Ruházati Munkás, 1995 (2-5. szám)

1995-02-01 / 2. szám

A RUHÁZATIPARI DOLGOZÓK SZAKSZERVEZETÉNEK LAPJA 1995. FEBRUÁR „A tökéletesség felé vezető út csak az lehet, melyen az ember a közjóért munkálkodik” Kongresszusi tudósítás A Ruházatipari Dolgozók Szakszervezetének XXIX. kong­resszusa 1994. december 9-én Balatonfüreden, Pintér Tibor Radnóti-díjas művész szavalatát követően Dr. Czerván Mártonné, az RDSZ Nyugdíjas Választmánya elnökének megnyi­tó szavaival kezdődött. Az elnök külön köszöntötte a szakszer­vezet valamikori tisztségviselőit, Fekete Sándornét, Friedl Jó­zsefet, Túri Istvánt, továbbá a partner állami szervek képvi­selőit: Czigel Róbertet, az Ipari és Kereskedelmi Minisztéri­um osztályvezetőjét, dr. Kovács Gézát, a Munkaügyi Minisz­térium helyettes államtitkárát, dr. Cseh Józsefet, a Magyar Könnyűipari Szövetség főtitkárát, Tömör Jánost, a Magyar Ruhagyártók Egyesületének elnökét, valamint a társszakszer­vezetek jelenlévő tisztségviselőit: Groszmann Tibort, a Textil­ipari Dolgozók Szakszervezetének titkárát és Lajtos Tamást, a Bőripari Dolgozók Szakszervezetének főtitkárát. Ezt köve­tően a kongresszus Kollár Andrásné, a mandátumvizsgáló bi­zottság elnökének jelentését hallgatta meg arról, hogy a 142 megválasztott küldöttből 130-an jelentek meg, majd jóváhagyta a kongresszus két munkanapjának programját. A központi vezetőség beszámolójához és a szakszervezet prog­ramjához Wittich Tamás, az RDSZ titkára fűzött szóbeli kiegé­szítést és foglalta össze a vitát. Az alapszabály tervezetének szóbeli indokolását Ecsédi Károlyné az RDSZ titkára ismertet­te. Végül a kongresszus megválasztotta a vezető tisztségvise­lőket, az RDSZ főtitkárát és titkárát, továbbá a Pénzügyi Ellenőrző Bizottság elnökét. Gazdasági és szociális célkitűzések Wittich Tamás hozzászólásokra inspiráló szóbeli kiegészítését az­zal kezdte, hogy az 1989-ben tartott XXVIII. kongresszuson még jó néhány dologra nem számítottak. Arra, hogy a rendszerváltást köve­tően még éveken át kell a szakszervezeteknek a létükért küzdeni, a ruházatipar elveszíti a korábbi kapacitásának 30 százalékát, hétszáz­ezer munkanélküli lesz az országban. A mai helyzet jobb, mondta, és azzal indokolta, hogy baloldali többségű kormány került hatalomra, vége felé közeledik a privatizáció, várható egy társadalmi-gazdasági megállapodás megkötése a legfontosabb szociális partnerek között, számítani lehet arra, hogy az Országos Érdekegyeztető Tanácsban valódi kompromisszumok, megegyezések születnek. Mindez a korábbinál jobb feltételeket teremt a szakszervezeti munka végzéséhez. A létminimum alatt A továbbiakban szólt arról, hogy a ruhás szakszervezet tagjai az országban a legalacsonyabb keresetűek közé tartoznak, és szinte kivé­tel nélkül a létminimum alatt élnek. Ezért a szakszervezet mindent elkövet, hogy további leszakadás már ne legyen, illetve meginduljon a felzárkózás, a keresetek növekedése. Tényekkel igazolta az elhang­zott megállapításokat: 1993 végén, a ruházatipari átlagkereset 16 800 forint volt. Ezen belül a fizikai dolgozóké 14 800 forint. Mindebből kitűnik, hogy a minimálbérhez viszonyítva rendkívül alacsony a kü­lönbség. Hogyan változtatható ez meg? Az előadó több lehetőségről is szólt: az ipari átlagkereset alakulását megközelítő vagy azzal azonos kere­setnövekedésről, és arról, hogy a személyi jövedelemadózásnál évről­­évre nőjön az adómentes sáv. A keresetnövekedés további járható útjaként említette az RDSZ titkára, hogy meg kell teremteni a százszá­zalékos normateljesítés feltételeit, mert ezzel a jelenlegihez képest legalább tíz százalékkal magasabb lehetne a bérszínvonal. Az RDSZ nem partner a restrikciós gazdaságpolitikához A szakszervezeti követelések és a következő évek gazdaságpolitiká­jának összefüggéseit elemezve kijelentette, hogy az RDSZ nem part­ner a belső — elsősorban a lakossági fogyasztást visszafogó — rest­rikciós politikához, hiszen a gazdasági növekedés fontos eleme a bel­földi fogyasztás fennmaradása. A szakszervezet semmiféle olyan meg­oldást nem fogad el — jelentette ki Wittich Tamás —, amely a reál­bérek visszafogására akárcsak ösztönöz is. A bérekkel összefüggésben szólt arról, az RDSZ törekvése, hogy a ruházatiparban az egy hónap­ban ledolgozott teljes munkaidő esetén a minimálbérnél kevesebbet ne fizethessenek a munkavállalóknak. A ruházatipar exportképességével foglalkozva az előadó megemlí­tette, hogy az exportpiac nem ismeri el sem a hazai magas inflációt, sem a béreket terhelő igen magas járulékokat. A hazai értékesítés esélyeit pedig a feketemunka és a feketekereskedelem is rontja. A szakszervezet gazdasági és szociális célkitűzései között szerepel, hogy a legalacsonyabb nyugdíjak az átlagon felül emelkedjenek, a nyug­díjak összességükben pedig őrizzék meg a reálértéküket. A gazdaság átalakítása alacsony infláció mellett történjen, a központi áremelkedé­seknél pedig a szakszervezet követeli a kis jövedelműek esetében az ellentételezést. Működőképes érdekegyeztetési mechanizmus A ruhás szakszervezet az elsők között alakított ki működőképes — nem csak ajánlásokkal foglalkozó — érdekegyeztetési mechanizmust Eredményeképpen született meg a ruházatipari ágazati kollektív szerző­dés, az évenkénti kötelező bérmegállapodások, amelyek legalább a ke­resetek végleges leszakadásától mentették meg a dolgozókat Az előadó a továbbfejlesztésre is tett ajánlást: egységes munkaadói szervezet létre­hozása, a középszintű megállapodások országos szintű kiterjesztése, il­letve a megállapodások véleményezése az egész tagsággal. Válaszra váró kérdések A szakszervezet belső életével foglalkozva az RDSZ titkára ismer­tette, hogy amíg 1990-ben a szakszervezet szervezettsége a ruházat­ipari dolgozók körében 90 százalék felett volt, ez 1994-re 65-70 szá­zalékra csökkent Mindemellett a cégeknél történt létszámleépítések is befolyással voltak az RDSZ taglétszámára. A szervezeti élet kedvezőt­lenül változott, romlott a központi vezetőség munkájának színvonala, a munkahelyeken rendszertelenné vált a szakszervezeti testületek te­vékenysége, csökkent az információk áramlása. Merünk-e vállalkozni a taglétszámunk emelése érdekében együttes akció indítására? — tette fel a kérdést az RDSZ titkára. Hasonlóképpen választ kért a szakszervezet lapjának megjelentetésére is. Utalt arra, hogy a tagdíjosztozkodás megváltoztatására, hosszas vita következmé­nyeként, nem tettek javaslatot, pedig a pénzügyi helyzet kritikus. A beterjesztett program megvalósítása a jelenlegi feltételekkel nem bizto­sítható. Megoldás lehetne, hogy az új, közös célok finanszírozása majd közösen történik. Jó példa is akad A központi vezetőség beszámolójának szóbeli kiegészítését követő­en elsőként Botár Sándorné, a ZA-KO Rt. vszb-titkára kért szót. Jó példaként említette, hogy náluk a privatizáció nem jelentett törést a szakszervezeti munkában, a szervezettségük 90 százalék, öt évre szóló kollektív szerződést kötöttek, a szociális juttatások reálértéke növeke­dett, sikerült megtartaniuk a vállalati üdültetése A női nyugdíjkorhatár­ral foglalkozva bejelentette, hogy a nyugati országokhoz viszonyítva csak az életkort hasonlították össze, de figyelmen kívül hagyták az élet­színvonalbeli különbségeket és a kétkeresős családmodellt A bejelentett álláshelyek mindegyikére 16 regisztrált jut Nógrád megyében — kezdte felszólalását Bozó Józsefné, a SAL­KON Rt vszb-titkára, majd azzal folytatta, hogy nagyon sok családban csak egyedül a feleség dolgozik, a ruházatiparra jellemző alacsony bérből és a férjük munkanélküli-járadékáról, vagy a jövedelempótló támoga­tásból tartják el a családot. Tartalékaik már elfogytak, a legszüksége­sebb létfenntartás, a lakás, a gyermeknevelés költségeit alig tudják megfizetni. A továbbiakban a munkahelyi szociális ellátás válságáról beszélt, az üdülők megszűnéséről, a szakszervezeti könyvtárakat fe­nyegető veszélyről. Javasolta, hogy a kongresszus a szervezettség növelése érdekében forduljon felhívással a ruházatipari gazdálkodó szervezetek munkavál­lalóihoz. Kezdeményezte azt is, hogy az információ javítása érdeké­ben az alap­szervezetek anyagilag támogassák a szakszervezet lapjá­nak rendszeres megjelentetését. De szólt a jogsegélyszolgálat működé­sének, a szakszervezeti tisztségviselők képzésének fontosságáról is. Indítványozta, a Kölcsönös Önkéntes Biztosító Pénztárak létrehozása lehetőségeinek megvitatását. Végül, mintegy biztatásul, Széchenyit idézte: „A tökéletesség felé vezető út csak az lehet, melyen az ember a közjóért munkálkodik”. Tiltakozó levél a miniszterelnöknek Juhász Péterné, a Szegedi Ruhagyár Rt. vszb-titkára azokhoz csatlakozott, akik a női nyugdíjkorhatár felemelése ellen tiltakoztak. Csak úgy tudjuk elfogadni, mondta, ha a szabályozásban a rugalmas­ság érvényesül. Javasolta, hogy a kongresszus álláspontjáról levélben tájékoztassák a miniszterelnököt A Ruházati Munkásról szólva meg­jegyezte, bár mindenképpen szükséges a megjelentetése, ezt csak ne­gyedévenként és közös finanszírozással lehetne megoldani. Cziráld Katalin, az UNICON Rt orosházi üzemének szb-titkára szintén a női nyugdíjkorhatár emelése ellen szólalt fel. Úgy érvelt hogy maradjon meg a nőknek a nyugdíjba vonulásra vonatkozóan a választási lehetőség. (Folytatás a 3. oldalon) L_ Felhívás a ruházatipari munkavállalókhoz! A 102 éves múltú Ruházatipari Dolgozók Szakszerveze­tének XXIX. kongresszusa felhívással fordul az összes, kon­fekcióiparban dolgozó munkavállalóhoz: azokhoz, akik a RDSZ meglévő munkahelyi alapszervezeteinek még nem tagjai, azok­hoz, akik valamikor tagjai voltak a Ruházati Szakszervezet­nek, de szakmájukban olyan munkahelyre kerültek, ahol nem működik alapszervezet és azokhoz, akik még soha nem talál­koztak — mert nem találkozhattak — a Ruházatipari Dolgo­zók Szakszervezetével, pedig a ruházati munkavállalók nagy családjához tartoznak. A Ruházatipari Dolgozók Szakszervezete jelen kongresszu­sán elfogadott program alapján harcol a ruhaipari dolgozók kereseti viszonyainak javításáért, a létminimum alatt élő munkavállalók és családjaik életviszonyainak javításáért, azért, hogy a nők a jövőben is a jelenlegi feltételek között mehes­senek 55 éves korban nyugdíjba, azért, hogy minden munka­helyen a munkavállalók jogainak érvényesítése érdekében kollektív szerződés köttessen a ruhaipari munkahelyek vé­delméért és fennmaradásáért. Alapvető céljaink megvalósítása, valamint tagságunk bizal­mának megőrzése érdekében erős, határozott és céltudatos szakszervezetként kívánunk működni. Olyan érdekvédelmi, ér­dekképviseleti szervezetet akarunk, amelynek lesz ereje és szaktudása a munkavállalók jogos érdekeinek érvényesítésére — ha szükséges — kikényszerítésére. Minél többen vagyunk, annál erősebbek lehetünk, annál jobban tudjuk közös érdekeinket képviselni. A Ruházatipari Dolgozók Szakszervezete várja mindazok jelentkezését, akik azonosulnak céljainkkal és velünk együtt tenni akarnak. Kérjük, jelentkezzenek egyénileg vagy csoportosan a lakó­helyükön, vagy környékén működő ruhaipari alapszerveze­teknél vagy közvetlenül az RDSZ központjában. (1077 Buda­pest, Almássy tér 2. Tel: 342-2126,142-3702) Ruházatipari Dolgozók Szakszervezete XXIX. kongresszusa _________________________________________________ Kérjük férfi olvasóinkat, ne feledkezzenek meg róla! % Csak ülök, és nem hallgatok Kongresszusi jegyzet Tőke kontra tőke iába próbálunk megrovó szavakat használni, tu­domásul kell vennünk, hogy az elmúlt évek ér­tékváltozást hoztak, polarizálták a bennünket kö­rülvevő világot, a pénz és pénztelenség két kérlelhetetlen pólusa köré Létminimum, alacsony nyugdíjak, a fekete­kereskedelem haszna, az állam kára, exportpiacok, bevé­tel, veszteség, tagdíjosztozkodás — kulcsszavak voltak ezen a kongresszuson. Jelezve, és érzékeltetve, hogy a szak­­szervezet és a társadalom, a szakszervezet és az egyén viszonyrendszerében meghatározóvá a materiális érték és e világi kifejezője, a pénz ál. A cinikus, persze, mond­hatja, Mammon isten elfoglalta az őt már régóta megillető helyét. De vajon mit mond a kizsigerelt varrónő, a sza­laghoz idomult, szinte gépemberré vált szabász, a gőzben fuldokló vasalónő és a ruházatipar többi rabszolgája? A tőke, a pénz — helyesebben a tulajdonosa — racio­nálisan gondolkozik. E bölcs megállapítás nem közgaz­dász nevéhez fűződik, hanem az egyik kongresszusi fel­szólaló említette, hozzátéve, a tőke többet és többet akar. Hogy néha milyen kegyetlenül érezzük önmagunkon, kör­nyezetünkön. A pénztelenség öl, megfojtja áldozatát, ha védekezésre képtelen. Nemcsak a hajléktalanok sorsa lehet ez. Járhat így az irodalom, a kultúra, a nincstelen em­beri közösségek, a pénztelen szervezetek, amelyek arra hivatottak, hogy védelmet adjanak a kiszolgáltatottaknak. Mindezek miért jutottak eszembe? Folyik a küzdelem, a harc a tagdíjért is. Minden fél bizonygatja igazát A szakszervezeti tag segélyért ostromolja a titkárt, hiszen neki ma már néhány forint is számít, holnap, holnap­után még futja kenyérre, tejre. Azon méri érdekeinek védelmét, hogy a kért segélyt megkapja-e? A szakszervezet vezetése messzebbre tekint Nem az egyénre gondol, amikor pénzt igényel, hanem a szakér­tők megfizetésére, a jogsegélyszolgálatra, a tájékoztatást, a hiteles információkat ezrekhez eljuttató lap megjelen­tetésére, a tisztségviselők képzésére. Tudja, hogy az ér­dekérvényesítés ágazati vagy éppen országos szintjén tíz- és százezrek sorsát befolyásoló döntések születnek. A kongresszuson az MSZOSZ alelnöke említette, a szak­emberek érveléssel, adatokkal felkészülten meg tudják győzni a partnert Az Országos Érdekegyeztető Tanács január 27-ei ülésén például a kormány és a munkaadók eredeti szándékához képest javult a munkavállalók pozí­ciója, 10 500 forintról 12 200 forintra nőtt a minimál­bér, és ez 1700 forintot jelent a legrosszabb keresetű társadalmi rétegek számára. És ők, mint tudjuk, sokan vannak. Talán kegyetlennek hangzott dr. Vágó János mondata, amely a kongresszusi jelenlévőkhöz szólt: „Minden jobb, kollégák, mint a befolyó tagdíjak segélyekre való vissza­forgatása”. A tanácsot mindenütt megfogadni nem öncsonkítás, hanem százezrek önvédelme lehet Persze, csak akkor, ha a közel hatszázezer szakszervezeti tag másfél milliárd forintja valóban érdekükben hasznosul Akkor... tőke áll szembe tőkével, a munkaadók, a tulajdonosok hatalmá­val a munkavállalók érdekérvényesítő ereje. Sz. Várnai Ferenc J

Next