Szabad Vasutasok és Hajósok Lapja, 1946 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1946-01-01 / 1. szám

VILIVÁ PROLETh­alAI EGYESÜLETEU.­ MAGYAR VASUTASOK ÉS HAJÓSOK ORSZÁGOS SZABAD SZAKSZERVEZETÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE lyeknek a hangja olyan megnyugtató ma, megpróbálják begyógyítani azokat a sebe­ket, miket a múlt okozott. Emlékezzünk! Egy esztendő a zivataros és véres, háborús évek után, nem is egy egész esztendő múlva a magyar élniakarás és élni tudás csodát mutat, megteremtette azt, amit a rombolók agya elképzelni sem tudott, összekötötte az elszakított része­ket állandóan és elpusztíthatatlanul. A kis­­hitűek és tétovázók, az örökké elégedetle­nek és gár­dsoskodók, kik a lehetségest sem akarják hinni, most, hogy láthatják megvalósulva azt, amit még nem is oly ré­■­.« - - •' -*-• »'V-y-- fr.. . *.(&■ gén lehetetlennek mondtak, föleszmélhet­nek a most oly gyakran hallatszó zajra és végre beláthatják, ebben az építő harcban teremtő erő van, ami az első állandó híd elkészülte után, az árvízveszély megelőzé­sére törekvő kemény küzdelem után ugyanilyen erővel fogja folytatni a munka harcát, mint eddig. Mi pedig, vasutasok és hajósok ne csüggedten , tétovázva, főleg r­e reménytelenül, hanem tettrekészen, minden nehézséggel szembenézve vegyük ki részünket a reánk váró nem kis feladat­ból, igyekezzünk szorosabbra fűzni, amit munkástársaink oly nagy sikerrel elkezd­tek. És ha hátranézve, visszagondolunk arra az időre, mikor a zaj, mit most is hallunk, a rombolások vége volt, ma pedig az építés munkáját szolgálja, miközben át­­igyekszünk a biztos, — nem ingatag pon­­tonhídon, — hanem időtálló, komoly al­kotmányon és arra gondolunk, nem is olyan régen még kihalt állomásokon, fűtő­­házakban és műhelyekben mégis csak­ élet van és kizárólag rajtunk múlik, hogy még nagyobb élet legyen, úgyha ez idő alatt is robbantások hangját halljuk, kicsit emlé­kezzünk. Csak robbantanak! De a Duna jegét rombolják. E 11.E Ti EZZÜN­KS A már elég hosszú idő óta tartó hideg elől munkájukból hazasiető emberek az utca zajától egészen elütő lármára figyel­nek fel. Csendes, sötét, barátságtalan téli éjszakáinkon is gyakran hangzik fel ez a zaj és sokan, kiket álmukból ébreszt fel, a már szokatlan dörrenés, megnyugvással veszik tudomásul, semmi, csak robbanta­nak. Igen, csak robbantanak.­ Alig pár napja volt az első évfordulója annak, mi­kor fővárosunkban ugyanezt a műveletet­ hajtották­ végre, csupán a cél volt más, mint ma. Akkor a háború úgyszólván utolsó perceiben, mikor ennek sem célja, nem értelme nem volt, s­ mikor­ úgy látszott,­ hogy Európa legszebb fővárosa, vagy ahogy világszerte ismerték, a Duna király­nője, a háború borzalmaiból aránylag ép bőrrel menekül, hangzott fel Budapest ut­cáin a robbanások zaja, mit a legedzettebb pincelakó, sőt még a legnagyobb náci ba­rát is szívszorongva és rettegve hallgatott, mert hisz tudta, hogy a világtörténelem legborzalmasabb és legesztelenebb cseleke­dete volt az, ami azokban a vészes napok­ban lejátszódott. Csak robbantottak! Ma­gyarország az évekig tartó háború alatt ugyancsak hozzászokott a különféle rob­banások zajához és ebből fokozottan vette ki részét a főváros lakossága, de ezeket, mint­ a háború természetes következmé­­nyeit, félelemmel és aggodalommal figyel­te ugyan, de remélte, hogy valami módon, nagyobb baj nélkül is megúszhatja ezt a következményében beláthatatlan hatású háborút. Akkor hangzottak el azok, mik­nek hangjára nemcsak a szívek szorultak össze és könnyek peregtek embenmilliók szeméből, hanem hidak repültek levegőbe és ezzel egy várost szakítottak ketté per­cek­ alatt és országrészeket választottak el egymástól, tudva, hogy olyan sebeket okoznak ezzel, ami belátható időn belül nagyon nehezen gyógyítható. Alig egy éve. Levegőbe röpítették összes hidairkat, mikre nemcsak mi, de az egész kultúrem­­b­er­iség büszke volt, és méltán, mert az emberi alkotóelme, technikai kivitelezés munkája és az alkotó kéz diadala olyant produkált, amivel joggal vívta ki a csodá­latot és az elismerést. A polgárság aranya, a munkásság verejtéke hozta létre sok nehéz év munkájával, több esetben vér­­áldozattal is azt, amit néhány eszeveszett és tébolyodott tehetetlen rombolási dühé­ben percek alatt elpusztított. Azt hitték, hosszú évek munkájával is nehezen lesz pótolható a pusztítás és lehetetlenné teszi, hogy belátható időn belül meginduljon az élet, amihez feltétlen szükség van azokra az eszközökre, melyeknek elpusztítását ilyen, tervszerű vandalizmussal tűzték ki célul maguk elé. S ma újra hallatszik a ro­­b nás zaja, csak ennek más a célja, mon­dhatnók, szebb a zenéje. A kevés, ami most egy éve megmaradt, veszélybe ker­ült, a nagyon lebecsült, sokszor kigúnyolt fél tábornok támadását igyekszenek meghiúsí­tani azok, kiket éveken keresztül éppen a pusztítók, a hídrobbantók igyekeztek úgy beállítani, mint a kultúra és haladás ellen­ségeit. Most pedig, közös erővel, vállvetett munkával védik és n.mtik, a még védhetőt es menthetőt és a robbantások, me­ Irtás Király Géza n .k­i. í. 1946 jantA* MegjelentÉ­s bevont* Dolgozik a reakció! Az „Igazság“ 1946 január 8-iki számá­­­ban foglalkozik a Szakszervezeti Tanács választójogi tervezetével. Nem térhetünk napirendre a dolgok felett, hogy le ne szö­geznénk álláspontunkat az Igazsággal szemben, mert ez a cikk erősen fasiszta­ízű volt. A szakszervezet mindenkor a haladó munkásság érdekképviselete volt és ma büszkén mondhatjuk, hogy a haladó értel­miségé is. Tudjuk jól, hogy nagyon sokan­ szeret­nének bejutni a szakszervezetek vezetősé­gébe, hogy tovább folytathassák bom­lasztó, reakciós munkájukat a munkásság, a demokrácia ellen és ugyanott akarják folytatni, mint ahogy a múltban egyes fa­siszta egyesületekben végeztek és abba­hagytak. Felhívjuk mindezeknek az uraknak figyelmét, akiknek eddig is csak az volt a dolguk, hogy a munkásság közé éket ver­jenek, hogy az elégedetlenséget szítsák és a háttérből folytatják reakciós, nemzet­rontó munkájukat, eddig mindezen dolgok felett szemet hunytunk, mert tudjuk mind­annyian, hogy a “sors, a szervezett mun­kásság ökle, egyszer úgyis le fog sújtani és meg fogja szüntetni mindazokat az ele­meket, akik a demokrácia leple alatt vég­zik bomlasztó munkájukat. De azt még­sem engedhetjük, hogy a munkás érdek­­képviseletek központját, a Szakszervezeti Tanácsot támadják. Ez több a soknál! Vegye tudomásul mindenki, hogy a szakszervezetek ma az ország tartópillérei, tehát a demokrácia alappillére: aki a szak­szervezetet támadja, az magát a demokrá­ciát támadja meg! Ne fájjon az „Igazságnak“ az, hogy a munkásság 26 éves reakció után meg­találta a helyes utat és a szakszerveze­tekbe tömörült, mert csakis ott látja biz­tosítottnak, szabadságának teljes érvénye­sítését és kivívását. A Szakszervezeti Ta­nács tudja mit csinál és mit cselekszik,, mert cselekedetei 100%-ig demokratikusak és ehhez az egymillió szervezett munkás elég garanciát ny­újt. Kérjük a szaktársa­­kat és tagtársakat, hogy őrködjenek a szakszervezetek felett, mert a reakció dolgozik. Néhány szó az új kollektív szerződésekről... Elérkezett a vasutasság is az új bérrend­szer bölcsőjéhez. Ahhoz a bölcsőhöz, amelyet rengeteg­­ aggódás és lázas tevékenykedés előzött meg és vett körül. Mindenki tudja, hogy a dolgozók mai élet­színvonala nem tartható tovább. Az 1938-as életszínvonal 1945 december 13 án 10 száza­lékra, 1946 január 7 én 7,5 százalékra szál­lott alá. Olyan új bérrendszert kellett tehát felállítani, amely nem egyszerűen a bérek eme­lésével próbál javítani, mert hiszen az árak emelése ezjemeJ­ kép­ élessé teszi a leggyor­sabb béremelést is. Másrészt az árak és bérek kö­zött olyan eltávolodás keletkezett, hogy e ennek kiküszöbölése nélkül a béremelés csak névleges let­t volna. Az 1944-es bérekhez vi­szonyítva 2000-szeres béremelés eltörpül az ugyanezen idő alatt bekövetkezett 70.000 szeres élafatszó-árak mellett. Elérkezünk arra a pontra, amikor már egyöntetű volt a felkiáltás: nincs tovább! A dolgozók ilyen nyomora mellett nem le­hetett a legékesebb szavakkal sem további kitartásra, fegyelemre, több termelésre ösztö­nözni a dolgozókat ideo gyomorral szemben a leghatásosabb ívek is hatástalanok. A magyar szabad szakszervezetek decani bér­­­kongresszusa mérlegelve az összes adott­ságokat, kimondta dönté­si: új bérpolitikát! Áa érett atovóban. Selamelése, mellett­e­ fütörekk­vés as volt, hogy­ a béreket realizáljuk, illetve értékállóvá tegyük. E határozat alapján dol­gozta ki a Szakszervezeti Tanács az új kol­lektív szerződéseket, melyek a munkáltatókat arra kötelezik hogy munkásaiknak ne csak béreket fizessenek, hanem élelemmel való ellátásukról is gondoskodjanak. Meg kell őszintén mondani azt is, hogy az új rendszerű bérek sem oldják meg azonnal a kérdéseket, csak javítanak a mai állapoto­kon. A bérek közelebb kerülnek az­ árakhoz. Az életnívó emelkedni fog, de ez még távol­ról sem az, amit el kell majd érnünk és amit a magyar dolgozók munkájuk után méltán kiérdemelnek. Mindenesetre az új kollektív szerződések megkönnyítik annak a nehéz hat hónapnak az átvészelését, amely még előttünk áll. A követk­ező hat hónap alatt kell megteremtenünk a lehetőséget — fokozott, termeléssel és az új termés biztosításával — új, magasabb színvonalat nyújtó kollektív szerződés megkötésére. A kollektív szerződés január 15-én lépett életbe, illetve a herd fizetéseknél 14 én, de az élelmezési része csak február 1-től, akkor is csak fokozatosan. K­ecsorbam az első kategó­riába sorozott újjáépítési, jóvátételi és döntő fontosságú üzemekben, majd fokozatosan a többi, még három csoportba osztott dolgo­­zókrra toinatkozóan,J c milyen mér­ték­ben az élelmiszerek felvásárlása, felhajtása és fel* •szállítása megvalósul. Azoknál a csoportoknál, amelyekben az el­látás nem lép azonnal életbe, ott azt pénzbeU megváltás pó­tolja. Ilyen élelmezési pótlék jár már mindenkinek január 14, illetve 15-től február 1-ig és ez az új kollektív szerződések szerinti bérek 150% a Természetesen ott, ahol ezalatt máris adnak — ha nem ló az előírt mennyiségű — élelmet, ennek árát ha kell számítani az élelmezési megváltásba. Ezzel akarjuk kiküszöbölni azt, hogy egyebek megváltásban és természetbeni szolgáltatás­ban részesüljenek a többi, ellátást egyáltalán nem élvező üzemek dolgozói hátrányára. Az új kollektív szerződés nagy mértékben valósítja meg a mi alapelvünket: a kvalifikál­tabb munkáért magasabb bér jár, aki többel járul hozzá a társadalom fejlesztéséhez annak többhöz van joga a társadalom javaiból. A fizikai dolgozók bizonyos rétegei között még mindig erős törekvés van olyan irány­ban, hogy a magasabb képesítésű munkát se díjazzák jobban, mint az alacsonyabb képesí­tést igénylőt. Meg kell értenie minden szer­vezett munkásnak, hogy ezzel a jó munkás, a képzett, többet produkáló, ért­ékesebb mun­kát végző dolgozók munkakedvét szegnék le, a termelés eredményét csökkentenék. A demokráciának, a nyomorban élő éremsip

Next