Századunk, 1845. január-június (8. évfolyam, 1-52. szám)
1845-05-16 / 38-39. szám
38. és 3®. szám. Nyolczadik esztendei folyamat 1845. május 16. SZÁZADUNK. A „Bizodalmas szóí£ irójának válasza a szerkesztői jegyzetekre. T. szerkesztőség! A milly őszintén köszönöm beküldött soraim iránti becses figyelmét, miszerint azokat a „Századunkéban azonnal közzétenni szíveskedett: épen olly fájdalmasan esett, világos szavaim ellenére félre de olly iszonyúan félreértetnem, fölötte túlzó , méltatlan vádak, sértegetések, becsületmegtámadások, s mit én tudom mi más, rám tukmált helytelenségek miatt valóban érdemetlenül megrovatnom. Mit tagadjam? biz én megsajnáltam szegény fejemet, hogy így járt. De hagyján! már megesett. Csak arra kérem a szerkesztőséget, ne vegye rósz néven, ha rám sulyasztott nehéz panaszai alól — az olvasónak tán unalmára is — kevés fölvilágosító szóval fölszabadittatni kívánok. A szerk. úgy is fölvilágosítást sürget. Legyen tehát. Midőn állítom: „hogy hazánk hangostorkú fiainál vajmi ritka madár az igazsághoz való őszinte ragaszkodás, holott annyi törvényes jogot, szent és igaz ügyet ármánykodó pártfelességből letapostatni, s gonoszul elnyomatni látunk“; a szerk. erre azt jegyzi meg, hogy „ezen vád fölötte túlzó és méltatlan.“ Kérdem: kikre nézve túlzó és méltatlan? valljon ama proteusféle emberek ellenében is méltatlan-e, kik valósággal a legundokabb képmutatók, rutinhaszonlesésből majd ide majd amoda szegődök, ugyanazt hol fehérnek hol feketének állitók, a mint t. i. részekre az anyagi kilátások mutatkoznak; vagy pedig az általok gyűlölt fél elleni boszu ösztönzi keblöket? Vádam ezek ellenében, úgy hiszem, épen nem túlzó, s nem is méltatlan. Olly honfiakra pedig, kik az érdeklett bűnben nem részesek, vádamat, én legalább, nem intéztem; sőt véremnél jobban szeretett hazámnak épen ollyan fiakat kívántam s kívánok, kik, Senecakint „Testimonium veritati, non amicitiae reddant.“ Minek mondja tehát ellenem a szerkesztőség, hogy „ki az igazságkövetelésben túlságos, annak szive nem lehet rósz?“ Állitottam-e én valahol, hogy az „igazságot“ követelők szive rósz? Nem állítottam. Kiket mondtam hát „roszak“-nak ? Azokat, kik polgártársaiknak törvényes jogait, szent s igaz ügyeket önkényleg, s pártérdekből ármánykodva elnyomni törekesznek. Avagy hát honunkban illyesmi soha és sehol sem történik? Boldog a szerkesztőség, ha ide bizonyító szomorú példákat nem tapasztalt! Mi igenis tudnánk honunkból több olly szent és becsületes ügyet fölemlíteni, melly irigykedő alattomos fondorlatoknak, s a legrutább önhaszonlesésnek esett áldozatul. Azonban bölcsen fogja tudni a szerkesztőség, hogy illyes történeteknek körülményes leírása nem hírlapba való, holott szükséges parcere personis, dicere de vitiis. Kár volt tehát a szerkesztőségnek engem „sértegetések, becsületmegtámadások“ vádjával terhelnie. Kiket sértettem? Jókat? Nem. Gonoszokat, roszlelkűeket? Igen. Ez volna a szerk. előtt becsületmegtámadás? Nem gondolnám. Látszik ennélfogva hogy a szerk. engem félreértett. Ez az első félreértés. Azon állításomra, „hogy némellyek csupán népszerűségből, taps- hit- és dicsvágyból tűzik ki a kormányt, papságot, s általán a fölsőbbeket gúnyolódásaik czéllapjául“, kiknek tehát oktalanságukat én nyilván kimutatom/s hogy józanabb elvek szerint működjenek, tanácslom: a szerk. engem azon nagyon is kíméletlen kifejezéssel rór meg, hogy nekem, a túlzókat megtámadónak, „minden szavam túlzás.“ Látja t. szerkesztőség, itt igen sokat mondott, következőleg — —. Hol mondtam én, hogy valakit „a nép szeretete és bizalma meggyaláz?“ Ez valóságos esztelen állítás volna, melylyet én magamévá tenni soha nem akarok. Sőt illőnek és szükségesnek állítom, hogy minden elöljáró, minden tisztviselő, minden egyes polgár azon legyen, hogy alattosinak, s polgártársainak szeretetét s bizalmát őszinte szeretete, igazságos és méltányos bánása, a kölcsönös tartozásoknak pontos megfelelés által megnyerhesse; mert igy — hogy a szerkesztőség szavaival éljek— „sokkal előbbre haladhat a közjó előmozdításában, s hamarabb sikerülene a tévelygőket s túlzókat jó útra vezetni.“ Nem is lehet műveit lelkes férfiúra nézve valami gyönyörködtetőbb s jutalmazóbb, mint erényeiért, becsületes és nemes tetteiért polgártársaitól szerettetni, és dicsértetni; földi boldogságunknak, ha nem tévedek, ez legfőbb s legdicsőbb koronája ; pulchrum est digito monstrari et dicier, hic est, mond Persius. Áll ez minden jó ügyben. De Bezeg nem mind jó és helyes ügy ám az. 1. szerkesztőség, a miért valakit a nép — értvén itt a profamim vulgust — megéljenez, megtapsol. „Non est enim consilium in vulgo, non ratio, non discrimen non diligentia, semperque sapientes ea, quae populus fecisset, ferenda / non semper laudanda duxerunt.“ Pro Planco c. IV. íme, igy nyilatkozik a „nép“ felől a nagy szónok, és páratlan tapasztaltságú statusférfi, Cicero. Derék Széchenyink is ezeket mondja Hitelében a sokaságról: „A sokasággal úgy boldogul az ember, ha mindenét dicséri, csodálja, ki igazat mond, hibáit fölfedezi, s dorgálja, az neki soha sem kedveltje; mert hiúságát sérti, s önfölsőbbségét érezteti.“ Azért is a köznép ítéletére a valódi bölcs soha sem épit; mert, hogy ismét a most dicsértem férfival szóljak: „quod ad populum pertinet, semper dignitatis uniquus judex est, qui aut invidet, aut lavet.“ S hogy a szegény meggondolatlan népnek bizalmával már sok gonosz koriphaeus visszaélt, gondolom, nem szükség mutogatnom. Pedig én épen illy, akár gonosz akár hibás gondolkozású, koriphaeusokat rostáltam meg a szerk. által nem helyes észrevételekkel csillagozott helyeken. Igen, igen: „kontár politicusokat“, „illetlen és jogtalan mocskolódásaikért“ tapsot vadászó — s gyakran valóban is nyerő— rosz embereket korbácsoltam én. S vájjon ez volna „irgalmatlan megtámadás“? Ez „túlzás“? Nem hihetem. A szerk. tehát engem ismét félreértett, s ez a második félreértés. Harmadik csillagát, czikkemnek egyik zárjeléhez akasztotta a szerkesztőség; kétségkívül azt gondolván, hogy a zárjelbe foglalt szavak az én szavaim, nem pedig a latin szövegbe tartozók, melly általam ott magyaráztatik. De fatális dolog! A szerkesztőség engem itt megint félreértett, s ez már a harmadik félreértés. Egyébiránt valamint negyedik csillagánál a szerkesztőség az én óhajtásomban osztozik, miszerint honunk fiainak keblébe a szeretet, béke és egyesség ajándékait, a szerk. által igen eltalálólag „különös istenajándékokénak nevezetteket, óhajtjuk úgy én abbeli hitét s bizodalmát, miszerint a „Recta tueri“ mindig kész atyai fejdelemnek hatalmas védszárnyai alatt honunkat semmi oldalról sem kell féltenünk, nyilván s ünnepélyesen magaménak is vallom. Csaki