Szabadság, 1904. február (31. évfolyam, 27-49. szám)
1904-02-02 / 27. szám
, akiknek az értékesítés körüli fontos munkája az alapozásban megfelelő méretekhez jutott. Az ébredező bizodalmát most már ne szennyezze be semmiféle mellékcélzattal bíró politikai érdek, hanem igyekezzünk e nagy gazdasági kérdéseket egyedül abból a szempontból megítélni és értékelni, amely egyedül lehet jogos és becsületes: t. i a közérdek és a nemzeti munka teljes érvényesülése. SZABADSÁG 1904 február 2 Utazás a „nőkérdés“ körül.* Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim ! Midőn az ég és föld hatalmas Alkotója megteremtő szeretett ősapánkat: Ádámot, elgondolkozott, mint az irás mondja s e szép gondolat eredménye lön a Nő. „Nem jó az embernek egyedül lenni“ mondá és vigasztalásul nőt adott neki. A nő tehát nem kevesebb, mint „egy megtestesült isteni gondolat.“ Ezért illeti meg őt ama kiváló hely, amelyet a műtéti társadalom biztosit számára. Talán meg is mosolyogják, különösen fiatalabb halgatóim, hogy szerény felolvasásom keretébe ily fényes képet illesztek be s öreg ember létemre a nőkkel merek foglalkozni de hát ezt csak méltóztassanak fiatalon érző szivem számlájára írni, mely még mindig hevesebben dobog, ha a szép nem iránti udvariasságnak tehet eleget, kiknek miután az életben amúgy is ritkán nyithat rá alkalom itt, a komoly felolvasó asztalnál, hova a „Szigigeti társaság“ megtisztelő bizalma parancsolt, rovom le irányukban mindig kedvesen kötelező hódolatomat Lehet ugyan, hogy úgy járok, mint a játszi gyermek, ki mézet sejtve darázsfészekbe nyúlt, midőn a nőkről, létünk felvillanyozóiról kezdek beszélni s érinteni merem a világ nagy elméit foglalkoztató nőkérdést, de aggodalmamat eloszlatja azon tudat, hogy az udvariasság korlátait még akkor sem fogom átlépni, amikor a fény mellett az árnyat is bemutatom. Különben is ebbén helyzetemet egy körülmény lényegesen megkönnyebbiti s erre méltóztassanak is okvetlenül visszaemlékezni, midőn a szabad véleménynyilvánítás jogán olyat is találok mondani, mi bók helyett gorombaság számba mehetne, s ez a megszívlelendő körülmény az, hogy felolvasásom a legszélesebb általánosságban szól a nők gyöngeségeiről, mely alól mindenesetre kivételek is vannak . Önök Hölgyeim, kik jelen vannak, mindnyájan kivételek S ha valaki, bájos hallgatóim közül e kijelentésem dacára is udvariatlanságnak akarná minősíteni egyszerű őszinteségemet, esedezem, gondoljon Mohamed prófétára, ki még a paradicsomból is kizárta a kedves női nemet, nagy nehezen engedve nekik helyet paradicsomának kietlen pitvarában. No hát az ő kolosszális gorombasága mellett, bizonyára eltörpül az én falusias szókimondásommal okozandó pillanatnyi udvariatlankodás. És még egyet! Csevegésem keretében helyet fogok szorítani a modern arany ifjúság társadalmi félszegségeinek is. — Az ő hibáiknak kíméletlen ostorozással el fogja oszlatni a gyanút, hogy én is azon „öreg urak“ közé tartozom, kik mindenért, mi rossz van ezen a világon, csak önöket hibáztatják, mélyen tisztelt hölgyeim! S ezzel, a férfivilággal szemben is tanúsítandó elfogulatlanságommal, hiszem, sikerül lovagias elégtételt szolgáltatnom a szebbik nemnek. Úgy legyen! ♦ A természetben alig találunk két egymáshoz annyira hasonló s egymástól mégis annyira különböző teremtményt, mint a nő és a férfiú. Az egyik tevékeny és erős, a másik türelmes és gyönge. És mégis mily magasztos, milyen, úgyszólván emberfeletti erényeket igénylő hivatás jutott a nőnek, a gyöngének . Mint tette őt a természet, reánk férfiakra, nélkülözhetetlenné az élet minden korszakán. Jellemzően mondja Byron: Nőkebel az ember első tápforrása, Nő tanít az első gyermek áadogásra, Nőkéz törli le szemed első könyét, Nő remeg halál és ágyad lába mellett. Ugyanezeket mondja el más szavakkal a mi Berzsenyink is, ki a nőt úgy tekinté,Mint ösztöneinknek szenvedő lényét, Nyers kényeinknek játszi eszközét, De hát csak erre vannak-e teremtve Azok, kik embert szülnek és nevelnek ? Kik életüknek gyenge bimbóit Dajkálva őrzik forró keblükön, S véröknek édes nedvéről itatják, Kik szebbkorunknak ékes napjain Rózsás kötéllel láncolnak magukhoz S lelküket égi érzésben fürösztik ; Kik Ősz komákban reszkető fejünket ismét ölükbe veszik s dajka kézzel Vezetnek éltünk véghalálihoz, S ölelve tesznek a halál ölébe, Mig ott is újra vélünk egyesülnek/ Hogy azonban a költők által annyiszor és oly szépen megénekelt magasztos hivatást hölgyeink méltóan betölthessék, ahhoz nem elég, hogy finom ízléssel tudjanak öltözködni, táncolni, korcsolyázni, tenniszezni és szellemesen csevegni. Ahhoz vagy a régi jó idők szelleme, a maga spártai erényeivel vagy a felvilágosodott legújabb kor követelményeinek bátor kiküzdése az elengedhetetlen föltétel. Az első kellékeket rég lomtárba dobták a fiatal leányok, régen, talán akkor, midőn az engemet most hallgató fiatal leányok mamái voltak cseperedő leánykáikhoz és unokáikhoz hasonló szépen serdülő eladó leányok. Az újabb s mondjuk ki, jobb kor követelményeit pedig még nem küzdötték ki, különösen nálunk Magyarországon. Innét van aztán az a tömérdek rossz házasság s a már már általánossá váló hit, hogy a földön tulajdonképen nincsen s nem is lehet boldogság s hogy a boldogság tulajdonképpen csak a vágyban, a törekvésben nyilvánul s a hirhatás megsemmisíti azt, mielőtt erőre kaphatott volna. És ennek a nagy társadalmi bajnak egyik legfőbb oka a ferde nevelés, mely a testet lelket egyaránt elszorítja, aminek természetes következménye, hogy a nő nem lehet képes faladatát sem a szellemi, sem a fizikai világban híven betölteni. Spártában a leánygyermek kópiát ragad kezébe, hadi játékokkal foglalkozott. Nem azért, hogy majdan harcba rohanjon, hanem azért, hogy egykoron oly gyermekeknek adjon életet, kik képesek legyenek a harc viszontagságait elviselni. Divatjuk is észszerűbb volt, mint a mai. Kényelmes, bő ruhákat hodtak, mely viselet nagyban elősegíté az alak arányos fejlődését s amely hatalmasabban emelte ki mégis, az egészséges testedzés által kifejlesztett női termet bájait. Nem ismerték az ördög találmányát: a fűzőt, mely kinpadra vonszolja viselőit és sokszor nemzedékekben boszulja meg az anyák hiúságát. S hogy viselőtök nagyon szép lehetett, bizonyságom számtalan remeke a szobrászatnak és festészetnek De tekintsünk el a divat külső szeszélyeitől Vizsgáljuk a nő szellemi valóját. Mi volt a nő a múltban, milyen a nő a jelenben s milyennek képzelem én a nőt a jövőben ? Rég vitatott, de örökké érdekes kérdések ezek, melyekkel érdemes körülményesebben foglalkozni. Hogy mi a nő ? E kérdésre szellemdúsan felelt meg a kitűnő humorista: Saphir, ki azt mondta, hogy ,a nő nem egyébb, mint az élet szimméze, cukorborsó az ittlét hüvelyében, zsírszemt az élet híg levesén, csukamáj a földi nagy böjtben, karácsonyfa az emberiség gyermeki nagysokadalmában és csodateljes csavarrugó a nagy világ gépben“. Főékességük a szendeség. Bősz nyelvek azt mondják rá, hogy jobbára mesterkéltség inkább, mint természet. Legragyogóbb fényoldaldaluk : a szépség, kellem, mélyérzelem és a jóizlés. A szépség úgy viszonylik a kellemhez, mint a közönséges kulcs a tolvaj-kulcshoz. Mig amaz csak egy szivet, ez minden szivet megnyit. Az érzés sajnos, könnyen megy át beteges érzelgősségbe, míg a jó ízlést ma már rabul ejtette a divat, ez a nagy Moloch. Minden nővel egy mennyország született. E * írta és a Szigligeti Társaság január 31-én tartott felolvasó ülésén felolvasta : Nagy Márton. godlott és csendes lett, mert talált valakit, akivel megértették egymást, akire rápazarolhatta a szeretetét . . . Gyógyult. Évek múltak és ő így élt egy férfi és egy asszony közt. A férfit úgy szerette, mintha bátyja volna. És az asszonyt . . . Istenem, ez asszonyért mindent megtett volna, csakhogy ne kelljen néki varrni, varrni még éjjel is . . . De nem mert gondolni semmire, bűnös gondolatra. Akárhányszor rajta kapta önmagát, hogy minden gondolata az asszony és ilyenkor elpirult, mint egy szerelmes diák. Ám azért sohasem közeledett feléje, hogy megvalljon valamit is. Olykor elfogta a meleg indulat, legyőzte az akaratát és türelmetlenné válva, már-már belekezdett a drogba. Az asszony tán sejtett is valamit, de mielőtt tényleg megbizonyosodott volna — ő ijedten visszavonult és begombolkozott. És eltitkolt mindent. Nehezen ment, rosszul esett, fájt, — de sikerült. És most, a gyász első perceiben, hirtelen eszébe jutott, hogy ime az asszony szabad. Az asszony özvegy és ha majd az idő fölszitta a könnyeket, toropitja a fájdalmat, csendes beletörődést, rezignációs emléket hagy maga után — talán még az övé is lehet. Az övé teljesen... Elűzte ezt a gondolatot, mert széditőnek találta és bűnösnek önmagát. Bűnösnek azért, mert még el sem földelte azt az embert, akit egyedül szeretett és máris megkívánta az asszonyt. Elfödte az arcát, hogy ne lássa a sötét árnyékát, melyek mintha kinyúlnának a falból és megfenyegetnék . . . Forró volt homloka, ereit kidagasztotta a lüktető vér Kiment, hogy igyék. Mire visszajött, az asztalnál már ott ült az asszony. Szembe kerültek, majdnem, hogy összeért a lehetük Ő kezdte, az asszony: — Már most mi lesz ? . . . — Holnap temetünk . . . holnap . . . A szakállas férfi hallgatott. Megint az asszony szólt: — Én majd csak megleszek. Varrok, ameddig birom ... De maga ? Mi lesz magával ? . . . Lássa, én el voltak erre készülve, midőn elhatároztam, akaratosan és büszkén, hogy odaadom magamat ennek az embernek és elindulok vele a világba Elindultam immár tíz éve, hogy az apám egy indulatos és heves estén rám emelte a kezét — először életében — és azt mondta, hogy megüt . . • Miért ? Mert dacos voltam és konok, mert fiatal voltam és szerettem ezt az embert ész nélkül. Tán nem az embert szerettem benne, hanem a művészt. Ez tartott fogva: a képzelődő és könnyen lelkesülő lányok hiúsága, kiknek céljuk, hogy valami nagy és neves ember felesége legyenek. Nagyon szeretem a zenét, amikor Géza játszott, okos szemeivel, átszellemült arcával, szőke hajával — olyan szép volt ... És mindenki tapsolt, bókolt neki és egy zeneértő úr megjósolta, hogy nagy művész lesz belőle . . . Akkor nekem volt más vágyam, mint hogy az ő felesége legyek ... És az lettem. Ott hagytam mindent, elszöktem hazulról, föláldoztam magamat és lássa: most bűnhődöm . . Már négy éve, hogy itt lakunk ebben a kis lyukban. A mi kis pénzem volt hazulról, hamar elment. Géza eleinte szépen keresett. De nagy vágyai, nagy igényei voltak, belemerült a kártyába és egyre nőttek az adósságai. A stúdiumait is abbahagyta Volt olyan nap, hogy kezébe se vette a hegedűt. Komponálni akart mindenáron. Van is két megkezdett operája, de nem jutott velük semmire.. Szemlátomást hanyatlott a kedve s egy napon nekem is panaszkodott, hogy visszaesik művészetében, így lett Gézából egy önmagát ölő talentum. Nem a tehetség hiányzott, de az önmaga erejében való erős bizakodás, a kedv és kellő komolyság a küzdelemben. Mikor látta, hogy veszt, egyre veszt, az adósságai nőnek, elvesztette az egyensúlyt, abbahagyott mindent és zuhant . . .. Eleinte egy színházhoz ment, de innét is elkerült s igy jutottunk mind lejebb . . . Hisz maga tudja: az utóbbi időben én is varrtam, hogy megélhessünk. Nem hagytam el őt és sokkal büszkébb voltam, hogy visszamenjek valahová, apámhoz vagy rokonaimhoz. Tizennyolc éves fejjel azt elmondtam, hogy egy nagy művész felesége leszek. És lettem egy szegény muzsikusnő, kinek a férje éjjel játszik valami mulatóhelyen . . . Nem gondolja, hogy súlyos és keserves valóság ez ? Minek nevezzük: fátumnak vagy bűnhödésnek ? A szakállas férfi csak bó ingatott hozzá, szó* j molyan. Érezte, hogy meg van hatva és nehezére esnék most vigasztaló szavakat mondania. Mert neki is ezek kellenének : vigasztaló szavak. A ki megértette bus arcát, a kinek elmondott mindent, mikor hazajöttek az éjjeli muzsikálás után ketten — az már nem érez semmit . . . Odahajolt az asszonyhoz és suttogta a szavakat :