Századunk, 1842. január-december (5. évfolyam, 1-104. szám)

1842-09-15 / 73. szám

93. szám* Ötödik esztendei folyamat 1842. September 15. SZÁZADUNK Szellemi s anyagi haladás.­ ­Nemzetünk százados álmából ébredezvén, pirula régi lespe­­dése felett, elmaradása érzete foglalá el, s lett a nyü­zgölődés kora. Ámde ezen kor mit sem szülendő vala, mint forrongó erő, melly irányzat nélkül elenyész hasztalan, ha a nemzet szükségét, élet­erejét, szóval egész lényegét helyesen felfogott vezető nem áll elő. És az idő meghozta gyümölcsét­ és fér­fiat látsuik magunk előtt, kiűl— és beltapasztalattal mindnyájunknál gazdagabbat. Ve­zérlését örömmel követé a nemzet, és követése közben lála egy­leteket, összetartásra édesgetőket keletkezni, megérté a szellem­világ napkelését s tudós társasággal dicsekheték. .Nemzetünk fiai előtt ünnepélyes díszben állott a példa, mellynek varázsereje fel­­költvén keblükben a nemes ösztönt, atyai útmutatása kijelölvén a pályatért, milly szép szerencse mosolygott hazánk jövője felé! Igen, ifjaink előtt a ragyogó példa, keblükben a nagyra, szépre, nemesre lobbantott ösztön, felderült a haladni indulás hajnala. Ez szülte az eszmék felébredését. És ime, midőn kevés évek előtt alig látunk a mérhetlen távolban egykét mécset pislogni, most ra­gyogni szemléljük hazánk egét édes örömmel. Ma az eszmecse­rék, a súrlódások, az elvu­sztulások pontján állunk. Napi­renden a javítás, tervezés, vizsgálat fontos tárgya, mi hogy közre hathasson s alkalmazásba vétessék, meg kell előztetnie súrlódások és köz­pontosítás által. Ehhez hivatva minden jó polgár, ki nemzete di­csőségét keblében hordozza. Legfőbb szerepet viszen eme fontos ügyben ma a „Kelet­népe“ és a Pesti Hírlap, mellyek vezérelve felett kölcsönös vitat­kozás keletkezvén, hová di­lend a többség isten­ szava, a közel jö­vőben rejlik. Szabadjon nekem is, ki édes hazám fejlődő korát eddig cse­kély magányomban kisérvén, csak keblem szent hálái lebbentek oda, honnan nemzetünk földjére üdítő sugárt lövellem tapasztal­tam, e napi­renden levő két vezérelveket rövid tárgyalásommal megkísértem­. Legkevésbbé sem igényelvén magamnak országrá­­szati avatottságot, mire nemzetek közül is ritkán születik egy Abbé Sieyes. Csupán természeti egyszerű okoskodással a magyar nem­zetéleti viszonyhoz képest veszem fel a két fél eszmedús nézeteit, s nyílt őszinteséggel mondom ki igaz meggyőződésemet. Minden felől türelmet, mások véleménye iránti gyöngédséget hallok em­­legettetni, mit én miveit jellemnek tartván, ahhoz támaszkodó bá­torsággal vettem fel tollamat gyönge kezembe, a járatlant. A Kelet népében nemzetünk fejlesztésére, boldogitására nézve illy elvet találtam: „Szabad, biztos birtok, ezt megelőző jó törvény, ezt megelőző elmesurlódás, ezt megelőző egybepontositás, ezt megelőző kedvessé tétele a hazának s bizonyos helyeknek, melly egymásutáni arany elvekből szépen következik, hogy köz­vagyo­­nosság utján menjen a nemzet szabadságra.“ A Pesti Hírlapban azt vettem észre, hogy szellemi fejlesztést javal előbb sem mint anyagit; szóval, a Pesti Hírlap elv­ sarka a nevelés, a szellemi mivelés. Ezt kívánja ő mindenek felett emelni. Vegyük fel már most ez elvnek kivihetőségét, mert tapasz­talás tanúbizonyságom, hogy igen sok elv, még több derék eszme becsültetik, m­íg papiroson van, de ha alkalmazásra, tettlegesítésre kerül, rútul meghiúsul. Nagy tapasztalás, közélet, nemzeti saját­ság s viszony­ismerés kívántatik ahhoz, hogy valaki alkalmazás­ban is szépen elsülő elveket, eszméket teremtsen. Fordítsuk már körülményink jelen állásában nemzeti tehet­ségünket legelőször a nevelés felé, s tegyük fel, mikép bizonyos század alatt annyira vittük, hogy a sivatag Krajnyának tízig szám­lálni képtelen tótja, midőn túl a Tiszára aratni s kaszálni megy,­­mert anyagi állásunk igy maradása esetében kepére kell menni philosophiai katedrára képességünk mellett is) magyar rákóczi in­dulót sirdogáland, vagy Kőrös, Czegléd stb. tanyászai, kik keresz­­teltetésük óta isten házában nem voltak, kik nappal ember szemébe nézni egy pár csikóért sem mernének, mig éjjel tizet is ellopná­nak, nem tudom, mellyik akkoron legkapóbb hírlapot hordanák ma­gyar kucsmájuk mögött, vagy a városok polgárai, mesteremberei stb. utolérnék az angol honbelieket: kérdem alázatosan, mi lenne kis hazánkból? Nemde elégületlenség nyüzgölődése izgatná a keb­leket, mellyek most a rajok nézve boldogító együgyüségben jobb sorsot nem is nekik valónak tartanak? Valljon a mostani csendes békét nem bellázadalmak, vérengzések váltanák e fel? Higye el a Pesti Hírlap, hogy igen. — Azt tartom , úgy ismerem az emberi tulajdonokat, hogy a­mint rejlik a szellemi tehetség, a mint mivelő­­dik a lélek, épen azon lépcsőzettel keletkeznek a főben gondolatok, vágyak a szívben anyagi jobblét, lisztesebb álláspont felé. Ta­pasztalhatta a Pesti Hírlap sokkal inkább mint én, hogy korunkban is mik nem történnek. Ha egy mesterember írni tud, már tanács­­beliségre, úti, magtári biztosságra vagy; hát még azok, kiket az oskolai évek, egy vagy más tekintélyek, vagy épen meglehetős ügyekezet közbejöttével, a falak közül kitoltak és a gondviselés folyó nyelvvel, mellé meg még függő pecsétes kiváltságlevéllel megáldotta, mit nem követnek ezek el a hat tál ételért ! Felkelnek üstök-borzogatás közt és nagy üggyel bajjal betanult idegen be­­szélyeket szónokolnak, hibákat, hiányokat feszegetnek mindig azon tömeg ínye szerint, melly maga is olly elégületlen mint ők; a hibát rendszerint a kormányra kenik , mert egy idő óta az úgynevezett, időtlen képzelgésekkel túlzók elvül tűzték ki, mikép esküdt sem lehet az ember, de még szerkesztőnek se álljon be, ha a kormányt ugyancsak nem sértegeti és a szem­nlöki szakállas közvéleményt nem kürtöli. És miért mindezek? A mesterember nincs elégedve helyze­tével, nincs, mert a kézművek nem virágzanak úgy mint Angolhon­ban. Az oskolákat végzettek előtt a kereskedés, gyártás hiánya miatt nincs egyéb út a hivatalra vezetőnél. Ezért van egy esküdt­­ségre 30 csődülő egy megyében. Nincs életmód. Szép számú telkes úr sem élhet el hivatal nélkül, mert birtokainak nagy részét víz borítja, és ha terem is egy-két száz zsák életre, ha nevel marhát, tenyészt egyet mást, azt csak ben a hazában adhatván el, keveset kap érte. — Sem kereskedés, sem gyárak, sem mesterség, sem földmivelés nem lévén tehát tisztes táplálékot adó e honban, ugyan mire neveljük a népet? Ismét feltévén, hogy nevelt ember jobb létre számol, nem egyébre mint közhivatalra. Arra pedig úgy hi­szem, már annyi van, pedig bizonyos nagyobb résznek kizárásá­val, hogy huszadolni lehetne. Azonban legyen helytelen nézetem, s igazoltassák az , miké-

Next