Sorakozó, 1939 (1. évfolyam, 2-46. szám)
1939-12-22 / 45. szám
Itália nem köt kompromisszumot! A keresztény társadalmi rendért , a Manzanárestől Vapurug 1936 július 14-én pisztoly dördült el Spanyolországban, Calvo Sotellonak, a spanyol nemzeti jobboldal szellemi vezetőjének életét oltotta ki a szindikalista gyilkos golyója. De a lövés nemcsak egy nemes, nagyra hivatott élet végére tett pontot, hanem lángra borította napok alatt az ibériai félszigetet is. A sok tekintetben indolens spanyol társadalom szeme felnyílt.* Sajnos, ekkor már nem elég korán. Mert addig, amíg ez év tavaszára diadalmasan csattoghatott a szindikalistakommunista borzalmaktól megszabadított Spanyolországban Franco marsal pirosarany-piros kétfejű sasos lobogója, tízezrek életét, feldúlt otthonok üszkeit kellett áldozatul adnia Cervantes és katolikus Izabella nagymúltú nemzetének azért, mert nem taposta el idejében a mérges vipera fejét. Szabadkőműves aknamunka — egy szerencsétlen ország kálváriája Milyen súlyosan vezekelt könnyelműségéért ez a szerencsétlen nemzet! Hősi halált halt egyik legnagyobb hadvezére, Sanjurjo tábornok, ezredes fiával együtt. Halálra kínozták a spanyol jobboldal, a Falange Espanola kiváló fiatal megalapítóját és szervezőjét, Don José Antonio Primo de Riverát Alicanteban. Irmagg püspökét kínzókaróra kötve nyúzták meg, majd karóba húzták s a haldokló főpap vonagló testét benzinnel leöntve, meggyújtották. Hét-nyolcéves kisgyerekekbe „szindikalista füzért“ csináltak, sorba állítva őket, nyakukra tekerve a ruhaszárító kötelet s a boldogtalan apróságokat két szomszédos fa közé felakasztották. Mert a szüleik nacionalisták voltak... De ne folytassuk tovább! Hiszen ezek a cselekedetek törvényszéki orvostani könyvekre várnak, mint feldolgozandó adatok, ahol majd szaktudósok állapítják meg és magyarázhatják, hogy mire képes a gazsággal párosult szekszuálpatológiai elfajulás! Ugyanekkor pedig, mikor ezek a borzalmak folytak spanyol földön, Kun Béla a madridi utcán uszította a csőcseléket a haza eszméje, s Krisztus egyháza ellen... E sorok írója, mint a spanyol falangista milicia „prima linea“-jában katonáskodó hadiönkéntes magyar őrmester, nem leírásokból, de saját élményeiből meríti e cikk anyagát. Ama kevés magyar közt voltam, aki saját szemeivel láthatta, hogy akarta a bolsevizmus elhamvasztani mindazt, amit a spanyol keresztény kultúra annyi évszázada alkotott, hogy azután a romokból innen borítsa fel Európát. Kik voltak a „terciesok“? Az egykori falangista katonák azóta a romokat takarítják feldúlt otthonukban. Hazatértünk mi is: magyarok. Már aki hazatért. Mert sok ott alussza örök, hősi álmát magányos kereszt alatt, vagy tömegsírban olasz, rnffkabil és annyi más nemzetiségű vitéz bajtársával együtt. Az asztal mellől, ahol e sorokat írom, régi szakadt naplómat lapozva, visszaidézem spanyol emlékeimet. Gondolatban újra ott alszom a Talavera de la Reina kövén, ahol egy őszülő jegenyeszál norvég fiú osztotta meg velem egy éjszakára a pokrócát... Hallom újra a kifogástalan magyarsággal beszélő olasz kapitányt, Rossit, elém ugrik Heinz Walzer vigyorgó svájci német ábrázata, amint rohamkését köszörüli egy gránitkocka élén... Kiss Milán egykori osztrák-magyar hadbeli szakaszvezető vájjon el-e valahol? És Messinger Ernő tiszthelyettes, a „tankvadász“ hódmezővásárhelyi fiú, féllábával, hogy vezetheti Melillában a kis szatócsüzletet, amit hősiességéért kapott ? ... „La Legion os espera!“... Kihullik a naplómból egy sárga röpcédula. „Aeátok vár a légió!“ Mert a légióba gyülekezett mindaz, aki új keresztes vitézként elindult távoli hazájából, hogy ha kell, az életét is odaadja azért, hogy Spanyolország katolikus Izabella földje maradhasson s ne lehessen prédája a nemzetköziségnek és istentagadásnak. „Tercio" néven ismerték a légiót, evvel a névvel lépett be a legendákba, ezen a néven tanulta meg áldani annyi spanyol megmentett család s rettegni az elvadult szindikalista embercsorda. Nemzetközi had a nemzeti eszméért, talán így nevezhetnék leginkább ezt a gárdát, amely nem kért és nem adott kegyelmet, ők törték át faltörő kosként az olasz „Fekete Nyíl“ légióval együtt a „cinturon“-t, a sokat emlegetett vasgyűrűt s ők vonultak be megtépetten, megfogyva, büszkén a meghódított Madrid Puerta del Sol-jának, a „spanyol Brandenburger Thor“-nak ívei alatt elsőnek... Az olaszok! Nem tud az ember meghatódás nélkül gondolni az örökké vidám katonákra, akiknek a zubbonya zöld-fehér-piros kokárdájába az anyjuk, vagy a kedvesük fűzte be a szent olvasót s akik közül annyit vár hiába vissza a családjuk Piemontban, Toscanába s a narancsillatú Szicíliába. Tigrisbátorsággal küzdöttek, ahogy ők mondták: „per la idea fasista“, örök babérokat fűzve a dicső olasz hadilobogóra. Két és fél esztendő alatt mennyit sóhajtott Itália vitéz fiai közül utolsót,, elfeküdve a Tajo partjának agyagos ártérében, vagy a zord baszk hegyek között... És a tapasztalt ember szavával mondjuk mindannyian, akik onnan hazatértünk, hogy ha Mussolini nem nyújtja Franconak kellő időben acélos segítő jobbját, hiába minden spanyol hősiesség, Franco szabadságharca elbukott volna, mert a Kommintern anyagi erejétől támogatott köztársaságiakkal szemben nem maradt volna számára más, mint hősi elvérzés... De a Duce a legkritikusabb pillanatban, mikor Franco serege már inogni kezdett a túlerő nyomása alatt, elküldte a fürge olasz vadászrepülőket, amelyek annyi nehéz szovjet bombázógépet szedtek le Spanyolországban a felhők közül. Az olasz lövegek százait hozta egy-egy hajószállítmány, a szállítmányok pedig beúsztak majd mindennap a sevillai Torre d‘ Oro alá. És hozták az embert. A világháború, Líbia és Abesszínia csatatereinek próbált harcosait, tízezrével, így tudott győzni Franco, olasz segítséggel, olasz nagylelkűséggel, vitézséggel! Mindez most a tollamra tódul. Mert arégi napló mellett ott hever az újság s nagy, fekete címbetűi harsogják: „Olaszország harminc repülőgépet küldött Finnországnak“ ... A fasiszta Itála hű maradt önmagához, ideológiájához. A latin-keresztény civilizáció nem ismer kompromisszumokat. Itália most északra küldi fiait s a jég- és hómezőkön tovább születnek egy nemes nemzet hadtörténelmének fejezetei. njfliMUD ZSIDÓ Dr.R0iiS.nj hq^íioh lordasa mnenki szárrá a érthetően ma ■ gyartázza meg azt, ami a nem B zsidóknak a ra'mud tanításait) 1 B okveténül ismernie ke I. Ara IP. II. Kapható a SOSAKOZO kiadóh vataliban Vili.,ló■'•ef-körút 47 A Rongyos Gárda Jó anyám, — a nagynapunkon — Olyan öröm ült az arcunkon. A felszabadulás szent napján Sok virág volt Bakócink sírján. S egy koszorún nemzeti szalag Hirdette, hogy Kassa már szabad S annak az volt a felírása: — Küldte szívből a Rongyos Gárda. — Csupa fehér, bús őszi virág Mutatta ott szomorú arcát. S az emberek mind azt suttogták: Nézzétek a szép koszorúját Az önzetlenül, hű rongyosoknak, Kik Rákócziért élnek s halnak. Jó anyám, csak az a szívem vágya, Mondd meg, — mondd, — mi a rongyos gárda? — Nagy baj zúdult a magyar népre. Folyt mindenütt drága szent vére, összefogtak a hű magyarok, Együtt szegények és gazdagok; Megmentik a drága szent hazát, Nem engedik magyarok jussát! I S ment előre hóban és fázva, Magyar dallal a rongyos gárda. Szép Beregszász s Munkács váránál, Dercennél és drága Kassánál, Mint oroszlán harcolt sok magyar. — Az ellenség nevette gúnnyal: Ruhájuk és cipőjük rongyos, Magyar sereg —• ez a sok rongyos „ — __ A felét már golyó találta, S mégis harcolt a rongyos gárda. Sok eltűnt a beregi erdőn, Sok megfagyott a munkácsi mezőn, Sok meghalt, — tán éhségtől kínban, Sokat találtak csonkítottan ... De harcoltak földön és égen, A föld alatt s a puszta réten... — Az ellen félve hajkurászta: Csupa ördög a rongyos gárda!!! Rimaszombat! — Rozsnyó! — magyar lett. Harcok után diadalt ültek. A lelkükben csak ég a nagy vágy. — Ez nem elég, — csak tovább — tovább!! Várják a jelt, — menni —■ csak menni — A szent honért mindent megtenni!! — Mert nincs sehol másutt hazája, S ha kell, — meghal, — a Rongyos Gárda!! TÖRÖKNÉ TŐRÖS BORBÁLA MOSOLYCSEMPÉSZ Írta: MARTON KÁROLY Elfogódottan, ideges tétován nézett körül a néptelen kis állomáson, amint egyetlen utasként leszállt a vonatról. A forgalmista kíváncsian rábámult, kérdezni is akart talán valamit, de aztán mégis szó nélkül bement az irodába, magára hagyva az ismeretlen utast. A sínek közt barna hólé szivárgott s az út felé szennyes-barna bakancsnyomok hirdették az ég pehelyhullató jókedvének dicstelen elmúlását. Az utas egy darabig állt, majd lélegzett egy mélyet, sóhaj-szerűt, aztán a vállára kapta bőrfarkos, nagy útiládáját s nekivágott a fakult hóba tiport gyalogainak. Nyolc esztendővel ezelőtt járt ezen az úton utoljára. Olvadó hós kopár akácok ugyanolyan sivár vigasztalansággal hirdették a kérlelhetetlen elmúlást, de az utas akkor kis fenyőfakoffert vitt a vállán, torkát az otthon elvesztésének érzése és a jövő kilátástalansága fojtogatta, most pedig a viszontlátás reménye és a bosszút sóvárgó számonkérés bizsergett minden idegszálában. Nyolc esztendeje... Tíz szomorú magyar fiú összebújt a Herzsenyák Markóék borospincéjében s arról tanakodott fojtott keserűséggel, miképen kerülhetnék el az idegen hadseregben való katonáskodást. Herzsenyák Markó vitte a szót. Ő beszélt ügynökökkel, akik el tudnák vitetni valamennyiöket Argentínába, vagy Chilébe, ott aztán új életet kezdhetnének, amíg a falujuk vissza nem kerül Magyarországhoz... A szükséges pénzt megkaphatnák a König Benőtől kölcsön. Hiszen mindegyikük szüleinek van valamije, amire rá lehetne tábláztatn azt a párezer dinárt... A fiúk helyeseltek és tervelgettek. Csak Vida Sándor hallgatott nagyokat egy üres hordó tetején. Benne olyan gondolatok kavarogtak, hogy talán az idegen hadseregben sem lenne olyan borzasztó az a két év. Kibírta azt már más is. Meg aztán... itthon az édesanyja is könnyebben számolná a napokat. Tímár Juliska, az az alvégi kékszemű üdeség is ki tudná várni az időt, aki miatt éppen Herzsenyák Markóval csak nemrég tűzött össze a szüreti bálon. Szeretett volna okos érveket mondani, de csak erőtlen semmiségek törtek elő a torkából s a többiek egy-kettőre lehurrogták. — Magyar ember nem veheti fel azt a ruhát... Csak nem félsz?... Mit szólna szegény apád, ha megtudná... .Az édesapja!... Hát igen, őt annak a hadseregnek a tagjai botozták halálra a megszállás első napjaiban, amelyikbe most a tíz fiú nem akar bevonulni. Egy Wemdlpuskáért, amit a harctérről hozott magával s nem akarta beszolgáltatni... Sándornak nem volt több ellenvetése. Négy hét múlva vonatra szállt azon a kis állomáson s három nappal később egy adriai kikötőben ődöngve keresgélte a társait. Tíz közül hatan baj nélkül megérkeztek, kettőről megtudták, hogy a határőrök karjaiba szaladtak, egyet agyonlőttek menekülés közben, Herzsenyák Markó pedig el sem indult hazulról. Félév múlva, Buenos Airesben tudta meg Sándor, hogy ötezer dinárt kapott egy utazási irodától az eredményes propagandáért. Három év múlva csak ketten éltek a tengerentúlra vándorolt hat fiú közül s ők is csak alig tengették elherdált életüket. Ezidőtájt írta Sándor anyja, hogy a katonaságtól hazatért Herzsenyák-fiú feleségül vette Tímár Juliskát s a fatelepen azt az állást kapta meg, amit Sándor otthagyott. „Látod fiam, neked is jobb lett volna itthon maradnod’’ — így fejeződött be a levél és Sándor hetekig olyan harapós kedvű volt, hogy nem lehetett hozzá szólni. .. Nyomorúságos esztendők következtek és a kétségbeesést ezekben az időkben nem az életösztön, hanem a bosszúvágy győzte le. Élnie kell — érezte Sándor —, hogy egyszer megkérdezze Herzsenyák Markótól, miért kergetett halálba hét jó cimborát és miért fosztotta meg a földi üdvösségétől egyetlen vetélytársát. Amikor jobban kezdett menni a sora, azért rakosgatta félre a pénzét, hogy módja legyen a leszámoláshoz s amikor már délamerikai állampolgár és jójövedelmű önálló fakereskedő lett odaát, egy szép napon ezért indult el hazafelé. Jelentkezett a követségen s miután megígérte, hogy néhány napi otthontartózkodás után becsülettel bevonul a katonasághoz, biztosították számára a hazatérést. S most itthon van. Az anyjának ugyan már csak a fejfáját csókolhatja meg, a húga valahová Csonka-Magyarországba került férjhez, de... Herzsenyák Markó sunyin vigyorgó képe folyton előtte volt s mindennél erősebben hívta... JU ...- Itália nem alkuszik Érdekes vizsgálni azt a hajthatatlanságot, amellyel Itália rendületlenül szembehelyezkedik a bolsevizmussal. A fasizmusnak elvi kérdése ez, amely nemcsak akkor késztette állásfoglalásra, amikor közvetlen szomszédságából, Spanyolországból veszélyeztette állami szervezetét egy esetleg győző bolsevista rendszer tűzkatlanának kisugárzó heve. Viktor Emánuel, a „re militare“, a katonakirály s Mussolini, aki mint szürke munkás, annak idején, békében, parázs vitát csapott Svájcban a kommunista ideológia akkori emigráción vezérdoktrinerével, Leninnel, s elküldi most harcos önkénteseit az arktikus csataterekre is. Nagybritannia uralkodója címei között viseli a „defensor fidei“ jelzőt is. Milyen dicső díszt ad majd a történelem a „re militare“ és a Duce Olaszországénak ?! s segít a finneken zsoldosai akarnak eltiporni egy apró, Dávid-hősiességű népet, Góliát-csizmáik szöges talpával?! BINARY LÁSZLÓ Lesz-e finn „Terelő“? is mit teszünk mi? És ahogy az újságokat olvasom, eszembe jut a tercio, a nacionalista idegenek spanyolországi légiója. Rágondolok lihegve, fuldokolva küzdő vitéz északi testvérünkre, a finn népre... Nem kellene-e ott új terciót szervezni, hogy oda menjen minden keresztény nemzet fia, karddal, kitárt mellel, ahol most az Antikrisztus 1939 december 99. Bihary László hírlapíró LAPUNK MUNKATÁRSA 1939 december hó 19-én, este 9 órakor Viszonyunk Jugoszláviával“ címen előadást tart, a Zeneművészeti Főiskola hangversenytermében. Jegy Írod: telefonszáma: 132—287