Szatmár és Vidéke, 1909 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1909-01-05 / 1. szám

I Huszonhatodik évfolyam. m n ( XII -l-ső szám. Szatmár, 1909 január 5. TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. §$****. MS 1 OÁ A szatmármegyei tanítók internátusa- A szatmármegyei általános tanító egyesület, december 7-én a városháza nagytermében tartott nagygyűlésen kimondotta, hogy Szatmár városában tanítói internátust létesít. Oly intézetet, amelyben a szatmár megyei tanítók esetleg papok és jegyzők, a közép vagy ehhez hasonló iskolákat látogató gyermekei lennének elhelyezendők s akik ott teljes ellátásban és szakszerű felügyeletben lennének rézsesztendők. A tanítóság nagy fába vágta a fejszéjét! Azonban az első fejszecsapás sem történt, meg meggondolatlanul. Maga az eszme már évek előtt fel volt vetve. Azóta megérlelődött. Az ügy minden tanítónak agyában forgott s mindenki megérlelhette véleményét a tanítóságban rejlő, — sajnos — többnyire csak erkölcsről. Azonban a mai tanítóság már nem az a tömeg többé, mint amelyből egyes alakokat némelyek, mint vicc és szatíra tárgyakként állítottak a nagy közönség mulattatására, hanem oly testület, mely kultúrában és észbeli tartalomban, kiállja a versenyt, a társadalom bármely rétege vagy osztályával. A társadalomnak oly osztálya, mely erkölcsi javait készpénzre is tudja váltani. A régi kántor, rektor és dászkál korszakért nincs a tanítóságnak mit restelkedni. Inkább restelkedhetett volna az akkori társadalom, mely a tanítónak erkölcsi és nemzeti szempontból való értékét nem tudta méltatni. TÁRCA. - — i »■mon«» •»-Látogatás Magyarország legöregebb Nagykároly, január 1. Még megyénkben is kevesen tudják, hogy Nagykárolyban él Magyarország egyik legkülönösebb, legismeretlenebb érdekessége; az egész ország, talán egész Európa, sőt lehet, hogy az egész világ legöregebb élőlénye: a száztízéves asszony. A neve: özvegy Levenday Józsefné. Azt mindenki tudja, hogy a szakállas hölgy a Barnum és Bailey menazsériájában látható, hogy ugyanott tapasztalható meg a tüzevő ember, sőt akadnak olyan tudós emberek is, akik azt is tudják, hogy hol vannak spirituszban és örök szerelemben egymás mellé ragasztva a sziámi ikrek. A világ legöregebb asszonyáról, aki kétségtelenül van ilyen érdekesség, senki sem tud semmit. Sem Budapesten, még kevésbé Nagykárolyban. Egészen véletlenül bukkantunk rá. És hogy rábukkantunk, rozzant lábaival, reszkető tagjaival, hátán a száztíz esztendő rettenetes keresztjével, kiugratjuk Magyarország világnevezetességét az ismeretlenség homályából. * A város végén, a gróf Károlyi Sándor utca 163. számú házban lakik Levenday Józsefné, a világ legöregebb asszonya. Piszkos, rozoga kis házikó, vékony deszkakerítés, száradt ajtó, kilincs nélkül, özvegy Mester Más lett azóta felfogása a társadalomnak is a tanítóról, de más lett maga a tanítóság egyeteme is. Ma a tanítóság teljes tudatában van annak, hogy neki mily sokat kell dolgozni, alapozni és építeni, hogy a múltból eredő hiányokat mielőbb helyre hozhassa. Tudja a tanítóság, hogy művelt társadalom, mely észrevette elmaradottságunkat és kultúrái hiányainkat, mindennap a hátánál van és sürgősen biztatja, hogy a népnevelésben ezt is, a másikat, harmadikat, tizediket stb. nemzeti érdeket meg kell oldani, mivel máskép nemcsak előre nem haladunk, hanem esetleg vissza is eshetünk. És a tanítóság meg is érti a kor intő szavát s lázasan dolgozik, hogy elfedje a múlt hibáit s a nemzet számára feltárja a jövőt. Tessék megfigyelni a falu második intelligens egyénét a tanítót. Reggeltől délig, déltől estig a falu reményeit és a haza jövendő polgárait tanítja, neveli s munkára szoktatja, ösmeri mindazon módszereket, melyeknél fogva, az ember mindenkire nézve hasznos emberré lesz. E célra törekszik, e célt munkálja. Azt akarja, hogy minden apának gyönyörűsége teljék gyermekei nemes erényeiben. E közben s különösen, hogy e célja elérését megkönnyítse vagy a múltnak mulasztásait pótolhassa sok vén fának kell lenyesni vad, görbe, mohos hajtásait, hogy amennyire lehet meg a felnőttekből is a mai korba való embereket formáljon. Nincs nyugodt ünnepe, nincsenek téli estéi, mivel ezeket szt Józsefné háza. Mester Józsefné egy nagykárolyi csizmadia özvegye, az ő házában lakik a száztizéves asszony. — Itt lakik Levendayné? — Igen. Nézetni tetszik? Nézetni, ez annyit jelent nagykárolyi nyelven, mint a jövőbe nézetni, magyarul kártyát vettetni. Mert a száztíz esztendős asszony nyolc korona kegydija kevés, amit havonta kap a várostól. Kártyát vett a babonásoknak, a szerelmükben csalódott mindeneseknek, az oltár mögé lépő szakácsnőknek és az ifjúk által megcsalt szobaleányoknak. A száztízese lettoS asszonyhoz csak a kártyavetésen keresztül lehet bejutni. A gróf Károlyi Sándor utca 163. számú ház végén van a száztízéves asszony lakása. Alacsony, piszkos üvegű, rossz kilincsü kis ajtó. A szobában fojtott bűz, rothadt levegő és nagy, piszkos szegénység. Az egész szoba nem nagyobb, mint egy cella. A falon megsárgult, rossz képek, a sarokban törött kályha, a földes szobán végig krumpli a fal szélén, a falon vöröshagyma, az ágyban félig fölemelkedve a száztizéves asszony. — Jó napot! — köszön előre, amikor belépek a szobába. A száztíz esztendős asszony félig fölemelkedik az ágyában. A száztíz esztendős asszony nagyszerű monstrum. Délután öt óra van és ilyenkor már nyugovóra tér a legmatrónább matróna. Nem látszik több ki belőle, az ágyából, mint a két csontig úszott, ráncos karja és a megfeketedett kezei. A fején, mert baja egyáltalában nincs, fehér vesén feláldozza a közjóért, csakhogy azon várakozásnak, mit vele szemben a haza érdeke támaszt, megfelelhessen. Míg a tanító saját gyermekeit, a falu többi gyermekeivel együtt, saját szárnyai alatt tartogathatja, ott gondozza és neveli, nem igen tudja meg mi az az életteher. Buzgó hivatásteljesítés közben, nem is ér rá erről elmélkedni. De mihelyt csak egy, két gyermeket is városba kell vinni további fesőbb iskoláztatás végett, nem csak megtudja mi az életteher, de sok és sok esetben rájön azon keserű tapasztalatra is, hogy bár inkább ne lenne a világon. A tanítónak is, Istentől reá rótt kötelesége, gyermekeinek jövőjéről gondoskodni s ^nWt felvilágosodott, e kötelességet s erkölcsi súlyát, többszörösen is érzi De a tahitónak minden erkölcsi java mellett vagyona — pénze nincs. Nem is lehet ! Ha azután jár, ha gazdálkodik, kereskedik, tesz-vesz, hagy nem tudom mit csinál, nem felelhet meg hivatásának. A népnevelés egész embert kíván és pedig ugyancsak egész embert! Ezen tudat és körülmények indították a megyei tanítóság zömét arra, hogy önönmagukon segítsenek. A tanítói internátus felállításánál nem csak azon szeretnének a szegény tanítók segíteni, hogy gyermekeik és esetleg mások, hasonló körülmények között élők gyermekei is, lehető olcsó ellátást nyerjenek, hanem, amint a mindennapi életből láthatjuk, különösen erkölcsi fejlődésük legyen biztosítva azáltal, hogy e felett minden pillanatban, hivatott őrszemek ügyelnek. Már maga bóbita fekete csipkefedővel, a homloka is át van kötve, az egész arcából nem látszik egyéb, mint egy beomlott, fogatlan nagy száj a rémes ráncokkal megszaggatott arca közepén. Halkan, de elég erősen beszél; vizes, kifejezéstelen, fáradt, beteg szemével bágyadtan néz körül a szobában. Azután megkérdezi: — Nézetni tetszik ? Erre nem lehet másképpen válaszolni, csak beleegyezni: — Igen ! És ezzel már elő is veszi a kártyáját az ágya mellől. Harminckét lapos, közönséges, úgynevezett magyar-helvét kártya, amelynek minden lapja szinte megkergesedett a piszoktól. ■ — Harminc esztendeje használom ezt a kártyát. Megkezdődik a nagyszerű aktus. A száztízesztendős asszony egy rongyos, piszkos kendőt húz elő a párna alól, elköti vele a szemeit, valami buta hókusz-pókuszt csinál, aztán maga elé teríti a kendőt. Megveri a piszkos kártyát, int hogy emeljem meg, aztán ő maga három részre osztja, újra összekeveri és megkérdezi:1 — Minőt tetszik nézetni. A szerelmeséről? A házasságáról? A boldogságáról? Egészségéről? Vagy a pályájáról? A száztízéves asszony öreg háziasszonya közbeszól: — A pályájáról ? Levendayné kiosztja a kártyákat négy sorban egymás alá. Azután reszkető szemeivel kiteszi a zöld királyt és elkezdi: — Ez ön, ez azt jelenti, — és innen kezdve folytatja minden érthető összefüggés ezen körülmény is, mily megnyugvást nyújtana, a megye egyes zugaiban nehéz munkát folytató szülőkre nézve. És hogy ezen szociális érdekű célt a tanítóság elérhesse, természetesen elsősorban önönmagát adóztatta meg. Ez volt az első vágás, a nagyfába. A szatmári tanítók és más vidéki gyermektelen soly tanítók, kiknek nem személyes érdekük a szatmári tanitói internátus, elsők voltak az áldozat meghozatalában, mert érezték, hogy oly ügy felkarolásáról van szó, mely elöl kitérni, minden szükség és szegénység mellett sem lehet. Midőn ki lett mondva a legyen, talán nem csekélységem volt, sem az első sem az utolsó, aki a kimondott ige, erkölcsi következményeit mérlegelve, megdöbbentünk. Azonban ez úgy sem tartott sokáig, mert mindjárt eszünkbe juthatott egy másik igazság, hogy mi tanítók a tettek emberei vagyunk. Alapozók, oktatók és a tudatlan emberből emberformálók, óriási nehéz dolog ez. De megy. Óriási nehéz dolog lesz szegény emberektől egy ily nemes célú intézetnek a megteremtése is, de menni fog, mert van bennünk remény, hit és akarat a cselekvésre. A magyar társadalomnak, sőt egyénenként is véve, van egy szép erénye — az, hogy midőn ,a gyengét látják, küzdeni, fáradni valamely nemes célért, de mert szegény anyagilag tehetetlen, célt nem érhet, azt hinné valaki, hogy dik ? ó dehogy tizen, százan, ezren pusztulni s megsemmisülni em segítségére O Ő sietnek szóval annyian, nélkül' — azt jelenti, hogy lelki szivébe .. . lelki szivébe a boldogság . . . levelet kap . .. egy barna asszony írja . .. Aztán egy szőke . ] j Ellenségei is vannak ... de az nem baj Ez igy megy háromszor egymásután. — Elég, köszönöm ! — mondom neki, hogy véget vessek a rossz mulatságnak. — Még nem elég. Összesen kilencszer kell kipróbálni. Most háromszor egymás fölé rakja a kártyát, aztán háromszor egymásután leteszi a zöld királyt, betakarja kilenc kártyával, hogy megnézze, mi takarja azt a bizonyos jövendőt. Mikor az egész heccnek vége, szíves köszönettel vesz át ötven vasat, a nagyszerű fáradozás szerény honoráriumát. A száztíz * * esztendős asszony, özvegy Levendayné minden kérdés nélkül beszélni kezd és okosan, amennyire egy száztiz esztendővel megvert asszony okos lehet, beszélni kezd. — Ezerhétszázkilencvennyolc — 1798— november hatodikén születtem Komáromban. Őszkor múltam el száztíz esztendős. Ezeket a borzasztó dolgokat igen nyugodtan és meggondoltan mondja. Azután továbbszövi maga különös életrajzát. — 1820-ban, aratáskor volt az esküvőm Komáromban szegény boldogult férjemmel, Levenday Józseffel, hogy az Isten nyugosztalja szegényt. 1846-ban jöttünk Nagykárolyba, a forradalom előtt. Az uram gombkötő mester volt, különben a forradalom alatt huszár volt. Sok harcban vett részt. De izgatott voltam miatta. Itt fennyezni kezdett. Kényezés alatt Kolozsvári „Kristály“ Gázmosó és Vegytisztitó imi diinlni mos’ fehérnemüeket és felsőruhákat a legszebb kivitelben, gyorsan előnyös l!1u Ilii Imii II. árak ellenében. Tíz koronát meghaladó megbízások bérmentve küldetnek vissza. 11-20 Cim: „KRISTÁLY“ Gőzmosó Gyár, Kolozsvár, Pályaudvar.