Szabadság, 1902. július (29. évfolyam, 152-178. szám)

1902-07-01 / 152. szám

2HI évfolyam* Mlájletetési feltételek: SzétkBMésts! Korona w52Kf*r"iS,_ ii»­“ I érre K4,— Vidékre postával: Korona Negyedévre 7.— Félévre 14.— Égé*« évre 28.— Kiadó­hivatal: Imtk (Blhanaegjel éjilet), hat» * hírdeté­ Mfc <■ M llUutMljü tilde» duk. Nagyvárad, kedd, 1902. julius 1. 17 *• non Ara 10 fillérSZABADSÁG POLITIKAI NAPILAP. A BIHARMEGYEI ÉS NAGYVÁRADI SZABADELVÜ PÁRT KÖZLÖNYE. 152-ik szám.. Hirdetések dija : 6 hasábos petitsorért egyszer 12 fillér Városvasor­re többször — — 8 fillér Nyilttér S hasábos petitsorért 40 fillér Apró hirdetésben minden szó 4 fillér, vastagbelükkel — — — 8 fillér Reclam sonnktrBt — — — 8 kor. Szerkesztési Iroda: Kossuth Lajos­ utcza (Biharnegye takarékpénztári épület.) Kéziratok vissza nem küldetnek. Főszerkesztő: SZUNYOGH SZABOLCS. Felelős szerkesztő : HEGYESI MÁRTON. Laptulajdonos : LASZKY ÁRMIN. ipart kell teremteni. — június 30. Ilyenkor, aratás előtt, sokat eltűnődünk azon, hogy mily­­ ingatag alapon áll a mi gazdasági életünk. Gazda, iparos és keres­kedő egyaránt a felhők járását figyeli. Szá­razság, amikor eső kell, eső, amikor ragyogó napsugárra áhítozik az érő termés, haj, de sokszor fakaszt mindnyájunkban keserű ér­zéseket és kínos tépelődéseket ! Most már úgy ahogy, kezdjük belátni az egyoldalú gazdasági élet válságos és veszedelmes vol­tát. Kezdünk arra gondolni, hogy ipart te­remtsünk, amely függetlenít az időjárás sze­szélyeitől s a mezőgazdaság esetleges defi­­c­itjét fedezheti. Hisszük, hogy törekvésünk nem lesz meddő. De ha komolyan várjuk ezt a jobb jövőt, komolyan is kell készülődnünk reá. S itt első­sorban nem a nagytőkére gondolunk, amely hivatva van megteremteni a magyar nagy­ipart, hanem­ arra a munkáselemre, amelyre a leendő nagyiparnak szüksége van. A mi népünket, a magyar népet kell iparra nevelni, s hozzá kell szoktatni ahoz, hogy derék, mun­­­­kás keze ne csak a kaszát és kapát, hanem az ipar szerszámait is kezelni tudja. Hogy mikor valósul meg a magyar nagy­ipar eszméje, a jó Isten a megmondhatója. De, hogy a mezőgazdasági munkások, az apró parasztbirtokosok már most rászorulnak valami oly keresetre, amely az időjárás sze­szélyeitől független, azt mindnyájan tudjuk és érezzük. A felhők járását senki sem figyeli oly aggodalommal, oly szívszorongva, mint ők, akiknek néhány heti keresménye, egy kis földdarabocska termése adja meg az egész esztendőre való megélhetés lehetőségét. S ha nincs, vagy lesz a termés, ha nincs, vagy kevés az aratási kereset, rázúdul ezekre az apró exisztenciákra és családjaikra a száraz kenyér, a betevő falat rettenetes gondja. A magyar földmivesnek erős és csodála­tosan munkabíró keze van. A kiszámithatla­­nul szeszélyes éghajlathoz alkalmazkodva, hi­hetetlenül rövid idő alatt végez nehéz munkát és éjjelenkint még annyi időre sem pihen, hogy tenyerének sajgása elmúlhasson. Sokan azt mondják, hogy a nyári félév nehéz mun­kájában kimerül a magyar földmivelő nép ener­giája ; télen már nem szívesen foglalkozik, de nem is foglalkozhatik, mert a nehéz munká­ban végképp eldurvult a tenyere, megkérge­­sedett az agya és finomabb kezet, csiszol­tabb intelligenciát kívánó téli háziiparszerű foglalkozásra nem is képes. Hát ez nem áll. Legalább nagy általá­nosságban nem. Eddigelé, igaz, nagyon ke­vés és rövid múlttal bíró kísérletek történ­tek a földmivelő nép téli foglalkoztatására. De már ezek eredményéből is konstatálható, hogy a magyar földmives-család, férfi, as­­­szony, gyermek egyaránt képes a jobbfajta háziipari munkákra. A kérges tenyér elég ügyesen kezeli a vesszőt, háncsot, szalmát, fonalat. Egy kis iskolázás, egy kis gyakor­lat és a magyar gazda megsokszorozza azt télen, amit nyáron keserves verejtékkel ka­part ki a földből. A földmivelési kormány által rendezett háziiparkiállítás, a­mely pár évvel ezelőtt arra szolgált, hogy e tekintet­ben tájékozást nyújtson, valóban bámulatos tanulságokat nyújtott Láttuk, hogy a nép a neki először bemutatott munkát hamar meg­tanulta és nemcsak primitív tömegárukat, de valóságos dísztárgyakat is produkált. Láttuk, hogy ahol a társadalom fölkarolja a nép foglalkozását, ahol a finomabb, fejlet­tebb ízlés irányítja, buzdítja és támogatja a népet, ott annak kezéből oly tárgyak kerül­nek ki, amelyeket megirigyelhet bármely, nyuga­ti, százados átörökléssel finomított házi­iparos nép. Arról nem is kell szólunk, hogy anyag, amely háziipari földolgozásra kerülhet, bőven van mindenütt s könnyedén, potom áron juthat hozzá minden munkáskéz. Maga a mezőgazdaság is nagy fogyasztója lett a háziiparnak. Gyümölcs-, szőlő-, zöldségterme­lésünk forgalma jelentékenyen megnőtt, mil­liókra megy kosárszükségletünk. A nagyipari vállalatok seprőt, káka- és háncs­fonadékot óriási tömegekben f­ogyasztanak. A nagy áruházak legkelendőbb árui a fonott, szö­vött házipari dísztárgyak és háztartási cik­kek.­­Ezeket olcsón, csekély költséggel, csekély haszonra termelni csak a háziipar képes, amelynél apraja-nagyja dolgozik s a külön­ben ki nem használható munkaerő is értéke­sítést nyer. Bátran állíthatjuk tehát, hogy nem oly nehéz a dolog a magyar földmivels népet háziiparra szoktatni s téli keresetét mind­jobban biztosítani. Ha csupán a belfogyasz­­tást tartjuk szem előtt, ez maga is fölment­het bennünket minden nehezebb gondtól a házi­ipar termékek értékesítése tekintetében. S ha még azt a messzibb célt is figyelembe vesszük, hogy a házi­ipari nevelés és szokta­tás fogja idővel megteremteni a magyar nagyiparnak magyar munkástörzsét, be kell A sápadt ember. Írta: Herczegh Ferenc. Langyos nyári reggel van. Szellő sem moz­dul, de a tó vize mégis erősen hullámzik. Taraj nélküli hosszú hullámok vonulnak a partnak, méltóságos és kecses mazur-ütemben követve egymást. A tónak rossz álma lehetett az éjjel; felébredt már, de a szíve még ijedten zakatol. A gőzhajó hatalmas teste könnyed delfin­­szökésekben siet előre. A fedélzet teli van ki­rándulókkal. Az emberek szokatlanul csendesek , megszeppentek a hullámoktól, pedig ha nem félnének, akkor bizonyára kellemesnek vélnék a mozgást, mely a lebegés illúzióját kelti föl bennük. Nyolc óra felé elsimulnak a hullámok. Ek­kor vakítóan fehér lesz a tájék. A tó vize gyöngyfehér, az égboltozat tejfehér, a parti ho­­mokhegyek pedig hószínűek. A víz, az ég, a part egybefolyik, közbe villogó fénypontokként cikáznak a fehér sirályok. A nagy fehérséget csak a gőzhajó aranyos-barna füstoszlopa za­varja meg, mely félóra múlva is ott fekszik még a vizen. A sápadt embernek, ki e kis történet hőse, sikerült magának idejekorán helyet biztosítania a felső fedélzeten. Vászonszéken ült, utisipkáját a szemére húzta, a messzilátója, a keztyüje és könyve az ölében feküdt. Azonban sem az ol­vasáshoz, sem a szemlélődéshez nem volt kedve. Az erős napfény bántotta a szemét, a hajócsa­var egyhangú dobogása álmos­á tette, a lelke­­ pedig erőtlenül beleolvadt a nagy fehérségbe. Ama bizonyos jóleső tunyaság vett rajta erőt, melyet csak nagy vizen érez az ember. A sápadt ember, bár közel járt már a­­ harmincadik esztendejéhez, nagy zavarba jött volna, ha valaki azt kérdezte volna tőle, hogy mi a foglalkozása. író, vagy művész szeretett volna lenni, de nem nevezhette magát annak, mivel még semmiféle munkája sem jelent meg a nyilvánosság előtt. Pedig élesszemű megfigyelő volt, gyermekkora óta édesen szívta magába a benyomásokat, az agya és a szíve pedig tele volt nagyszerű képekkel, új és meglepő for­mákkal, lángoló színekkel. A lelke meg állan­dóan vajúdott az alkotás ösztönével. Úgy látszik­­ azonban, hogy a lelke olyan, mint azok a drót- s egérfogók : bejutni könnyű minden benyomás­nak, de kifelé nem vezet át belőle, így hát a sápadt ember eljutott immár oda, hogy elvesz­tette a tulajdon képességébe vetett hitét és gú­nyos kicsinyléssel viseltetik önmaga iránt. Most járt első ízben a nagy vizen. Nem tagadhatta el önmaga előtt, hogy ez az útja is csalódással járt. Az ötletet, hogy útrakeljen, tu­­lajdonképppen egy képes hirdetés adta meg neki. A plakátot — a gőzhajós-társaság hirde­tését — valami divatos művész készítette s a kép ugyanennek a hajónak a fedélzetét ábrá­zolta, amelyen most ült. A képen is teli volt a hajó emberekkel, de miféle emberekkel ! Karcsú, bájos hölgyekkel, előkelő fiatal urakkal, délceg katonatisztekkel és rokonszenves szép őr gek­­kel. A hölgyek az utolsó párisi, az urak pedig — az öregek is — az utolsó londoni divat disz­krét eleganciájával öltözködtek. Mindenki szép, vidám, egészséges és rokonszenves a képér. A hajó kapitánya egyenruhás Herkules, akire az utasok bizalommal és szeretettel tekintenek. Az utasok egy nagy családot alkotnak, melynek tagjai hatásos csoportokba verődve társalognak, kacagnak, szivaroznak és pezsgőznek. A sápadt ember bizonyára nem volt olyan tapasztalatlan, hogy szakasztott olyannak kép­zelte volna a tavon folyó életet, mint aminőnek az a budapesti pályaudvarok várótermeiben ki­ragasztott plakátok ábrázolták. Bizonyos ingerlő hatást azonban mégis tettek rá ezek a színes képek és némi kellemes várakozást mégis kel­tettek benne. Most elkedvtelenedve tapasztalta, hogy mennyire nem értik egymást az élet és a művé­szet. íme, ott van a kapitány, egy madár­arcú ember, akinek feltűnően nagy Ádám csutkája van. Unatkozva őgyeleg a hídon, melynek lép­cfáje" Túlhalmozott raktár miatt ",fHi továbbá remek ingek, gallérok, kézelők, ha­­a legújabb divatu­risn­ák és nyakken­di különlegességek férfi-, fin- és gyermek nemez- és szalmakalapok, ha"a,,asn,",flapon LEITNER LÁZÁR czipő-, kalap- és férfidivat nagykereskedésében, Nagyvárad, Zöldfa­ utasa.

Next