Szabadság, 1902. november (29. évfolyam, 256-280. szám)
1902-11-01 / 256. szám
XXIX. évfolyam. Előfizetési feltételek i Szétküldéssel Vidékre postával: Korona Negyed évre V.— Fél évre 14.— Egész évre 28.— .ivatal: 2 Kossuth Lajos-utcza, (Biharmegyei takarékpénztári épület), hová a hirdetések és az előfizetés-dijak küldendők. Egyes szám ára 10 fillér. Helyben: Korona iNegyed évre 6.— Fél évre j.2.—.Egész évre 24.— Kiadó-Nagyvárad, szombat, 1902. november 1. POUTIItai & APIL&P A BIHARMEGYEI ÉS NAGYVÁRADI SZABADELVÜ PÁRT KÖZLÖNYE. 256-ik szám. ti^tetesek dija: 6 hasábos petitsorért egyszer 12 fillér. Háromszor és többször — — 8 fillér. Nyílttér 3 hasábos petitsorért 40 fillér. Apró hirdetésben minden szó 4 fillér, vastag betűkkel — — 8 fillér. Reklám soronként — — — 2 kor. Szerkesztőség : Kossuth Lajos-utcza (Biharmegyei takarékpénztári épület. Kéziratok vissza nem küldetnek. Főszerkesztő: SZÚNYOGH SZABOLCS. Felelős szerkesztő : HEGYESI MÁRTON. Laptulajdonos: LASZKY ÁRMIN. Halottak napján. — november 1. Borongós, őszi nap teszi lehangolná a kedélyt és a lelket. Az elsárgult falevelek egymásután hulldogálnak le a fakó szinü porondra, befedve rétegükkel vastagon a fák alját. A fák lombtalan s már is majdnem teljesen száraz gályái között s az elhervadt mezei virágok és a zörgő avar felett olyan busán fujdogál az őszi szél, susogva elmúlásról és megsemmisülésről. Önkéntelen a halálra gondol ezek benyomása alatt az emberi lélek. S hogyne gondolna arra épen most, a halottak napján, a halottak estéjén. Mert alig van közöttünk, a halandók ezrei és ezrei között egy is olyan sorsáldotta lény, akinek már ne volna oda künn a temetőben egy-egy megsiratott kedves halottja De vigasztalást keres és vigasztalást is talál a hit még az őszi borúlátóan s még a temető sirhalmai között is. Megtalálja a feltámadás magasztos eszméjében. Hiszen az őszt is, a tél után, a tavasz váltja fel, a fák újra meglombosodnak, a mezőt újra tarka virág és zöld pázsit borítja be. Ez a megújulás, a feltámadás a természetben. Feltámadásról, új életről beszél nekünk nemcsak a hit, de a természet is. S van már ebben a földi életben is feltámadás. A jóknak emléke tovább él szeretteik szivében és a történelem lapjain. Ennél a pontnál jutottam el vezércikkem kitűzött tárgyához. Az amit eddig írtam, az inkább lehetne egy vonal alatti tárcás elmefuttatás, de hát erre praemissáus szükség volt ahhoz, amiről én a halottak napján e helyen akarok megemlékezni. A halottak napja ugyanis nemcsak arra utal, nemcsak arra kötelez bennünket, hogy legközelebbi kedveseinktől, saját halottainkról emlékezünk meg bánatosan ezen a napon, hanem egyszersmind arra is, hogy emlékezzünk meg kegyelettel, fájó érzéssel a közéletnek ezen évben kidőlt nagy oszlopairól. És ezen évben egy ilyen nagy oszlopa dőlt ki elsősorban Bihar megyét, másodsorban pedig az egész magyar hazát s az összes magyarságot érdeklőleg a közéletnek. Az a márciusi ködös reggel megrázó híradása, mely az ő haláláról értesített bennünket, olyan hatással volt, mint midőn a erdők évezredes fája kidől, s bélében megrendíti az egész erdőt. Nem volt szükséges előre leírnom a nevet, tudja úgyis minden bihari, minden magyar ember, hogy Tisza Kálmánról, Bihar megye legnagyobb fiáról és büszkeségéről, Magyarországnak másfél évtizeden át fungált, erős kezű miniszterelnökéről szólok. Számtalan tisztelője volt a honáért munkás, hosszú életében, de volt sok ellenfele, sőt ellensége is. Ezt a közéleti szereplés hozza magával. Mennél nagyobb valaki, mennél erélyesebben és vaskézzel viszi keresztül terveinek megvalósítását , annál több ellenzéssel, sőt ellenszenvvel és gyűlölettel találkozik. Tisza Kálmánnak is, a szabadelvű párt megalkotójának, és vezérének, volt része bőven ebben. A gyűlölet nyilai azonban visszapattantak az ő nyugodt öntudattal és nyugodt lelkiismerettel vértezett kebléről. S most, midőn már nem áll vatában ellenfeleinek, midőn a halál fenségessége engesztelőig és csillapitólag hat még a gyűlölet érzelmeire is, még ellenfelei is kezdk s már is kezdik önmaguk előtt és nyíltan bevallani, hogy Tisza Kálmán elmúlásában nagy, mondhatni pótolhatlan veszteséget szenvedett a magyar haza s a magyar közélet. Hogy ne emlékeznénk tehát mi is meg az első halottak napján, kegyelettel és fájó érzelemmel az ő haláláról. Csak a haláláról, de nem az elmúlásáról. Mert Tisza Kálmán is azon kevés nagyjaink közé sorolandó, ki habár levetette is földi valóját, de emlékben folyton él előttünk s élni fog utódaink előtt is. A Tisza Kálmán nevét nem törölhette ki és nem törölheti ki sem sziveinkből, sem a történelem lapjairól a halál zord keze. Az ő neve is eszmévé finomul, az erős magyarság s a faji fenntartás mindenek felett álló s minden magyar szívben föllobbanó, megszentelt eszméjévé. Fogjunk kezet ezen eszme lobogó lángja mellett mindnyájan, kik ezen a könnytől s vértől szentelt téren magyarok vagyunk, bármely párthoz tartozzunk is, és egyesült erővel, vállat vállhoz vetve valósítsuk meg, ha ma nem lehet, majd a jövőben azt, ami Tisza Kálmánnak életcélja volt: ez erős Magyarországot s ez ebben föltétlenül domináló erős magyar nemzetet. És ha majd megvalósítottuk : rebegjen el szívünk egy áldó fohászt annak poraira, aki ezt életcélul tűzte ki, maga elé is, a magyarság elé is. így fogja tudélni s így kell tu'élnie Tisza Kálmán emlékének a fizikai elmúlást. Mert — ismételjük — van feltámadás nemcsak a természetben, hanem a földi életben is. így emlékezünk mi meg ma, halottak utolsó levelek. Járom a haldokló erdőt, Szomorúság benne minden. Magam is bús őszi vendég Vándorának jól beillem. Síró szelek viaskodnak Ezer reszkető faággal, Sóhajtásuk a neveddel A telkemen végigszárnyal . . . Keresem a régi nyomon Ifjúságunk útját benne, De nincs már itt élő élet, Ami arra emlék lenne. . . Csak ha egy-egy deres levél Hidegen a kezemre hull, Mintha a te halvány árnyad Fogna kézen szótalanul . . . És keresnénk újra együtt Csak egy édes emlékjelet — S hullanának életfánkról Az utolsó falevelek . . . Hajós Izsó: Ünnepi levél. Mikor a költő, a kinek a haja kócos és vékony a kabátja, meg a tüdeje, már igen is sokat bámult a füstös, sötét éjszakába, mikor már erősen kerüli a késői álom és a nagy szürkeség mindig mellén fekszik, akkor az egyik része hivatal után néz és jó későn a tisztességes emberek sorába tér. Más része nem tud a hivatalhoz és nem tud épen semmi máshoz, mint versek faragásához. Várja tehát a nagy, a fő ihletet és a fő dalt, mely szerezne dicsőséget és pénzt. Közben a gyilkos bor, dohány és feketekávé gőze csak rárakódik vékonyka tüdejére. Rendes polgárember már sejti a végét: a tüdő csúcshurutja jön, előhírnökeként a sorvadásnak. E szomorú és nem szokatlan sorsra jutván, lábának gyengesége a javíthatatlan költőt is csendes fekvésre kényszeríti. Komoly doktorok jó borokat, déli vidéket ajánlanak ... a közönség pedig gyűjtést rendez a déli útra beteg, kedvenc poétájának — kit jelen esetben Dankó Pistának hívnak. Jó doktor bácsik a megmondhatói, vájjon használ-e mindez ? A pálmák buja vidéke vájjon vissza adja-e nékünk azt, kit a mi fojtó ködünk elpusztítani akart ? Ki tudna látni egy percre előre és ki merné elhitetni, hogy egy elnémuló énekhang a világot, vagy egy kicsi részét is rohanásában megállítaná. Pillanatonként százával alszanak ki az élet lángjai. A megszokás semmivé teszi az apró tragédiákat. Nagyobb körben megdöbbenést csak az ilyen fényesebb lángok halványulása kelt. Az emberek összenéznek és sietnek olajat önteni a lánghoz. Dankó Pistának most adakoznak és hangversenyeket csinálnak. Kiki jó szívvel adja ezüstjét. A költő is jó szivvel veszi. A költő beteg és gyógyulni vágyik és tán nem gondol ama napokra, mikor még erős volt, énekelt fiatal és dús szivvel és akkor, az ő vérrel irt munkájáért kellett volna jönni kötelesség szerint az aranyoknak, miket betegágyához adományképen hoznak. Ez a hitvány anyagias gondolkodás. Igen, anyagias, ne tagadjuk el, ám e prózai és épen nem érzelmes honorárium-kérdésben is ott a fájdalmas vonás. Milyen keveset ér pénzre felváltva a zseni. Nem ér annyit, hogy árán a pálmák közé mehetne tulajdonosa, mikor ereje fogy. Igaz, hogy sd-iAl elismert kellemes ízű természetese3ä Hasiía, jjtószer. \