Szabadság, 1900. február (27. évfolyam, 26-48. szám)

1900-02-01 / 26. szám

n­ désnek hosszabb korszakára lesz szükség, amig a bajokat pótolnunk sikerül. Az olcsó kamatláb jól vezeti be ezt a korszakot s reménységet nyújt abban az irányban, hogy a regeneráció sikerülni fog. »SZ­A­B­A­DS­ÁG» 1900. február 1. Országgyűlés. A képviselőház ülése. — Saját tudósítónk távirata. — Budapest, jan. 31. Váratlanul nagyszabású vita indult meg ama kérdés felől, hogy mire költötte a hadügy­minisztérium a harmincz milliós póthitelt . Széll Kálmán miniszterelnök igen hatásos beszédben adott erről teljes fel­világosí­tást. Tüzérségi lőszerekre és erő ütésekre kellett sürgősen ez az összeg, mert a török-görög há­ború idején attól lehetett tartani, hogy fellob­ban az egész Balkán-félsziget. A delegácziót is megvédte Komjáthy éles támadásával szemben. A támadás miatt Münnich­ Aurél is indíttatva érezte magát erélyesen tiltakozni a gyanúsítás ellen. A póthitelt végül elfogadták és a pekingi,­­ tokiói és czetinjei követségi paloták költségei­ről folyt ezután a vita egy óra hosszat. * A részletes tudósításunk itt következik : Elnök : Perczel Dezső. A kormány részéről jelen vannak: Széll Kálmán miniszterelnök, Lukács László, Hege­dűs Sándor, Plósz Sándor, Darányi Ignácz. Az ülés megnyitása után Elnök bejelenti, hogy Mócsy Antal három havi szabadságot kér egészsége helyreállítása végett. — Örömmel! — hangzik a jobb oldalról. Mócsy bácsi különben egyhangúlag kapta meg a szabadságot. Molnár Antal jegyző jelenti, hogy Molnár János az úrbéri negyedtelkek adója tárgyában interpellácziót jegyzett elő. A képviselőház ezután harmadszori olvasás­ban is elfogadta a lelkészi jövedelem kiegészí­téséről szóló póthitelt és az egyetemi építkezé­sek költségeire vonatkozó törvényjavaslatot. A harmincz milliós póthitel. Szabó Imre előadó elfogadásra ajánlja az 1897—98. évi közösügyi kiadásokra Magyaror­szág által pótlólag fizetendő összegekről szóló törvényj­avaslatot. Komjáthy Béla: Itt tulajdonképen ismeret­­­­len kiadásokról van szó. Elvárta volna olyan­­ önérzetes testülettől, mint a­minőnek a magyar képviselőházat tartani szeretné, hogy az ilyen javaslatot egyszerűen visszautasítaná. Mire köl­tötte a hadügyi kormányzat tulaj­donképen ezt a 30 milliót? Határozottan kétségbe vonja, hogy arra költötték volna, a­mire mondották. De tudni akarja hát s ezt joga van megtudni, mire fordítottak ekkora összeget. Elvárja a delegá­­czió ama tagjaitól, a­kik ez összeget annak ide­jén megszavazták, hogy világosítsák fel a nem­zetet. Kijelenti egyébként, hogy a delegáczió törvénytelenül járt el, túllépte jogkörét és vis­­­szaélt azzal a bizalommal, a­mel­lyel a tör­vényhozás felruházta. Kifogásolja, hogy a de­legáczió albizottságaiban németül beszélnek, sőt magyar szót ott hallani sem lehet. Magyaror­szág anyagi erejét teljesen feláldozza annak a mosochnak, a­mely évszázadok óta emészti az ország akczióképességét Nem fogadja el a ja­vaslatot. (Élénk helyeslés és tetszés a szélső­balon.) Széll Kálmán miniszterelnök: Akkor, a­midőn a delegáczió ezt a pót­hitelt tárgyalta, még nem volt miniszterel­nök . . . Kubik Béla: Az mindegy! Odaát ült ak­kor is! Széll Kálmán : Ezzel nem akarja azt mon­dani . . .­­Kubik: A felelősség alól ki akar bújni! Széli: Ez vaskos tévedés, mert ha bevár­ták volna a konstrukczió végét, úgy meghallot­ták volna, hogy a teljes felelősséget elvállalja. (Helyeslés.) Komjáthyval szemben kijelenti, hogy e törvényjavaslat igenis mindama kellékkel bír, a­mely egy törvényjavaslat tárgyalásához szük­séges. A delegácziónak a kompetencziája a póthi­tel megszavazására világos, mint a nap. Hogy miért nem került­ e javaslat már előbb tárgya­lásra, annak természetes oka van. 1898-ban a képviselőház a parlamenti viszonyok folytán semmit sem tárgyalt, nem is tárgyalhatta tehát ezt a javaslatot sem, s azért nem terjesztette azt elő a volt kormány. Komjáthy­val ellentét­ben hangsúlyozza, hogy a delegáczió igenis tel­jes részletességgel tárgyalta a 30 milliós póthi­telt. Tudta a delegáczió és tudta a pénzügyi bizottság, hogy miről van szó. Hogy részletes jelentést a tárgyalásról nem adtak, az természe­tes, így történik ez a világon mindenütt, a­hol az ország védképességét beszélik meg. Angliá­ban sem ismertetik meg az országgal a védké­­pességre vonatkozó dolgokat, hanem csak az illetékes megbízottakkal. A delegácziónak is, a hadügyi albizottságnak is magyar a hivatalos nyelve és ott mindenki magyarul beszél, ha csak a hadügyminiszterhez direkt kérdést nem intéz valaki. Elmondja most nyíltan is, mire kell a 30 millió ! ? Komjáthy : Kellett! (Nagy lárma.) Elnök : Csendet kérek ! Kupik : Nem hallgatjuk. Elnök : Meg kell hallgatnia a képviselő úr­nak ! (Helyeslés.) Széll Kálmán miniszterelnök : A 30 millió­ból 22 millió tüzérségi fegyverekre, tüzérségi lő­szerekre és a vártüzérségre kellett. A többi pénzt pedig vonatfelszerelésekre, anyagra, sát­rakra fordították. Sürgős volt a felszerelés pe­dig azért, mert a görög-török háború idején a Balkán-félszigeten felhalmozódott gyúanyag fel­­lobbanásától lehetett tartani és a monarkiának­­ minden óvintézkedést meg kellett tenni. Most tehát nyíltan teljes felvilágosítást adott s a kormány szavahihetősége iránt kételyt támasztani nem szabad. A delegáczió pedig va­kon nem szavazott meg semmit! Tudott e költ­ségekről ott mindenki. Hogy lelkiismeretes a delegáczió, bizonyítja az is, hogy a kért hajó­fllottát nem szavazta meg, csupán két hajó költségeit fogadta el. Sem helyesnek, sem jo­gosnak nem tartja, hogy a delegácziót gún­nyal illetik és oly alaptalanul megtámadják. (Zajos helyeslés jobbról.)­ Meggyanúsítani a delegácziót sem nem illő, sem meg nem engedhető. (Hos­­­szas, zajos éljenzés és taps a jobboldalon.) Komjáthy Béla fenntartja vádját a delegá­czió ellen és hivatkozik Horánszkyra, a­ki szin­­­­tén delegátus volt és szintén nem tudta, mire­­ fordítják az összeget. Kubik: a volt nemzeti párthoz) No most I beszéljetek pupákok! (Zajos derültség.) Széli Kálmán: Tényeket állított s azt be is bizonyította. Ez a fő. (Helyeslés.) Münnich Aurél: Méltánytalannak és igaz­ságtalannak tartja Komjáthy támadását s azt a leghatározottabban visszautasítja. (Élénk he­lyeslés.)­ Lukács László pénzügyminiszter : Kénytelen elismerni, hogy a póthitelt a törvényhozás en­följár, mint bűnös kísértés, hogy elkárhozzák puszta megjelenésére az igaz szerelem. Mert ti voltatok s ti vagytok megrontói, mételyezői a férfi sziveknek. Mert ti a hazudott szépségtek­­kel és isteni származás­tokkal festett egekbe ra­gadjátok az ábrádozókat, hogy ne lássák a föl­det és a rajta létezőket. Elvakitjátok a józanlá­tást, megtompitjátok a világos elmét, a magatok számára lefoglaljátok a lélek himporát, a szív költészetét. Bitor istennők és király leány­ok, ti teszitek keserűvé a szegény leányok életét. Jól tápláljátok az ifjakat a boldog álmok csalétké­vel, a mámort is kisajátítjátok s ami nekünk marad, — az a ridegség, a csömör, az undor, a halál , ami mindezt eltüntetné, a zománcz, vagy ami csak leleplezhetné is, csak a hitvány máz, — a ti körmötök nyomán lehull. Oh, Nau­­sikaa, régóta vártam a pillanatot, hogy ezt megmondhassam. Most szemtől-szembe vagyunk. Ha van benned jobb érzés, felelj. Mért tettétek s a többiek közt te is, mindezt? Nausikaa a korálgyöngyökre mutatott, majd aranyosan hullámzó hajára. — Kérdezd ezektől ! Magda megértette. Majd könyörögve szólt: — Oh, hát vesd le ékességedet! A habok rejtélyes fehér leánya levette nya­káról a gyöngysort. Majd ollónak használva uj­jait, levágta dús fürtökben alá­bomló haját, szép­ségének koronáját. — íme, vedd őket s ne legyen köztünk vi­szálykodás soha! Szólt és villámsebesen a hullámok alá bukott. * Magda ujjongva tette föl nyakára a feje­delmi gyöngysort. Sőt pajkosan fejére illesztette a szőke hajfürtöket is. Tetszelegve, pompázva folytatta útját a tó partján. — Ha most látna, — gondolta magában — tudom, menten belém bomolna. Majd a kis fahidra ment, mely a tó egyik kiágazása fölött vezet el. Belenézett a vízbe, hogy incselkedjék, kaczérkodjék is magával. A tó tükre valami ijesztő k­­épet mutatott. Magda testét kígyók fogják körül, a nyakán pedig meg­elevenednek a gyöngyszemek élő szemekké. Oda­kap a fejéhez, nyakához, kebléhez, s mindenütt mozgó, sikamlós felületet érint. Szegény Magda, ájulásból ájulásba esett az ijedségtől, a rettenetes látványtól. Vagy két perczig tartott az alultsága. Azután hideg víz­­csöppeket érzett az arczán. Nausikaa fröc­csentette oda azokat. Magda fölriadt tompultságából, talpra állt és révetegen nézett széjjel. Ott volt előtte Nausikaa, a fodros habok te­tején, változatlan szépségében. Nyakát gyöngyös korallok ékítették, hullámos haja vakítóbban su­gárzott, mint valaha. Magda nem is mert magára nézni. Pedig a borzalmas dolgok eltűntek és érintetlenül ragyo­gott a fonatos haja. Nausikaa megszólalt: — Odaadtam szépségem minden vonzó va­rázsát, tündérségem babonás hatalmát, íme, mivé lett nálad! — Mond­hát, Nausikaa, mit tegyek? — Ne zúgolódjál és ne sóvárogj lehetetlen­ségek után. Ti, földi halandók, elégedjetek meg azzal, amit a való élet nyújt. Ne hajszol­jatok álmokat, ne háborgassátok az istennőket és a királyleányokat, akik nyugalomra vágynak. Te pedig, kedves ismeretlen, ne légy olyan fél­tékeny. Oh, ha mi önzően a magunk számára kamatoztatjuk a szerelem költészetét, nem ta­szítunk benneteket Plutó-karjaiba. Ti éreztek, gondolkoztok, nektek nem az ábrándozás holdsu­garas világa, de a létező, az emberi kell. És ha légiességtől, üres ömlengésétől mi fosztjuk meg az ifjú sziveket, ennek ti örüljetek. Ne hidd, hogy a salak jut csak nektek: a salakjától meg­vált érez az, mi a ti jutalmatok. Nos mond, vá­dolsz-e még ? És Magda szólt: — Engedd meg, hogy imádjalak! Nausika a diadalmasan molygott, csapzott hajfürtéit meglibbentette a szellő, egész valóját a győzelem kéjes érzete járta keresztül. Azután, leszállt a mélybe és imádkozott a Magdáért.

Next