Szegedi Híradó, 1869. január-június (11. évfolyam, 1-51. szám)

1869-06-10 / 46. szám

1869. Tizenegyedik évfolyam. Megjelent Hetenkint kétszer, vasárnap és csütörtökön reggel. Szerkesztőségi iroda, hová a lap szellemi részét illető közlemények kül­dendők ; iskola-utca, Csiszár-ház, 2-ik emelet. Kiadóhivatal Burger Zsigmond könyvkereskedése, hová az előfizetési pénzek küldendők. 41ízik szám. Csütörtök :fifflims 10-én. Hirdetések dija: A hathasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 6 kr., két szerinél 5 kr., többszörinél 4 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb feltételek alatt vétetnek föl. Kincstári illeték minden egyes beigtatásért 30 kr A „Nyílttériben a négyhasábos petitsor igtatási dija 15 uj krajcár. POLITIKAI ÉS VEG­YEDTARTA­LMU KÖZLÖNY. Előfizetési föltételek: Szegeden házhozhordással és vidékre postán. Helyben a kiadóhivataltól elvitetve Egész évre ... 8 frt.­­ Félévre . . . . 4 frt. Egész évre ... 6 frt. | Félévre . . 3 frt. Évnegyedre . . 2 frt. Évnegyedre . . . . 1 frt 50 kr. Egyes szám ára 8 kr. osztr. értékben. Hirdetések fölvétetnek: Szegeden a kiadóhivatalban; Pesten Neumann A. hirdetési irodájában ; Bécsben Hausenstein és Vogler­­neuer Markt Nro 11.) és Oppelik A., — Maria/m. Frankfurtban Hausenstein és Vogler hirdetési irodájukban , valamint utóbbi helyen Q. L. Daube & Co. hirdetések expeditiójában ; Lipcsében Sachse és társánál; Párisban Havas, Lafitte , Bullier és társánál Szeged, jún. 6. A felirati vitában az oroszlánrész tagad­­hatlanul Horváth Boldizsáré, a polgárminisz­teré. Erőteljes, ragyogó nyelvezetű, emelkedett szellemű szónoklata úgy rangaslik ki a töb­biek , mint hogy a kisebb-nagyobb dombok közül; valódi szónoklati remek, mely a vi­lág bármely parlamentjének dicsőségére vál­nék. Fényes bizonyítéka e beszéd újabban is a Deák-párt álláspontja szilárdságának, mely nemcsak védelemre, de sikeres támadásra is alkalmas. Semmi sem igazolja ezt jobb­an, mint általa az ellenzék oldalán magasra fölvert hullámok, melyek még a vezért, a máskor oly óvatos Tisza Kálmánt is annyira kiraga­dók szokott kerékvágásából, hogy az önmér­séklet és politikai eszélyesség Ariadne-fonalát tökéletesen elveszítő. Lapunk szűk tere nem engedi, hogy megismertessük e kolossális szónoklatnak csak legkitűnőbb részleteit is, melyek oly fényes világításban tüntetik elő a szónok szabadel­­vűségét és ragyogó tehetségeit ; csupán egy pontjáról emlékezünk meg, ahol nemcsak a pártember és miniszter, de a lelkében sértett hazafi azon súlyos vádakat dobja az ellenzék szeme közé,­hogy a jobboldalt folytonosan gúny tárgyává teszik, az ellen megvetést, majdnem gyűlöletet szítanak , a többségnek, illetőleg a parlamentáris kormánynak hatályát, tevékenységét paralizálják, s egyúttal a több­ség alkotásai, a törvények iránti tiszteletet megingatják. Nehéz vádak, de teljesen jogosultak, mert igazságon alapulnak, bármint tiltakozzék is ellenök Tisza Kálmán. Nem mi vagyunk egyedül, hanem szá­zával vannak a gondolkozó hazafiak, kik mély botránykozással és hazafias aggodalom­mal eltelve láttuk az összes ellenzéki elemek oppositiójának irányát, mely nem irtózva a könnyelmű ferdítések­ és ráfogásoktól sem, modorában pedig gyakran az utcai erkölcsök színvonaláig sülyedve — egészben véve semmi egyébre nem vezethet kultur állapotunk mai fokán, mint a nép nagy tömegében a többség s az ebből kinőtt parlamentáris nemzeti kor­mány tekintélyének, népszerűségének aláásá­­sára, sőt maga a törvényhozás iránti kegye­let kiirtására. Így volt ez, és még nagyrészt most is így van ; nagyon sok adat idézésével tudnók ezt kimutatni az ellenzék sajtójából és gyü­lekezeteiből, melyeknek, kivált vidéki, haran­­gyenrjei a Deák pártot a haza jogai eladói­nak, a magyar kormányt pedig gyűlöletesebb­nek festék le a Bach- és Schmerling-kormá­­nyoknál a tudatlan nép előtt. Innen Szeged­ről is szolgálhatnánk ilyen, részben Tisza- és Ghyczy neveikre esküvő nyomorult portentu­­mokkal. Azt pedig nem fogja kétségbe vonhatni egy ért­elmes ellenzéki sem, hogy az ilyen ellenzéki fegyver ásó, mely nemcsak a mos­tani, hanem minden jövendő parlamentáris kormány tekintélyének s ezzel alkotmányos­ságunk jövendőjének is sírját áshatja meg. És­ ezért, habár talán élesebbé is téve egy­előre a pártok közti ellentétességet, e nagy veszélyre figyelmeztető vádnak egy népszerű miniszter ajkairól az ország színe előtti ki­mondását egészen indokoltnak tartjuk, annál inkább, mert az ellenzék kevéssé politikus és nem épen mérsékelt támadásaival maga provocálta fejére e zuhanyt. Az, akit e meglehetős élessé vált vitá­ban, a fölkavart szenvedélyek csapkodó hul­lámai között egyedül nem hagyott el nyugalma és béketűrése; aki egyedül szólt higgadtan és szenvedélytelenül, az a Deák Ferenc, ő most is nagy volt, mint mindig. Egy ellenzéki lap csak úgy odavetve azt jegyzé meg beszédére, hogy hatástalan volt. De azt elfeledő megemlíteni, hogy Deák maga kijelenté, hogy nem akar szónoklatot tartani, mert nincs miért, mert nincs mit megcáfol­ni­­. Deáktól az lett volna föltűnő, ha az el­csépelt szalmából akart volna újabb parla­menti barbárt kipréselni; ezt a munkát ő bátran odaengedhette másoknak. Ő most is hű maradt a kiegyenlítés nagy kérdésében kezdettől követett elvéhez, mely szerint so­hasem igyekezett a szónoklat erejével a szen­vedélyekre, hanem csupán a higgadtan bíráló észre hatni, s ép ebben rejlik szerintünk a kiegyezkedési törvény létrehozási processu­­sában Deák Ferenc államférfim nagysága. Mostani beszéde egyrészben egyszerű chronologiai előadása volt a kiegyezkedés történetének, annak kimutatására, hogy az 1867. 12. t. c. nem az elbarmarkodás, hanem ellenkezőleg az érett megfontolás műve.­­ Többi része hasonlított a szerető atya társal­gásához gyermekeivel, kiknek bölcs tanácso­kat ad, olykor szelíden dorgálja, hogy a cséplési munkától el-elkalandoznak s a szalma helyett egymást ütik; végre óva inti őket bizonyos dolgoktól (a beválthatlan ígéretek csábeszközétől), mik jót nem szülhetnek stb. Bár vésnék jól szívükbe azok, aki­ket illet, a haza aggódó bölcsének m intő szavait! Nekünk, kik a kiegyez­kedési alap fönn­tartása mellett küzdünk, jól esett hallani nagy vezérünk nyugodt, bizalomateljes szavait a vitatott alap fölött, nem az elbizakodás, hanem a meggyőződés s a nyugodt lelkiisme­ret szózatát: „Meggyőződésem most is az, hogy viszo­nyaink közt a lehető legjobbat csináltam, s most sem tudnék jobbat csinálni. De mihelyt valaki jobb és ki is vihető javaslattal fog előállni, én azonnal a jobbhoz állok, vagy mihelyest az idő, a gyakorlat kimutatja, hogy a mű nem jó, a hazára káros, azonnal kész vagyok tőle elállani és jobbat alkotni!“ Ez volt a közjogi kérdésre vonatkozó­lag Deák Ferenc legújabb nyilatkozatának lé­nyege. Ez nem a stabilizmus, a tespedés poli­tikája, ez nem rak követ a jövő útjába, így értelmezzük mi is a sok küzdelem közt létrejött kiegyezési törvényt, s azt hisz­­szük, ezzel az ellenzék is meg lehet elé­gedve , mert előtte is nyitva hagyja az utat mostani elvei érvényesítésére, sőt nem zárja ki a lehetőséget, hogy idővel, ha a mostani alap csakugyan elégtelennek mutatkoznék az ország önállósága és függetlensége fönntar­tására — a jobb- és baloldal hazafiai ugyan­azon zászló alatt, egy tömör phalanxban fog­nak küzdeni. De most már nem szavakat, hanem tet­teket vár a haza; s­­azért elvárjuk a balol­dal hazafiságától, hogy kapott sebei sajgását elnyomva, a pártszenvedélyt háttérbe szorítva, ő is békét hagy a meddő közjogi vitának, s egész erejével oda fog működni, hogy az epedve várt reformok minél gyorsabban lét­rejöhessenek. — gy­é­r. Az uj követválasztás Szegeden. (1869. junius 6 án.) A dolog tehát úgy áll, hogy az alsóvá­rosnak végre valahára mégis van követe, még pedig a la Bancel, „kiengesztelhetetlen“, azaz szélsőbaloldali. Szándékosan mondtuk, hogy az „alsó­városnak“, mert a rókusról azt a nehány embert , aki Kállay-Bancelre szavazott, alig lehet számítani. A pártok reggeli 8 óra után zászlókkal s zeneszóval vonultak a választási helyre, a városháza előtt fölállított sátor elé. Egyik rész,­ a kisebb csapat, k­laszin jelvényt viselt Pálfy Ferenc nevével. Másik, a sokkal nagyobb csapat, ezúttal is az ominózus fehér-cédulától tarkállott, azon fehér-cédulától, amely 1867-től a nyers erő, a számbeli hatalom állandó jelvénye lett a műveltség és értelem ellenében. A Deák-párt nem várt ügye iránt sikert, s ha mégis megjelent a reménytelen küzd­­téren, téve ezt azért, nehogy azt mondhassa a világ, hogy Szegeden egy szélsőbaloldali egyhangúlag választatott meg. De meg ki akarta próbálni alsóváros népét, hogy meny­nyire sülyedt önfeledt vakságában, s kikere­sett kebeléből egy oly jelöltet, akit épen az alsóvárosi nép apraja nagyja gyermek- és ifjú­­kora óta tisztelni, szeretni és becsülni tanult. Nos?. . Eltaszítá ezt is, mint a többit; áldozatul dobá a többi után ezt is — nem jobb meggyőződésének és ellenkező elveinek, mikkel nem bir, hanem fanatizmusának s aranyhegyekre áhítozó vágyainak, miket benne lelkiismeretlen ámitói fölébresztettek és szen­vedéllyé érleltek, s amikből csak idővel, a méldatlanul bekövetkezendő keserű csalódások után fog kijózanodni. Most már, aki még netalán kétkedett, beláthatja, hogy az alsóvárosi nép nagy tö­mege ránk nézve ez időszerint el van veszve; később mienk lesz újra — a csalódások után, de addig is valószínűleg ez volt az utolsó áldozat, melyet az ellenzéki Moloch torkába dobtunk. Maga a választás teljes rendben folyt le, amennyiben t. i. zavar vagy kihágás nem for­dult elő; de máskülönben, miután ezúttal választási jegyeket nem adtak ki s a szavazók m­essziről a tömegből is szavazhattak—annyi szavazhatott illetéktelenül (és szavazott is), amennyi csak akart; ki ismerte volna mind őket, hisz mind egyformák voltak; mert az az egyetlenegy szál qualifikáltnak mond­ható kapatos ember is (Szilágyi G. mérnök), aki hozzájuk tartozott, a sátorban foglalt helyet, hogy ő se­gírjon ki a kellő színhar­mónia rovására. A vált­elnök, Osztrovszky József, 9 óra táján nyitotta meg a választást, amidőn az el­enzéki párt részéről Lőcsei Mihály szabó­mester tizedmagával a sátorba berukkolván, jelenté, hogy ő társaival a törvény értelmében Kállay Ödönt ajánlja. A jámbor azt olvasta ki a vál.­törvényből, hogy tíznek „muszáj“ ajánlani. Balogh János ügyvéd pedig néhány lel­kes szóval Pálfy Ferencet ajánlván, a sza­vazás megkezdetett s tartott délután 2 óra utánig. Ekkor a szavazatok összeszámíttatván, 3 óra után az elnök kihirdető az eredményt, mely szerint: Pálfy Ferenc nyert 247 , Kállay Ödön pedig 697 szavazatot, s így 450 többséggel a szegedi elvhű és követke­zetes ellenzék, a balközépi Ludvigh után, szerencsésen megfogta képviselőjének a szél­­sőbali Kállayt. Az eredmény kihirdetésekor egy-két Deák­párti már csak távoli nézőként szerepelt, s így a fehér­ cédulás tömeget senki sem há­borgatta győzelmi örömének illendő elkiáltá­­sában, ami elég jól sikerült, miután az atyafiak közt ekkor már igen számosan való­nak tulipiros kedvben. „Megint győzött a nép, a szegénység az urak fölötti“ e szavakban is kifejezett gon­dolat volt a villanyozó erő , mely zajos örömre ragadá a tömeget, melynek folytonos nyilvánításai közt, zászlók lobogása és a 99 ik banda előlműködése mellett, nagy diadallal vonult le­­ alsóvárosra, ahol aztán fecernnt vala magnum áldomás, melynek buckái leve és másnapi gőze az egyedüli, mit e legújabb győzelemmel nyertek. Deák Ferenc beszéde a képviselőház jun. 1-jén tartott ülésében. (Vége.) Egyébiránt, ha azon szempontból indul­nánk ki, hogy ide van egy kiegyezkedés, mely a közjogi alapot megvetette, ez azok­nak nem tetszik, okkal, nem okkal, joggal, nem joggal, de nem tetszik; igen természetes, azon okokat, melyeket az ellenfél fölhoz, mi nem tartjuk alaposoknak, de épen oly ter­mészetes, hogy azok meg alaposoknak tarják, mert játékot bizonyára nem akarnak ily kér­désből űzni. Tehát, mint mondom, azon oko­kat, melyeket felhoztak, én nem vizsgálom; annyi mindenesetre igaz, hogy a képviselőház egy részének nem tetszik azon kiegyezkedés, nem tartja biztos jogalapnak, de ebből még azon következtetést csak nem vonhatjuk, mint az ellenzék, hogy mindaddig, míg a jogalap megváltoztatva nincs, s helyette nincs biztos jogalap, ne ereszkedjünk a reformkérdések tárgyalásába (közbeszólás a balközépről: Mi nem mondtuk !) Ha a ház többsége mondja ezt, ellenkező véleményem dacára kénytelen vagyok a ház többsége előtt meghajolni, de a ház többsége nem mondja, igen természe­tes tehát, hogy nem úgy fog töténni, ami igen furcsa is volna, mert valóban circulus vitiosusba jönnénk. Akármily kiegyezkedést fogadjon el a többség, és tegyük föl, hogy az életbe lesz léptetve, olyat alig képzelek, amelyre nézve legalább is csekély minoritás ellennézetben ne lenne, mia már most ezen minoritás azt mon­daná , hogy mindaddig, míg ezen jogalap, melyet nem tartunk biztosnak, meg nem vál­­toztatik, addig ne is menjünk át a reforkér­­désekre, mit — úgy hiszem — a balolda­lon szintén nem akarnak, ez, úgy vélem, igen fonák eljárás volna. (Átalános helyeslés.) Én nem bocsátkozom azon okok cáfola­tába, melyek a dologból merítve előhozat­tak , mert már ezen okok, mint említem, meg voltak mondva, s bőven kifejtve az 1867. évi úgynevezett 67 es küldöttség or­szágos tanácskozásaiban. Kiki elmondta ak­kor nézeteit és motívumait. Ha én ugyan­azon okokra, miket akkor hallottam, felelni akarnék, nem tehetnék mást, mint előszedni akkori előadásaimat, s azokat újra elmon­dani a ház előtt, vagy egy parafrasist, vagy eria verbalist csinálni azokból, és így azokat másként átalakítva és­­ szónoklati világgal fölcifrázva újra előadni. De én azon meg­győződésben élek, hogy mindezeknek elmon­dása korántsem hozna annyi hasznot, mint okozna kárt az ezzel járó idővesztegetés (he­lyeslés). Nem mondottuk mi, én legalább so­hasem tartottam azt, hogy, az ország je­lenlegi anyagi emelkedésének — mondhatom — kezdetét magunknak tulajdonítsuk. Igen sok oka volt ezen emelkedésnek — és amint mondom — annak még csak kezdetén va­gyunk. Elemi csapások és más szerencsétlen­ségek ismét háttérbe szoríthatják e kis emel­kedést. Azt állítani tehát, hogy a mi örvende­test a jó termés és lendületnek indult keres­kedés és ipar előidézett, azt magunknak tu­lajdonítsuk, az ép oly fonákság volna, mint azt elhitetni akarni valakivel, hogy a kö­zelebbi földrengéseknek és más elemi csa­pásoknak az országgyűlési többség, a mi­nisztérium, a kiegyezés és a quota volt az oka. (Helyeslés.) Én tehát — mint mondom — becsesebbnek tartom az időt, minthogy szó­noklati virágokkal töltsem azt el. Csak ket­tőt akarok megjegyezni. (Halljuk.) Egyik az, hogy az izgatók olyan térre léptek, melyek az ország jövőjét igen könnyen kompromittál­hatják. Előre bocsátom, hogy én ezen izgatások nemeivel, melyek helytelenek és törvényte­lenek voltak, egy képviselőt sem vádolok, fölteszem róluk, hogy mindegyikében több hazafiúság és becsületesség van, semhogy ily alacsony eszközökhöz nyúljon. De egy kép­viselő sem biztos az iránt, hogy azok, akik fölléptetik, vagy legalább egy része nem nyúlt-e e célból oly eszközökhöz, melyeket a föllép­tetett képviselő maga sem helyesel; egy t. képviselő úr azt mondta, hogy ígért földet a népnek, de nem holdszámra, hanem a Kár­pátoktól Adriáig, a hazát. Adná Isten, hogy e nyilatkozat mielőbb a nép közt így talált volna viszhangra. Én azon nem kételkedem, hogy a t. képviselő úr-, vagy bármely más képviselő is mást nem ígért, amint azt már előbb is mondottam , hanem annyi áll, hogy a nép nem így fogta föl és óhajtotta volna teljesítetni­ az ígéretet úgy, amint ő értel­mezi; ha valaki azt mondaná, bizonyítsam be ezt, akkor azt felelem, hogy bebizonyítani nem tudom, mert nem jártam utána. De hogy történt ilyesmi, hogy vannak emberek és van nép , mely a földfelosztásokat, a birtokviszon

Next