Szabad Magyarság, 1957. január-december (2. évfolyam, 1-56. szám)
1957-03-29 / 19. szám
( 2. oldal Ha egyszer majd nyugalmasabb idők jönnek és a történetírók tárgyilagosan felmérik, hogy milyen áldozatot hozott Magyarország a Nyugatért, külön fejezet fog szólni azokról a szellemi emberekről, akik börtönbe zárva és olykor félholtra kínzottan is fenntartották az antibolsevista magyar irodalom nemzeti szellemiségét. Őszintén szólva nem gondolunk itt az Aczél Tamásokra, Háy Gyulákra, akik 1956-ig kiélvezték a kommunista rendszer minden előnyét és kegyét, amelyet az őt kiszolgáló íróknak juttatott. Ezek a kommunista írók javarészben konjunkturisták voltak, akik felvették a havi 3—4000 forintos fizetéseket, Kossuth-díjat, esetleg Sztálin-díjat kaptak. Mikor pedig látták, hogy következik az enyhülés, fordulat jön, hirtelen “szabadsághősökké” változtak át. Kétségtelen, hogy aPetőfi Kör vitáiban, az Irodalmi Újság szerkesztéseiben s ezáltal az események elindításában részük volt. De akik az igazi keresztény és szociális magyar szellemet, az el nem alkudott magyarságot és a törhetetlen szabadságvágyat képviselték, azok ott ültek Rákosi, Gerő börtöneiben. Ott teremtettek egy új és nagyszerű magyar irodalmat, amely egyszer büszkesége lesz az egész nemzetnek. Mentővallomásért 12 évi fegyház Valahol Münchenben daliás termetű, lobogó fekete hajú fiatalember ül velünk szemközt. A váci fegyházban született verseit németre fordította a Bajor Akadémia titkára és a legnagyobb német la- ■ pok azzal a kommentárral kísérték ezeket a nagyszerű költeménye- e ket, hogy ezeket az “újPetőfi” írta. A költőt, aki a váci fegyházból szabadult, Tollas Tibornak hívják. Korábban, 1945 előtt más hivatása volt. Azonban már akkor is jobban érdeklődött a művészetek és költészet iránt. A Muraközben és a vend vidéken gyűjtötte a vend népköltészet termékeit, bányászverseket írt Tatabányát. Aztán a nagyferenci korszakban elment a népbíróságra, hogy mentő vallomást tegyen egy volt felettese mellett. Ott a helyszínen letartóztatták és 12 évi fegyházra ítélték. Most megnyílt volna rá az alkalom, hogy teljesen befelé forduljon és igazi élethivatásának, a költészetnek éljen. Az ÁVH börtöneit azonban nem írók, költők, széplelkek számára találták fel és különösen nem olyanok részére, akik épp szellemi ember mivoltuknál fogva halálos ellenségei a kontárság, ostobaság terrorrendszerének. A börtön lakói nem kaptak egy darabka papírt sem, nem volt egy ceruzacsonk sem. Tollas Tibor kezdetben tehát “fejben” írta költeményeit. Mikor egy-egy vers kész lett, akkor kívülről megtanulta, memorizálta azt, remélve, hogy valamikor majd csak akad egy darabka papír, amelyre ráírhatja. A börtön szadista parancsnoka, egy népidegen sötét pribék, a váci fegyház 1000 rabja számára külön kínzást talált fel. Bádoggal szegeztette be az ablakokat, hogy a rabok tüdővészt kapjanak és ne jussanak egy picinyke világossághoz sem. Ekkor született meg a vers, amely már le volt fordítva németre, franciára, s magyar nyelven diadalmasan járja az emigráció és külföldi magyarság újságjait. Magyar keserv és magyar riasztás a süket világ felé: “A rádiók csak üvöltsék rekedten A szabadságot s az ember jogát. Itt érzi csak befalazott testem A milliókkal Moszkva ostorát. S Váctól Pekingig zúgják a rabok: Ha nem vigyáztok, az egész világon Bebádogoznak minden ablakot!” Tollas Tibor körül a börtönben lassan-lassan egész irodalmi kör alakult ki. Talán nem is volt nehéz ez, hiszen abban az időben a börtönben raboskodott a szellemi Magyarország minden jellemes kitűnősége. Beszél a költő Aztán az ÁVH mindig és mindig gondoskodott az irodalmi együttes feltöltéséről, kibővítéséről. — Mindig hoztak új rabokat, új fiatalokat, akik közül, — mint kagylóban a gyöngy — új költők, írók születtek a szenvedés poklában. — A célunk csupán egy volt — mondja Tollas Tibor — a börtönben is fenntartani a magyar nemzeti szellemet, az európai gondolatot és a keresztény kultúrát. A világirodalom történetében még nem fordult elő olyan példátlan irodalmi teljesítmény, mint amilyet ezek a szabadságharcos írók létrehoztak. A memorizált versek helyett lassan megszülettek a börtöncella falára egy drótdarabbal karcolt költemények. Később reggelire — hetenként háromszor — lekvárt osztottak a raboknak. Ekkor felfedezték, hogy a lekváradag zsírpapírját kitűnően fel lehet használni a börtönirodalom megalapozására. Összegyűjtötték a papírszeletkéket, a mosdóban leáztatták róluk a lekvármaradékot, megszárították a papírokat. Ceruza azonban még mindig nem volt. Letörték tehát az alumínium csajka fülét, meghegyezték a padlón, s mint a régi rómaiak a stílussal valósággal belekarcolták, vagy belevésték a zsírpapírba verseiket, tanulmányaikat, novelláikat. Most már hárman voltak, akik odabent a börtönben egy lélekzetelállítóan mély és értékes magyar irodalmat teremtettek meg: Tollas Tibor, Balatoni Lóránt, és Parázs Péter. Ott azonban, ahol a kémlelő lyukon ÁVH spiclik figyeltek minden mozdulatot, nem volt elég a zsírpapirokra rákarcolni a magyar katakombák hitvallását, hanem gondoskodni kellett a megszületett irodalom elrejtéséről is. Börtönvaságyak üreges lábaiba, szekrények falemezei közé rejtve, leválasztott és kimélyített ablakdeszkák üregeibe rejtve várta a katakombák magyar irodalma, hogy egyszer megjelenhessék a nagyvilág előtt. Marschalkó Lajos riportja: Irodalom a bebádogozott ablakok mögött rtelenségek Tizenhétezer zsidó menekült el Magyarországról. Ezt a számot a Daily Mirror oldalas hirdetéséből tudjuk meg. A hirdetés szerint fentiek és az egyiptomi zsidó menekültek megsegítésére százmillió dolláros gyűjtést kezdeményeztek. Ezzel az összeggel, ha összegyűl, valóban kedvező helyzetbe hozhatják a zsidó menekülteket. A nemzetiségbeli összetartásnak olyan példája ez, amelyet szeretnénk látni magyar véreink esetében is. Hatalmas az összeg, mégis alig kétséges, hogy összehozzák. Még nagyobb, ha arra gondolunk, hogy nem volt könnyű összegyűjteni azt az öt millió dollárt se, amelyet a közel kétszázezernyi menekültnek a megsegítésére juttattak az amerikai Vöröskereszt útján. A menekültek 8 százalékát — amelyet saját szervezeteik eddig is jobban láttak el — hathatósan megsegítik a gyűjtés során. De mi történik a 92 százalékkal? Jól tudjuk, hogy hasonló arányú segítséget nem kaphatnak, nem is igényelnek. Baj azonban, hogy a lelkesedés elszálltával és a szovjet ellenpropagandája folytán az Amerikába érkezettek pártolása, munkához juttatása terén is panaszokat hallunk. Még nagyobb baj, hogy az Ausztriában rekedtek és a Tito “vendégszeretetében” fűtetlen barakokban éhező magyar menekültek átsegítése — újabb ígéret ellenére — késedelmes. Köszönettel vettük azt a bejelentést, hogy 3 millió dollárt az USA átküldött a jugoszláviai magyar menekültek átsegítésére, s szeretnénk ennek gyakorlati eredményeit mielőbb tapasztalni. De ez esetben is a kérdésnek ez csak egy részét oldja meg. Nem látjuk az USA, s az NN részéről azt a nagyszabású segítőakciót, amelyet ez a kérdés megérdemel. Ha arányaiban ilyen mérevű akció nem is képzelhető, hisz akkor nyolcszáz milliós segítőalapról lenne szó, de a segítés komoly formájának meghatározása és elindítása, nemkülönben az átsegítés fokozása, és az átjutottak munkához segítése sürgős és fontos. Ne késlekedjenek tovább! Pénzhiány miatt bezárták Camp Khmerben a zűrös helyzetben lévő Bizottmány irodáját és eltűnt végre az anynyit kifogásolt tábla, amely azt hirdette, hogy ott volt Msgr. Varga Béla “főhadiszállása”. A menekültek ügye szempontjából nem jelent semmit az iroda bezárása, hisz közérdekben nem osztott és nem szorzott. A Bizottmányt viszonossági alapon kiszolgáló new yorki baloldali hetilap közli, hogy pénzhiány miatt történt a bezárás és hozzáfűzi egy, a színpadról kikopott baloldali színészbarátja elvesztett, keresete feletti bánkódásában: “Nagyon sajnálatosnak tartjuk ezt, mert J. P. készséges, szíves és megértő szolgálatát a tábor lakói nem tudják majd nélkülözni.” Igen élénk derültséggel tudtuk csak olvasni az őszinteséget nélkülöző megjegyzést. Tudjuk, hogy valójában fordítva van. A színész nélkülözi nehezen az elvesztett jövedelmet. A “megértő” szolgálat ugyanis számára heti száz-nál is többet jelentett. Éppúgy, mint a Tolstojalapnál alkalmazott, de azóta szintén “leépített”. Az Emberrel már előbb megbukott Deák Zoltánnál. Sokan kifogásolták — és elsősorban szóvá is tették, — hogy a két intézmény olyan baloldali, volt kollaboráns elemeket alkalmazott, akiktől a kommunizmussal fegyveres harcba szálló antikommunisták — ha megtudták kilétüket — megvetéssel fordultak el. Ezek a baloldali elemek áskálódtak ott lapunk ellen és igyekeztek megfogni a bomladozó Bizottmány számára félrevezetett szabadságharcosokat, s pénzt is ígértek nekik. Tervük nem sikerült. Tudjuk, hogy nagy ígéretekkel néhány menekültet elszédítettek, s ezek elengedtek kínálkozó jó munkaalkalmakat, s aztán most szidják őket, mert két szék közt a padra estek. Emlékezetes, hogy olyan kifogások merültek fel egyes menekültek ellen, hogy túl magas órabérért voltak csak hajlandók munkát vállalni, így aztán ők is lemaradtak. Sokan nem értették, honnan veszik a túlkövetelés alapját, amikor még nem is jártak a tábor kerítésén túl? Kiderült, hogy ezek a baloldali elemek biztatták fel őket. Talán a menekültek érdeke lebegett szemük előtt? Dehogy. A saját érdekük. Ez azt kívánta, hogy Camp Khmer minél későbben ürüljön ki,hogy jól dotált állásukat minél tovább tarthassák. * * * Titoszlávia magyar menekültjeinek sorsát senki se irigyelte egy pillanatra sem. De arról fogalmunk se volt, amit egyik tudósítónk közöl: ha valóban húszezer főnyi szerencsétlen magyar került oda kétségbeesésében, akkor elhelyezésük másutt, mint Tito internálótáboraiban, sőt börtöneiben nem képzelhető el. Fáj a szívünk szegény magyar testvéreinkért, akiket a kétségbeesés az egyik vörös pokolból a másikba hajtott. Azt hitték szegények, hogy a nyugat felé is jó képet vágó Tito tovább segíti őket. Mert azt senki se hihette közülök, hogy ott jobb legyen, mint Kádár-Kruscsev uralma alatt. De az bizonyos megdöbbenést keltett bennük, hogy egyik rabságból másikba kerültek. Ausztriában is rengeteg magyar menekült szorult, s attól tartunk, hogy a Titoszláviába kerülteknek még rosszabb lesz a sorsuk. Nyugati újságírók megkísérelték, hogy beszéljenek oda került magyar menekültekkel. Maga az a tény, hogy a húszezerből mindössze másfélszázhoz jutottak hozzá, sokat mond. Az, hogy mindössze kettő hajlandó Titoszláviában maradni. — De az már egészen a végső kétségbeesés jele, hogy a többi hajlandó visszatérni oda, ahonnan elmenekült. — Vagyis: a “másik” pokolból vissza az “egyikbe”. Mi történhetett velük ? Titoszlávia rosszabbnak bizonyult, mint a szovjet uralta, terrorszántotta Magyarország? A nyugati nemzeteknek, tehát az NN-nek is figyelnie kell a Tito uralma alá menekült magyarok sorsára. A legutóbbi jelentések szerint a nyugati államok megteszik az előkészületeiket a Jugoszláviában szorult magyar menekültek kiszállítására. Addig is, míg erre sor kerülhet, az UN-hez, a szabad világhoz, de elsősorban az amerikai néphez fordulunk: küldjenek gyógyszert, élelmet menekültjeinknek. SZABAD MAGYARSÁG 1957 március 29 A börtön se töri meg a magyar szellemet . Magunk is tisztában voltunk vele, hogy ennek nagyon kevés esélye van, de úgy éreztük, hogy magyar és európai kötelességünk dokumentálni: a magyarság európai szellemét nem tudja megtörni a börtön és a szovjet elnyomás. 1953-ban, midőn Nagy Imre lett a miniszterelnök, a börtönökben is bizonyos “enyhülés” következett be. Ehhez tartozott, hogy a váci fegyházban megnyitották a KÖMÜ 101. számú műhelyét és megkezdődött a börtönmunka, ami szalag- és gombgyártásiból állott. Az írók sietve jelentkeztek börtönmunkára, mert az bizonyos mozgási és érintkezési lehetőséget biztosított. A börtöntisztviselő asztaláról el lehetett csenni néhány ír papírt, vagy egy ceruzadarabkát, a megírt verseket el lehetett rejteni valamelyik gép porszívójába, ahol senki sem kereste azokat, így megkezdődött a “Füveskert” című és a börtönben 12 kötetre nőtt nagyszerű irodalmi sorozat kiegészítése. Először csak arra szorítkoztak, hogy megmentsék, vagy magyarra (Folytatás a 7-ik oldalon) ÖN részvényes? § S Beküldte már az előfizetését 2 5 az ÖN lapjára, a 8 5 “SZABAD MAGYARSÁGRa”? 8