Szamos, 1899. november (31. évfolyam, 88-96. szám)
1899-11-02 / 88. szám
XXXI. évfolyam Előfizetési ár: Egész évre 4 frt. — Félévre 2 írt. — Negyedévre 1 írt. Egyes példány ára 10 kr. SZERKESZTŐSÉG : Rákóczi-utcza 9 sz. KIADÓIIVATAL: Rákóczy-utcza 9. sz. M nde iuemü dijak Szatmaron, a lap kiadóhivatalában fizetendők HIRDETÉSEK: Készpénzfizetés mellett a legjutányosabb árban közöltetnek Minden beiktatás után 30 kr. bélyegilleték fizetendő. fjyiíttér sora 10 kr. Szatmár, 1899. csütörtök, november hó 2. SZAMOS. Vegyes tartalmú lap. — Megjelenik vasárnap és csütörtökön A SZATMÁRMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A szatmárhegyi iskola államosítása. Megindult városunkban a mozgalom az iskolák államosítása dolgában az egész vonalon. Ma holnap az átadás is meglesz, a ámde még mindig vannak olyan kérdések, melyeket tisztázni kell és amelyeket könnyedén venni nem lehet. Czélom ez alkalommal fölhívni a figyelmet azon helyzetre, melyben a szatmárhegy fog állani az iskolák államosítása után. Nem arról az oldaláról akarok szólani az államosításnak, amelyet a szigorúan vett tanügy megkíván, mint a minő az iskoláknak a hegyen leendő elhelyezése és a kellő számú tanerők beállítása, mert ezt az állam úgyis - remélhetőleg - a kívánalmakhoz mérten fogja megoldani. Ugye van főképen még egy fontos megoldandó oldala e kérdésnek, mely bent a város belső területén már úgy látszik meg lesz oldva, míg a hegyre nézve megoldása hibás és téves irányban indul. A városi tanács megkereste a nagybányai ev. ref. egyházmegyét, mint a szatmárhegyi iskolafentartó testület első fokú felettes hatóságát az iránt, hogy az iskolák államosítása esetére gondoskodjék a vallástanítás és a kántori teendők ellátásáról. A tanács hihetőleg a népoktatási törvény után indult el, mely kimondja, hogy „a vallástanításról az illető felekezetek tartoznak gondoskodni“ s egyúttal az éneklés teendőiről való gondoskodást is oda tolja egyszerűen az egyházra, mert hiszen az kizárólag egyházi ténykedés. És itt van a tévedés! Ha az államosításból az egyházra vagy tagjaira nézve valami anyagi haszon háramlanék, akkor volna ezen gondolkodásnak némi jogosultsága; ha az államosítás az egyház hozzájárulásával történnék, mint máshol, akkor még lehetne a szatmárhegyi egyházat, más községek iskoláinak államosításánál követett eljárással egy kalap alá venni, de oly sajátságos helyzete van az államosításban jelzett egyháznak, hogy ez a helyzet — mely rideg elbánás esetén létezését támadná meg — szintén különleges eljárást követel. Ugyanis a hegyi tanítók a várostól kaptak fizetésöket, abból a községi adóból, melyet a város pénztárába a lakosok befizettek. Ezen az évi járulékokból nyújtott ■ fizetésen kivül kapnak még a hegyi tanítók 20 — 20 hold „termőnek“ nevezett lóidét, amelyért haszonbérül holdanként 2-2 irtot kapnak Ezért az összes fizetésért tartoznak a tanítók ellátni az egyházi teendőket is. Tudjuk, hogy a város úgy adja át iskoláit az államnak, hogy az eddigi hozzájárulást továbbra is megadja. Már most tehát ha a hegyi egyház a tanítók által eddig végzett teendőket ellátni akarja, azt csak úgy teheti, ha híveire új terhet vet ki. Az eddigi fizetésben nem volt az kimutatva — nem is gondoltak soha erre — hogy mennyi ebből a kántori és mennyi a tanítói illetmény, most azt így csak mostoha módon megállapítani, és a 20 hold föld jövedelmére oda utasítani az egyházat, nem helyes eljárás. Mert igen, akkor érthető volna ez, ha vagy leszállítatnék a hegyieken a községi adó oly mértékig, hogy a leszállított összeget az egyházi teendők ellátásáért oda adhassák, vagy pedig az eddigi fizetésnek egy része, mint kántori illetmény oda adatnék az ezen teendőket végező tanítónak. Ámde nem ez kontempláltatik, hanem minden hozzájárulás nélkül csak utasíttatik a hegyi egyház, hogy gondoskodjék magáról a hogy tud. Nézzük csak közelebbről ezt a dolgot. Az a magas százalékú pótadó a hegyieket épen úgy terheli, mint a város lakosait. Én legalább igy tudom. Az a pótadó pedig előállott nagy részben, színház, kaszárnyaépítés, vashid, makadám, aszfalt s a többi szükségletek folytán, hogy a villámvilágítást ne is említsem. És most már kérdem, vajjon mi nagyobb hasznát veszik e drága dolgoknak a hegyiek — az egy vashidat kivéve — mint a vetési, udvari, vagy pálfalvai lakosok ? És ha azok e terhet önmegadással viselik, nem jogosan megkövetelhetik-e, hogy az iskola kérdésében, melynek egyedül veszik közvetlen hasznát, ugyanolyan elbánásban részesütesenek, mint a belváros lakosai ? Menjünk még tovább! Az igértetik, hogy az egyik tanitó köteles lesz az egy- Halottak napján. Kiket életükben gyakran sértettél meg, Szeresd a sir ölen nyugvó holtakat, Rejtsd őket fészkébe szived melegének, Jobb nekik ott, mint a fagyos föld alatt. Elhagyták örökre e szegény világot, Lelkük gazdagabba, szebbe költözött, De, kiket szivük itt boldogitni vágyott, Nem lelik fel ott az égiek között. Mig te mámorában a földi élveknek Gondtalan üríted üdvöd serlegét, A magány fagyában valójuk megreszket S pillantásuk szomjan révedez feléd. Ó, ha gondolnál még a letűnt napokra ! Ó, ha feltámadna újólag a múlt , emléküket gyászod ringatná zokogva ! De hajh! a régi kép régen elfakult! Feléd közelednek álmodban, imetten , hogy melletted vannak, meg nem érezed, Szemükben jóságos fény honol szünetlen, Ab, de rokonfénnyel nem felel szemed. Mely szivük s tenszived egykor áthidalta, Megszakadt immáron minden érzelem, Kiengesztelésül biztató szavadra Hasztalan epednek hosszú éveken. Árnyba borult éltük csöndes országába’ Egyre bántja őket egy bús gondolat: Hogy, mig kész örömmel szivük megbocsátva, Megdermedt ajkukon szó már nem fakad. E napon legalább olvadjon a kéreg, Mit kebled köré vont a lét zord jege, Kiket életükben gyakran sértettél meg, Ölelje körül ma szived melege. Menj a temetőbe s bantukra borulva, Ontsd reájuk dúsan forró könyedet, Mígnem észrevétlen oszlik lelked búja S gyászod éjjelén át vigaszfény dereng. Szeresd a holtakat, kik ott lenn nyugosznak, Adj szivednek mélyén rejteket nekik S ők éber gondjával őrző angyaloknak Sorsod boldogságra, üdvre vezetik ! Szabados Ede. Köd. Körültem hömpölyög fehéren némán. Mintha el akarna temetni. Mintha megérdemelném. A múltat inkább. Azt a ködös őszi reggelt, amely úgy nehezedik az agyra, mint ez a szürke semmi a didergő piros virágra. Amikor majd szerte foszlik, mikor egy halvány sárga sugár utat tör magának addig a piros virágig, s mikor már az az árva virág nem didereg többé: itt hagylak titeket emlékeim s futok tőlletek messze nagyon messze, hogy ne érhessetek el, hogy ti is múljatok el, mint a köd, ez a szürke semmi. Futok a sírig. * * * Ilyen ködös őszi reggel volt. Sugár nélkül, élet nélkül. Csak az a szőke lány, ő volt az őszi élet középpontja. Hófehér ruhában egy didergő fehér virág. Nem akartam, hogy elpusztuljon. Keblemre vontam édesen gyöngéden, hiszen olyan ködszerű volt. S ott is remegett. Mintha én is csak egy ködgomoly lettem volna, mintha én is csak azért találtam volna reá, hogy tovább gyötörjem, hogy tovább tartson a szenvedése, a haldoklása. Felkelt a nap. Eloszlott egy pillanatra a köd. Aztán mikor ott a keblemen valami kéjes érzés derengett át a lelkén, mikor látta, hogy én nem hagyom egyedül ott a puszta közepén, hanem magammal viszem abba a kellemes kis otthonba, ahol ő is lehet megelégedett: olyan hálásan nézett reám, úgy meg akarta köszönni a jóságomat. Csakhogy csak zokogni tudott. Éreztem, hogy mondani akar valamit, de nem tud; éreztem, hogy nem szabad elhagynom, mert ha visszatér az a szürke halál az az iljesztő köd, őt elviszi magával, eltemeti. Zokogása olyan volt, mint ősszel a haldokló madáré. Selymes szőke haja leomlott hófehér nyakára, ruhája