Szabadság, 1902. július (29. évfolyam, 152-178. szám)
1902-07-01 / 152. szám
2 A csongrádi vizsgálat. Budapestről táviratozzak: A csongrádi választás tárgyában kiküldött bizottság, melynek az a feladata, hogy megvizsgálja, nem történt-e oly mérvű vesztegetés, amelynek következtében Csongrád választói joga felfüggesztendő volna, ma délelőtt tíz órakor a képviselőházban tanácskozást tartott, amelyen jelen voltak: Nyegre László, Justh Gyula és Szeless József. A tanácskozás két óra hosszat tartott és ezalatt a kúria vizsgálati iratait tanulmányozta át. A vizsgálatot az aratás után folytatják Csongrádon, látnunk, hogy egy nagy horderejű, gazdasági életünkre messze kiható eszme megvalósítása az, amire törekszünk. Vannak kétkedők, a régi hagyományokhoz ragaszkodó szűk látókörűek, akik mindezek megvalósításának tehetségében nem hisznek. Akik kétkedő mosollyal rázogatták a fejüket, amidőn magyar gyárosoktól hallották, hogy a magyar munkás rendkívül gyorsan beletanul az ipari munkába s a legkitartóbb, legbékésebb szellemű, legjobb indulatú munkásanyag. — Nos, ezek az ország egyes pontjain tartott háziipari tanfolyamokon amelyek — hála Darányi Ignác földmivelésügyi miniszter buzgalmának lelkes támogatásának és gyakorlati fölfogásának — évről évre szaporodnak s mind szebb és biztatóbb eredményeket mutatnak föl, meggyőződtethetnek róla, hogy a magyar földmivesnép keze nemcsak a rögtörésre, kapa, kasza kezelésére használható. Hogy ez a dolgos, erős kéz, amelyet értelmesség és fejlődésre képes intelligencia irányít, az apróbb, a finomabb szerszámok kezelésében is bámulatraméltó ügyességet képes kifejteni. A magyar társadalomnak, az intelligens osztályoknak, legelsősorban azoknak, akik tényezői a faliéi nép erkölcsi és szellemi fejlődésének, kötelessége fölkarolni a magyar föld népének új foglalkoztatását. Föl kell karolni nemcsak mint vásárlónak, pénzzel, hanem mint vezető és irányító. Erkölcsileg, szellemileg kell segítségére menni a magyar földmivelő nép kezének. Minden kézpár, melyet a háziparnak megnyerünk, gyarapítja gazdasági erőnket, biztosítja a népünk önállóságát és megélhetését és közelebb visz ahoz a kívánatos korszakhoz, amikor nem felhők járása dönti el egy-egy egész esztendőre gazdasági életünket. Magyarország, mint eddig 33-49 százalékkal járul a közös költségekhez. Politikai hírek. A kvóta. A hivatalos lap vasárnapi száma a kvótadöntésre vonatkozólag a lap élén királyi kéziratot tesz közzé. A királyi kézirat a kvótát további egy évre állapítja meg és pedig úgy, hogy S_ZABAJ SAG ___ 1902. július 1. A kivándorlás. — Saját tudósítónktól. — Budapest június 31. A képviselőház berekesztésének küszöbén Széll Kálmán miniszterelnök, akihez, mint belügyminiszterhez a kivándorlás tárgyában interpellációt intéztek, kijelentete, hogy maga is elsőrangú fontosságúnak, szükségesnek és sürgősnek tartja a kivándorlás ügyének rendezését és ezen véleményének megfelelően be is jelentette, hogy az erről szóló törvényjavaslat már készülőfélben van és ősszel már a képviselőház elé is terjeszti. Épen a minap írtuk meg, hogy a belügyminisztériumban azóta is serényen folynak e javaslat előmunkálatai. Ezekből következik, hogy a ki- és bevándorlás kérdése, illetve ennek a felette fontos ügynek rendezése sokáig már függőben nem marad és mindazok, akik valóban szívükön viselik a magyarság megerősítésének és megszilárdításának nemes ügyét, megnyugvást szerezzenek a kormány előrelátó és békés intézkedéseiben. Ily körülmények között sohasem lehetett olyannyira aktuális a siófoki kivándorlási kongresszus, mint épen most, amikor a kongresszus tanácskozásaiból temérdek tanulságot lehet meríteni és határozatai sok megszívlelni valót fognak nyújtani. Úgy ezen, mint a legutóbb Miskolcon tartott kongresszus temérdek szomorú adatot tárt fel. A felvidéki kivándorlás, amely már szinte évtizedek óta tart és legutóbb már megdöbbentő arányokat öltött, már régóta foglalkoztatja nemcsak a hatóságokat, de már a társadalmi köröket is és meg is volt a foganatja. A felvidéki törvényhatóságok szigorú intézkedésekkel vették elejét a tömegkivándorlásnak és a lelketlen ügynököket, akiknek csábításai okozták számos elszegényedett család végső pusztulását, annyira amennyire a szegényes eszközök megengedték, megrendszabályozták. Sokkal mélyebb hatást tett azonban a kormányra és a társadalomra egyaránt az a szomorú tapasztalat, hogy a kivándorlás szinte epidemiaszerűleg terjedt és a legutóbbi években már nemcsak a felvidékről és Erdély egyes részeiből, különösen a székelység földjéről, hanem a Duna és Tisza mellékéről és a Dunántúl tiszta magyarság lakta vidékéről is megindult a vándorlás kifelé. Bizony-bizony ezek a tünetek méltán ejtik gondolkodóba az illetékes köröket. A kivándorlás megakadályozásának épen a tizenkettedik órája ütött és sürgősebb, halaszthatatlanabb feladatot alig ismerünk ennél. Nagy tévedés volna azonban azt hinni, hogy a kivándorlást rendező törvény azonnal és hathatósan fog segíteni a bajokon. A szociális törvényjavaslatok egész serege vár megalkotásra, hogy az e szegényedett magyarságnak, a zsellérségre és napszámra szorult embereknek és általában a munkásosztálynak a biztos megélhetés módját és eszközeit megadjuk és minden áron megkönnyebbítsük a kereseti viszonyokat. Igen sok történt ebben az irányban eddig is, de hogy nem elég, bizonyítja épen Darányi földmivelésügyi miniszternek az a legutóbb tett kijelentése, hogy a szociális bajok orvoslását folytatni kell és a kormány már a közeljövőben is be fogja bizonyítani, hogy a munkásoknak, a szegényebb néposztálynak ügyét valóban a szívén viseli. De ezt bizonyítja Láng Lajos kereskedelmi miniszternek az a most kiadott leirata is, amelyben megsürgeti a hatóságok válaszait az iránt, hogy minő intézkedéseket tettek a munkás nép kereseti viszonyaiban mutatkozó bajok enyhítése érdekében, csőrén ott van a mogorva fölirás : A kormányhidra lépni tilos ! Az utasok, csodálatosképpen, majd mind alacsony termetű emberek. A férfiak az erős napfényben kopott, elhanyagolt és közönséges benyomást tesznek, szintúgy a nők is, akik az éjszakát nagyobb részt vasúton töltötték és akik ennélfogva gyűröttek és bolyhosak. A legfeltűnőbb alak közöttük két fonnyadt arazu vén leány; ezek mindig karonfogva járnak szijjon függő kis táskát viselnek az övükön és zsíros papirosba göngyölt ételeken osztozkodnak. A felső fedélzet padján egy zöldesszínü esőköpenyegbe burkolt fiatalember fekszik, aki a kockás sapkáját az orrára húzta és nyitott szíjjal alszik. A lábán ferdesarku Lábcipő van. Odalenn egy öreg urszágok és köpköd . . . A legkülönösebb, hogy az utasok többnyire úgy viselkednek egymással szemben, mintha halálos ellenségek volnának. A nők kicsinylő pillantásokkal mustrálják egymás ruháját, a férfiak közt alattomos harc folyik a vászonszékekért. Aki megkaparitott egy jó helyet, az az utazás végéig föl nem kel többet, még ha el is unta volna az üldögélést, csakhogy másnak örömet ne okozzon. Néhányan az utasok közül oda állanak a korláthoz és mereven nézik a vizet, csakhogy ne lássák az utitársaikat És valamennyien unottan hallgatják a hajócsavar dobogását. Egyszerre — mi ez? — A sápadt ember arca majdhogy el nem pirult. A szívéből egy kis vérhullám szökött a fejébe, ami édes szédülést okozott neki. A nap most már ragyogóbban sütött, a tó ingerlőbben csillámlott, a levegő balzsamosabb volt . . . Pedig mindössze csak annyi történt, hogy a sápadt ember tekintete megakadt egy nő arcán, aki odalenn állott a kürtő mellett. Amint megakadt rajta a szeme, nem is akarta többet levenni róla. Minek is? Ennél vonzóbb és bájosabb dolgot úgysem láthat. Szép volt? Előkelő volt-e? Ki tudná azt megmondani! A sápadt ember annyit tudott csak, hogy soha emberi arc ilyen különös, mély hatást nem gyakorolt még rá. L?l'nyta í. szemét és gondolkozni próbált. Részletezni akarta a szépség hatását, de ez nem sikerült neki. Még azt is hiába próbálta, hogy emlékébe idézze vonásait. Mikor aztán véget vetett önkéntes martíriumának és újból rátekintett, szinte megdöbbent a nő bájos, hódító és ellenállhatatlan voltától. El sem tudta képzelni, hogy miért nem okoz különb föltünést ennyi szépség. Az emberek közönbös arccal járnak-kelnek körülötte, ügyet sem vetnek rá Miért nem futnak össze, miért nem fogják közbe, miér nem mutogatnak rá ujjal-Most viharosan megdobbant a sápadt ember szive, ő megmozdult, megindult és egyenesen a felső fedélzetre vezető lépcsőhöz jött. A sápadt ember lehunyta a szemét . . . Mire újból kinyitotta, a bájos csoda már ott suhant el melette, majd letelepedett egy székre oly közel hozzá, hogy a térdük alig volt két arasznyira egymástól. Most közelről láthatta az arcát. Szomjas szemmel hívta magában minden vonását és szinte mámoros lett a boldogságtól, mikor apró fogyatkozásokat fedezett fel rajta. A szája szélén kis lencséje volt, az ajka pedig kissé cserepes volt a reggeli széltől. A termetét vizsgálgatta aztán és anélkül, hogy valami tisztátlan gondolata támadt volna, megrészegült tagjainak nemes harmóniájától, miként a művész megrészegedik a milói asszony láttára. A sápadt ember némileg hitt a sugallat erejében Meg volt róla győződve, hogy az asszonyt az ő akaratereje vonzotta a közelébe és meg volt győződve, arról is, hogy az asszony sejti, mit gondol ő most. „Az enyém vagy, jogom van hozzád, mert senki sem ért, ismer és méltat annyira, mint én.“ Valami fantasztikusan áhitatos hangulat fogta el, százszorta babonásabb annál, mely megremegtette a lelkét, mikor első ízben meglátta az athéni Akropoliszt, vagy a vierwaldstäti tavat, vagy a satini Madonnát. Egy cseppet sem csodálkozott volna azon, ha a gőzhajó egyszerre óriás kagylóvá változott volna át, melyet tülkölő tritonok vontattak és ujjongó nereidák raja követ Ez volt a sápadt ember életének legboldogabb félórája. Tülkölés remegtette meg a levegőt, a hajócsavar zugó tajtékot vert fel s a gőzös odalapult a kőtöltéshez. Valami közbevett kis megállóhely volt. A sápadt ember a kiszálló közönséget nézte és egyszerre elsötétedett vele a világ . ő is a kiszállók között volt; egy paraszt ember vitte utána a bőröndjét. — Ennyi ideig járom már a világot és ma találkoztam vele első ízben; meglehet, hogy nem fogom látni többet soha. De hiszen ez lehetetlen ! A következő pillanatban a sápadt ember már künn volt a parton. A podgyászával nem törődött, csak ment ő utána. Ő végigment a fasoron, aztán befordult egy kis fogadó kapuján. A sápadt embernek eszébe