Szegedi Híradó, 1864. július-december (6. évfolyam, 53-104. szám)

1864-09-21 / 76. szám

1864. Hatodik évfolyam. HIRM Most elon: Hetenkint kétszer, szerdán és szombaton reggel. Előfizetési föltételek: ......................................8 frt ....................................4 „ Szerkesztési iroda: Szegeden házhozhordással és vidékre postán. Helyben a kiadóhivatalból elvitetve: Egyháztér, 367. sz. Egész évre . . Félévre . . . Évnegyedre . . Egész évre...................................... Félévre ................................6 frt — kr. . 3 . . . Itincióh­ívata­l : ......................................2 „ Évnegyedre................................ - 1­9­60 . Burger Zsigmond könyvkereskedése. t­­gyes szám­ára& kr osztr. ért. 76-ik szám. Szerdán, szeptember 21-én. HirdetőBoV.: A hathasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 6 kr, két­szerinél 5 kr, többszörinél 4 kr. Bélyegdij minden egyes beigtatásért 30 kr. A „Nyílttérien a négyhasábos petitsor igtatási dija 15 ujkrajcár. Az előfizetési pénzek és hirdetmények Burger Zsig­­mond könyvkereskedéséhez cimezendők. Előfizetési fölhívás „Szegedi Híradó" 1864-iki október—decemberi évnegyedére. Kevés mondani­valónk van. Lapunkat iparkodni fogunk ezután is minél változatosabb tartalommal adni olvasóink kezébe. Városunk s megyénk érdekei mellett harcolva, hazánk álla­potáról s a nagyvilág eseményeiről is híven tudósítjuk olvasóinkat, úgy hogy azok, kik más közlönyt nem járathat­nak, röviden megtudják innen, a­mit minden művelt embernek tudni szük­séges, ha a korral haladni akar. Bő tartalma mellett is oly olcsó hetenkint kétszer megjelenő lapunk, hogy a jelen pénzszűk időben sem kíván valami nagy áldozatot azoktól, kik azt szükségeik közé számítják. A lap Szegeden házhozhordással és vidékre postai küldéssel évnegyedre 2 forint; a kiadó-hivatalból elvive 1 frt 60 kr. osztr. értékben. Szabados János, Burger Zsig­mond, szerkesztő, kiadó. A nevelésről. I. Nevelés! mily rövid, könnyen kimondható szó ez, és mégis mily óriási horderő rejlik benne. Hat igénytelen betű ez csak, melynek jól vagy roszul felfogott értelme egy egész élet boldogságát, vagy a szenvedések és tév­­utak végtelen láncolatát idézi elő. Csekély, igénytelen e szó nevelés, és mégis vajmi sokszor ez az egyetlen örökség, melyet a gyermek szüleitől nyer, és többnyire, de úgyszólva minden helyzetben, ez a gyermek, ifjú, férfiú és az agg egyetlen maradandó fényű őrcsillaga, melynek szelíd sugarainál biztosan lejt az élet oly meredek utain, ez a vándorbot, melyre támaszkodhatunk, és mely­­lyel magunkat védhetjük életviszonyaink vál­ságos perceiben, és ez végre a csira, melyből a nemzetfá legszebb és legerőteljesb ágai rejlenek. Vajha mindig és mindenütt kellő figye­lem és gond fordíttatnék reája, vajha minden szülő gyermekének teljes mérvben és szigorú lelkiismeretességgel szolgáltatná ki e becses és dúsan jövedelmező örökséget, bizonyára kevesbülne a boldogtalanok aránytalanul nö­vekedő száma, míg másrészt a társadalom különféle rétegeiben mételyként elterjedő er­kölcsi romlottság ellen dönthetlen védbástya emeltetnék. Csodálatos, az emberiség nemes­ülését és jobbra, nemesebbre irányzott törekvését mereven meghazudtoló időket vagy társa­dalmi viszonyokat élünk át. A szív megsegül és a számító ész visszaborzad, ha azon ro­hamszerű sülyedést figyelemmel kísérjük, mely a társadalom minden fokozatú osztályait jellemzi, és úgy tetszik a szemlélőnek, mintha e nagy földgömböt egy gigászi polyp vonná a romlottság bünköre felé. Ez állítás nem a túlcsigázott képzelő­tehetség beteges szülötte, sem pedig holmi világfájdalomban siülödő pessimista kedvenc közhelye; igazság, megdönthetően igazság rejlik ezen állításban, mert hisz előttünk van az élet színpadával, és kirívó alakjaival, Hogarth sem színezhetné ki jobban mester­kezével. Vagy tekintsünk körül, várjon mit lát­tunk? Féktelen szenvedélyeket, korlátlan fényűzést és soha nem csillapodó élvvágyat. Élvezni siet minden, s míg a nemzetek állo­­­mányi testéből minden zsír és velő rend­szerint lelketlen, aljas célokra kiszivattyúz­­tatik, addig a nemzetek méhében a vágy gyönyör és élvezet, vagyon és fényűzés után valóságos dühhé fajul, és az emberek készek egy percnyi mámorért egy egész élet üdvét cserébe adni. A kényelem, fényűzés, ízlés és az érzé­kek szüntelen mámorban tartása a legrafini­­­tabb utón és módon csiszoltatik, és kivált ez utóbbi a sybarrismus oly magaslatára emel­kedett, mikép azt találólag szem elé állítani valóban mestertolra nézve is gordiusi csomó lenne. És mindez — oh fájdalom — a szív rovására történik, s igy míg az ész a leg­­kificamodottabb módon műveltetik, a szív, a teremtő öröklényü drágaköve műveletlenül, parlagon hever, így aljasodnak azután az emberek, igy enyész közöttük az erény, erkölcsiség, önérzet, a hit és a kölcsönös bizalom, így lazul a családi élet köteléke, így lesznek ifjaink oly hamar életunt aggas­tyánokká, és végre összevetve mindezt, be kell vallanunk, hogy bizon sülyedünk. És épen azért, mert a népcsaládok áta­­lában, úgy mint azok egyes tagjai, meg­gondolatlan könnyelműséggel ragadtatnak az erkölcsi romlottság örvénye felé, épen azért, mert nemcsak a nagy városok, de még az igénytelen falvak lakói is inficiáltatnak a polgárosodás rákszerű nyavalyáitól, és az élet úgyszólva egy szüntelen­ kísértéssé fajul, épen azért kell, hogy minden figyelmünket, erőnket és tehetségünket a nevelés szent ügyének és annak fejlesztése­, öregbítése­ és terjesztésére szenteljük. Iparkodjunk gyer­mekünk lelki idébe a jövendő boldogság magvait elhinteni, szivét minden jóra és ne­mesre fogékonynyá tenni, mindenekelőtt pedig műveljük szívét alaposan, mielőtt az ész mindenható tüzét lobogni engednék. Neveljük emberré, jobbá és tökéletesebbé min magunk­­nál, mert hisz azért lapozgatunk az élet nyitott könyvében, hogy a tapasztalattal egybekötendő észlelet arany elveit gyermekünk javára termővé tegyük, mert az élet egy ki­­meríthetlen tenger, melynek mélyéből a szülő csekély fáradsággal kihalászhatja azon örök fényű gyöngyöket, melyekkel szülötte szivét ékítheti. Idomítsuk, nemesbítsük a fiatal vi­lágpolgárt, hisz a gyermek szive viasz, mely­ből minden formálható, és ha még hozzávet­­jük azon örök igazságot, hogy az ember csakis jó tulajdonokkal megáldottan születik, és csak ferde nevelés által lészen aljassá, egészen hatalmunkban áll a Mindenható re­mekét teremtéséhez méltólag tökéletesíteni, azaz fölnevelni. (Vége köv.) Csongrád-városi állapotok. v. Gazdászat. Ha városunk népzömét tekintjük és annak foglalkozását veszszük szemügyre, minden­esetre első helyre kell vala tennünk e cikket. Ámde mi a szellemi dolgokat tevénk eléje az anyaginak, kiindulván ama nézetből, hogy a szellem az, amely éltet, bárha anyagilag szenvedünk, szenved akkor a szellem is, és így dolgoznunk kell, ha élni, és pedig bol­dogul — amennyire lehet — akarunk élni, mert hiszen a „Gazdasági kistükör“ jeles műben ez az első kérdés: „Mi az ember ren­deltetése e földön?“ Felelet: „Boldogság.“ És e boldogságot nagy részben az anyagi jólétből következteti ama mű. Tehát minden emeltyűt meg kell mozdítanunk, ha jólétre akarunk vergődni, s a gazdászat terén hisz­­szük azt mi csongrádiak megközelíthetni. Átalános hanyagsággal vagy restséggel nem vádolhatjuk népünket, sőt sok tekintet­ben más táji nép fölé emelhetjük, mert hiszen ha valaki egypár évtizeddel a kecskemét­­alpár-csongrádi uton haladt Csongrád felé, sok szélhordta homokot mintegy kis Saharát láthatott, melyet még egy kis számom is meglátogatott 1841-ben. Most azonban ezen homoktengerek helyén gyönyörű vázok emel­kednek szőlőkből, melyek pedig a vidék tekintélyes borát adják s gyümölcsösei messze vidékre is kereskedést űz e nép s cserél bérés gabonát gyümölcsért. Hasonlóul a Tiszaszélén, kiöntéseken fűz­fát termel a lehető legnagyobb mennyiségben, mely már eddigelé is sok tűzifát szolgáltatott a népnek ez erdőszegény vidéken, melynek a gazdászatra nézve végtelen befolyása leend idővel, amennyiben a földműves gazda az eddig tüzelőnek használt szalmát alomul hasz­nálhatván szarvasmarhája alá, a földet ter­mékenyítő trágyát készíthet s megmentheti földét a végkimerüléstől. Tanyáin kezd a nép fát tenyészteni áta­­lánosan, míg ellenben a söpredék az ország­utak mellé ültetett fákat pusztítja ki a gaz­dászat megsirathatlan kárára, és pedig azon egyszerű okból, hogy ha a fák megnőnek, verebek tanyái lesznek. Igen természetes, hog­y ezen emberek nem tudják mit cselek­szenek , mert míg egyfelől némi kárt tesznek a vetéseken e kissé szemtelen madarak, addig a haszon kiszámíthatlan, melyet a rovarok pusztításával idéznek elő__ Egykor puska­kisérlet miatt egy repülő verebet lelövünk, és tapasztalok, hogy annak szájában — fiainak vitt — tömérdek bogár volt. Már pedig aligha pusztítanak annyit el a verebek a ter­mésből, mint a mennyit pár év alatt a tiszta búzát sok helyt majdnem tönkre tevő szipoj féreg emészt el úgyszólván csirájában, mely férgeket pedig a veréb és egyéb madarak igen kedves csemegéül emésztik föl. Ez egyik jótékonysága tehát a kárté­konyság helyett az ország és egyéb utak mellé ültetett fáknak. De hol van a puszta szemmel nem látható, de tudományosan ész­lelhető haszon, mely az életükból a nedvet kipárolgó jótékony esőt elcsegélő hasznot nyújtja. Ámde erre soká érik meg népünk, hogy fölfoghassa, mert ha tán a tanodákban — min kétkedni nem merünk — taníttatik is a természettanban eme tünemény, de a gyermek míg ifjúvá vagy férfiúvá növekszik, elfeledi azt. , Alig van pedig város, vagy csak kevés a hazában, mely a természettől a földtalajt tekintve, ennyire meg volna áldva mint e vá­ros, minthogy van neki meglehetős tiszta bú­zát termő fekete földje, ámbár ez kevés, van bort termő homokja, van végre rétje, hol ré­szint fedélnek való nádja, tüzelőgaza, és ha a Tiszának nem fölösleg az áradása, szénát is ad marháinak e rét. Most ugyan e hallat­lan júliusi áradással tömérdek kárt vallott, mert már vagy vontatókban, vagy renden vala réti takarmánya, melynek nagy részét vagy elsodorta a víz, vagy eláztatta a hág­yak­ban levőt elannyira, hogy szakértők állí­tásaként a kár 50—60,000 frtra tehető. A szőlőket s gyümölcsöt a májusi fagy tette tönkre, melyből pedig igen sok ember élen­­dett és pénzelt volna. Sokat szenvedtek őszi vetéseink a téli száraz fagytól, és sok helyütt egész táblák semmisültek meg, s igy lett tönkre téve a repce is. Azonban a szorgalmas gazda lát­ván e reá nézve — főleg ez ínséges időben — nagy csapást, tehát befészkelő a pusztán maradt földet kukoricával, mely a nem rég megeredt esővel nagy részben a kívánalomnak megfelel. Egy végtelenül boszantó rész szokása van itt sokaknak, mely a termelőt boszuság­­gal s keserűséggel, és végre lethargiával tölti el, amely pedig előbb-utóbb a termelésnek végtelen kárára leend, amennyiben elkesered­vén a termesztő, nem fog termelni, mert hiszen fáradalma jutalmát más emészti föl? És ezen rosz szokás, ha kissé más évek­ben dívott is, most már igen elharapódzott, és nincs ellene véde a gazdának, ha mind­járt öles kőfalakkal akarná is megmenteni ter­melését. Meglopják e jó madarak, habár a hatóság keményen fenyíti is az orzót, ha raj­ta veszt.... Kellene itt valamit fölfedezni e vétek gátlására, mely ahelyett hogy szűn­nék, naponkint inkább elharapódzik. Rosz szokás az is e bűn előmozdítására, hogy a csőszök felelősek is, nem is, mert mi hisz­­szük, hogy ha a csőszök jól díjaztatván, fele­lősekké tétetnének, megszűnnék e tolvajlás nagy részben, de így a csőszök a roszul díjazás miatt munkára járnak, hogy élhes­senek, s vagy gyermekeikre, vagy nejükre bízván a felügyelést, s ezt a rosz lelkű tolvaj észrevevén, bizton lát gonosz munká­jához. A marhatenyésztés szintén meglehetősen gyarapszik, a múlt évi aszályt és táphiányt tekintve városunkban, és csakis ezen egyet­len kizárólagos jövedelmünk volna most, mert terményünk kevéssel lesz több, mint amennyi a fogyasztásra megkívántatik, már­pedig mi csak akkor örvendhetünk egy kis jólétnek, ha termesztményünk fölösleg van, a marhá­nak pedig jó árát nyerjük. Sok apró részletekre kitérni sem a hely­szűke, sem időnk nem engedi, csak még azt említjük itt meg, hogy ez év tavaszán a Tisza folyó szirtjait nagy részben föltörő né­pünk, s beültető s plántáló káposztával, ré­pával, kolompérral, babbal s­a­t. De ezen szorgalmon sem igen van az ég áldása, mint­hogy a penész- vagy hamuféreg majdnem teljesen tönkre téve a káposztapalántán tett szorgalmát az ültetőnek. Halászatunk szintén igen silány, nincs hal, és így nem csoda, ha 20 kron kény­tele­níttetünk venni fontját. Végre bezárjuk e cikkünket a költő ama sóhajával: „Jobb jövendőt a hazának, Bús idői már valának!“ (Folyt. köv. Levelezések. Horgos, szeptember 16. 1864. (Egyházi szerzemények. — Termés. — Adó. — Szo­morú kilátások.) Az emlékezetes lucaszél nálunk is iszo­nyu rombolással dühöngött, épületeink fedél­zeteit tetemesen megzilálta, így szentegyházunk sem maradt ment a pusztító szélvésztől, mert részben megrongáltatott, nevezetesen a tornyon levő keresztet, melyet néhány év­tized előtt egy helybeli derék iparos, kalapált vasból, mesterileg készített, talapzatába meg­görbítette, de azt szokták mondani: „a kár haszonba megy,“ úgy történt, hogy az emlí­tett kár következtébe szentegyházunk is nagy átalakuláson megy keresztül, mert nem csu­pán a kereszt igazíttatik ki, de a torony is látszólag magasabbra emeltetik, valamint a fedélzet is újból készíttetik, a régi kis orgona helyébe már maholnap a másik nagyobb szertt megérkezik, bizon ideje is volt már ezen régi sípjaiban némileg hibás orgonát kicserélni, mert annál jobb sípládákat volt alkalmunk hallani; de különben sem vált díszére az egyháznak, azután meg derék kántorunknak is hátrányára volt, mert kellemes tenor hang­ját egészen beárnyékolta. Mindezen javításo­kat, nemkülönben egy igen szép csengésű nagy harang, valamint több díszes misemondó öltönyök megszerzését buzgó lelki­pásztorunk fölisztelendő Mihálffy István helybeli plébános úr fáradalmainak és részben áldozatkészségé­nek köszönhetjük, és ezáltal a derék lelkész úr egyrészről magasztos hivatását bölcsen teljesítette, másrészről pedig különben is köz­szeretetben lévén, hívei közt maradandó em­léket szerzett magának. Ezúttal el nem mu­­laszhatjuk, hogy az uradalomnak mély kö­­szönetünk nyilvánítását tisztelettel ki ne fe­jezzük azon kitűnő áldozatokért, melyeket a mindenkor előforduló hasznos és jótékony célokra örömmel s önzetlenül szentel, jelen üdvös céloknál is, a tetemes pénzösszegeken kívül még Kárász Benjámin­­ nagysága meg­ajánlani méltóztatott, miszerint a torony tete­jére saját költségén villanyhárítót készíttet, adja az ég, hogy tehetősb uraink közt ezen szép tettek, hason alkalmakkor, mentői több követőkre találjanak. A nyomtatás, kevés kivétellel, bevégzett­­nek mondható, a gabona mint már más ízben mondom, igen jó fizető volt, de az ám a bökkenő, hogy a gabonának nagyon potom ára van, az adó ellenben fölötte magasra van csigázva, hogy is ne, mikor egy egész telkes homokföldes gazdának az egyenes adója nem kevesebb mint száz uj írt, a múlt évi elmaradottat az ideivel egybevetve, kitesz két annyit, már most hány köböl rozst — mert a homokföld leginkább csak ezt termi — vagy árpát kell elvesztegetni, míg a fent érin­­tett két évi adótartozás kikovácsoltatik, azt pedig okvetlen mielőbb ki kell tisztázni, mert nagyon furcsa hangzású diákszóval ijeszgetnek bennünket, melynek hallatára az embernek a háta akarata ellen is borsódzik, no de mindez, ha nagy nehezen meg is volna, már most azon kérdés lép előtérbe, várjon maradt-e a kamarába — mert mi, ha csak van, abba szoktuk tartani — a vető­­­magon kívül annyi, hogy az újat gond nélkül meg­érjük? bizony ha a minden néven nevezendő adótartozásainkat lerójuk s utóvégre a kama­rába visszamaradt gabonakészletünket szem­­ügyre veszszük, bánatteli arccal s mély só­hajjal, nem mondhatunk egyebet, minthogy

Next