Századunk, 1845. január-június (8. évfolyam, 1-52. szám)

1845-05-16 / 38-39. szám

38. és 3®. szám. Nyolczadik esztendei folyamat 1845. május 16. SZÁZADUNK. A „Bizodalmas szóí£ irójának­ válasza a szerkesztői jegyzetekre. T. szerkesztőség! A milly őszintén köszönöm beküldött soraim iránti becses figyelmét, miszerint azokat a „Századunkéban azonnal közzétenni szíveskedett: épen olly fájdalmasan esett, világos szavaim ellen­ére félre de olly iszonyúan félreértetnem, fölötte túlzó , méltatlan vádak, sértegetések, becsületmegtámadások, s mit én tudom mi más, rám tukmált helytelenségek miatt valóban ér­­demetlenül megrovatnom. Mit tagadjam? biz én megsajnáltam szegény fejemet, hogy így járt. De hagyján! már megesett. Csak arra kérem a szerkesztőséget, ne vegye rósz néven, ha rám su­­lyasztott nehéz panaszai alól — az­ olvasónak tán unalmára is — kevés fölvilágosító szóval fölszabadittatni kívánok. A szerk. úgy is fölvilágosítást sürget. Legyen tehát. Midőn állítom: „hogy hazánk hangostorkú fiainál vajmi ritka madár az igazsághoz való őszinte ragaszkodás, holott annyi törvé­nyes jogot, szent és igaz ügyet ármánykodó pártfelességből leta­­postatni, s gonoszul elnyomatni látunk“; a szerk. erre azt jegyzi meg, hogy „ezen vád fölötte túlzó és méltatlan.“ Kérdem: kikre nézve túlzó és méltatlan? valljon ama proteusféle emberek ellené­ben is méltatlan-e, kik valósággal a legundokabb képmutatók, rut­inhaszonlesésből majd ide majd amoda szegődök, ugyanazt hol fehérnek hol feketének állitók, a mint t. i. részekre az anyagi ki­látások mutatkoznak; vagy pedig az általok gyűlölt fél elleni boszu ösztönzi keblöket? Vádam ezek ellenében, úgy hiszem, épen nem túlzó, s nem is méltatlan. Olly honfiakra pedig, kik az érdeklett bűnben nem részesek, vádamat, én legalább, nem intéztem; sőt véremnél jobban szeretett hazámnak épen ollyan fiakat kívántam s kívánok, kik, Senecakint „Testimonium veritati, non amicitiae reddant.“ Minek mondja tehát ellenem a szerkesztőség, hogy „ki az igazságkövetelésben túlságos, annak szive nem lehet rósz?“ Állitottam­-e én valahol, hogy az „igazságot“ követelők szive rósz? Nem állítottam. Kiket mondtam hát „roszak“-nak ? Azokat, kik polgártársaiknak törvényes jogait, szent s igaz ügyeket ön­kényle­g, s pártérdekből ármánykodva elnyomni törekesznek. Avagy hát honunkban illyesmi soha és sehol sem történik? Boldog a szerkesztőség, ha ide bizonyító szomorú példákat nem tapasz­talt! Mi igenis tudnánk honunkból több olly szent és becsületes ügyet fölemlíteni, melly irigykedő alattomos fondorlatoknak, s a legrutább önhaszonlesésnek esett áldozatul. Azonban bölcsen fogja tudni a szerkesztőség, hogy illyes történeteknek körülményes leírása nem hírlapba való, holott szükséges parcere personis, dicere de vitiis. Kár volt tehát a szerkesztőségnek engem „sértegetések, becsületmegtámadások“ vádjával terhelnie. Kiket sértettem? Jó­kat? Nem. Gonoszokat, roszlelkűeket? Igen. Ez volna a szerk. előtt becsületmegtámadás? Nem gondolnám. Látszik ennélfogva hogy a szerk. engem félreértett. Ez az első félreértés. Azon állításomra, „hogy némellyek csupán népszerűségből, taps- hit- és dicsvágyból tűzik ki a kormányt, papságot, s általán a fölsőbbeket gúnyolódásaik czéllapjául“, kiknek tehát oktalansá­gukat én nyilván kimutatom/­s hogy józanabb elvek szerint működ­jenek, tanácslom: a szerk. engem azon nagyon is kíméletlen kifeje­zéssel rór meg, hogy nekem, a túlzókat m­egtámadónak, „minden szavam túlzás.“ Látja t. szerkesztőség, itt igen sokat mondott, kö­vetkezőleg — —. Hol mondtam én, hogy valakit „a nép szeretete és bizalma meggyaláz?“ Ez valóságos esztelen állítás volna, mely­­lyet én magamévá tenni soha nem akarok. Sőt illőnek és szüksé­gesnek állítom, hogy minden elöljáró, minden tisztviselő, minden egyes polgár azon legyen, hogy alattosinak, s polgártársainak sze­­retetét s bizalmát őszinte szeretete, igazságos és méltányos bánása, a kölcsönös tartozásoknak pontos megfelelés által megnyerhesse; mert igy — hogy a szerkesztőség szavaival éljek— „sokkal előbb­re haladhat a közjó előmozdításában, s hamarabb sikerülene a té­velygőket s túlzókat jó útra vezetni.“ Nem is lehet műveit lelkes férfiúra nézve valami gyönyörködtetőbb s jutalmazóbb, mint eré­nyeiért, becsületes és nemes tetteiért polgártársaitól szerettetni, és dicsértetni; földi boldogságunknak, ha nem tévedek, ez legfőbb s legdicsőbb koronája ; pulchrum est digito monstrari et dicier, hic est, mond Persius. Áll ez minden jó ügyben. De Bezeg nem mind jó és helyes ügy ám az. 1. szerkesztőség, a miért valakit a nép — értvén itt a profamim vulgust — meg­éljenez, megtapsol. „Non est enim consilium in vulgo, non ra­tio, non discrimen non diligentia, semperque sapientes ea, quae populus fecisset, ferenda / non semper laudanda duxerunt.“ Pro Planc­o c. IV. íme, igy nyilatkozik a „nép“ felől a nagy szónok, és páratlan tapasztaltságú statusférfi, Cicero. Derék Széchenyink is ezeket mondja Hitelében a sokaságról: „A sokasággal úgy boldogul az ember, ha mindenét dicséri, csodálja, ki igazat mond, hibáit fölfedezi, s dorgálja, az neki soha sem kedveltje; mert hiúságát sérti, s önfölsőbbségét érezteti.“ Azért is a köznép ítéletére a va­lódi bölcs soha sem épit; mert, hogy ismét a most dicsértem fér­fival szóljak: „quod ad populum pertinet, semper dignitatis uni­­quus judex est, qui aut invidet, aut la­vet.“ S hogy a szegény meggondolatlan népnek bizalmával már sok gonosz ko­­riphaeus visszaélt, gondolom, nem szükség mutogatnom. Pedig én épen illy, akár gonosz akár hibás gondolkozású, koriphaeu­­sokat rostáltam meg a szerk. által nem helyes észrevételekkel csillagozott helyeken. Igen, igen: „kontár politicusokat“, „illetlen és jogtalan mocskolódásaikért“ tapsot vadászó — s gyakran való­ban is nyerő— rosz embereket korbácsoltam én. S vájjon ez volna „irgalmatlan megtámadás“? Ez „túlzás“? Nem hihetem. A szerk. tehát engem ismét félreértett, s ez a második félreértés. Harmadik csillagát, czikkemnek egyik zárjeléhez akasztotta a szerkesztőség; kétségkívül azt gondolván, hogy a zárjelbe foglalt szavak az én szavaim, nem pedig a latin szövegbe tartozók, melly általam ott magyaráztatik. De fatális dolog! A szerkesztőség engem itt megint félreértett, s ez már a harmadik félreértés. Egyébiránt valamint negyedik csillagánál a szerkesztőség az én óhajtásomban osztozik, miszerint honunk fiainak keblébe a szeretet, béke és egyesség ajándékait, a szerk. által igen eltalálólag „különös isten­­ajándékokénak nevezetteket, óhajtjuk­ úgy én abbeli hitét s bizodalmát, miszerint a „Recta tueri“ mindig kész atyai fejde­lemnek hatalmas védszárnyai alatt honunkat semmi oldalról sem kell féltenünk, nyilván s ünnepélyesen magaménak is vallom. Csaki

Next