Szabad Vasutasok és Hajósok Lapja, 1946 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1946-01-01 / 1. szám
VILIVÁ PROLEThalAI EGYESÜLETEU. MAGYAR VASUTASOK ÉS HAJÓSOK ORSZÁGOS SZABAD SZAKSZERVEZETÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE lyeknek a hangja olyan megnyugtató ma, megpróbálják begyógyítani azokat a sebeket, miket a múlt okozott. Emlékezzünk! Egy esztendő a zivataros és véres, háborús évek után, nem is egy egész esztendő múlva a magyar élniakarás és élni tudás csodát mutat, megteremtette azt, amit a rombolók agya elképzelni sem tudott, összekötötte az elszakított részeket állandóan és elpusztíthatatlanul. A kishitűek és tétovázók, az örökké elégedetlenek és gárdsoskodók, kik a lehetségest sem akarják hinni, most, hogy láthatják megvalósulva azt, amit még nem is oly ré■.« - - •' -*-• »'V-y-- fr.. . *.(&■ gén lehetetlennek mondtak, föleszmélhetnek a most oly gyakran hallatszó zajra és végre beláthatják, ebben az építő harcban teremtő erő van, ami az első állandó híd elkészülte után, az árvízveszély megelőzésére törekvő kemény küzdelem után ugyanilyen erővel fogja folytatni a munka harcát, mint eddig. Mi pedig, vasutasok és hajósok ne csüggedten , tétovázva, főleg re reménytelenül, hanem tettrekészen, minden nehézséggel szembenézve vegyük ki részünket a reánk váró nem kis feladatból, igyekezzünk szorosabbra fűzni, amit munkástársaink oly nagy sikerrel elkezdtek. És ha hátranézve, visszagondolunk arra az időre, mikor a zaj, mit most is hallunk, a rombolások vége volt, ma pedig az építés munkáját szolgálja, miközben átigyekszünk a biztos, — nem ingatag pontonhídon, — hanem időtálló, komoly alkotmányon és arra gondolunk, nem is olyan régen még kihalt állomásokon, fűtőházakban és műhelyekben mégis csak élet van és kizárólag rajtunk múlik, hogy még nagyobb élet legyen, úgyha ez idő alatt is robbantások hangját halljuk, kicsit emlékezzünk. Csak robbantanak! De a Duna jegét rombolják. E 11.E Ti EZZÜNKS A már elég hosszú idő óta tartó hideg elől munkájukból hazasiető emberek az utca zajától egészen elütő lármára figyelnek fel. Csendes, sötét, barátságtalan téli éjszakáinkon is gyakran hangzik fel ez a zaj és sokan, kiket álmukból ébreszt fel, a már szokatlan dörrenés, megnyugvással veszik tudomásul, semmi, csak robbantanak. Igen, csak robbantanak. Alig pár napja volt az első évfordulója annak, mikor fővárosunkban ugyanezt a műveletet hajtották végre, csupán a cél volt más, mint ma. Akkor a háború úgyszólván utolsó perceiben, mikor ennek sem célja, nem értelme nem volt, s mikor úgy látszott, hogy Európa legszebb fővárosa, vagy ahogy világszerte ismerték, a Duna királynője, a háború borzalmaiból aránylag ép bőrrel menekül, hangzott fel Budapest utcáin a robbanások zaja, mit a legedzettebb pincelakó, sőt még a legnagyobb náci barát is szívszorongva és rettegve hallgatott, mert hisz tudta, hogy a világtörténelem legborzalmasabb és legesztelenebb cselekedete volt az, ami azokban a vészes napokban lejátszódott. Csak robbantottak! Magyarország az évekig tartó háború alatt ugyancsak hozzászokott a különféle robbanások zajához és ebből fokozottan vette ki részét a főváros lakossága, de ezeket, mint a háború természetes következményeit, félelemmel és aggodalommal figyelte ugyan, de remélte, hogy valami módon, nagyobb baj nélkül is megúszhatja ezt a következményében beláthatatlan hatású háborút. Akkor hangzottak el azok, miknek hangjára nemcsak a szívek szorultak össze és könnyek peregtek embenmilliók szeméből, hanem hidak repültek levegőbe és ezzel egy várost szakítottak ketté percek alatt és országrészeket választottak el egymástól, tudva, hogy olyan sebeket okoznak ezzel, ami belátható időn belül nagyon nehezen gyógyítható. Alig egy éve. Levegőbe röpítették összes hidairkat, mikre nemcsak mi, de az egész kultúremberiség büszke volt, és méltán, mert az emberi alkotóelme, technikai kivitelezés munkája és az alkotó kéz diadala olyant produkált, amivel joggal vívta ki a csodálatot és az elismerést. A polgárság aranya, a munkásság verejtéke hozta létre sok nehéz év munkájával, több esetben véráldozattal is azt, amit néhány eszeveszett és tébolyodott tehetetlen rombolási dühében percek alatt elpusztított. Azt hitték, hosszú évek munkájával is nehezen lesz pótolható a pusztítás és lehetetlenné teszi, hogy belátható időn belül meginduljon az élet, amihez feltétlen szükség van azokra az eszközökre, melyeknek elpusztítását ilyen, tervszerű vandalizmussal tűzték ki célul maguk elé. S ma újra hallatszik a rob nás zaja, csak ennek más a célja, mondhatnók, szebb a zenéje. A kevés, ami most egy éve megmaradt, veszélybe került, a nagyon lebecsült, sokszor kigúnyolt fél tábornok támadását igyekszenek meghiúsítani azok, kiket éveken keresztül éppen a pusztítók, a hídrobbantók igyekeztek úgy beállítani, mint a kultúra és haladás ellenségeit. Most pedig, közös erővel, vállvetett munkával védik és n.mtik, a még védhetőt es menthetőt és a robbantások, me Irtás Király Géza n .ki. í. 1946 jantA* MegjelentÉs bevont* Dolgozik a reakció! Az „Igazság“ 1946 január 8-iki számában foglalkozik a Szakszervezeti Tanács választójogi tervezetével. Nem térhetünk napirendre a dolgok felett, hogy le ne szögeznénk álláspontunkat az Igazsággal szemben, mert ez a cikk erősen fasisztaízű volt. A szakszervezet mindenkor a haladó munkásság érdekképviselete volt és ma büszkén mondhatjuk, hogy a haladó értelmiségé is. Tudjuk jól, hogy nagyon sokan szeretnének bejutni a szakszervezetek vezetőségébe, hogy tovább folytathassák bomlasztó, reakciós munkájukat a munkásság, a demokrácia ellen és ugyanott akarják folytatni, mint ahogy a múltban egyes fasiszta egyesületekben végeztek és abbahagytak. Felhívjuk mindezeknek az uraknak figyelmét, akiknek eddig is csak az volt a dolguk, hogy a munkásság közé éket verjenek, hogy az elégedetlenséget szítsák és a háttérből folytatják reakciós, nemzetrontó munkájukat, eddig mindezen dolgok felett szemet hunytunk, mert tudjuk mindannyian, hogy a “sors, a szervezett munkásság ökle, egyszer úgyis le fog sújtani és meg fogja szüntetni mindazokat az elemeket, akik a demokrácia leple alatt végzik bomlasztó munkájukat. De azt mégsem engedhetjük, hogy a munkás érdekképviseletek központját, a Szakszervezeti Tanácsot támadják. Ez több a soknál! Vegye tudomásul mindenki, hogy a szakszervezetek ma az ország tartópillérei, tehát a demokrácia alappillére: aki a szakszervezetet támadja, az magát a demokráciát támadja meg! Ne fájjon az „Igazságnak“ az, hogy a munkásság 26 éves reakció után megtalálta a helyes utat és a szakszervezetekbe tömörült, mert csakis ott látja biztosítottnak, szabadságának teljes érvényesítését és kivívását. A Szakszervezeti Tanács tudja mit csinál és mit cselekszik,, mert cselekedetei 100%-ig demokratikusak és ehhez az egymillió szervezett munkás elég garanciát nyújt. Kérjük a szaktársakat és tagtársakat, hogy őrködjenek a szakszervezetek felett, mert a reakció dolgozik. Néhány szó az új kollektív szerződésekről... Elérkezett a vasutasság is az új bérrendszer bölcsőjéhez. Ahhoz a bölcsőhöz, amelyet rengeteg aggódás és lázas tevékenykedés előzött meg és vett körül. Mindenki tudja, hogy a dolgozók mai életszínvonala nem tartható tovább. Az 1938-as életszínvonal 1945 december 13 án 10 százalékra, 1946 január 7 én 7,5 százalékra szállott alá. Olyan új bérrendszert kellett tehát felállítani, amely nem egyszerűen a bérek emelésével próbál javítani, mert hiszen az árak emelése ezjemeJ kép élessé teszi a leggyorsabb béremelést is. Másrészt az árak és bérek között olyan eltávolodás keletkezett, hogy e ennek kiküszöbölése nélkül a béremelés csak névleges lett volna. Az 1944-es bérekhez viszonyítva 2000-szeres béremelés eltörpül az ugyanezen idő alatt bekövetkezett 70.000 szeres élafatszó-árak mellett. Elérkezünk arra a pontra, amikor már egyöntetű volt a felkiáltás: nincs tovább! A dolgozók ilyen nyomora mellett nem lehetett a legékesebb szavakkal sem további kitartásra, fegyelemre, több termelésre ösztönözni a dolgozókat ideo gyomorral szemben a leghatásosabb ívek is hatástalanok. A magyar szabad szakszervezetek decani bérkongresszusa mérlegelve az összes adottságokat, kimondta döntési: új bérpolitikát! Áa érett atovóban. Selamelése, mellette fütörekkvés as volt, hogy a béreket realizáljuk, illetve értékállóvá tegyük. E határozat alapján dolgozta ki a Szakszervezeti Tanács az új kollektív szerződéseket, melyek a munkáltatókat arra kötelezik hogy munkásaiknak ne csak béreket fizessenek, hanem élelemmel való ellátásukról is gondoskodjanak. Meg kell őszintén mondani azt is, hogy az új rendszerű bérek sem oldják meg azonnal a kérdéseket, csak javítanak a mai állapotokon. A bérek közelebb kerülnek az árakhoz. Az életnívó emelkedni fog, de ez még távolról sem az, amit el kell majd érnünk és amit a magyar dolgozók munkájuk után méltán kiérdemelnek. Mindenesetre az új kollektív szerződések megkönnyítik annak a nehéz hat hónapnak az átvészelését, amely még előttünk áll. A következő hat hónap alatt kell megteremtenünk a lehetőséget — fokozott, termeléssel és az új termés biztosításával — új, magasabb színvonalat nyújtó kollektív szerződés megkötésére. A kollektív szerződés január 15-én lépett életbe, illetve a herd fizetéseknél 14 én, de az élelmezési része csak február 1-től, akkor is csak fokozatosan. Kecsorbam az első kategóriába sorozott újjáépítési, jóvátételi és döntő fontosságú üzemekben, majd fokozatosan a többi, még három csoportba osztott dolgozókrra toinatkozóan,J c milyen mértékben az élelmiszerek felvásárlása, felhajtása és fel* •szállítása megvalósul. Azoknál a csoportoknál, amelyekben az ellátás nem lép azonnal életbe, ott azt pénzbeU megváltás pótolja. Ilyen élelmezési pótlék jár már mindenkinek január 14, illetve 15-től február 1-ig és ez az új kollektív szerződések szerinti bérek 150% a Természetesen ott, ahol ezalatt máris adnak — ha nem ló az előírt mennyiségű — élelmet, ennek árát ha kell számítani az élelmezési megváltásba. Ezzel akarjuk kiküszöbölni azt, hogy egyebek megváltásban és természetbeni szolgáltatásban részesüljenek a többi, ellátást egyáltalán nem élvező üzemek dolgozói hátrányára. Az új kollektív szerződés nagy mértékben valósítja meg a mi alapelvünket: a kvalifikáltabb munkáért magasabb bér jár, aki többel járul hozzá a társadalom fejlesztéséhez annak többhöz van joga a társadalom javaiból. A fizikai dolgozók bizonyos rétegei között még mindig erős törekvés van olyan irányban, hogy a magasabb képesítésű munkát se díjazzák jobban, mint az alacsonyabb képesítést igénylőt. Meg kell értenie minden szervezett munkásnak, hogy ezzel a jó munkás, a képzett, többet produkáló, értékesebb munkát végző dolgozók munkakedvét szegnék le, a termelés eredményét csökkentenék. A demokráciának, a nyomorban élő éremsip