullámhosszú csó­vákra bomolva majdnem-lokálszíne­­ken torpannak meg. Talán Chardin-i bensőséges hangulat. De tovab­omlik a világítás, megvillantva egy-egy haj­­lást, síkot, felülettörést, majd mögéje kerülve, belső káprázással ajándékoz­za meg a szemlélőt. Aki, ha elég makacs, ebbe a gazdag fénytörténésbe az alkotófolyamat összegzésének pár­huzamát is belelátja, azt, amik külön­ben egymást eltakaró rétegekként kerülnek vászonra: a látványteremtés kialakulásának szakaszait. Különleges logika dolgozik a plasztikusság érzetének megvalósít­­ásában. Képzelt, végtelen síkon he­lyezkednek el a valódi térben amúgy párhuzamos felületek, ezt a síkot egy adott fényforrás sugara valahol merőlegesen metszi, attól a ponttól távolodva pedig mind rézsútosabban súrolja és árnyalja a felületeket, ennek megfelelően a lokálszínek a szürke derengésből kiválva élénkülnek, csen­gőbbé válnak. (Nem a levegő­ vagy a térbeli távlat rendszere szerint, hanem a látás fiziológiájának megfelelően, ami közelebb van, jobban megfigyel­hető.) Az átlós megvilágításnak meg­foghatatlan dinamikát kölcsönöznek a felvillanó-elmosódó részletek, ritkán tapasztalt finomságú térbeliséget, az árnyékok pedig a fénypászmák sík­jába simuló plaszticitást. Ezzel is be­csempész bennünket a művész a hírcsatorna lüktetésébe, ez utóbbi ellenpontja az ellenfénybe kerülő alak egytónusú foltja-körvonala, egy, a bal alsó sarokba belógó asztallap sötét háromszöge fölött. Egyedül ez a folt áll a szobában, abban a belső térben, amely tovairomlani látszik a fényfor­rás felé, és a szemlélőt is abba az irányba suhantatja. Hiába kapaszko­dik tekintetünk a padló négyszögeibe, a fonott szék hol sötét, hol világos vonalakra szakadó formáiba, útban vagyunk valahonnan valahová, függetlenül a valós történésektől. Az ülő alak, amelynek talapzatul szolgál az asztallap vízszintese, az időtörté­nésből kimerevített pillanat, körülötte minden felület, szín, test, a hírcsator­na belső erővonalai sokszólamúsá­­gának résztvevője. A belső dinamiká­nak mondanának ellent a padló egy­mást metsző vonalai, ha nem térnének el a vonalzóval meghúzható egyenes­ségtől és távoli enyészpontjuktól, így aztán mintegy elénk siet, alánk hajlik a padló síkja. Rajta állunk, anélkül, hogy rálépnénk. Ugyancsak a belső erővonalaknak engedelmeskedik a közös síkból való kimozdulással a festőállvány talpának nem egyforma hosszúságú két hasábja, valamint az állvány függőleges elemeinek fényi­rányt követő hátrabillenése. Végül megállapítható, hogy ennek a majdnem megfejthetetlen összete­vőjű dinamikának alig lehet köze a futurizmushoz (amely plasztikai je­lentésekké mos össze fogalmi jelen­téseket őrző részleteket), sokkal in­kább az impresszionizmus színmágiá­jához, melynek keretében - újra sze­rephez juttatva a szemlélőre átsugárzó részeltető funkciót - már nem csupán tolmácsolja a hírcsatornát, hanem körénk varázsolja annak működését. Matteo Massagrande bevezet mű­termébe, abszolút festői teljesség áté­­lőivé bűvölve bennünket. BURJÁN EMIL Reagálás a „10 szép szó” akcióra Egy csöpp fonológia is szükségeltetik Jelölt és jelölő örök összefonódása válik élesen láthatóvá a szép szavak vetélkedésében. Mitől szép a szó? Melyik jellemzője nyom a legtöbbet a latban: a zeneiség, a mássalhangzók csoportosulása, a magánhangzók játéka, netán a hossz? Akár a hossz is szerepet játszhat, lásd például Kosztolányi rangsorát: egy- vagy kétszótagosak mind. Avagy nem a jelölő, hanem a jelölt, az értelem és az általa hordozott érzelmi többlet a döntő? Ismét Kosztolányihoz fordulok: nála ez is egyértelműen igaz, hiszen az ő prozódiai elképzelései alapján semmi nem indokolná a szív választását. Való igaz, az „sz” hang keveseknek kedvence. Az említett prozódiai elképzelések miatt azonban mégsem dől a mérleg nyelve egyértelműen a jelentés szépsége felé. Holtversenyben áll a hajolaj és a gyöngy, a lanolin meg a szív. Véleményem szerint egy csöpp fonológiát is kell vegyíteni a gondolko­dásunkba ahhoz, hogy valamelyest pártatlan eredmény születhessen, különben ismét oda lyukadnánk ki, hogy „szép az a szó, ami nekem (érdek nélkül stb.) tetszik”. Fonológiailag ugyanis a mi nyelvünk nagyon gazdag a maga családján, a finnugor nyelveken belül. Legismertebb példa a finn, amelyiknél másfélszer több hangunk van. Az affrikáták családját tekintve például kereken nyolc megfelelője van nyelvünkben a jellegzetesen pösze finn sz hangnak, s épp e pöszeség miatt gyakorlatilag mind a nyolc megfelelő hiányzik a finnből, ahogy sok más finnugor nyelvből is. Nem beszélve a hosszú magánhangzóinkról, amelyek ha léteznek is több más finnugor nyelvben, nem mindenütt szerepelnek fonémaként, lásd például az észt nyelvet. Éppen ezért az első jelöltjeim a szép, mert ritka szavak családjában a csizmaszár, mangódzsúsz, cipőfűző és műkőkészítő. Természetesen más szavakat is választhattam volna: műfű, csősznő vagy akár dzsúdó, esetleg edzőcipő. Hiszen végső soron már ezek is elfogadott, a helyesírási szabályzat által listázott szavak, melyekre büszkének kéne lennünk, hiszen íme, népetimológiás formában épültek be a köznyelvbe, és nem a köznyelvet alakították a maguk képére. Ez egyértelmű, hiszen az átlagos beszélő nem ismerné fel - teszem azt - a dzsúszt a juice-ban. A következő szempontom az elkerülhetetlen érzelmi kritérium. Visszakere­sem legfrissebb írásaimban, hogy melyik szavakat használtam a leggyakrabban kulcspozícióban, és meg is vannak a személyes totemjeim: Agnes (Eszter, Lilla), csend, halom (shalom, álom, álom, unalom), langy (konty, hangy). Min­den bizonnyal más lenne a lista, ha a militánsabb cikkeim akadtak volna a kezembe, de nem, a halkszavú verseim voltak. És végül két, szabadon választott, kedvenc magyar „szó”, kommentár nélkül: égtek lelkemben kis rőzsedalok, illetve miért csodálkozol csodálatos. MÓRA ZOLTÁN

Next