Szabadság, 1901. június (28. évfolyam, 125-148. szám)

1901-06-01 / 125. szám

XXVIII. évfolyam. Előfizetési feltételek: Szétküldéssel Belyben : Korona H­eg­yedévre 6. - Félévre 12.— Egér* évre 24.— Vidékre postával : Korona Negyedévre 7.— Félévre 14.— Egész **vre 28.— Kiadó­hivatal: Kossuth Lajos-utcza, (Biharmegyei tatkarékpénztári épület), hova a hirdeté­sek és az előfizetés-dijak küldendők. Egyes szám­ára 10 fillér Nagyvárad, szombat, 1901. junius I. POLITIKAI NAPILAP. A BIHARMEGYEI ÉS NAGYVÁRADI SZABADELVÜ PÁRT KÖZLÖNYE. 123-ik szám Hirdetések dija: 6 hasáb s pe­ it sorért egyszer 12 fillér. Háromszor «­8 többször — — 8 fillér. Nyilttér 3 hasábos pen­tsoréc­ ,­40 fillér. Apró hirdetésben minden szó 4 filtér, vastag betükkel — — — 8 fillér. Reclam soronként — — — 2 kor. Szerkesztési iroda: Kossuth Lajos-utc­a (Biharmegyei takarékpénztári épület.) Kéziratok vissza nem külde­nek. Főszerkesztő: SZÚNYOGH SZABOLCS. Felelős szerkesztő : HEGYESI MÁRTON. Laptulajdonos : LASZKY ÁRMIN. „Széll Kálmán-párt.“ Budapest, május 31. Az érzelgősséget, mely minden kis bal­esetet nagy szerencsétlenséggé fúj fel, nálunk e közmondással szokás ironizálni: »Több is veszett Mohácsnál.« Nem esünk abba a hi­bába, hogy azt a dissonanciát, mely a mo­hácsi választókerület szabadelvű pártjában kitört, a szakadás kezdetének magyarázzuk, mely a parlament és az ország szabadelvű többségét fenyegeti, de tekintettel kivált a politikai életben oly fontos »principiis obsta» alapelvre, nem hagyhatjuk, n­em szabad figyel­men kívül hagynunk azt az aggasztó esetet, mely abból keletkezett, hogy az indokolatlan nagyralá­ás, mely önkényesen exkommunikál, és a könnyen megbántható hiúság, mely szenvedélyesen reagál, egymásba ütközött. Aggasztó tehát az eset, de nem azért, mintha félni lehetne, hogy a rossz példa más­hol is utánzásra csábíthat, hanem csak azért, mert a rokonszenv az egyik, vagy a másik rész iránt érvényesülhet, ami meggyöngítené a szabadelvű párt taktikai egységének a ge­rincét : a harmonikus, egységes hangulatot. De aggasztó az eset mindenekelőtt azért, mert az ellenzék, mint ama tapintatlan újévi beszéd után, legalább látszólag alapos okot nyerne ahhoz az állításhoz, hogy a szabad­elvű többség a művészies összedrótozás da­cára csak két egymáshoz nem illő cserépből álló edény. És mily könnyen idézhetne elő ez az állítás, ha különben még oly üres is, a választások láza alatt pusztító zavart az országban. „Széll-párt­“nak nevezi magát az a tö­redék, mely a szívére veszi, hogy a politikai testvértöredéktől, melytől mellőzöttnek érzi magát, különváltan agitáljon, sőt talán még ellene is És ez javára szolgáljon a szabad­elvű összérdeknek, melyben tulajdonképpen a nemzeti érdek van képviselve? Ez mégis csak teljes lehetetlenség. Azt a szerénységet, mely ama címet kizárólag a maga számára monopolizálja, nem is akarjuk megállapítani, hogy ha már egyátalán létezik Széll-párt,­­ tehát olyan, mely Széll politikájának a leté­­j­teményese, az csak a parlament többsége és az ország szabadelvű polgárságának az e többség mögött álló összessége lehet. És jól tudjuk, hogy e nagy kötelék mint jött létre két év előtt. Széll Kálmán az ál­datlan válságot akkor az által vitte befeje­zéshez, hogy megteremtette a volt nemzeti párt egyesülését a szabadelvű párttal, miután mind a két fél letette a hitvallást az ő programmjára. fí programm alapján mind a két fél lemondott a kicsinyes differenciákról, melyek elválasztották őket, és azontúl csak a fontos, az őket egyesitő eszmékhez ra­gaszkodtak, melyeket Széll Kálmán for­­mulázott. Ez az egyesülés pedig csak az által léphetett életbe, hogy minden önző sze­mélyes motívum elhallgatott, arról nem is szólva, hogy az eféle motívumok az egész akciónak bár rejtett, de tulajdonképpeni rugói lehettek volna, vagy lehetnének. Mert ennek az egyesülésnek nincs semmi más célja, mint az ország javának előmozdítása és ápolása. Széll Kálmán bizonyosan ör­vend a személyes ragaszkodás minden őszinte kifejezésének, mert tárgyi megnyugvást merít belőle: a ragaszkodás e nyilvánításában ter­mékenyítő államférfim működésén­ek odaadás­sal teljes méltánylását látja ő. És éppen ezért nem lenne hajlandó hazafias, tehát önzetlen ambícióból a mostani szabadelvű pártot, melynek szilárdsága csak a nemzeti eszmék és érdekek egységes kultuszában van, olyan pártért cserébe adni, melyet csak a személy kultusza tákol össze. Tehát egy »Széll-párt« semmiképp sem felelhet meg neki. De hogy ez a meg nem engedhető újrakeresztelés útján elnevezett párt mint keletkezett, azt is könnyen tud­hatjuk. Minden­esetre teljes­ tökéletes ellentét­ben az egész szabadelvű párt indokaival és­­ céljaival keletkezett és komolyan helytelení­­­­tenie kell e párt keletkezését az összpárt minden becsületes tagjának, a Széll-programm minden becsületes hívének, tartozott legyen­­ azelőtt akár Apponyi, akár Bánffy kö­­­­vetőihez. A szabadelvű párt védőtöltésnek van­­ felállítva­­ a reakció zavaros áradásai ellen,­­ melyek őt körülmossák. E töltésen szakadás­­ mutatkozik, bárcsak kicsiny az. A leggyor­­­­sabban be kell azt tömniük azoknak, kik a szakadást okozták, ha az állítólagos kis »Széll-párt« be akarja bizonyítani, hogy a továbbit is méltó arra, hogy S­z­é­ll Kálmán valódi pártjához tartozzék. Bartha Miklós visszalépése. Egy ko­lozsvári lap jelentése szerint, a kolozsvári Ugron-Bartha-párt intéző bizottságának szer­dán este tartott ülésén, melyen Bartha Miklós is jelen volt, felvetették a Kossuth-párttal való egyesülés kérdését, mely csak egyképpen vi­hető keresztül, ha a Kossuth-párt kívánsága szerint Bartha a II-ik kerületi jelöltségről le­ T­ÁRCA. A „régi jó idők “-ből. Irta : Rátkay József. (Román felleg. A Hu­szita vallás. Egy magyar inquisitor. Az e­l­ső pórlázadás) VI. Marchia Jakab inquisitori működésének si­kerét mi sem mutatja jobban, mint a nép forron­gása, mely a tetőponton is, megtartott bizonyos méltóságot. A kapzsi főpap, (Gombos P. L. 62) György püspök, a mint megtisztulva látta a Husszita tanoktól Erdélyt, ismét csak a tizedjö­­vedelemre gondolt, tehát a régi baj újra feléledt a jobbágyság lelkében. 1436 őszén Erdélyből távozva, a kalocsai egyházmegyében talált még sok és elég nehéz dolgot Jakab inquisitor. Itt az egyházi kormá­nyozást a káptalan vezette, s az egymásnak igen gyakran ellentmondó intézkedések folytán a hus­­sita tanok terjedtek el. 1437 elején, a pécsi püspök meghívására, a pécsi egyházmegyébe utazott. Ott első­sorban, a világi szokások által elsodort papokat dor­gálta meg. Ezzel persze maga ellen tud­ta a papság egy részének ellenszenvét. Első ellen­fele támadt Simon archidiaconus személyében. Gyanúsítások alá fogták. Végre az egyházme­gyéből kiűzték. (Gombos P. L 65) A pápa megbotránkozott ez eljáráson.­­Zsigmond királyhoz küldött levelében kijelenti, hogy tiszteltetni óhajtja Jakab küldetését. És figyelmezteti a magyar királyt, hogy a papság ilyen viselkedése újabb melegággul fog szol­gálni a Husszita tan terjedéséhez Zsigmod király nyomban intézkedik, — eredménytelenül! A vizsgálatot másra bízta, meg is indult az, de annak végét Zsigmond király már nem érte meg. (Mh. 1437-ben) 1438 május 11 én, Palóczy György, eszter­gomi érsek elé került az ügy. Simon atya­­ megidéztetett. Gyanúsításainak alaptalanságát­­ beismeri. Jakab megölelte a rágalmazót és annak megbocsátott. Albert király előtt, újra kisérletet­ tettek a vádaskodók. (Ilyeneket Magyarország földje, akkor is bőven termelt) A király azonban Ja­kab részére billentette a mérleget és gondos­kodott arról, hogy hiányt ne szenvedjen. Marchia Jakab 55,000 embert térített vissza a Husszita vallásról. Midőn Magyaror­szágon dolgát elvégezte, piacensai bíbornokká 63 a pápa németországi követévé neveztetett ki. Öreg korában Olaszországban telepedett meg, 1476-ban meghalt. Emlékét eltorzítani, műkö­dését befeketíteni törekedtek. Nápolyban van eltemetve, 82 évet élt. Nemzetekkel tett jót, s mégis, mindenütt elfeledték! 1726-ban, XIII-ik Benedek pápa (halálának 25- ik évforr­dulóján,) a szentek közé sorozta. Ez tehát rövid története egy ember műkö­désének, kinek neve napján (május 1.) akárhány­szor halljuk ezt a gúnydalt : „Ma van Jakab nap“ stb. Elfogultság nélkül hihetjük el róla, hogy­­ egy vértengertől mentette meg egy időre Ma­­­gyarországot! A husszita tanok megszűnésével azonban uj fellegek tűntek fel a jobbágyság egén. A kenézek által betelepített oláhok zavarogni kezdenek. A­hol és a­hogy lehet, rövidítik a vagyonosabb szászokat. Alig telepednek le, már újra kiköltöznek. Magukkal viszik a gyorsan szerzett vagyont, vagy élethalálharcot vívnak azok megtartásáért. A távozók helyét, új tele­pülők foglalják el, a­kik semmivel sem kímélik jobban, a­­ szomszédok vagyonát (Gombos P. L. t. v. 69.) A székelyek is el-elkalandoztak Kolozs­várig s ott és úgy arattak, a hol s a mint az­t magát kifizette. Zsigmond király végre kény­telen volt a portyázó székelyek ellen közbe­lépni. A török sereg egy évtized óta Erdély déli részére betör, és a Barcaságot annyira pusz­títja, hogy a pénztelen király kénytelen a még pénztelenebb nép adóját hosszabb időről elen­gedni. Erdély három kiválóbb nemzetisége (Vajda L. H. 179) a magyar, a székely és a szász. 1427-ben, Brassóban szövetkezett, hogy egymást­­ bárminő ellenség ellen meg fogják védeni. Az­­ 1437-ben Kápolnán megkötött Unió, a tiz év­i előtti szövetkezésnek csak megújítása és kibő­vítése, annyiban, hogy egymást a parasztok elleni védelemről is biztosítják. A török csapatok , a kenézségek oláhjai a földesurak, s maga György püspök az élet kese­rüségeivel, csordultig töltötték a jobbágyság po

Next