Szabad Szó, 1985. április-június (42. évfolyam, 12454-12530. szám)
1985-04-02 / 12454. szám
2. oldal r ” . TÁVIRATOK NICOLAE CEAUŞESCU elvtársnak, a Román Kommunista Párt főtitkárának, Románia Szocialista Köztársaság elnökeinek (Folytatás az első oldalról) kulturális-tudományos központja honpolgárainak nevében, őszinte nagyrabecsülésünk és mélységes tiszteletünk jeleként, kérjük fogadja, legmelegebb jókívánságainkat, őszinte óhajunkat, hogy jó egészségben, boldogságban és erőben vezesse tovább dicsőséges népünket újabb, fontos győzelmekre a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom megvalósításához vezető úton, hazánk évezredes ősi földjén. Az ön újraválasztása a legfelsőbb állami tisztségbe, amelyet eddig is oly ragyogóan és odaadással töltött be, a férfiak, nők, fiatalok és idősek, munkások, parasztok és értelmiségiek, nemzetiségre való tekintet nélkül, minden honpolgár, töretlen akaratának kifejezése, hogy szeretett szülőhazánk, a szocialista Románia sorsát az az ember irányítsa, aki a román nép legmagasabb erényeinek megtestesítője, aki azonosul lelkiismeretével és eszményeivel, az a férfi, akinek a nevéhez és tevékenységéhez szervesen kötődik sok évezredes történelmünk megvalósulásokban és megvalósításokban leggazdagabb korszaka, és amelyet hazafias büszkeséggel az egész nemzet „NICOLAE CEAUŞESCU-KORSZAKKÉNT“ emleget. A Szakszervezetek Temes megyei Tanácsa üdvözlő táviratában a következők olvashatók: „A legmélyebb szeretet, tisztelet és őszinte hazafias büszkeség érzésével. Temes megye valamennyi dolgozója — több mint 280 000 szakszervezeti tagja —, kifejezésre juttatva azt a nagy tiszteletet és megbecsülést, amelynek a nép körében ön örvend, mélyen tisztelt és hőn szeretett NICOLAE CEAUŞESCU elvtárs — nagyszerű példaképünk, aki kora ifjúságától a forradalmi harcnak, a haza szabadsága és függetlensége kivívásának szentelte egész életét és tevékenységét, a jelen világ kimagasló egyénisége, a modern Románia megalapozója, — határtalan örömmel vette tudomásul az ön újraválasztását Románia Szocialista Köztársaság legmagasabb elnöki tisztségébe.* A Magyar Nemzetiségű Dolgozók Temes megyei Tanácsa üdvözlő táviratában többek között a következők olvashatók: „Az ön megválasztása a haza elnökének magas tisztségébe, az ön két évtizedes munkássága a pártfőtitkári tisztségben és több mint öt évtizedes harcos forradalmár tevékenysége , a kommunisták soraiban — a jövő záloga, új, nagyszerű győzelmeink biztató ígérete. Felhasználjuk ezt az alkalmat, hogy megköszönjük azt a határtalan gondoskodást, amellyel ön ezen ország minden fia iránt viseltetik, nemzetiségétől függetlenül. A jogegyenlőség és a humanizmus következetes alkalmazása biztosította és biztosítja a szocialista nemzet virágzását és ebben a keretben az együttélő nemzetiségek jólétét is. Megfogadjuk, hogy minden erőnkkel a szocializmus és a kommunizmus ügyét szolgáljuk, hogy követni fogjuk önt, szeretett és tisztelt vezetőnk a boldogság útján, hazánk valamennyi fia szeretett szülőföldje, a szocialista Románia felvirágoztatásának útján.“ A Nagyszentmiklós városi főbizottság táviratában olvashatók a következő sorok: „Számunkra, az ország e legnyugatibb fekvésű városa asszonyai és lányai — románok, németek, magyarok, szerbek és más nemzetiségűek — számára, nagy-nagy öröm, hogy részesei lehetünk szocialista építésünk sikereinek, különösen az utóbbi 20 évben, amióta ön áll az ország és a párt élén. Ez a két csodálatos évtized szocialista társadalmunk sokoldalú fejlődésének leggyümölcsözőbb időszaka, s ugyanakkor a nők szerepe soha nem látott kibontakozásának korszaka is, hiszen a nő érvényesülhet úgy is, mint dolgozó, mint honpolgár, mint feleség, mint anya és mint a gyermekek nevelője...“ ---------------------------------------------------------Szabad Szó Temesvári siker a bukaresti Dalles-teremben Temesvári emlékeket és művelődéstörténeti eseményeket, valamint a nagy elődöket idéző meleghangú méltatással nyitotta meg Ion Frunzetti akadémikus és műkritikus a hatvanöt temesvári képzőművész bukaresti bemutató tárlatát. Szellemes bevezetőjében felhívta a figyelmet Bánátnak, a román képzőművészeten belüli sajátos vonásaira, a nemzeti jelleg és az európaiság sajátos temesváriötvöződésére. Eszerint Temesvár képzőművészetünk ama központja, amely átszűrve önmagán a kívülről beáramló irányzati hatásokat, beolvasztja ezek számunkra hasznos jegyeit a román képzőművészetbe. Példaként említette itt korelnökünk, Podlipny Julius német expresszionista ihletésű életművét és vele párhuzamba állítva a legifjabb nemzedéknek a francia-olasz újrealizmus stílusjegyeit magán viselő művészetét. Annak ellenére, hogy a szinte valamennyi műfajt, eljárást felvonultató alkotók tevékenységére továbbra is a heterogenitás jellemző és még nem beszélhetünk egy kiforrott temesvári iskoláról, sok jel arra mutat, hogy lassan-lassan kialakul az az egységes képzőművészeti arculat, amely más központokban — Iaşi, Marosvásárhely, stb. — már jóideje létezik. Ez nálunk egyelőre a grafikusok masszív jelentkezésében nyilvánul meg, s egy meglehetősen tág, de határozott szemléleti egységen mérhető le. Ezt szemlélteti a Dalles-terem felső traktusa, ahol kezdve Daniela Belcescuval, Viorel Cosor, Constantin Catargiu, Kazinczy Gábor, Fackner Hildegard, Ciolac Lidia grafikáin keresztül, egészen Vasile Pinteáig, vagy az ugyanott kiállító díszlettervezők — Emilia Jivanov, Doina Almăşan-Popa, Dumitru Popescu, Virgil Miloia és Winterfeld Sándor — minőségi közös nevezővel rendelkeznek. A fehér-fekete s a rajzosság, valamint a látványosabb színek és formák világa közti átmenetet képezik Eugenia Dumitraşcu, Xenia Vreme, Virginia Baroiu, Molnár Zoltán és Szakáts Béla munkái. Nagyméretű felületeik révén a festők egyénenkénti érvényesülése kézzelfoghatóbb, de nyilvánvalóbbak a köztük lévő különbségek is. Ugyanez érvényes az ugyancsak a földszinten kiállító szobrászokra is. Így a fő falakat elfoglaló Diodor Dure, Gabriel Popa, Romul Nuţiu, Leon Vreme és Constantin Flondor, valamint a terem központi részét benépesítő Victor Gaga és Jecza Péter művei a valamenynyiüket jellemző minőségi tartáson belül, mindenképpen a szemléletek hangsúlyosan egyéni vonásait, a temesváriak heterogén összetételét illusztrálják. Külön csoportot képeznek a kirakat felőli részen kiállított két korabeli végletet képviselő Podlipny Julius és Călin Bobescu, Ungor Csaba, Ionel Cinghiţă, Viorel Toma, Pavel Vereş akiknek művei már újra az egymáshoz való közeledés törekvését" jelzik. Viszont, annak ellenére, hogy főleg a fiatalok közt izmos egyéniségek mutogatják oroszlánkörmeiket, még mindig szórványosnak hat a dekoratív művészetek jelenléte. Igaz, ebben ludas a kiállítás rendező bizottsága is, mert a művek elhelyezését az erősen tagolt terem sarkainak, át-, és lépcsőfeljáróinak kitöltésével igyekeztek megoldani. Ezzel csak kihangsúlyozták a temesvári Fiók festészet-szobrászat központú szellemét. A kissé periférikus elhelyezés ellenére Lihor Laza Éva, Dinescu Iulia, Baumeister Anna, Zimán Magda, Tulcan Elena, Libor Laza László és Iulian Văcărescu iparművészeti és formatervezői alkotásai szerencsés kölcsönhatással épülnek be a grafikai, díszlettervezői, festészeti részlegbe. S hogy végezetül újra Ion Frunzetti szavait idézzem, mindenképpen figyelemre méltó a tizenöt évvel előbbi, első jelentkezésünkhöz képest, kétségtelen minőségi színvonal-kiegyenlítődés és a mennyiségi gyarapodás, akkor ugyanezt a területet a ploieşti-i és marosvásárhelyi fiókkal együtt töltöttük ki. Az olyan országos jelentőségű és minden bizonnyal a külföldi szaksajtóban is visszhangra találó fővárosi kiállítások mellett, mint a gyűjteményes Grigorescukiállítás és Horia Bernen rendkívül eredeti faktúrájú egyéni tárlata, a temesváriak kiállítása jelen pillanatban a főváros egyik nagy vonzerejű művészeti eseménye. Kazinczy Gábor Kinek a részéről történt a mulasztás? A szolgáltatás nem újkeletű. Van annak immár két éve, hogy nem kell Temesvárra utaznia annak, aki a megyei lapokban hirdetni akar A helyi postahivatalokban elintézheti ezt az ügyet. Igényel egy típus nyomtatványt, azt kitölti, helyben kifizeti a közlemény díját — a nyomtatványon fel van tüntetve a hivatalos árjegyzék — és ezzel elintézte a dolgot. Apróhirdetés ügyben ez ma már bevált gyakorlat. Már ahol! Mert igencsak meglepődtünk amikor Jantó Petneházy Ibolya igazfalvi olvasónk arról tájékoztatott bennünket levélben, hogy a posta jóvoltából nem tudott élni ezzel a lehetőséggel. Az egyik leghidegebb februári napon ez ügyben még Facsádra és Lugosra is elutazott, ám hiábavalónak bizonyult fáradozása. A postahivataloknál azzal utasított Levél bontáskoz tári el kérését, hogy ilyen jellegű szolgáltatást a posta nem végez. Facsádról és Lugosról, tudomásunk szerint rendszeresen jelent meg a megyei lapokban ott, helyben feladott apróhirdetés. Hogy mi okon tagadták meg ennek lehetőségét olvasónktól? Utólag kideríteni ezt... Szolgálati kötelezettség mulasztásáról lévén szó, aligha akadna gazdája a tettnek. A panaszos pedig elmulasztotta, hogy észrevételét írásban közölje a posta illetékeseivel. Igaz, hogy elmondta a postahivatalokban, hogy az apróhirdetés feladásának általa igényelt lehetőségéről az újság tájékoztatta az olvasókat, de ügyintézés helyett meg kellett elégednie a válasszal: az az újság dolga. Mit higgyen ezek után az olvasó? Kérdezheti tőlünk joggal a panaszos. És ennek okán mi is ezt kérdezzük a posta illetékeseitől. Joó Imre Egy életpálya — két fedőlap között... Ezüstös hajával, szétcserzett arcával, melyről árad a nyugalom s az emberi melegség — a mesék jólelkű nagyapójának, gyermekkorunk piros mikulásának is hihetnénk, ha nem ismernénk oly jól, ha nem lenne jelen kulturális életünk minden nagy rendezvényén, szinte félévszázada, ha nem tudnánk, hogy majd negyed évszázada a könyvek embere — az a könyvtárigazgató, kinek sorsa azonosult a bánsági könyvek és könyvtárak sorsával. Mihai Ianculescu, mert róla van szó, látogatásunk napján adta be nyugdíjazási kérelmét, ezért valamivel megindultabb és elfogódottabb volt a szokottnál. A könyvekről beszélgettünk, mint mindig, arról az életpályáról, mely akár egy könyv, két fedőlap közé köthető be ... Az első fedőlap: Egy ház tornácát ábrázolja a kép. 1932. őszét mutatja a naptár. Valahol Herkulesfürdő mellett, egy kis hegyi faluban az ötgyermekes, első világháborús hadirokkant szegényparaszt Mihai nevű fia a tornác gerendáját meglovagolva, elbűvölten veszi a kezébe élete első könyvét, egy ábécéskönyvet. Az első oldalon számára ismerős jelenet: juhok egy hegyi legelőn. Alatta valami fekete jelek. A gyermek nézi a képet s aztán az első felismerés hasonlíthatatlan örömével rohan a házba: „Tudok olvasni, tudok olvasni..hiszen azok a jelek mi mást jelenthetnének, mint azt, hogy: „juhok“... Szemelvények egy meg nem írt életregényből — Nem mondhatom, hogy túl könnyű volt az utam a tudás felé. A mi falunkban mindenekelőtt az állatok tartására gondoltak az emberek, s csak aztán a betűvetésre. A gyermek volt e pásztortevékenység fő letéteményese. De nem csak a szülők, a „tanítóúr“ állatait is őrizni keleltt, hiszen a helybéli tanítók legfontosabb célja saját vagyonuk gyarapítása volt. Mit törődtek ők azzal, hogy mennyi tehetség megy veszendőbe a meg nem tartott órákkal. Három esztendőn keresztül én is jobban ismertem a legelőt, a tanítóék fáskamráját, meg más hasonló helyeket, mint a könyveket. Az iskola újabb fenyítések s megaláztatások forrása volt. A tanítóúr csak azzal foglalkozott, aki tehetősebb szülők csemetéje volt, s minden jóval ellátta. Mi, szegénysorúak csak szolgai teendőket láthattunk el, s a tanulásban is csak a nádpálca jutott ki nekünk, meg a szidalmak. Negyedik osztályos tanuló voltam, amikor egy új, fiatal tanító érkezett a faluba, ő nem akart meggazdagodni, ő tanítani és nevelni akart. Azon volt, hogy mindenki járassa rendszeresen a gyerekeket az iskolába, hogy minél hamarabb bepótolhassuk felháborítóan nagy lemaradásunkat. Szinte ma is emlékszem, márciusi nap volt az is, egy szülő jött be levett kucsmával a kezében, hogy, amint ez nálunk szokás volt, kikérje csemetéjét, engedjék el a juhokkal a sarjadó füvű rétre. Éppen az én nyelvtan feladatomat ellenőrizte a tanító, s félbeszakította a paraszt tirádáját. — Várjon csak gazdáram, igen, igen, jól látom, ez a gyerek tud, bizony többet tud ez, mint bárki ebből az osztályból... Ezeket a szavakat ma is hallom, ma is felmelegszik a szívem tőle. Hiszen attól a naptól kezdve, senki sem volt hűségesebb tanítvány a faluban. Bárhová mentem, a könyv mindig elkísért. S az év végére én lettem az első tanuló szüleim legnagyobb meglepetésére. Édesapám eladdig mind azt mondogatta: — Ez olyan buta, hogy csak bognárinasnak lesz jó. A mester majd egy vasráfot tesz a kobakjára, hogy szét ne hulljon. Miután az egész falu füle hallatára legjobb tanulónak nyilvánítottak az addigiak (a jómódúak csemetéi) előtt, apám más szemmel nézett reám, s hallottam, amint esténként mondogatta édesanyámnak: — Azt hiszem anyjuk, ennek nem lesz szüksége többé a ráfolásra! Én kimondhatatlanul büszke voltam s hálát adtam a tanítómnak azokért a csodálatos biztató szavakért. — Sajnos, a boldogság nem tartott soká. A falu elöljárói, a módos gazdák s a helybéli tanítók összefogtak s a „falu rendjét“ megbolygató, fiatal tanítót elűzték. Az ötödikbe visszakerültem az addigi helybéli tanítóhoz, aki igencsak fogadkozott, hogy majd megmutatja nekem, s letöri aszarvaimat. De édesapám ekkor már mellém állt, s ő sem hagyta annyiban a dolgot. Járt, kilincselt míg nem talált egy kitűnő iskolát tőlünk 7 kilométerre, ahol két egymással vetélkedő fiatal tanító dolgozott. A tanfelügyelőségen elintézte az átiratkozásomat, s én ettől fogva oda jártam iskolába Iga hajnalban keltem, hogy réginyokra beérjek, késő délután lett, mire hazaértem, de megérte. Hóban, farkasorgonálás közepette, fergetegben és hőségben is napi 14 kilométert gyalogolva — tanultam. Táskámban a könyvvel, eltökélve, hogy tanító lesz belőlem, olyan, mint az én tanítóm. — A felszabadulás után, sorsom, mint annyi népből jövő fiatal sorsa, addig elképzelhetetlen távlatokban bontakozott ki. A tanítóképző után újabb iskolák a nevelés felsőiskolái következtek. 1961-ben kerültem a Megyei könyvtár élére, ahol dolgozom még a mai napon is. Mandics György (Folytatjuk)