Szabad Szó, 1985. április-június (42. évfolyam, 12454-12530. szám)

1985-04-02 / 12454. szám

2. oldal r ” . TÁVIRATOK NICOLAE CEAUŞESCU elvtársnak, a Román Kommunista Párt főtitkárának, Románia Szocialista Köztársaság elnökeinek (Folytatás az első oldalról) kulturális-tudományos központja honpolgárainak nevében, őszinte nagyrabecsülésünk és mélységes tiszteletünk jele­ként, kérjük fogadja, legmelegebb jókívánságainkat, őszin­te óhajunkat, hogy jó egészségben, boldogságban és erőben vezesse tovább dicsőséges népünket újabb, fontos győzel­mekre a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom megvaló­sításához vezető úton, hazánk évezredes ősi földjén. Az ön újraválasztása a legfelsőbb állami tisztségbe, amelyet eddig is oly ragyogóan és odaadással töltött be, a férfiak, nők, fiatalok és idősek, munkások, parasztok és értelmiségiek, nemzetiségre való tekintet nélkül, minden honpolgár, töretlen akaratának kifejezése, hogy szeretett szülőhazánk, a szocialista Románia sorsát az az ember irá­nyítsa, aki a román nép legmagasabb erényeinek megteste­sítője, aki azonosul lelkiismeretével és eszményeivel, az a férfi, akinek a nevéhez és tevékenységéhez szervesen kö­tődik sok évezredes történelmünk megvalósulásokban és megvalósításokban leggazdagabb korszaka, és amelyet ha­zafias büszkeséggel az egész nemzet „NICOLAE CEAUŞESCU-KORSZAKKÉNT“ emleget. A Szakszervezetek Temes megyei Tanácsa üdvözlő táv­iratában a következők olvashatók: „A legmélyebb szeretet, tisztelet és őszinte hazafias büszkeség érzésével. Temes me­gye valamennyi dolgozója — több mint 280 000 szakszerve­zeti tagja —, kifejezésre juttatva azt a nagy tiszteletet és megbecsülést, amelynek a nép körében ön örvend, mélyen tisztelt és hőn szeretett NICOLAE CEAUŞESCU elvtárs — nagyszerű példaképünk, aki kora ifjúságától a forradalmi harcnak, a haza szabadsága és függetlensége kivívásának szentelte egész életét és tevékenységét, a jelen világ ki­magasló egyénisége, a modern Románia megalapozója, — határtalan örömmel vette tudomásul az ön újraválasztá­sát Románia Szocialista Köztársaság legmagasabb elnöki tisztségébe.* A Magyar Nemzetiségű Dolgozók Temes megyei Tanácsa üdvözlő táviratában többek között a következők olvashatók: „Az ön megválasztása a haza elnökének magas tisztségébe, az ön két évtizedes munkássága a pártfőtitkári tisztségben és több mint öt évtizedes harcos forradalmár tevékenysége , a kommunisták soraiban — a jövő záloga, új, nagyszerű győzelmeink biztató ígérete. Felhasználjuk ezt az alkalmat, hogy megköszönjük azt a határtalan gondoskodást, amellyel ön ezen ország minden fia iránt viseltetik, nemzetiségétől függetlenül. A joge­gyenlőség és a humanizmus következetes alkalmazása biz­tosította és biztosítja a szocialista nemzet virágzását és ebben a keretben az együttélő nemzetiségek jólétét is. Megfogadjuk, hogy minden erőnkkel a szocializmus és a kommunizmus ügyét szolgáljuk, hogy követni fogjuk önt, szeretett és tisztelt vezetőnk a boldogság útján, hazánk va­lamennyi fia szeretett szülőföldje, a szocialista Románia fel­virágoztatásának útján.“ A Nagyszentmiklós városi főbizottság táviratában ol­vashatók a következő sorok: „Számunkra, az ország e leg­nyugatibb fekvésű városa asszonyai és lányai — románok, németek, magyarok, szerbek és más nemzetiségűek — szá­mára, nagy-nagy öröm, hogy részesei lehetünk szocialista építésünk sikereinek, különösen az utóbbi 20 évben, amió­ta ön áll az ország és a párt élén. Ez a két csodálatos év­tized szocialista társadalmunk sokoldalú fejlődésének leg­gyümölcsözőbb időszaka, s ugyanakkor a nők szerepe soha nem látott kibontakozásának korszaka is, hiszen a nő érvé­nyesülhet úgy is, mint dolgozó, mint honpolgár, mint fele­ség, mint anya és mint a gyermekek nevelője...“ ---------------------------------------------------------Szabad Szó Temesvári siker a bukaresti Dalles-teremben Temesvári emlékeket és mű­velődéstörténeti eseményeket, va­lamint a nagy elődöket idéző meleghangú méltatással nyitot­ta meg Ion Frunzetti akadémi­kus és műkritikus a hatvanöt temesvári képzőművész bukares­ti bemutató tárlatát. Szellemes bevezetőjében felhívta a figyel­met Bánátnak, a román képző­­művészeten belüli sajátos voná­saira, a nemzeti jelleg és az eu­rópaiság sajátos temesvári­­öt­vöződésére. Eszerint Temesvár képzőművészetünk ama központ­ja, amely átszűrve önmagán a kívülről beáramló irányzati ha­tásokat, beolvasztja ezek szá­munkra hasznos jegyeit a román képzőművészetbe. Példaként em­lítette itt korelnökünk, Podlipny Julius német expresszionista ih­letésű életművét és vele párhu­zamba állítva a legifjabb nem­zedéknek a francia-olasz újrea­lizmus stílusjegyeit magán vise­lő művészetét. Annak ellenére, hogy a szinte valamennyi műfajt, eljárást fel­vonultató alkotók tevékenységé­re továbbra is a heterogenitás jellemző és még nem beszélhe­tünk egy kiforrott temesvári is­koláról, sok jel arra mutat, hogy lassan-lassan kialakul az az egy­séges képzőművészeti arculat, a­­mely más központokban — Iaşi, Marosvásárhely, stb. — már jó­ideje létezik. Ez nálunk egyelő­re a grafikusok masszív jelent­kezésében nyilvánul meg, s egy meglehetősen tág, de határozott szemléleti egységen mérhető le. Ezt szemlélteti a Dalles-terem felső traktusa, ahol kezdve Da­niela Belcescuval, Viorel Cosor, Constantin Catargiu, Kazinczy Gábor, Fackner Hildegard, Ciolac Lidia grafikáin keresztül, egészen Vasile Pin­teáig, vagy az ugyanott kiállító díszlettervezők — Emilia Jivanov, Doina Almă­­şan-Popa, Dumitru Popescu, Vir­gil Miloia és Winterfeld Sán­dor — minőségi közös nevező­vel rendelkeznek. A fehér-feke­te s a rajzosság, valamint a lát­ványosabb színek és formák vi­lága közti átmenetet képezik Eugenia Dumitraşcu, Xenia Vre­me, Virginia Baroiu, Molnár Zoltán és Szakáts Béla munkái. Nagyméretű felületeik révén a festők egyénenkénti érvényesü­lése kézzelfoghatóbb, de nyil­vánvalóbbak a köztük lévő kü­lönbségek is. Ugyanez érvényes az ugyancsak a földszinten ki­állító szobrászokra is. Így a fő falakat elfoglaló Diodor Dure, Gabriel Popa, Romul Nuţiu, Le­on Vreme és Constantin Flon­­dor, valamint a terem központi részét benépesítő Victor Gaga és Jecza Péter művei a valameny­­nyiüket jellemző minőségi tartá­son belül, mindenképpen a szem­léletek hangsúlyosan egyéni vo­násait, a temesváriak heterogén összetételét illusztrálják. Külön csoportot képeznek a kirakat felőli részen kiállított két korabeli végletet képviselő Podlipny Julius és Călin Bob­­­escu, Ungor Csaba, Ionel Cin­­ghiţă, Viorel Toma, Pavel Vereş akiknek művei már újra az egy­máshoz való közeledés törekvé­sét" jelzik. Viszont, annak elle­nére, hogy főleg a fiatalok közt izmos egyéniségek mutogatják oroszlánkörmeiket, még mindig szórványosnak hat a dekoratív művészetek jelenléte. Igaz, eb­ben ludas a kiállítás rendező bizottsága is, mert a művek el­helyezését az erősen tagolt te­rem sarkainak, át-, és lépcsőfel­járóinak kitöltésével igyekeztek megoldani. Ezzel csak kihang­súlyozták a temesvári Fiók fes­­tészet-szobrászat központú szel­lemét. A kissé periférikus elhe­lyezés ellenére Lihor Laza Éva, Dinescu Iulia, Baumeister An­na, Zimán Magda, Tulcan Elena, Libor Laza László és Iulian Vă­­cărescu iparművészeti és forma­­tervezői alkotásai szerencsés köl­csönhatással épülnek be a gra­fikai, díszlettervezői, festészeti részlegbe. S hogy végezetül újra Ion Frunzetti szavait idézzem, min­denképpen figyelemre méltó a tizenöt évvel előbbi, első jelent­kezésünkhöz képest, kétségtelen minőségi színvonal-kiegyenlítő­dés és a mennyiségi gyarapodás, akkor ugyanezt a területet a ploieşti-i és marosvásárhelyi fiók­kal együtt töltöttük ki. Az olyan országos jelentőségű és minden bizonnyal a külföldi szaksajtóban is visszhangra ta­láló fővárosi kiállítások mellett, mint a gyűjteményes Grigorescu­­kiállítás és Horia Bernen rend­kívül eredeti faktúrájú egyéni tárlata, a temesváriak kiállítása jelen pillanatban a főváros e­­gyik nagy vonzerejű művészeti eseménye. Kazinczy Gábor Kinek a részéről történt a mulasztás? A szolgáltatás nem újkeletű. Van annak immár két éve, hogy nem kell Temesvárra utaznia annak, aki a megyei lapokban hirdetni akar A helyi postahiva­talokban elintézheti ezt az ügyet. Igényel egy típus nyomtatványt, azt kitölti, helyben kifizeti a közlemény díját — a nyomtatvá­nyon fel van tüntetve a hivata­los árjegyzék — és ezzel elintéz­te a dolgot. Apróhirdetés ügyben ez ma már bevált gyakorlat. Már ahol! Mert igencsak meglepődtünk amikor Jantó Petneházy Ibolya igazfalvi olvasónk arról tájékoz­tatott bennünket levélben, hogy­­ a posta jóvoltából nem tudott élni ezzel a lehetőséggel. Az egyik leghidegebb februári na­pon ez ügyben még Facsádra és Lugosra is elutazott, ám hiába­valónak bizonyult­ fáradozása. A postahivataloknál azzal utasított Levél bontáskoz tári el kérését, hogy ilyen jelle­gű szolgáltatást a posta nem végez. Facsádról és Lugosról, tudo­másunk szerint rendszeresen je­lent meg a megyei lapokban ott, helyben feladott apróhirdetés. Hogy mi okon tagadták meg en­nek lehetőségét olvasónktól? Utólag kideríteni ezt... Szolgá­lati kötelezettség mulasztásáról lévén szó, aligha akadna gazdája a tettnek. A panaszos pedig el­mulasztotta, hogy észrevételét írásban közölje a posta illetéke­seivel. Igaz, hogy elmondta a postahivatalokban, hogy az ap­róhirdetés feladásának általa igényelt lehetőségéről az újság tájékoztatta az olvasókat, de ügyintézés helyett meg kellett elégednie a válasszal: az az új­ság dolga. Mit higgyen ezek után az ol­vasó? Kérdezheti tőlünk joggal a panaszos. És ennek okán mi is ezt kérdezzük a posta illetéke­seitől. Joó Imre Egy életpálya — két fedőlap között... Ezüstös hajával, szétcserzett arcával, melyről árad a nyuga­lom s az emberi melegség — a mesék jólelkű nagyapójának, gyermekkorunk piros mikulásá­nak is hihetnénk, ha nem is­mernénk oly jól, ha nem lenne jelen kulturális életünk minden nagy rendezvényén, szinte félév­százada, ha nem tudnánk, hogy majd negyed évszázada­­ a könyvek embere — az a könyv­tárigazgató, kinek sorsa azono­sult a bánsági könyvek és könyvtárak sorsával. Mihai Ian­­culescu, mert róla van szó, lá­togatásunk napján adta be nyug­díjazási kérelmét, ezért valami­vel megindultabb és elfogódot­­tabb volt a szokottnál. A köny­vekről beszélgettünk, mint min­dig, arról az életpályáról, mely akár egy könyv, két fedőlap kö­zé köthető be ... Az első fedőlap: Egy ház tornácát ábrázolja a kép. 1932. őszét mutatja a nap­tár. Valahol Herkulesfürdő mel­lett, egy kis hegyi faluban az ötgyermekes, első világháborús hadirokkant szegényparaszt Mi­hai nevű fia a tornác gerendá­ját meglovagolva, elbűvölten ve­szi a kezébe élete első könyvét, egy ábécéskönyvet. Az első ol­dalon számára ismerős jelenet: juhok egy hegyi legelőn. Alatta valami fekete jelek. A gyermek nézi a képet s aztán az első fel­ismerés hasonlíthatatlan örömé­vel rohan a házba: „Tudok ol­vasni, tudok olvasni..hiszen azok a jelek mi mást jelenthet­nének, mint azt, hogy: „juhok“... Szemelvények egy meg nem írt életregényből — Nem mondhatom, hogy túl könnyű volt az utam a tudás felé. A mi falunkban mindenek­előtt az állatok tartására gon­doltak az emberek, s csak aztán a betűvetésre. A gyermek volt e pásztortevékenység fő letéte­ményese. De nem csak a szülők, a „tanítóúr“ állatait is őrizni keleltt, hiszen a helybéli taní­tók legfontosabb célja saját va­gyonuk gyarapítása volt. Mit tö­rődtek ők azzal, hogy mennyi tehetség megy veszendőbe a meg nem tartott órákkal. Három esz­tendőn keresztül én is jobban ismertem a legelőt, a tanítóék fáskamráját, meg más hasonló helyeket, mint a könyveket. Az iskola­­ újabb fenyítések s megaláztatások forrása volt. A tanítóúr csak azzal foglalkozott, aki tehetősebb szülők csemetéje volt, s minden jóval ellátta. Mi, szegénysorúak csak szolgai teen­dőket láthattunk el, s a tanulás­ban is csak a nádpálca jutott ki nekünk, meg a szidalmak. Negyedik osztályos tanuló voltam, amikor egy új, fiatal tanító érkezett a faluba, ő nem akart meggazdagodni, ő tanítani és nevelni akart. Azon volt, hogy mindenki járassa rendsze­resen a gyerekeket az iskolába, hogy minél hamarabb bepótol­hassuk felháborítóan nagy lema­radásunkat. Szinte ma is emlék­szem, márciusi nap volt az is, egy szülő jött be levett kucsmá­val a kezében, hogy, amint ez nálunk szokás volt, kikérje cse­metéjét, engedjék el a juhokkal a sarjadó füvű rétre. Éppen az én nyelvtan feladatomat ellen­őrizte a tanító, s félbeszakította a paraszt tirádáját. — Várjon csak gazdáram, i­­gen, igen, jól látom, ez a gyerek tud, bizony többet tud ez, mint bárki ebből az osztályból... Ezeket a szavakat ma is hal­lom, ma is felmelegszik a szí­vem tőle. Hiszen attól a naptól kezdve, senki sem volt hűsége­sebb tanítvány a faluban. Bár­hová mentem, a könyv mindig elkísért. S az év végére én let­tem az első tanuló szüleim leg­nagyobb meglepetésére. Édesapám eladdig mind azt mondogatta: — Ez olyan buta, hogy csak bognárinasnak lesz jó. A mester majd egy vasráfot tesz a kobakjára, hogy szét ne hulljon. Miután az egész falu füle hallatára legjobb tanulónak nyilvánítottak az addigiak (a jómódúak csemetéi) előtt, apám más szemmel nézett reám, s hallottam, amint esténként mondogatta édesanyámnak: — Azt hiszem anyjuk, ennek nem lesz szüksége többé a ráfolásra! Én kimondhatatlanul büszke voltam s hálát adtam a tanítómnak azo­kért a csodálatos biztató szava­kért. — Sajnos, a boldogság nem tartott soká. A falu elöljárói, a módos gazdák s a helybéli taní­tók összefogtak s a „falu rend­jét“ megbolygató, fiatal tanítót elűzték. Az ötödikbe visszake­rültem az addigi helybéli tanító­hoz, aki igencsak fogadkozott, hogy majd megmutatja nekem, s letöri a­­szarvaimat. De édesa­pám ekkor már mellém állt, s ő sem hagyta annyiban a dolgot. Járt, kilincselt míg nem talált egy kitűnő iskolát tőlünk 7 kilo­méterre, ahol két egymással ve­télkedő fiatal tanító dolgozott. A tanfelügyelőségen elintézte az átiratkozásomat, s én ettől fog­va oda jártam iskolába Iga hajnalban keltem, hogy régi­­nyok­ra beérjek, késő délután lett, mire hazaértem, de megér­te. Hóban, farkasorgonálás köze­pette, fergetegben és hőségben is napi 14 kilométert gyalogol­va — tanultam. Táskámban a könyvvel, eltökélve, hogy tanító lesz belőlem, olyan, mint az én tanítóm. — A felszabadulás után, sor­som, mint annyi népből jövő fiatal sorsa, addig elképzelhetet­len távlatokban bontakozott ki. A tanítóképző után újabb isko­lák a nevelés felsőiskolái követ­keztek. 1961-ben kerültem a Me­gyei könyvtár élére, ahol dolgo­zom még a mai napon is. Mandics György (Folytatjuk)

Next