Szabadság, 1902. július (29. évfolyam, 152-178. szám)

1902-07-01 / 152. szám

2 A csongrádi vizsgálat. Budapestről táviratozzak: A csongrádi vá­lasztás tárgyában kiküldött bizottság, melynek az a feladata, hogy megvizsgálja, nem történt-e oly mérvű vesztegetés, a­melynek következtében Csongrád választói joga felfüggesztendő volna, ma délelőtt tíz órakor a képviselőházban tanács­kozást tartott, amelyen jelen voltak: Nyegre László, J­u­s­t­h Gyula és Szeless József. A tanácskozás két óra hosszat tartott és ezalatt a kúria vizsgálati iratait tanulmányozta át. A vizs­gálatot az aratás után folytatják Csongrádon, látnunk, hogy egy nagy horderejű, gazdasági életünkre messze kiható eszme megvalósítása az, amire törekszünk. Vannak kétkedők, a régi hagyományok­hoz ragaszkodó szűk látókörűek, akik mind­ezek megvalósításának tehetségében nem hisznek. A­kik kétkedő mosol­lyal rázogat­­ták a fejüket, amidőn magyar gyárosoktól hallották, hogy a magyar munkás rend­kívül gyorsan beletanul az ipari munkába s a legkitartóbb, legbékésebb szellemű, leg­jobb indulatú munkásanyag. — Nos, ezek az ország egyes pontjain tartott háziipari tanfolyamokon amelyek — hála Darányi Ignác földmivelésügyi miniszter buzgalmának lelkes támogatásának és gyakorlati fölfogá­sának — évről évre szaporodnak s mind szebb és biztatóbb eredményeket mutatnak föl, meggyőződtethetnek róla, hogy a magyar földmivesnép keze nemcsak a rögtörésre, kapa, kasza kezelésére használható. Hogy ez a dolgos, erős kéz, amelyet értelmesség és fejlődésre képes intelligencia irányít, az ap­róbb, a finomabb szerszámok kezelésében is bámulatraméltó ügyességet képes kifejteni. A magyar társadalomnak, az intelligens osztályoknak, legelső­sorban azoknak, akik tényezői a faliéi nép erkölcsi és szellemi fejlődésének, kötelessége fölkarolni a magyar föld népének új foglalkoztatását. Föl kell karolni nemcsak mint vásárlónak, pénzzel, hanem mint vezető és irányító. Erkölcsileg, szellemileg kell segítségére menni a magyar földmivelő nép kezének. Minden kézpár, melyet a ház­iparnak megnyerünk, gyarapítja gazda­sági erőnket, biztosítja a népünk önállóságát és megélhetését és közelebb visz ahoz a kí­vánatos korszakhoz, amikor nem felhők já­rása dönti el egy-egy egész esztendőre gaz­dasági életünket. Magyarország, mint eddig 33-49 százalékkal járul a közös költségekhez. Politikai hírek. A kvóta. A hivatalos lap vasárnapi száma a kvótadön­tésre vonatkozólag a lap élén királyi kéziratot tesz közzé. A királyi kézirat a kvótát további egy évre állapítja meg és pedig úgy, hogy S_Z­A­B­AJ­ S­A­G ___ 1902. július 1. A kivándorlás. — Saját tudósítónktól. — Budapest június 31. A képviselőház berekesztésének küszöbén Széll Kálmán miniszterelnök, a­kihez, mint belügyminiszterhez a kivándorlás tárgyában interpellációt intéztek, kijelentet­e, hogy maga is elsőrangú fontosságúnak, szükségesnek és sürgősnek tartja a kivándorlás ügyének rende­zését és ezen véleményének megfelelően be is jelentette, hogy az erről szóló törvényjavaslat már készülőfélben van és ős­szel már a kép­viselőház elé is terjeszti. Épen a minap írtuk meg, hogy a belügy­minisztériumban azóta is serényen folynak e javaslat előmunkálatai. Ezekből következik, hogy a ki- és beván­dorlás kérdése, illetve ennek a felette fontos ügynek rendezése sokáig már függőben nem marad és mindazok, a­kik valóban szívükön viselik a magyarság megerősítésének és meg­szilárdításának nemes ügyét, megnyugvást sze­rezzenek a kormány előrelátó és békés intézke­déseiben. Ily körülmények között sohasem lehetett oly­annyira aktuális a siófoki kivándorlási kon­­gresszus, mint épen most, a­mikor a kon­gresszus tanácskozásaiból temérdek tanulságot lehet meríteni és határozatai sok megszívlelni valót fognak nyújtani. Úgy ezen, mint a legutóbb Miskolcon tar­tott kongresszus temérdek szomorú adatot tárt fel. A felvidéki kivándorlás, a­mely már szinte évtizedek óta tart és legutóbb már megdöbbentő arányokat öltött, már régóta foglalkoztatja nemcsak a hatóságokat, de már a társadalmi köröket is és meg is volt a foganatja. A felvidéki törvényhatóságok szigorú intéz­kedésekkel vették elejét a tömegkivándorlásnak és a lelketlen ügynököket, a­kiknek csábításai okozták számos elszegényedett család végső pusztulását, annyira a­mennyire a szegényes eszközök megengedték, megrendszabályozták. Sokkal mélyebb hatást tett azonban a kor­mányra és a társadalomra egyaránt az a szo­morú tapasztalat, hogy a kivándorlás szinte epidemiaszerűleg terjedt és a legutóbbi években már nemcsak a felvidékről és Erdély egyes ré­szeiből, különösen a székelység földjéről, hanem a Duna és Tisza mellékéről és a Dunántúl tiszta magyarság lakta vidékéről is megindult a vándorlás kifelé. Bizony-bizony ezek a tünetek méltán ejtik gondolkodóba az illetékes köröket. A kivándorlás megakadályozásának épen a tizenkettedik órája ütött és sürgősebb, halasztha­tatlanabb feladatot alig ismerünk ennél. Nagy tévedés volna azonban azt hinni, hogy a kivándorlást rendező törvény azonnal és hathatósan fog segíteni a bajokon. A szociális törvényjavaslatok egész serege vár megalkotásra, hogy az e szegényedett ma­­gyarságnak, a zsellérségre és napszámra szo­rult embereknek és általában a munkásosztály­nak a biztos megélhetés módját és eszközeit meg­adjuk és minden áron megkönnyebbítsük a ke­­­­reseti viszonyokat. Igen sok történt ebben az irányban eddig is, de hogy nem elég, bizonyítja épen Darányi földmivelésügyi miniszternek az a legutóbb tett kijelentése, hogy a szociális bajok orvoslását foly­tatni kell és a kormány már a közel­jövőben is be fogja bizonyítani, hogy a munkásoknak, a szegényebb néposztálynak ügyét valóban a szí­vén viseli. De ezt bizonyítja Láng Lajos kereske­delmi miniszternek az a most kiadott leirata is, amelyben megsürgeti a hatóságok válaszait az iránt, hogy minő intézkedéseket tettek a munkás nép kereseti viszonyaiban mutatkozó bajok eny­hítése érdekében, csőrén ott van a mogorva fölirás : A kormány­hidra lépni tilos ! Az utasok, csodálatosképpen, majd mind alacsony termetű emberek. A férfiak az erős napfényben kopott, elhanyagolt és kö­zönséges benyomást tesznek, szintúgy a nők is, akik az éjszakát nagyobb részt vasúton töltöt­ték és akik ennélfogva gyűröttek és bolyhosak. A legfeltűnőbb alak közöttük két fonnyadt ar­­azu vén leány; ezek mindig karonfogva járnak szijjon függő kis táskát viselnek az övükön és zsíros papirosba göngyölt ételeken osztozkod­nak. A felső fedélzet padján egy zöldesszínü esőköpenyegbe burkolt fiatalember fekszik, aki a kockás sapkáját az orrára húzta és nyitott szíjjal alszik. A lábán ferdesarku Láb­cipő van. Oda­lenn egy öreg ur­szágok és köpköd . . . A legkülönösebb, hogy az utasok többnyire úgy viselkednek egymással szemben, mintha halálos ellenségek volnának. A nők kicsinylő pillantásokkal mustrálják egymás ruháját, a férfiak közt alattomos harc folyik a vászonszékekért. Aki megkaparitott egy jó helyet, az az utazás végéig föl nem kel töb­bet, még ha el is unta volna az üldögélést, csakhogy másnak örömet ne okozzon. Néhá­­nyan az utasok közül oda állanak a korláthoz és mereven nézik a vizet, csakhogy ne lássák az utitársaikat És valamennyien unottan hall­gatják a hajócsavar dobogását. Egyszerre — mi ez? — A sápadt ember arca majd­hogy el nem pirult. A szívéből egy kis vérhullám szökött a fejébe, ami édes szédü­­lést okozott neki. A nap most már ragyogób­ban sütött, a tó ingerlőbben csillámlott, a le­vegő balzsamosabb volt . . . Pedig mindössze csak annyi történt, hogy a sápadt ember tekin­tete megakadt egy nő arcán, aki odalenn állott a kürtő mellett. A­mint megakadt rajta a szeme, nem is akarta többet levenni róla. Minek is? Ennél vonzóbb és bájosabb dolgot úgysem­ lát­hat. Szép volt­? Előkelő volt-e? Ki tudná azt megmondani! A sápadt ember annyit tudott csak,­­ hogy soha emberi arc ilyen különös, mély hatást nem gyakorolt még rá. L?l'­­nyta í. szemét és gondolkozni próbált. Részletezni akarta a szépség hatását, de ez nem sikerült neki. Még azt is hiába próbálta, hogy emlékébe idézze vonásait. Mikor aztán véget vetett önkéntes martí­­riumának és újból rátekintett, szinte megdöbbent a nő bájos, hódító és ellenállhatatlan voltától. El sem tudta képzelni, hogy miért nem okoz különb föltünést ennyi szépség. Az emberek kö­­zönbös arccal járnak-kelnek körülötte,­­ ügyet sem vetnek rá Miért nem futnak össze, miért nem fogják közbe, miér nem mutogatnak rá ujjal-Most viharosan megdobbant a sápadt em­ber szive, ő megmozdult, megindult és egyene­sen a felső fedélzetre vezető lépcsőhöz jött. A sápadt ember lehunyta a szemét . . . Mire újból kinyitotta, a bájos csoda már ott suhant el me­­lette, majd letelepedett egy székre oly közel hozzá, hogy a térdük alig volt két arasznyira egymástól. Most közelről láthatta az arcát. Szomjas szemmel hívta magában minden vonását és szinte mámoros lett a boldogságtól, mikor apró fogyatkozásokat fedezett­­ fel rajta. A szája szélén kis lencséje volt, az ajka pedig kissé cse­repes volt a reggeli széltől. A termetét vizsgál­­gatta aztán és anélkül, hogy valami tisztátlan gondolata támadt volna, megrészegült tagjainak nemes harmóniájától, miként a művész megré­szegedik a milói asszony láttára. A sápadt ember némileg hitt a sugallat erejében Meg volt róla győződve, hogy az as­­­szonyt az ő akaratereje vonzotta a közelébe és meg volt győződve, arról is, hogy az asszony sejti, mit gondol ő most. „Az enyém vagy, jogom van hozzád, mert senki sem ért, ismer és méltat annyira, mint én.“ Valami fantasztikusan áhitatos hangulat fogta el, százszorta babonásabb annál, mely megre­megtette a lelkét, mikor első ízben meglátta az athéni Akropoliszt, vagy a vierwaldstä­­ti tavat, vagy a s­atini Madonnát. Egy cseppet sem cso­dálkozott volna azon, ha a gőzhajó egyszerre óriás kagylóvá változott volna át, melyet tül­­kölő tritonok vontattak és ujjongó nereidák raja követ Ez volt a sápadt ember életének legbol­dogabb félórája. Tülkölés remegtette meg a levegőt, a hajó­csavar zugó tajtékot vert fel s a gőzös oda­lapult a kőtöltéshez. Valami közbevett kis meg­állóhely volt. A sápadt ember a kiszálló közön­séget nézte és egyszerre elsötétedett vele a világ . ő is a kiszállók között volt; egy paraszt ember vitte utána a bőröndjét. — Ennyi ideig járom már a világot és ma találkoztam vele első ízben; meglehet, hogy nem fogom látni többet soha. De hiszen ez le­hetetlen ! A következő pillanatban a sápadt ember már künn volt a parton. A podgyászával nem törődött, csak ment ő utána. Ő végigment a fasoron, aztán befordult egy kis fogadó kapuján. A sápadt embernek eszébe

Next