Szabadság, 1902. december (29. évfolyam, 281-303. szám)

1902-12-02 / 281. szám

XXIX. évfolyam. Előfizetési feltételek: Szétküldéssel Vidékre post­árai: Korona Negyed évre 7.— Fél évre 14.— Egész évre 2­8.— Kiadó­hivatal: Kossuth Lajos-utcza, (Bihar m­egyei taka­rékpénztári épület), hová a hirdetések és az előfizetés-dijak küldendők. Egyes szám ára 10 fillér. Helyben: Korona n­egyed évre 6.— Fél évre 12.— ®géez évre 24.— Nagyvárad, kedd, 1902. deczember 2. POLITIKAI NAPILAP, A BIHARMEGYEI ÉS NAGYVÁRADI SZABADELVÜ PÁRT KÖZLÖNYE. 281-ik szám t­irdetének dija : 6 hasábos petitsorért egyszer 12 fillér. Háromszor és többször — —8 fillér. Nyilttér 3 hasábos petitsorért 40 fillér. Apró hirdetésben minden szó 4 fillér, vastag betűkkel — —8 fillér. Reklám soronként — — —2 kor. Szerkesztőség­: Kossuth Lajos­ utcza (Bihar megyei takarékpénztári épület.) Kéziratok vissza nem küldetnek. Főszerkesztő: SZÚNYOGH SZABOLCS. Felelős szerkesztő : HEGYESI MÁRTON. Laptulajdonos: LASZKY ÁRMIN. A temető kapujában. Irta : Dr Várnai Ferenc. Az egyik. Hideg novemberi délután, úgy alkonyat felé,­­ lehorgasztott fővel csendesen, lassú léptekkkel bandukol előre a hosszú fasorban a temető felé. A férj. Látogatóba megy a feleségéhez, a siri há­zába. A­mikor nem látja, nem zavarja senki se. A nap már aláhanyatlott az ég peremén, vis­­­szatűrö hideg, fényes sugarai sötét bíborszinűre festik az ég alj­it, mely halvány vörösbe megy át és feljebb a levegő­ égen világos sárga színbe ol­vad, hogy aztán összefolyjon az ég tiszta azur­­­ kékjével . . . Valósággal égi, isteni szinpompa. A fák lombjait régen letarolta a korán be­állott fagy. A kopasz, meredt, magasba nyúló ágakon, mint rostélyon keresztül látszik át az ég mindjobban halványodó színe s a lassú léptek egyhangú zaján kívül csupán az ágak közt átsu­hanó szél suhogása s a száradt, összefagyott fa­levelek zörgése hallatszik. A feleség halála után ez az ut a férj csaknem mindennapi Golgotha-járása. Az a szépséges asszony volt az ő életének egyedüli célja, körülötte forgott minden cselekvésének moz­gató rugója. Ő volt volt vágya, reménye törekvése, mindene. Az az asszony volt az élete, s most, hogy el­temette, itt kinn a temetőben, az ő hazájában keresi folyton s panaszolja föl neki, hogy önma­gával elvitte mindenét s amit maga után hagyott, az sötét bánat, vigasztalhatatlan gyász keserűség • egész elárvult, nyomorúságos életére. Megáll a magas hideg sirkő előtt, ő maga is A „baglyok“ lélektana. ii. (Dr F. Gy.) A múlt évszázad legkiemel­kedőbb vívmánya kétségtelenül a sajtószabad­ság, ez a leghatalmasabb fegyver az egyén jo­gainak megvédelmezésére, csak természetes te­hát, hogy a szabad sajtó egyik orgánuma Polizei után kiabál és megbotránkozással konstatálja, hogy : ime a szabadkőművesek rendőri assis­­tentia nélkül gyüléseznek, sőt horrendum dictu­m vacsoráinak is! Előre bocsátom, hogy alapszabályaink kormányhatóságilag vannak megerősítve, és hogy az alapszabályok keretén belül kifejtett tevékenységnél a rendőrség beavatkozása jo­gilag lehetetlen, hangsúlyozni kívánom, hogy a legmesszebb menő egyéni szabadság híve és szerény harcosa vagyok és csekély erőm­­höz képest mindig küzdeni fogok a rendőr­állam eszméje ellen , de mert minden téren a jogegyenlőség eszméjét kívánom érvényesíteni, a magunk részére sem kívánok kivételes állapotot. Nem teszek kifogást az ellen, hogy ha eljövend a »Tiszántúl« által óhajtott arany­kor, a rendőri omnipotentia korszaka, és conclavekon, szentszéki üléseken, természettu­dományi, filosofiai és humanitárius egyletek ülésein assistálni fog a rendőrség, ám legyen a jelen rendőrközeg a páholymunkánkon, sőt el­tűrjük jelenlétét a folyton perhorrescált va­kolasokon is. Megremeg toltam, midőn ime a vakolás fogalmához eljutottam, méltóztatik e gondolni, minő immorális, lázitó dolog ez a vakolás? tessék elképzelni, hogy 35­40-en összejönnek a páholymunkákra, ott 2—3 óra alatt meg­vitatnak eszméket, melyekből nekik ad per­sonam soha, legfeljebb a köz­nek lehet haszna, s midőn munkájukat elvégezték, mit képzelnek önök, mit tesznek ezek az alakok ? ahelyett hogy hazamennének családjaik körébe, vagy felkeresnék a vendéglői asztalokat, összeülnek egy fehér asztal köré, és együtt vacsoráznak! Nincs annyi felkiáltójel a »Szabadság« szedő­szekrényeiben, amennyivel e ténynek felhábo­rító voltát kellőképen ki lehetne fejezni. És ezt tűri a liberális kormány ? ez hát az a híres szabadelvűség, amelynek uralma alatt ilyen fellázító dolgok megtörténhetnek. Eddig nem is tudtam, hogy a vacsora, különösen pedig a társasvacsora fogalma bi­zonyos hithez, illetve vallásos meggyőződés­hez van hozzákapcsolva, avagy talán azt te­kintik bűnnek, hogy a vakolást munka előzi meg, és csak az az istennek tetsző dolog, ha munka nélkül engedjük át magunkat az asz­tal elveinek ? sajnos —­ mi nem élvezünk dús beneficiumokat, — nekünk nemcsak a páholy­ban, de a profán életben is dolgoznunk kell, hogy megélhessünk és vakolhassunk. Ez vonatkozik a kultur-bodega belsejében lefolyó eseményekre, a páh­olyház külsejét lehet kritizálni jobb dolog híján nekem se nagyon tetszik, de nem értek a dologhoz. »Jámbor és Bálint«, legelső rendű építész cég tervezte, Rendes és Rimanóczy építette, tessék vele disputáim. Czeremóniák és jelvények , földkereksé­g megkövült fájdalom. — Keserű gondolatok jár­ják át agyát s mint a­ki egy nagy kérdésben nem képes megtalálni a megoldást, sötéten néz a már csillagos égre. Mély sóhaj száll föl melléből s fájdalmasan függeszti szemeit ismét a koszorúval borított néma sírra. . .. Míg felesége élt, az emberek bámulták nagy szorgalmát, munka­képességét; csodálkoztak, hogy egész nap törte magát a vagyon után. Nem tudták, hogy az ő legfőbb törekvése: feleségének a legnagyobb kényelmet megszerezni s a lehetőség határain belül teljesíteni minden vágyát, minden kívánságát Napi dolgai, fáradalmai után bőven kárpótolta aztán az édes otthon. En­nek ékessége: a szépséges asszony . . . Mintha megmozdult volna az a fehér obeliszk ott a sir fölött, mintha az élő asszony szállt volna föl a sir mélyéből s mintha őt látná a bizalmas házi pongyolában, a mint hab-fehér csipkéi közül vi­dáman mosolygott ki a creol-barna, sötét pírtól átfutott arc, melyet, korom sötét fekete haj körüt lazán összetűzve, fantasztikusan s míg ingerlően villan meg a ragyogó tüzes fekete szempár, a pajkos mosolyra vonult cseresznye­piros, kissé duzzadt, de piros ajkak közül hamiskásan csillan ki az egyenletes fogsor fényes fehérsége ... A férj lehunyja szemeit, s édes fájó érzéssel álmodja tovább a mult­i álmait . . . Mert két élete volt annak az asszonynak. Az egyik a férjéé a másik sokaké ! A férj, ez az örökösen munkába temetkezett férj, természetesen csak az egyiket ismerte, míg a másikat ügyesen el tudta rejteni előle a csábítóan szép asszony. Egy ütéssel agyon tudta volna sújtani ez a jámbor ember azt, aki feleségéről rosszat csak feltételezni is merészelt volna. Csak természetesnek találta, gén mindenütt vannak, voltak és lesznek, az államtól se az utolsó kerékpáregyesü­ltig minden intézménynek megvan a maga jelvé­nye, címere és a maga formulája ; hogy a formu­lák már elavultak : meglehet az intézmény több évszázados voltánál fogva, a koronázás évez­redes ceremóniái szintén elavultak, de kinek jutna eszébe annak eltörlését, avagy módosítását indítványozni, mi megtartjuk e ceremóniákat, mert erre kötelez a tradíció és a szövetség nemzetközi volta, de a fősúlyt nem ezekre, hanem a lényegre fektetjük. Mesebeszéd az, hogy zsidó időszámítást használunk és elferdített értelmű szavakkal innánk jegyzőkönyveinket, akadhat egy pár tradíciós kifejezés, de nem létezik olyan sö­tét koponya, a­mely magyar nyelven veze­tett jegyzőkönyveinket prima vista meg ne értené. A titkos jelek a nemzetközi érintkezést szolgálják, mi azt hisszük, hogy nemes esz­méket szolgálunk, s csak örvendünk a felett, ha esetleg messze világrészben hasonértelmű embertársakkal találkozunk, a­ki talán segé­lyünkre lehet közös céljaink elérésében, e jelekről meg tudjuk magunkat ismertetni, s ép azért titkosak a jelek, nehogy visszaélés­vagy félrevezetésnek legyünk kitéve . . . Megtámadja a Tiszántúl humánus intéz­ményeinket is, és azzal vádol, hogy a mások zsebére jótékonykodunk s saját zsebeinket lehetőleg kíméljük. A vádra tén­nyel vála­szolok : a város területén nincs nemesebb, jótékonyabb n­ézmény a Gyermekbajá­nál ; segélyez szegény gyermekeket táj­ és vallás hogy a kik ismerték, valamennyien szerették, mert hisz ő maga volt a báj, a kellem, a ki magához vonzotta azt, a ki megismerő, s ha társaság szó­rakoztatta, annak csak örvendett, a mint örült minden örömének. Ő pedig csak fáradt, dolgozott kitartóan, szívósan, hogy legyen az ő asszonyának mindene. És volt is annak kényelmes, változatos élete, pazarul berendezett fényes lakása, puha kis fészke, dús háztartása, számos cselédsége elegáns, drága ruhái, sok-sok udvarlója és egy nélkülözhe­tetlen, hűséges házi állata. A férje. A­ki csak őt látta, az ő hangját hallotta, a ki minden más iránt vak volt, minden más iránt süket volt. A ki csak dolgozni és szeretni tudott. Az ideált. Az asszonyt. A ki az övé volt. Sötét hideg este ereszkedett le a siri világra. Éles, metsző szél rezzentette meg a sírok koszo­rúinak zörgő leveleit. A férj búcsút vett drága ha­lottjától s imbolygó léptekkel indul kifelé a teme­tőből. Alig tud szabadulni az emlékezés fájó ér­zésétől. A temető kapujában megáll s visszafor­dulva felsóhajt: — Miért nem nyugszom itt helyette én, ha már egyikünknek meg kellett halnia. A másik. Verőfényes kedves őszi délelőtt. A nap suga­rai még élénk zöld lombokkal játszadoznak, a le­vegő üde, illatos a kései virágok kellemes szagától, a hervadás, a halál még csak nem is sejthető, minden él, mozog s élvezi a jelent . . . A kapui előtt elegáns gummi kerekű fogat áll s az ezüst szerszámos lovak türelmetlenül kapá­­lódznak, toporzékolnak a köves burkolaton s min­den hangosabb, váratlan zajra idegesen ugranak meg, de nyomban visszatartva a feszesen ülő ko­csis erős karjai által.

Next