Szabadság, 1903. február (30. évfolyam, 26-48. szám)

1903-02-01 / 26. szám

2 SZABADSÁG 1903. február 1 Országgyűlés. A képviselőház ülése. — Saját tudósítónktól. — Budapest, január 81. A katonai vitának ma Beöthy Ákos felszóla­lása adott bizonyos érdekességet. Beöthy mindig érdekes szónok volt, de mert inkább szélesebb mederben fejtegetett mindig, az ellenzéket is csak ritkán tudta lekötni. De minthogy az ellenzék ve­zérének tekintik, jobban érdeklődnek iránta. Ma is az egész ellenzék bevonult és Beöthy pikáns le­leplezéseit Ausztria hagyományos politikájáról nagy tetszéssel hallgatta, de a szabadelvű pártba na­gyobb hatást nem tett és nem is tehetett, mert meggyőző argumentumai az ellen, hogy a hadse­regnek és az országnak valóban szüksége van az ujjoncemelésre, nem voltak. A szünet után Kelemen Béla beszélt. Ezalatt megteltek a folyosók Beöthy kritikusokkal. A karzat ma is telve volt kiváncsi nőfejekkel, a­melyek egy-egy mozgalmasabb incidensre vagy közbeszólásra élénken kandikáltak le a terembe. Hogy mily rosszak a karzatok, az is bizonyítja, hogy mindenütt a második sorokban már állva hallgatja a közönség a szónokokat. * Részletes tudósításunk itt következik: Elnök: Apponyi Albert gróf. A kormány részéről jelen vannak: Széll Kál­mán miniszterelnök, báró Fejérváry Géza, Wlas­­sics Gyula és Cseh Ervin. Elnök fél 11-kor nyitja meg az ülést és Stré­­ter Alfréd bíráló bizottsági elnök jelentésére Har­­kányi János bárót igazolt képviselőnek mondja ki. Dedovics jegyző jelenti, hogy Benedek János az egyetemi boncoló intézetben lőforduló vissza­élések tárgyában és Nessi Pál az állami alkalma­zottak fizetésjavítása tárgyában interpellálni fognak. Az ujonclétszám: Illyés Bálint az önálló magyar hadsereg fel­állítását követeli, annak a nemzet mindent meg­adna. Deák Ferenc törvényében benne van az önálló hadsereg felállításának jogosultsága. De ezzel nem törődnek a kormányok. A két ellenfél közül mindig Ausztria az úr és Magyarország a szolga. Tiltakozik­ az ellen, hogy a nagyhatalmi állással okolják meg a nép terheinek emelését. Nincs szükségünk a nagyhatalmi állásra, a­me­lyet csak a katonai szupremácia etet és táplál. Határozati javaslatot nyújt be, a mely szerint az 1848. XXI. t.-c. értelmében a nemzet szivének és jelvényeinek érvényt szerezzen a katonai téren is. A katonai javaslatokat nem fogadja el. (Helyeslés.) Beöthy Ákos: A legvakmerőbb merényletnek tartja azt a követelést, a­melyet a hadügyi kor­mány a magyar kormány asszisztenciájával kö­vetel. E követeléssel szemben jogosultnak tartja a legélesebb megtorlást, a legerősebb parlamenti fegyverkezést, az obstrukciót sem zárva ki. Erő­szakos kormán­nyal szemben nemcsak jogosult, de kötelesség is obstruálni, de jog van reá, ami­kor ilyen javaslatokkal állanak elő, mint a jelen­legi is. A hadügyi kormányzat a szentháromság nevében követeli az újoncemelést: A fiú a hon­védelmi miniszter, az atya a miniszterelnök és a szentlélek a pénzügyminiszter (Derültség.) Ezek a megujhodó katonai követelések a mi­­litarizmus túltengését jelentik és az egész csak katonásdi játék. Ez a követelés nem tiszta munka. Ismeri ezt a múltból. Elsorolja, hogy 1886-ban a népfelkelői tör­vény tárgyalásánál, majd később a póttartalékosok behívásáról szóló törvénynél megmondta, hogy a létszámemelés olyan diszkrecionális hatalmat biz­tosít a hadügyi kormányzatnak, a­melynek erejé­nél fogva soha sem lehet tudni, mennyi a béke­létszám, mennyi a hadilétszám és általában, hogy mekkora a hadsereg! Sokszor tett fe ez iránt kérdést a delegációban, de sohasem kapott rá határozott választ. (Zaj a szélbalon.) Thaly : Minek ment a delegációba? Beöthy: Épen az a hiba, hogy önök be nem mennek a delegációba. Mert ezzel csak a had­ügyi kormány malmára hajtják a vizet. Az ellen­őrzés miatt kell bemenniök! Felkiáltások a szélbaion : Elegen vannak benn! Rakovszky István: Kevesen vagyunk, ez a baj! Beöthy: Az a meggyőződése, hogy a létszám­­emelését sem a nemzetközi okok, sem a hadügyi­kormány felelőssége nem követeli. (Helyeslés bal­ról.) Mindig a nagyhatalmi állással jönnek elő. Ezt a nagyhatalmi állást még soha senki sem de­finiálta. Három szempont jöhet tekintetbe. A mo­narchia imponálása elsőbb. De nem a hadseregek imponálnak, hanem valamely állam jóléte, gazda­sági ereje, mint ezt Északamerika bizonyítja, a­melynek hadserege alig van. A második volna a hódítás. Ezt hivatalosan megcáfolták. Maradna még a defenzív politika, de azért az újoncemelésre szükség nincs. Deák Ferenc is tiltakozott az ellen, hogy a nagyhatalmi állás miatt szaporítsák a had­sereget és költségeit. Semmi egyébb szükség te­hát nincs, mint az uralkodóház családi politikáját táplálni. (Tetszés az ellenzéken.) Hosszabban fejtegeti miként esett el Ausztria olasz és német tartományaitól és ez csak Ausz­triára volt szerencse. A hármas szövetség sem kívánja a szaporítást, mert a kötött szerződést mindenki ismeri és ott sehol sem áll az, hogy a katonaságot szaporítani kell. Rakovszky : Bülow is ezt mondta, hogy ke­vesebb katona kell. Beöthy: Négy kaptulációt szolgált már ki: 4 hadügyminisztert. Ismer tehát egyet-mást a benső ügyekből. A hadügyi kormány mindig az orosz mumussal fenyegetőzik, így emelték fel mindig a hadügyi költségeket ijesztgetésekkel és a­mikor a hadügyi kormány besöpört mindent, akkor jön a külügyminiszter rózsával szalonkabátja gomblyuká­ban és kijelenti, sehol sincs baj, békében vagyunk. (Élénk derültség.) Így emelték fel a krakkói várat, igy csinálták meg a krakkói sátortábort és igy szavaztak meg kétfelé Manlicher fegyvert, mert a delegáció mindig elkábult és fizetett. A­mi pedig a keleti kérdést illeti, az van is, nincs, a­hogyan a diplomaták akarják, de ha a balkán államok miatt nézeteltérés van köztünk, akkor nem kellett volna megengedni az orosz török háborút, Bosznia okkupációját, és békén kellett I­ven hagyni Törökországot, a­melynek épségét a párisi szerződés biztosította. Több példát hoz fel arra, hogy a hadügyi kormány mindig presszióval szorította ki a költségeket. De ha nagy is a had­ügyi kormány felelőssége, még nagyobb a törvény­­hozásé, a­melynek a polgárok vagyoni jólétéről kell első sorban gondoskodni. (Élénk tetszés). Támadó háborútól nem fél, azt kizártnak tartja, mert ma már dinasztikus háború nincs, csak a népek összekülönbözése csinálhat háborút. Ha ez az eset áll fenn, mondják meg nyíltan és őszintén. Ha nem mondják meg, nem hisz a mumusban. A hivatalos mesékkel le kell végre számolni. A nemzetet egyre kiszivat­tyúzni nem lehet és nem szabad, mert a miatt nem tudunk államisággá fejlődni. A javaslatot nem fogadja el. (Éljenzés balról.) Szünet után Kelemen Béla függetlenségi beszél a javaslat ellen. Azt kívánja, hogy a magyar ezrdtek tisztjei a magyar állampolgári esküt is tegyék le. Benedek Jánosnak az Ajtay Károly-féle ügy­ben Wlassics Gyula kultuszminiszter intézett in­terpellációjára Wlassics Gyula ma felelt és Ajtay Károly védelmére kelt. Kijelentette, hogy új hul­laházat építtet, mely rendőri felügyelet alatt lesz. A ház Wlassics Gyula válaszát tudomásul vette. Nessi Pál interpellációra csak szerdán kerül a sor, nekünk néha valami csekélység. Haj, egy-egy ilyen közgyűlésen de fel lehetne állani, de na­gyot lehetne ütni, ha nem zsibbadt volna ben­nünk közönyösséggé a nagy proletárvilággal való testvérérzés. A­kik ülnek a vagyonokban és a ha­talmakban, úgy kellene, ha tudnának hálát érezni bármi iránt is, hogy szobrot emelnének a kö­zönynek, a zsibbadt fásultságnak, ennek az egye­temes nagy, szürke zsongásnak. Nem a törvények, nem a szuronyok és nem is a szenvedések fojt­ják meg az evolúció gyors lüktetését. Egyedül a szent közönyösség, a kényelmes vánszorgás szeretete. Az evolúció benne él minden intelligens lé­lekben. Intelligens lelkek pedig immár sokan vannak, csak épen mind lomhán és szürkén bal­lagván, kezet, fejet emelni restek. Azért még­­egyszer mondom, e dicső nemtörődömségnek, mely legbiztosabb támasza a konzervatív terpeszke­désnek, minden vasszekrények, templomok és más hasonló rekvizitumok urai fényes emléket emeljenek. Ezen kívül pedig vigyázzanak arra, hogy a nép ne egyék bifszteket és meg ne sze­resse a mosakodást. A hideg víz és a sült, ez hozza mozgásba a nemzedékek vérét, ez átkos táplálék. A mi népünk szalonnán él és — Eötvös Károly, a vajda mondja — el van a Balaton part­ján is fürdés nélkül. E kívánatos életmód mellett sikerült is vagy két-három évtizeddel állandó Restanciában tartani magunkat. Az evolúció állomásain át ilyen késéssel bakta­tunk Nyugat után. Mindenütt számoltak már a nacionalizmussal, sőt leszámoltak vele. Mindenütt túl vannak már a szeparáló eszméken és nálunk most éled fel Bánffy Dezső az egyedül üdvözítő nemzeti eszme jegyében, a­mely egyébiránt vesze­delmesen hasonlít a kuruc-brigád nemzeti ideál­jához. Nem tudjuk, a haladásban van-e ugrás, de ha van, akkor jó volna átugorni ezt a stációt, a­mely tetszetős, a­melynek az alapja a jóhiszemű­ség és a szeretet, következményeiben ellenben roppant könnyen félreérthető, következőleg ép ily könnyen hasznosból veszedelmessé válik. Ig- Gyerekhistória. Irta: Szöllösi Zsigmond. Okos embereknek rendesen az a szórakozá­suk, hogy haszontalan vitákat folytatnak. Az urak azon veszekedtek, ki volt hát a legnagyobb hős a világon. Sorra vették a hódítókat, a fejedelme­ket, a vezéreket és nem volt köztük kettő, a­ki­nek egy lett volna az ideálja. Lénárt egy jó óra­hosszat hallgatta a vitát, míg végre megszólalt. — Én azt hiszem, kár volna ezen összeveszni, kár még vitatkozni is. Ki tartotta számon mind a hősöket, a vértanúkat, az elesetteket ? Pedig szen­vedni vagy meghalni egyforma nagy dolog mind­nyájunknak, akár miért tesszük is és akár tud róla a világ, akár nem. Senki se adhat többet, mint a­mije van, Julius Caesar sebe nem fájha­tott jobban, lezuhanó teste se rázta meg jobban a földet, mint a légionáriusé, a­kit ezer névtelen társával együtt dobtak a gödörbe. — Ez furcsa beszéd, — mondta egy kapitány.. — Lehet, hogy furcsa, — folytatta Lénárt, — de mondok én mindjárt még furcsábbat is és előre bocsánatot kérek érte. De nem tehetek róla, úgy van, hogy a­hányszor egy szép, tüzes verset olvasok vagy valami muzsikát hallok, a­mi moz­gásba hozza a véremet, valami lelkes, hevítő in­­­­dulót a meleg és fényes párázatban, a­mely­ körülvesz, egy szöszke kis gyerkőc alakját látom, egy kis tót fiúét, a mint összetörten fekszik a kövön . . . — Halljuk , mi nagyot művelt az a kis tót gyerek ? — Semmi nagyot. De hogy az elején kezd­jem a históriát, ez a gyerek örökségnek maradt ott nálunk az udvarban. Az apja drótostót volt, özvegyember, úgy látszik, nem igen ,mit, a­kire a fiacskáját otthon hagyhatta volna, lehozta hát magával a gyereket. Ő maga se jutott többé haza szegény fatornyos hazájába. Meghűlt. Két napig feküdt és mert ilyen szegény ágrólszakadt ember­nek ilyen luxus nem is dukál tovább, — harmad­nap vagy fölkel, vagy meghal, — hát meghalt A Janó meg ott ragadt. Nagy-Nagy Istvánné, a pa­rádés kocsis felesége, a­kit hat gyerekkel áldott meg az Isten úgy okoskodott, hogy ezért a nagy áldásért illendő hála, ha odavesz egy hetediket is, az már úgyse sokat számit. Mikor az a história történt, a­mit el akarok mondi, tán tiz esztendős voltam. Nyár volt. Szep­temberben voltam először elhagyandó a szülei házat és a szegény édesanyám úgy érezte, hogy tömérdek kárpótlással tartozik nekem azért, a­mi­ért idegenbe kell mennem. Szabad volt minden,

Next