Szabad Magyarság, 1957. január-december (2. évfolyam, 1-56. szám)

1957-03-29 / 19. szám

( 2. oldal Ha egyszer majd nyugalmasabb idők jönnek és a történetírók tár­gyilagosan felmérik, hogy milyen áldozatot hozott Magyarország­ a Nyugatért, külön fejezet fog szól­ni azokról a szellemi emberekről, akik börtönbe zárva és olykor fél­holtra kínzottan is fenntartották az antibolsevista magyar iroda­lom nemzeti szellemiségét. Őszin­tén szólva nem gondolunk itt az Aczél Tamásokra, Háy Gyulákra, akik 1956-ig kiélvezték a kommu­nista rendszer minden előnyét és kegyét, amelyet az őt kiszolgáló íróknak juttatott. Ezek a kommunista írók java­részben konjunkturisták voltak, akik felvették a havi 3—4000 fo­rintos fizetéseket, Kossuth-díjat, esetleg Sztálin-díjat kaptak. Mi­kor pedig látták, hogy következik az enyhülés, fordulat jön, hirtelen “szabadsághősökké” változtak át. Kétségtelen, hogy a­­Petőfi Kör vi­táiban, az Irodalmi Újság­ szer­kesztéseiben s ezáltal az események elindításában részük volt. De akik az igazi keresztény és szociális magyar szellemet, az el nem al­kudott magyarságot és a törhetetlen szabadságvágyat képviselték, azok ott ültek Rákosi, Gerő börtöneiben. Ott teremtettek egy új és nagyszerű magyar irodalmat, amely egyszer büszkesége lesz az egész nemzetnek. Mentővallomásért 12 évi fegyház Valahol Münchenben daliás ter­metű, lobogó fekete hajú fiatalem­ber ül velünk szemközt. A váci fegyházban született verseit né­metre fordította a Bajor Akadémia titkára és a legnagyobb német la- ■ pok azzal a kommentárral kísérték­­ ezeket a nagyszerű költeménye- e ket, hogy ezeket az “új­­Petőfi” írta. A költőt, aki a váci fegyház­­ból szabadult, Tollas Tibornak hív­ják. Korábban, 1945 előtt más hi­vatása volt. Azonban már akkor is jobban érdeklődött a művészetek és költészet iránt. A Muraközben és a vend vidé­ken gyűjtötte a vend népköltészet termékeit, bányászverseket írt Ta­tabányát. Aztán a nagyferenci kor­szakban elment a népbíróságra, hogy mentő vallomást tegyen egy volt felettese mellett. Ott a hely­színen letartóztatták és 12 évi fegyházra ítélték. Most megnyílt volna rá az al­kalom, hogy teljesen befelé for­duljon és igazi élethivatásának, a költészetnek éljen. Az ÁVH börtö­neit azonban nem írók, költők, széplelkek számára találták fel és különösen nem olyanok részére, akik épp szellemi ember mivoltuk­nál fogva halálos ellenségei a kontárság, ostobaság terror­rend­szerének. A börtön lakói nem kap­tak egy darabka papírt sem, nem volt egy ceruzacsonk sem. Tollas Tibor kezdetben tehát “fejben” ír­ta költeményeit. Mikor egy-egy vers kész lett, akkor kívülről meg­tanulta, memorizálta azt, remélve, hogy valamikor majd csak akad egy darabka papír, amelyre ráír­­­hatja. A börtön szadista parancs­­­noka, egy népidegen sötét pribék,­­ a váci fegyház 1000 rabja szá­mára külön kínzást talált fel. Bádoggal szegeztette be az ablakokat, hogy a rabok tü­dővészt kapjanak és ne jussanak egy picinyke vilá­gossághoz sem. Ekkor született meg a vers, amely már le volt for­dítva németre, franciára, s magyar nyelven diadalmasan járja az emi­gráció és külföldi magyarság új­ságjait. Magyar keserv és ma­gyar riasztás a süket világ felé: “A rádiók csak üvöltsék rekedten A szabadságot s az ember jogát. Itt érzi csak befalazott testem A milliókkal Moszkva ostorát. S Váctól Pekingig zúgják a rabok: Ha nem vigyáztok, az egész vilá­gon Bebádogoznak minden ablakot!” Tollas Tibor körül a börtönben lassan-lassan egész irodalmi kör alakult ki. Talán nem is volt ne­héz ez, hiszen abban az időben a börtönben raboskodott a szellemi Magyarország minden jellemes ki­tűnősége. Beszél a költő Aztán az ÁVH mindig és mindig gondoskodott az irodalmi együt­tes feltöltéséről, kibővítéséről. — Mindig hoztak új rabokat, új fia­talokat, akik közül, — mint kagy­lóban a gyöngy — új költők, írók születtek a szenvedés poklában. — A célunk csupán egy volt — mondja Tollas Tibor — a börtön­ben is fenntartani a magyar nem­zeti szellemet, az európai gondola­tot és a keresztény kultúrát. A világirodalom történetében még nem fordult elő olyan példát­lan irodalmi teljesítmény, mint amilyet ezek a szabadságharcos írók létrehoztak. A memorizált versek helyett lassan megszülettek a börtöncella falára egy drót­da­rabbal karcolt költemények. Ké­sőbb reggelire — hetenként há­romszor — lekvárt osztottak a ra­boknak. E­­kkor felfedezték, hogy a lekváradag­ zsírpapírját kitűnően fel lehet használni a börtöniroda­lom megalapozására. Összegyűj­tötték a papírszeletkéket, a mos­dóban leáztatták róluk a lekvár­maradékot, megszárították a papí­rokat. Ceruza azonban még min­dig nem volt. Letörték tehát az alumínium csajka fülét, meghe­gyezték a padlón, s mint a régi ró­maiak a stílussal valóságg­al belekarcolták, vagy belevésték a zsírpapírba verseiket, tanul­mányaikat, novelláikat. Most már hárman voltak, akik oda­bent a börtönben egy lélekzetel­­állítóan mély és értékes magyar irodalmat teremtettek meg: Tol­las Tibor, Balatoni Lóránt, és Pa­rázs Péter. Ott azonban, ahol a kémlelő lyu­kon ÁVH spiclik figyeltek minden mozdulatot, nem volt elég a zsír­­pa­pirokra rákarcolni a magyar katakombák hitvallását, hanem gondoskodni kellett a megszületett irodalom elrejtéséről is. Börtönvas­ágyak üreges lábaiba, szekrények falemezei közé rejtve, leválasztott és kimélyített a­blakdeszkák üre­geibe rejtve várta a katakombák magyar irodalma, hogy egyszer megjelenhessék a nagyvilág előtt. Marschalkó Lajos riportja: Irodalom a bebádogozott ablakok mögött rtelenségek Tizenhétezer zsidó mene­kült el Magyarországról. Ezt a számot a Daily Mirror ol­dalas hirdetéséből tudjuk meg. A hirdetés szerint fen­tiek és az egyiptomi zsidó me­­nekültek megsegítésére száz­millió dolláros gyűjtést kezde­ményeztek. Ezzel az összeg­gel, ha összegyűl, valóban kedvező helyzetbe hozhatják a zsidó menekülteket. A nem­zetiségbeli összetartásnak o­­lyan példája ez, amelyet sze­retnénk látni magyar vére­ink esetében is. Hatalmas az összeg, mégis alig kétséges, hogy összehozzák. Még na­gyobb, ha arra gondolunk, hogy nem volt könnyű össze­gyűjteni azt az öt millió dol­lárt se, amelyet a közel két­százezernyi menekültnek a megsegítésére juttattak az amerikai Vöröskereszt útján. A menekültek 8 százalékát — amelyet saját szervezeteik eddig is jobban láttak el — hathatósan megsegítik a gyűjtés során. De mi törté­nik a 92 százalékkal? Jól tud­juk, hogy hasonló arányú se­gítséget nem kaphatnak, nem is igényelnek. Baj azonban, hogy a lelkesedés elszálltával és a szovjet ellenpropagandá­ja folytán az Amerikába ér­kezettek pártolása, munká­hoz juttatása terén is pana­szokat hallunk. Még nagyobb baj, hogy az Ausztriában re­kedtek és a Tito “vendégsze­retetében” fűtetlen barakok­­ban éhező magyar menekül­tek átsegítése — újabb ígéret ellenére — késedelmes. Köszö­nettel vettük azt a bejelen­tést, hogy 3 millió dollárt az USA átküldött a jugoszláviai magyar menekültek átsegíté­sére, s szeretnénk ennek gya­korlati eredményeit mielőbb tapasztalni. De ez esetben is a kérdésnek ez csak egy ré­szét oldja meg. Nem látjuk az USA, s az NN részéről azt a nagyszabású segítőakciót, amelyet ez a kérdés megérdemel. Ha ará­nyaiban ilyen mérevű akció nem is képzelhető, hisz akkor nyolcszáz milliós segítőalap­ról lenne szó, de a segítés ko­moly formájának meghatáro­zása és elindítása, nemkülön­ben az átsegítés fokozása, és az átjutottak munkához segí­tése sürgős és fontos. Ne kés­lekedjenek tovább! Pénzhiány miatt bezárták Camp Khmerben a zűrös hely­zetben lévő Bizottmány iro­dáját és eltűnt végre az any­­nyit kifogásolt tábla, amely azt hirdette, hogy ott volt Msgr. Varga Béla “főhadi­szállása”. A menekültek ügye szempontjából nem jelent semmit az iroda bezárása, hisz közérdekben nem osztott és nem szorzott. A Bizott­mányt viszonossági alapon ki­szolgáló new yorki baloldali hetilap közli, hogy pénzhiány miatt történt a bezárás és hozzáfűzi egy, a színpadról kikopott baloldali színész­­barátja elvesztett, keresete fe­letti bánkódásában: “Nagyon sajnálatosnak tartjuk ezt, mert J. P. készséges, szíves és megértő szolgálatát a tá­bor lakói nem tudják majd nélkülözni.” Igen élénk derült­séggel tudtuk csak olvasni az őszinteséget nélkülöző meg­jegyzést. Tudjuk, hogy való­jában fordítva van. A színész nélkülözi nehezen­­ az el­vesztett jövedelmet. A “meg­értő” szolgálat ugyanis szá­mára heti száz­­-nál is többet jelentett. Éppúgy, mint a Tolstoj­­alapnál alkalmazott, de azóta szintén “leépített”. Az Em­berrel már előbb megbukott Deák Zoltánnál. Sokan kifo­gásolták — és elsősorban szó­vá is tették, — hogy a két intézmény olyan baloldali, volt kollaboráns elemeket al­kalmazott, akiktől a kommu­nizmussal fegyveres harcba szálló antikommunisták — ha megtudták kilétüket — meg­vetéssel fordultak el. Ezek a baloldali elemek áskálódtak ott lapunk ellen és igyekeztek megfogni a bomladozó Bizott­mány számára félrevezetett szabadságharcosokat, s pénzt is ígértek nekik. Tervük nem sikerült. Tudjuk, hogy nagy ígéretekkel néhány menekül­tet elszédítettek, s ezek elen­gedtek kínálkozó jó munka­alkalmakat, s aztán most szidják őket, mert két szék közt a padra estek. Emlékeze­tes, hogy olyan kifogások me­rültek fel egyes menekültek ellen, hogy túl magas órabér­ért voltak csak hajlandók munkát vállalni, így aztán ők is lemaradtak. Sokan nem ér­tették, honnan veszik a túl­­követelés alapját, amikor még nem is jártak a tábor keríté­sén túl? Kiderült, hogy ezek a baloldali elemek biztatták fel őket. Talán a menekültek érdeke lebegett szemük előtt? Dehogy. A saját érdekük. Ez azt kívánta, hogy Camp Kh­mer minél későbben ürüljön ki,­­hogy jól dotált állásukat minél tovább tarthassák. * * * Titoszlávia magyar mene­kültjeinek sorsát senki se iri­gyelte egy pillanatra sem. De arról fogalmunk se volt, amit egyik tudósítónk közöl: ha valóban húszezer főnyi sze­rencsétlen magyar került oda kétségbeesésében, akkor elhe­lyezésük másutt, mint Tito internálótáboraiban, sőt bör­töneiben nem képzelhető el. Fáj a szívünk szegény ma­gyar testvéreinkért, akiket a kétségbeesés az egyik vörös pokolból a másikba hajtott. Azt hitték szegények, hogy a nyugat felé is jó képet vágó Tito tovább segíti őket. Mert azt senki se hihette közülök, hogy ott jobb legyen, mint Kádár-Kruscsev uralma alatt. De az bizonyos megdöbbenést keltett bennük, hogy egyik rabságból másikba ker­ültek. Ausztriában is rengeteg magyar menekült szorult, s attól tartunk, hogy a Tito­­szláviába kerülteknek még rosszabb lesz a sorsuk. Nyu­gati újságírók megkísérelték, hogy beszéljenek oda került magyar menekültekkel. Maga az a tény, hogy a húszezerből mindössze másfélszázhoz ju­tottak hozzá, sokat mond. Az, hogy mindössze kettő hajlan­dó Titoszláviában maradni. — De az már egészen a vég­ső kétségbeesés jele, hogy a többi hajlandó visszatérni oda, ahonnan elmenekült. — Vagyis: a “másik” pokolból vissza az “egyikbe”. Mi tör­ténhetett velük ? Titoszlávia rosszabbnak bizonyult, mint a szovjet uralta, terrorszán­totta Magyarország? A nyu­gati nemzeteknek, tehát az NN-nek is figyelnie kell a Tito uralma alá menekült ma­gyarok sorsára. A legutóbbi jelentések sze­rint a nyugati államok meg­teszik az előkészületeiket a Jugoszláviában szorult ma­gyar menekültek kiszállításá­ra. Addig is, míg erre sor ke­rülhet, az UN-hez, a szabad világhoz, de elsősorban az amerikai néphez fordulunk: küldjenek gyógyszert, élel­met menekültjeinknek. SZABAD MAGYARSÁG 1957 március 29 A börtön se töri meg a magyar szellemet . Magunk is tisztában voltunk vele, hogy ennek nagyon kevés esé­lye van, de úgy éreztük, hogy ma­gyar és európai kötelességünk do­kumentálni: a magyarság európai szelle­mét nem tudja megtörni a börtön és a szovjet elnyomás. 1953-ban, midőn Nagy Imre lett a miniszterelnök, a börtönökben is bizonyos “enyhülés” következett be. Ehhez tartozott, hogy a váci fegyházban megnyitották a KÖMÜ 101. számú műhelyét és megkezdő­dött a börtönmunka, ami szalag- és gombgyártásiból állott. Az írók sietve jelentkeztek börtönmunkára, mert az bizonyos mozgási és érint­kezési lehetőséget biztosított. A börtöntisztviselő asztaláról el lehe­tett csenni néhány ír papírt, vagy egy ceruzadarabkát, a megírt ver­seket el lehetett rejteni valamelyik gép porszívójába, ahol senki sem kereste azokat, így megkezdődött a “Füveskert” című és a börtön­ben 12 kötetre nőtt nagyszerű iro­dalmi sorozat kiegészítése. Először csak arra szorítkoztak, hogy megmentsék, vagy magyarra (Folytatás a 7-ik oldalon) ­ ÖN részvényes? § S Beküldte már az előfizetését 2 5 az ÖN lapjára, a 8 5 “SZABAD MAGYARSÁGRa”? 8

Next