Szegedi Híradó, 1864. július-december (6. évfolyam, 53-104. szám)
1864-09-21 / 76. szám
1864. Hatodik évfolyam. HIRM Most elon: Hetenkint kétszer, szerdán és szombaton reggel. Előfizetési föltételek: ......................................8 frt ....................................4 „ Szerkesztési iroda: Szegeden házhozhordással és vidékre postán. Helyben a kiadóhivatalból elvitetve: Egyháztér, 367. sz. Egész évre . . Félévre . . . Évnegyedre . . Egész évre...................................... Félévre ................................6 frt — kr. . 3 . . . Itincióhívatal : ......................................2 „ Évnegyedre................................ - 1960 . Burger Zsigmond könyvkereskedése. tgyes számára& kr osztr. ért. 76-ik szám. Szerdán, szeptember 21-én. HirdetőBoV.: A hathasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 6 kr, kétszerinél 5 kr, többszörinél 4 kr. Bélyegdij minden egyes beigtatásért 30 kr. A „Nyílttérien a négyhasábos petitsor igtatási dija 15 ujkrajcár. Az előfizetési pénzek és hirdetmények Burger Zsigmond könyvkereskedéséhez cimezendők. Előfizetési fölhívás „Szegedi Híradó" 1864-iki október—decemberi évnegyedére. Kevés mondanivalónk van. Lapunkat iparkodni fogunk ezután is minél változatosabb tartalommal adni olvasóink kezébe. Városunk s megyénk érdekei mellett harcolva, hazánk állapotáról s a nagyvilág eseményeiről is híven tudósítjuk olvasóinkat, úgy hogy azok, kik más közlönyt nem járathatnak, röviden megtudják innen, amit minden művelt embernek tudni szükséges, ha a korral haladni akar. Bő tartalma mellett is oly olcsó hetenkint kétszer megjelenő lapunk, hogy a jelen pénzszűk időben sem kíván valami nagy áldozatot azoktól, kik azt szükségeik közé számítják. A lap Szegeden házhozhordással és vidékre postai küldéssel évnegyedre 2 forint; a kiadó-hivatalból elvive 1 frt 60 kr. osztr. értékben. Szabados János, Burger Zsigmond, szerkesztő, kiadó. A nevelésről. I. Nevelés! mily rövid, könnyen kimondható szó ez, és mégis mily óriási horderő rejlik benne. Hat igénytelen betű ez csak, melynek jól vagy roszul felfogott értelme egy egész élet boldogságát, vagy a szenvedések és tévutak végtelen láncolatát idézi elő. Csekély, igénytelen e szó nevelés, és mégis vajmi sokszor ez az egyetlen örökség, melyet a gyermek szüleitől nyer, és többnyire, de úgyszólva minden helyzetben, ez a gyermek, ifjú, férfiú és az agg egyetlen maradandó fényű őrcsillaga, melynek szelíd sugarainál biztosan lejt az élet oly meredek utain, ez a vándorbot, melyre támaszkodhatunk, és melylyel magunkat védhetjük életviszonyaink válságos perceiben, és ez végre a csira, melyből a nemzetfá legszebb és legerőteljesb ágai rejlenek. Vajha mindig és mindenütt kellő figyelem és gond fordíttatnék reája, vajha minden szülő gyermekének teljes mérvben és szigorú lelkiismeretességgel szolgáltatná ki e becses és dúsan jövedelmező örökséget, bizonyára kevesbülne a boldogtalanok aránytalanul növekedő száma, míg másrészt a társadalom különféle rétegeiben mételyként elterjedő erkölcsi romlottság ellen dönthetlen védbástya emeltetnék. Csodálatos, az emberiség nemesülését és jobbra, nemesebbre irányzott törekvését mereven meghazudtoló időket vagy társadalmi viszonyokat élünk át. A szív megsegül és a számító ész visszaborzad, ha azon rohamszerű sülyedést figyelemmel kísérjük, mely a társadalom minden fokozatú osztályait jellemzi, és úgy tetszik a szemlélőnek, mintha e nagy földgömböt egy gigászi polyp vonná a romlottság bünköre felé. Ez állítás nem a túlcsigázott képzelőtehetség beteges szülötte, sem pedig holmi világfájdalomban siülödő pessimista kedvenc közhelye; igazság, megdönthetően igazság rejlik ezen állításban, mert hisz előttünk van az élet színpadával, és kirívó alakjaival, Hogarth sem színezhetné ki jobban mesterkezével. Vagy tekintsünk körül, várjon mit láttunk? Féktelen szenvedélyeket, korlátlan fényűzést és soha nem csillapodó élvvágyat. Élvezni siet minden, s míg a nemzetek állományi testéből minden zsír és velő rendszerint lelketlen, aljas célokra kiszivattyúztatik, addig a nemzetek méhében a vágy gyönyör és élvezet, vagyon és fényűzés után valóságos dühhé fajul, és az emberek készek egy percnyi mámorért egy egész élet üdvét cserébe adni. A kényelem, fényűzés, ízlés és az érzékek szüntelen mámorban tartása a legrafinitabb utón és módon csiszoltatik, és kivált ez utóbbi a sybarrismus oly magaslatára emelkedett, mikép azt találólag szem elé állítani valóban mestertolra nézve is gordiusi csomó lenne. És mindez — oh fájdalom — a szív rovására történik, s igy míg az ész a legkificamodottabb módon műveltetik, a szív, a teremtő öröklényü drágaköve műveletlenül, parlagon hever, így aljasodnak azután az emberek, igy enyész közöttük az erény, erkölcsiség, önérzet, a hit és a kölcsönös bizalom, így lazul a családi élet köteléke, így lesznek ifjaink oly hamar életunt aggastyánokká, és végre összevetve mindezt, be kell vallanunk, hogy bizon sülyedünk. És épen azért, mert a népcsaládok átalában, úgy mint azok egyes tagjai, meggondolatlan könnyelműséggel ragadtatnak az erkölcsi romlottság örvénye felé, épen azért, mert nemcsak a nagy városok, de még az igénytelen falvak lakói is inficiáltatnak a polgárosodás rákszerű nyavalyáitól, és az élet úgyszólva egy szüntelen kísértéssé fajul, épen azért kell, hogy minden figyelmünket, erőnket és tehetségünket a nevelés szent ügyének és annak fejlesztése, öregbítése és terjesztésére szenteljük. Iparkodjunk gyermekünk lelki idébe a jövendő boldogság magvait elhinteni, szivét minden jóra és nemesre fogékonynyá tenni, mindenekelőtt pedig műveljük szívét alaposan, mielőtt az ész mindenható tüzét lobogni engednék. Neveljük emberré, jobbá és tökéletesebbé min magunknál, mert hisz azért lapozgatunk az élet nyitott könyvében, hogy a tapasztalattal egybekötendő észlelet arany elveit gyermekünk javára termővé tegyük, mert az élet egy kimeríthetlen tenger, melynek mélyéből a szülő csekély fáradsággal kihalászhatja azon örök fényű gyöngyöket, melyekkel szülötte szivét ékítheti. Idomítsuk, nemesbítsük a fiatal világpolgárt, hisz a gyermek szive viasz, melyből minden formálható, és ha még hozzávetjük azon örök igazságot, hogy az ember csakis jó tulajdonokkal megáldottan születik, és csak ferde nevelés által lészen aljassá, egészen hatalmunkban áll a Mindenható remekét teremtéséhez méltólag tökéletesíteni, azaz fölnevelni. (Vége köv.) Csongrád-városi állapotok. v. Gazdászat. Ha városunk népzömét tekintjük és annak foglalkozását veszszük szemügyre, mindenesetre első helyre kell vala tennünk e cikket. Ámde mi a szellemi dolgokat tevénk eléje az anyaginak, kiindulván ama nézetből, hogy a szellem az, amely éltet, bárha anyagilag szenvedünk, szenved akkor a szellem is, és így dolgoznunk kell, ha élni, és pedig boldogul — amennyire lehet — akarunk élni, mert hiszen a „Gazdasági kistükör“ jeles műben ez az első kérdés: „Mi az ember rendeltetése e földön?“ Felelet: „Boldogság.“ És e boldogságot nagy részben az anyagi jólétből következteti ama mű. Tehát minden emeltyűt meg kell mozdítanunk, ha jólétre akarunk vergődni, s a gazdászat terén hiszszük azt mi csongrádiak megközelíthetni. Átalános hanyagsággal vagy restséggel nem vádolhatjuk népünket, sőt sok tekintetben más táji nép fölé emelhetjük, mert hiszen ha valaki egypár évtizeddel a kecskemétalpár-csongrádi uton haladt Csongrád felé, sok szélhordta homokot mintegy kis Saharát láthatott, melyet még egy kis számom is meglátogatott 1841-ben. Most azonban ezen homoktengerek helyén gyönyörű vázok emelkednek szőlőkből, melyek pedig a vidék tekintélyes borát adják s gyümölcsösei messze vidékre is kereskedést űz e nép s cserél bérés gabonát gyümölcsért. Hasonlóul a Tiszaszélén, kiöntéseken fűzfát termel a lehető legnagyobb mennyiségben, mely már eddigelé is sok tűzifát szolgáltatott a népnek ez erdőszegény vidéken, melynek a gazdászatra nézve végtelen befolyása leend idővel, amennyiben a földműves gazda az eddig tüzelőnek használt szalmát alomul használhatván szarvasmarhája alá, a földet termékenyítő trágyát készíthet s megmentheti földét a végkimerüléstől. Tanyáin kezd a nép fát tenyészteni átalánosan, míg ellenben a söpredék az országutak mellé ültetett fákat pusztítja ki a gazdászat megsirathatlan kárára, és pedig azon egyszerű okból, hogy ha a fák megnőnek, verebek tanyái lesznek. Igen természetes, hogy ezen emberek nem tudják mit cselekszenek , mert míg egyfelől némi kárt tesznek a vetéseken e kissé szemtelen madarak, addig a haszon kiszámíthatlan, melyet a rovarok pusztításával idéznek elő__ Egykor puskakisérlet miatt egy repülő verebet lelövünk, és tapasztalok, hogy annak szájában — fiainak vitt — tömérdek bogár volt. Már pedig aligha pusztítanak annyit el a verebek a termésből, mint a mennyit pár év alatt a tiszta búzát sok helyt majdnem tönkre tevő szipoj féreg emészt el úgyszólván csirájában, mely férgeket pedig a veréb és egyéb madarak igen kedves csemegéül emésztik föl. Ez egyik jótékonysága tehát a kártékonyság helyett az ország és egyéb utak mellé ültetett fáknak. De hol van a puszta szemmel nem látható, de tudományosan észlelhető haszon, mely az életükból a nedvet kipárolgó jótékony esőt elcsegélő hasznot nyújtja. Ámde erre soká érik meg népünk, hogy fölfoghassa, mert ha tán a tanodákban — min kétkedni nem merünk — taníttatik is a természettanban eme tünemény, de a gyermek míg ifjúvá vagy férfiúvá növekszik, elfeledi azt. , Alig van pedig város, vagy csak kevés a hazában, mely a természettől a földtalajt tekintve, ennyire meg volna áldva mint e város, minthogy van neki meglehetős tiszta búzát termő fekete földje, ámbár ez kevés, van bort termő homokja, van végre rétje, hol részint fedélnek való nádja, tüzelőgaza, és ha a Tiszának nem fölösleg az áradása, szénát is ad marháinak e rét. Most ugyan e hallatlan júliusi áradással tömérdek kárt vallott, mert már vagy vontatókban, vagy renden vala réti takarmánya, melynek nagy részét vagy elsodorta a víz, vagy eláztatta a hágyakban levőt elannyira, hogy szakértők állításaként a kár 50—60,000 frtra tehető. A szőlőket s gyümölcsöt a májusi fagy tette tönkre, melyből pedig igen sok ember élendett és pénzelt volna. Sokat szenvedtek őszi vetéseink a téli száraz fagytól, és sok helyütt egész táblák semmisültek meg, s igy lett tönkre téve a repce is. Azonban a szorgalmas gazda látván e reá nézve — főleg ez ínséges időben — nagy csapást, tehát befészkelő a pusztán maradt földet kukoricával, mely a nem rég megeredt esővel nagy részben a kívánalomnak megfelel. Egy végtelenül boszantó rész szokása van itt sokaknak, mely a termelőt boszusággal s keserűséggel, és végre lethargiával tölti el, amely pedig előbb-utóbb a termelésnek végtelen kárára leend, amennyiben elkeseredvén a termesztő, nem fog termelni, mert hiszen fáradalma jutalmát más emészti föl? És ezen rosz szokás, ha kissé más években dívott is, most már igen elharapódzott, és nincs ellene véde a gazdának, ha mindjárt öles kőfalakkal akarná is megmenteni termelését. Meglopják e jó madarak, habár a hatóság keményen fenyíti is az orzót, ha rajta veszt.... Kellene itt valamit fölfedezni e vétek gátlására, mely ahelyett hogy szűnnék, naponkint inkább elharapódzik. Rosz szokás az is e bűn előmozdítására, hogy a csőszök felelősek is, nem is, mert mi hiszszük, hogy ha a csőszök jól díjaztatván, felelősekké tétetnének, megszűnnék e tolvajlás nagy részben, de így a csőszök a roszul díjazás miatt munkára járnak, hogy élhessenek, s vagy gyermekeikre, vagy nejükre bízván a felügyelést, s ezt a rosz lelkű tolvaj észrevevén, bizton lát gonosz munkájához. A marhatenyésztés szintén meglehetősen gyarapszik, a múlt évi aszályt és táphiányt tekintve városunkban, és csakis ezen egyetlen kizárólagos jövedelmünk volna most, mert terményünk kevéssel lesz több, mint amennyi a fogyasztásra megkívántatik, márpedig mi csak akkor örvendhetünk egy kis jólétnek, ha termesztményünk fölösleg van, a marhának pedig jó árát nyerjük. Sok apró részletekre kitérni sem a helyszűke, sem időnk nem engedi, csak még azt említjük itt meg, hogy ez év tavaszán a Tisza folyó szirtjait nagy részben föltörő népünk, s beültető s plántáló káposztával, répával, kolompérral, babbal sat. De ezen szorgalmon sem igen van az ég áldása, minthogy a penész- vagy hamuféreg majdnem teljesen tönkre téve a káposztapalántán tett szorgalmát az ültetőnek. Halászatunk szintén igen silány, nincs hal, és így nem csoda, ha 20 kron kényteleníttetünk venni fontját. Végre bezárjuk e cikkünket a költő ama sóhajával: „Jobb jövendőt a hazának, Bús idői már valának!“ (Folyt. köv. Levelezések. Horgos, szeptember 16. 1864. (Egyházi szerzemények. — Termés. — Adó. — Szomorú kilátások.) Az emlékezetes lucaszél nálunk is iszonyu rombolással dühöngött, épületeink fedélzeteit tetemesen megzilálta, így szentegyházunk sem maradt ment a pusztító szélvésztől, mert részben megrongáltatott, nevezetesen a tornyon levő keresztet, melyet néhány évtized előtt egy helybeli derék iparos, kalapált vasból, mesterileg készített, talapzatába meggörbítette, de azt szokták mondani: „a kár haszonba megy,“ úgy történt, hogy az említett kár következtébe szentegyházunk is nagy átalakuláson megy keresztül, mert nem csupán a kereszt igazíttatik ki, de a torony is látszólag magasabbra emeltetik, valamint a fedélzet is újból készíttetik, a régi kis orgona helyébe már maholnap a másik nagyobb szertt megérkezik, bizon ideje is volt már ezen régi sípjaiban némileg hibás orgonát kicserélni, mert annál jobb sípládákat volt alkalmunk hallani; de különben sem vált díszére az egyháznak, azután meg derék kántorunknak is hátrányára volt, mert kellemes tenor hangját egészen beárnyékolta. Mindezen javításokat, nemkülönben egy igen szép csengésű nagy harang, valamint több díszes misemondó öltönyök megszerzését buzgó lelkipásztorunk fölisztelendő Mihálffy István helybeli plébános úr fáradalmainak és részben áldozatkészségének köszönhetjük, és ezáltal a derék lelkész úr egyrészről magasztos hivatását bölcsen teljesítette, másrészről pedig különben is közszeretetben lévén, hívei közt maradandó emléket szerzett magának. Ezúttal el nem mulaszhatjuk, hogy az uradalomnak mély köszönetünk nyilvánítását tisztelettel ki ne fejezzük azon kitűnő áldozatokért, melyeket a mindenkor előforduló hasznos és jótékony célokra örömmel s önzetlenül szentel, jelen üdvös céloknál is, a tetemes pénzösszegeken kívül még Kárász Benjámin nagysága megajánlani méltóztatott, miszerint a torony tetejére saját költségén villanyhárítót készíttet, adja az ég, hogy tehetősb uraink közt ezen szép tettek, hason alkalmakkor, mentői több követőkre találjanak. A nyomtatás, kevés kivétellel, bevégzettnek mondható, a gabona mint már más ízben mondom, igen jó fizető volt, de az ám a bökkenő, hogy a gabonának nagyon potom ára van, az adó ellenben fölötte magasra van csigázva, hogy is ne, mikor egy egész telkes homokföldes gazdának az egyenes adója nem kevesebb mint száz uj írt, a múlt évi elmaradottat az ideivel egybevetve, kitesz két annyit, már most hány köböl rozst — mert a homokföld leginkább csak ezt termi — vagy árpát kell elvesztegetni, míg a fent érintett két évi adótartozás kikovácsoltatik, azt pedig okvetlen mielőbb ki kell tisztázni, mert nagyon furcsa hangzású diákszóval ijeszgetnek bennünket, melynek hallatára az embernek a háta akarata ellen is borsódzik, no de mindez, ha nagy nehezen meg is volna, már most azon kérdés lép előtérbe, várjon maradt-e a kamarába — mert mi, ha csak van, abba szoktuk tartani — a vetőmagon kívül annyi, hogy az újat gond nélkül megérjük? bizony ha a minden néven nevezendő adótartozásainkat lerójuk s utóvégre a kamarába visszamaradt gabonakészletünket szemügyre veszszük, bánatteli arccal s mély sóhajjal, nem mondhatunk egyebet, minthogy