Magyar Sakkélet, 1958 (8. évfolyam 1-12. szám)

1958. január / 1. szám

A MAGYAR SAKKSZÖVETSÉG FOLYÓIRATA________________ Vill. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1958. JANUÁR Hlagyor Nehéz esztendő után — új feladatok előtt Az esztendőváltásnál szokásos a letűnt évben végzett munka és az eredmények számbavétele. A tények egy­szerű felsorolása azonban könnyen hamis képet ad. Mert értékét tekintve nem mindegy, milyen körülmények közt alakult ki az eredmény. Olykor meg lehetünk elégedve olyan szerény program megvalósításával is, ami kedve­zőbb feltételek esetén nem elégítene ki bennünket. A magyar sakkozás nehéz esztendőt hagyott hátra. Újjáalakult szövetségünk örökségül kapta, hogy csökkent anyagi lehetőségek közt vegye át és tartósítsa mindazo­kat az értékeket, amelyeket az előző vezetés produkált, de ne vegye át annak hibáit. Teremtsen rendet, de a hát­rányban, vélt mellőzésben részesülők érezzék, hogy nem önkényeskedés áldozatai lettek. Sérelmeket tegyen jóvá, de úgy, hogy ne okozzon újabb sérelmeket. Ne csodálkozzunk, ha nem minden sikerült. Sokkal kedvezőbb feltételekkel is aligha lehetett volna teljesíteni minden feladatot. A megértés azonban csak a munka végzőire, a hibák elkövetőire vonatkozhatik, s nem ma­gára a hibára, a fogyatékos munkára. Igényeink továbbra is töretlenek, mind a szervezést, mind a nevelést, mind a sakkozás színvonalát illetően. * A mögöttünk álló esztendő első hónapjaiban még aligha lehetett szó a megyei munkák összefogásáról. Örülni kellett, ha egyéni kezdeményezés akadt valahol, s ugyanekkor a Budapesten végzett munka eredményeire kellett bízni azt a sodró erőt, amely a központi szervezés tekintélyének természetes kialakításával az év első negye­dének végére már összefoghatta az egész ország sakkéle­tét. A második negyed végére pedig már országos érte­kezletre is sor kerülhetett, s ezzel végérvényesen a köz­pontilag vezetett szervezés útjára léphettünk. A minőségi sakkozás szolgálatában rendezett két ja­nuári mesterverseny után márciusban bonyolították le az előző évről elmaradt bajnoki döntőt, örvendetes, hogy hamarosan jelentkezett a vidék szervezési igénye is. S még örvendetesebb, hogy Debrecen és Székesfehérvár vegyes mesterversenyeit egybekapcsolták a helyi sakko­zás évtizedeken át tevékenykedő nagy embereinek meg­ünneplésével. Ki nem mondottan is beszélik az ilyen alkalmak, hogy az elődök munkájának megbecsülésében a jelen munkáját is felszító erkölcsi erő lakozik. Ezt a tanulságot meg kell látnunk annak a régi adósságnak a lerovásában is, amely a legnagyobb magyar sakkozó, Maróczy Géza emlékkönyvének kiadásával teljesült. A versenyrendezés az év második negyedétől kezdve mind örvendetesebb ütemet vett. Az egymásután következő versenyek szerencsés elosztása változatos és gazdag mű­sort adott a sakkozás tömegeinek; a XIII. magyar bajnok­ság egyes fokozatainak, valamint Budapest I. és II. osz­tályú bajnokságának jó megrendezése pedig megfelelő játékalkalomhoz juttatta a minőségi sakkozókat, örven­detes, hogy noha az országos elődöntőkön való részvétel vidéki viszonylatban jelentős terheket rótt a sportkö­rökre, a jogosultak mégis teljes számban elindultak. A tömegesítés feladatának megoldását kiváló mun­kával kezdte meg a Budapesti Alszövetség a fővárosi csa­patbajnokság gyors megszervezésével, de dicséretet ér­demelnek a megyei csapatbajnokságokat szervező alszö­­vetségek is. Az országos csapatbajnokságban, az anyagi feltételek kedvezőtlen alakulása folytán meg kellett ál­lani az I. osztály szervezésénél. Ez is örvendetes többlet az előző évekkel szemben, viszont annál elszomorítóbb az az elkedvetlenkedés, amely a nemrég még olyan kiválón szervező pécsiek munkáját — az OB-től elesés folytán —a hanyatlás útjára vezette. A versenyek mennyiségével együtt nőtt a egészsé­ges közszellem kialakításában, vagy elfajulásában oly nagy szerepet játszó minősítési munka. Az ügyvivőknek meg kell azonban szívlelniük, hogy a táblázatos előírások az objektív értékelés feltételei. Ezért helytelen a minősí­tési szint szubjektív értékelés alapján történő tologatása. Az ilyen csak sérelmeket szül, s amellett nem biztos a jó szándék jó eredménye sem. Versenyzőink foglalkoztatásának helyességét bizo­nyítja, hogy a nemzetközi porondon túlnyomó részt si­kerrel állottak helyt. Kiemelkedik Szabó nagymester wa­­geningeni elsősége, valamint a jugoszláv és az észt válo­gatott elleni csapatgyőzelmünk, de sok jó eredményt so­rolhatnánk még fel. A külföldi szereplések száma örven­detesen nőtt, de annál égetőbb az a szomorú «csúcstel­jesítményünk«, hogy nemzetközi egyéni versenyt 1952 óta nem rendeztünk, s csapatversenyt is csak csinján. Pedig minőségi sakkozásunk átlagszínvonala emel­kedett! Elég rámutatni nemzetközi élgárdánk nagyobb részét nélkülöző kombinált csapatunk eredményes, tavaszi jugoszláviai útjára, valamint a nemzetközi klubmérkő­zéseink úttörőjének, a Vörös Meteornak kiváló teljesít­ményére. Jogos az igény, hogy az ilyen »rejtett« energiák­nak nem feltétlenül szükséges »rejtve« maradniok. A minőségi utánpótlással tehát egyelőre még nincs baj. De nem csupán a meglévő értékek őrzése és nevelése fontos, hanem újak feltárása is. Örvendetes, hogy sport­köreink egy részében jó a nevelőmunka, ezenkívül Buda­pesten már nyolc kerületben valósították meg az álta­lános iskolai tanulók összevont rendszerű oktatását. Meg­szívlelendő példát mutat a Bács megyei Tanács oktatási osztályának felhívása a tanulók sakkoktatásának meg­szervezésére és támogatására. De tekintsünk csak vissza egy hét évvel ezelőtti, a Magyar Sakkélet 1951. évfolya­mának 57. oldalán található adatra. Budapest ifjúsági bajnokságának 1—8. helyein Molnár, Bilek, Navarovszky, Tapasztó, Forintos, Földi, Varnusz, Pacsay volt az ak­kori sorrend. Azóta mind mesterek már. Hol maradtak az utóbbi években az ilyen fontos, jövőnket munkáló ifjúsági találkozók? S mintha újabban elfelejtkeztünk volna a minőségi sakkozás oly fontos tömegbázisáról. Az évek távolába süly­­lyedt a nagy tömegeket megmozgató népi és alapfokú bajnokságok emléke, s helyettük csak a mégoly jól szer­vezett csapatbajnokságok létszámának nagyfokú csökke­nésébe felejtkezhetünk. Persze világos, hogy az ilyen tömegversenyek megrendezéséhez szövetségünk nem ren­delkezik valamennyi szükséges feltétellel, de annál ége­tőbb a kérdés: hová tűntek, mivé lettek a SZOT-tal an­nak idején kiépített és gyümölcsöző kapcsolataink? * Nem akarunk abba a hibába esni, amit éveken ke­resztül a túlméretezett »alibi programokkal« követtünk el. A tervek hatalmas mennyisége szédített és kábított, csak éppen megvalósításra nem csábított. Néhány kérdésre, a még megoldásra váró legfontosabb feladatokra mu­tattunk rá. Ha csak ennyit megoldunk az új esztendő­ben, nem kell szégyenkeznünk. De talán bízhatunk benne, hogy túlteljesítésére is képesek leszünk.

Next