Szegedi Híradó, 1870. január-június (12. évfolyam, 1-77. szám)

1870-04-22 / 48. szám

Második ok, amiért nem akarja átvenni, azon föltétel, hogy Szeged város a kincstár­nak a végrehajtási költségek födezésére elő­legezett 2800 ftot visszafizesse, ő tehát in­dítványozza, hogy az adóvégrehajtást ne vegye át a város. Ha pedig ez indítványa el nem fogadtatnék, ő az elnök nézetéhez járul, hogy a b­árok nem szedethetnek minden adóhátra­lékostól, mert ez törvényben nem gyökerezik, s csakis az a törvényes, amit végrehajtási költségek fejében a valósággal végrehajtást szenvedettektől behajtanak. Itt aztán végtelenséggel fenyegető­ző szóáradattal beleereszkedik ő is a törvény labyrinthusába, kiterjeszkedik a végrehajtás fokozatai, a zálogolás, becslés, árverés minu­­tjáira, s prókátori raffineriájának összes kész­letét igénybe veszi, hogy a gyöngébbeket meggyőzze, miszerint épen az lenne az égbe­kiáltó igazságtalanság, ha valaki más végre­hajtási költségeit fizetné ! Csak oly mértékben róható meg — úgymond — bárki is költség­gel, amily mértékben ilyent okozott, s az, aki pl. a megintés után fizetett, nem terheltethetik zálogolást, s aki a zálogolás után fizetett, nem terheltethetik árverési költséggel, melyet má­sok okoztak, sat. Újra kezdi azon, hogy ez nem is törvé­nyes, és a városnak csak oly adókat szabad beszedni, melyeket az ország törvényhozása elrendelt (közbeszólás: hát a városi pótadó?!) mert mást szedni a corpus juris szerint hűt­lenség, mely büntetés alá esik. — Kiszámítja azután, hogy a végre költség egy napra nem lehet több 8 ftnál, s aztán kérdi, hova tették azt a 2800 ftot ily rövid idő alatt, amennyi­nek még hónapokig elégnek kellett volna lenni a jövőre. (Ez aztán furcsa argumentum arra, hogy a város ne vegye át a végrehaj­tást !) — Végül nagy tűzzel és rémite sok szóval harcol az ellen, amit senki sem állított, hogy az adóvégrehajtás költségei a közpénz­tárból szedethessenek. S mindezek után azon ellenindítványt terjeszti elő: mondja ki a közgyűlés, hogy az adóvégrehajtás tekintetében csak azokat telje­síti, miket a törvény elébe szabott, tehát a végrehajtást a financiánál meghagyja ; mondja ki továbbá, hogy a k­árok különbség nélküli szedését törvénytelennek tartja , s hívja föl a minisztériumot, hogy ez ügyben kibocsátott rendeletét vonja vissza, ellenkező esetben másképen lévén cselekedendő. Punktum, pausa, portót reá ! (Vége következik.) Őrtüzek a népnevelés mezején. (Folytatás.) S ne higyje senki, hogy ez agitatió zsibbasztólag nem hat az Ügyre, ha figye­lembe veszj­ük azt, hogy — miután nép­képviseletre alapított iskolatörvényünk leg­lényegesebb pontjai fölött, mi különben igen helyes — a többség határozata dönt, a pap­ságnak az iskolaszék tagjai közöl a tanítókon*) *) Hála Isten! kivétel is van, mert a tanítók sorában is lehet már oly férfiakra találni , kik nem ifjUSA. A­z i is. r­e is.. Gothe Lajos beszélje. Fordította Bendtner József. (Folytatás.) — Nem, nem, csalódol, csalódnod kell, Emma! — kiálts föl végre őrült fájdalomban; — hol maradna különben az isten igazsága?­ — És ha úgy volna is, mint te mondod, úgy istennek csudát kell tennie, igen , k­e­ll, ha ő gyermekek gúnyjává s a gondviselés dajka­mesévé nem akar válni! . . . Neked élned kell, Emma! Én követellek tőle, s ezt sza­bad tennem, mert ki adott neki jogot, hogy engem örökre nyomorulttá tegyen? . . . — Az istenért, ne vétkezzél! — szólt Emma­­ — gondold meg, Albert, hogy nem maradunk örökre elválva egymástól, hogy ott fÖDD . . . — Ah, ott fönn ! — kiálta Albert foly­ton kitörő fájdalommal — ki biztosit e túl­világról?! . . . Emma könyörgő tekintetet küldött az égre kedveséért, ki fúlömlő fájdalmában vétkezett. Lassankint azonban az ádáz fájdalom jótékony könyekbe olvadt föl. Letérdelt Emma előtt, és csöndesen sírva rejté fejét an­nak ölébe, ki fejét szintén szelíden hajtá le hozzá.. Janka szintén térdére ereszkedett s ar­cát kötényével eltakará. Ferenc az ablakhoz támasztó homlokát, kezeit hátán összetéve. Bűnt hitt elkövetni barátja fájdalmán, ha őt most vigasztalni igyekezett volna. Égő tekintettel nézett Emil a két szere­tőre ; sajátságos rángás vonult halvány arcán végig. Senki sem figyelt reá. Végre kívülről postakürt hallatszott, kocsi gördült a kastély udvarára. Csakhamar két férfi léptei hallatszanak az előszobában s nemsokára az ajtó hevesen fölnyittatott. Az öreg báró s a kereskedő lép­tek be; mindkettő, elbámulva az előttük föl­táruló jeleneten, megállt az ajtó mellett. Ferenc a jövevények felé fordult , s Janka fölkiáltására: „A báró urla Emma is föltekinte. — Nagybátyám ! — Atyám ! — hangzik a szeretők ajkairól. — Itt van leányom gyilkosa! — kiálta ugyanazon időben a kereskedő, a beteg fek­helyéhez közeledve. — Melyik az, uram?! — kérdé a báró, követvén őt. — Ez az! — viszonzá a kereskedő, ke­zével a remegő Emilre mutatva. — Emil 11 — kiálta az öreg őrnagy a legmélyebb fájdalom hangján. — Tehát Emil ! — téve hozzá rövid szünet múlva tompa hangon , s ijesztő mosoly vonult ajkán végig. Emil tekintete tévetegen vonult egyiktől a másikhoz; de midőn atyját és a kereskedőt fölismerő, a rémület hangos kiáltásával esett párnájára vissza. — Uram! átadom őt az ön boszujának! — szólt az öreg báró a kereskedőhöz. — Ő már el van ítélve ! — viszonza ez; — az ég boszuja elérte őt. — Atyám ! — szólt Albert, a busongó­­hoz lépve. — Vissza­­ ne érints! — kiálta ez. — — A magyar miniszterválto­záshoz. A „P. Napló“ a minisztertanácsból azon értesítést vette, hogy a húsvéti ünnepe­ken terjesztetett fel ő felségéhez gr. M­i­k­ó Imre közlekedésügyi miniszternek saját ké­relmére történt felmentése, és egy másik re­­prasentatió, mely Gorove közgazdasági minisz­tert kéri ideiglenesen a közlekedésügyi mi­nisztérium vezetésével is megbizatni. Az erre vonatkozó kir. kéziratok még a képviselőház összeülése előtt szándékoltatnak közzététetni­; uj miniszter azonban csak később fogna ki-kezed szennyes testvéred vérétől . . . Hab ! engem a sors megátkozott gyermekeimben! — Ne essék kétségbe, báró úr! — szólt most Ferenc, hozzátépve. — Egyik fiát csakugyan el kell veszítenie, mivel annak titokban véghezvitt bűnei most napfényre ke­rülnek ; de helyette a másik ezután gazdag kárpótlást fog önnek nyújthatni, és annál inkább reá fordithatandja szeretetét, mivel ő annak eddig úgysem igen örvedhetett. — Annál jobb reám és reá nézve, ha úgy van, mint ön mondja, — viszonzá a báró. — De szóljon, uram ! mikép értsem mindezt? — Rövid magyarázattal fogok szolgálni, uram! — szólt Ferenc ismét. — Mióta Al­bert az ön házából távozott, azóta folytonos rágalmakat szórtak ellene ; mindazon gonosz­tettek közül, melyekkel vádat látott, ő egyet­lenegyet sem követett el; sőt büszke lehetett volna ön fiára , mint amily büszke én vagyok, hogy őt barátomnak nevezhetem ... Ez állí­tásomat bebizonyítanom nem lesz nehéz . . . Ami a reá rótt utolsó s legsúlyosabb gonosz­­tettet , az általa állítólag saját fivérén elkö­vetett orgyilkosságot illeti: ezen látszólag legmélyebb homályba burkolt esemény is föl­­derült. — Hallgasson meg ! — Azon csapszékben, melybe ama rémes éjszakán a sebültet vittük és hol később elfogattatánk, a rendőrhivatal­­nokok egyike valami gyanúsat vett észre, miért is azt a következő napokon titkon meg­figyelte. Gyanúja nem csalta őt, mert sike­rült e korcsmában a gonosztevők tanyáját fölfedeznie. A korcsmáros, ki nejével együtt azonnal elfogatott, többet vallott, mint előre gondolni lehete­ többi közt azt is, hogy Emil báró nem fivére , hanem egy vén go­nosztevő által, kit nekünk bővebben leírt, kapta halálos sebét. Sikerült ez utóbbit is f­elfogni, midőn épen egy a csapláros által elárult erőszakos rablást akart véghezvinni. Tagadta ugyan a gonosztettet, melylyel vá­­doltatok, de az orgazda vallomásai sokkal inkább öszhangzottak minden földerült körül­ménynyel, hogysem a törvényszék még to­vább is vonakodhatott volna Albertet s engem szabadon bocsátani. Barátom szive idevon­zotta őt, és én jónak láttam követni. . . Míg Ferenc beszélt, többször ismétlődött a szobában az a nesz , mely Erzsébetet is fölriasztá szenderéből, még mielőtt Emma belépett. De senki sem figyelt reá. Az öreg báró most Alberthez lépett. — Fiatul — mondá lágy hangon, — megbocsáthatsz-e nekem valaha? — Atyám ! kiálta Albert és csókjaival árasztá el annak kezét; — miért kelle e pillanatnak oly sokáig késnie ! Ah, mennyi fájdalomtól lett volna megmentve ! .. . — És te, Emma, — fordult a báró ehez ; — mennyit kelle neked durvaságom által szenvedned! Emma csak kezét csókolá meg a bárónak, aztán szelíd mosolylyal nézett is­mét kedvesére, ki e percben feledni látszék, hogy nemsokára újabb, keserű fájdalom áll előtte. — Uram , — fordult most a báró ismét a kereskedőhöz, —sok hálával tartozom önnek azon készségéért, melylyel idáig követett, az igazságnak napfényre derítése végett .... De most bizonyára nyugalomra lesz szük­sége, s ha úgy tetszik, magam vezetem önt szobájába .... A kereskedő visszautasító mozdulatot Jőn s Emilre mutatott, ki ágyában hirtelen föl­emelkedett ; aztán halk, de mindnyájától megérthető hangon beszélni kezdett. (Folytatása következik.) Kivü­l is ne volnának párthíveik, sőt igen­is, a függetlenebb polgárok közel is vannak, mint tudom, azoknak uszályhordozóik, akik fájda­lom! az iskolaszékben gyakran a többséget képezik, mely pártot a felekezetiség pártjának is lehetne nevezni. Ily „többséggel“ szemben aztán ne cso­dálkozzék senki, ha az ügy csak pang , ha egy lépéssel sem vagyunk előbb, mint a múlt­ban, ha azon hatóságok, melyek azért alkot­­ják, hogy az eddig zsibbadásban pangó nép­nevelést új s virágzó életre támaszszák, Pe­tőfi Pató Pálja­ként összedugott kézzel nézik, mint hordja el a szél az iskolák tetejét, s mint szívja 160—180 gyermek az alacsony, sötét, szűk és dohos, penészes iskolában ma­gába a mérges és gyilkoló levegőt, mondom, ezen ne csudálkozzék senki, de nem is lehet, hol a vezérnek ez a jelszava: „Csak új szo­kást ne kezdjünk.“ S a pap meg ámen­ként rá mondja: „csak a falnak ne menjünk.“ Ti fontolva haladó bölcs vezérek , kik egy szent ügynek állatok élén, ti nem akartok újítást a népnevelésben? Hát még most is a „semmit­tevés“ párnájára dobjátok magatokat, midőn már annyira elkéstünk, hogy századok hanyag­ságát kell kipótolnunk, ha azt nem akarjuk, hogy a haladás kerekei eltiporjanak bennün­ket? Gondoljátok meg, hogy a népnevelés, e szent ügy vezetése nem azért bizatott kezei­tekre, hogy évtizedek, vagy talán egy fél szá­zad múlva tegyen az egy lépést előbbre a haladás felé ! Az iskolaszékek , mint az iskolának leg­közvetlenebb hatóságai, nem csupán azért alakíttattak, hogy csak a tanítók irányában gyakorolják felügyeleti és őrködési hatalmu­kat, hanem hogy a törvény őrei legyenek s annak végrehajtását eszközöljék. Ámde mit tapasztalunk e részben ? Azt, mit e cikk elején mondtam , hogy a törvény­nek épen leglény­egesebb pontjai részesülnek a legcsekélyebb figyelemben, minélfogva épen nem alaptalan azok aggodalma, kik mindeb­ből azt következtetik, hogy iskolatörvényünk évtizedek eltelte után leend csak végre­hajtva. Adatokkal be lehet bizonyítani, hogy bi­zonyos iskolaszék is csak egyszerű paraszt­­embert „fogadott“ föl tanítónak, bár ide­iglenesen ugyan, de akinek tudománya mind­össze­­ egy kis olvasás-, írás- és számolásban öszpontosul, no meg a kóruson tud segíteni is. S midőn az ellenzék, a törvény pártolói rászalák ez eljárást , válaszul azt nyerték, hogy a fölállítandó iskola csak kisdedóvó lesz és nem fognak ott mást, mint imádságot, ka­tekizmust s „ABC“-et tanulni.*) És most mondja valaki, hogy a népne­velés halad ! És mondja valaki, hogy a ta­nítói pályához kell egy kis tudomány és kép­zettség is? Dehogy kell ! Hisz megfelelhet annak egy az ekeszarvánál növekedett em­ber is. Valóban, a fölhozott példából erről kel­lene meggyőződnünk, ha észlelésünk folytán nyert fogalmunk a tanítás­ és nevelésről to­vább nem terjedne az egyszeri falusi bíróénál, kinek nem kellett az úgynevezett „cifra ok­leveles tanító“ , mert — úgymond — annak annyi fizetés kellene, mint a szolgabírónak; pedig nem valami nagy mesterség az a taní­tás, hisz emlékszem, hogy mi csak a „ke­resztvetést“ tanultuk az iskolában, erre pedig a gyermekeket megtaníthatja olcsóbb tanító is, mint aki itt folyamodik. S a mély paedagogiai tudom­ánynyal meg­áldott férfiú tanácsa és ajánlata folytán meg­­választaték a falu kondása tanítónak , ki nyá­ron majd a sertéseket fogja őrizni, télen meg a gyermekeket oktatni és nevelni. No de ez régen történhetett, talán még a nagy cholera vagy a pesti árvíz előtt s az­óta sokat qualifikálódott a világ, mert im­e az egykori bölcs bíró is belátja végre, hogy ma már más tanulmány is kívántatik a ke­resztvetés, egy kis kathekizmus és az „ABC“ tudásán kívül, s hogy arra a „más“-ra csak okleveles tanító taníthatja meg a gyerme­keket. Lám, lám, emberünknek hogy megválto­zott véleménye a tanításról ! Bizonyára nem az „uj“, hanem a „régi“ szokás vitte a fal­nak s igy okult. Nem tudjuk, ama bizonyos iskolaszék is, mely a törvény ellenére csak paraszt­embert „fogadott“ föl tanítónak, nem fog-e a falnak menni. Mert erősen meg vagyunk győződve, hogy a tanfelügyelő úr, ki őre a megyei tan­­ügynek s egyszersmind felelős is érezte, bizo­nyára mindenben, de épen a tanítói állás be­töltésénél szigorúan ügyelend a törvény meg­tartására, s nem türend a tanszékben oly ta­nítót, ki paedagogiai és didaktikai képzettsé­gét a rabok körében szerezte, mint börtönőr, s önképzését folytatta mint csősz, és száma­dási tehetségét különösen kifejtette a temet­kezési társulatnál, mint halálmadár, és hisz­­szük, hogy mihelyt e tanító-„fogadásról“ ér­tesítve leend, intézkedni fog, hogy a tör­vénynek elég­tétessék. Én pedig addig is gyűjtöm az anyagot a Il­ ik „őrtűz“ meggyújtásához , s meg vagyok győződve, hogy az átmenet e korszakában csak a tanügynek teszünk szolgálatot, ,ha fö­lötte száz szemmel őrködünk. Árgus, neveztetni, s az ideiglenes rendezkedés csakis addig tart, míg az országgyűlés a miniszteri­ális resportok helyes­ felosztása, illetőleg a földművelési minisztérium alakítása tárgyá­ban nem határoz, melyre a kormány javasla­tot szándékozik előterjeszteni.* Gr. Mikó fel­mentése alkalmával a legfelsőbb elismerés ki­jelentése mellett kitüntetésben fog részesülni, mi hallomás szerint a Lipót-rend nagy ke­resztjének adományoztatásából álland. — Mint a „Reform“ értesül, Lónyay Menyhért pénzügyminiszter, május hó 2-án fogja átvenni a közös pénzügyminsz­­te­r­i t­á­r­c­á­t. : — A főrendiház ápril 25-én d. e. 11 órakor ülést tart, rettenve vissza a papi kegy elvesztésétől, bátran és nyíltan ki merik mondani véleményöket. De fájda­lom ! igen sok van még, a­ki nem más, mint a­u­­tómat. Árgus. *) E nyilatkozatból tehát az következik, hogy az alapneveléshez (kisdedóváshoz) paraszt­ember is érthet. Mit szólnak ehez­­. alapnevelési urak?! Argus. Hazai ügyek. A Lajtán túl. ^ A legközelebbi számunkban ismerte­tett bécsi kormány­programmol illetőleg kö­vetkezőket írják a „P. N.“-nak: „A kor­mány nyilatkozata a „Wiener Abendpost“­­ban képezi a ma érkezett bécsi lapok vezér­cikkeinek tárgyát. Nincs lap, mely e nyilat­kozatot megelégedéssel fogadná. Az oly la­pok , melyek eddig az új kormány irányá­ban barátságos álláspontot foglaltak el, rá­­szólólag szólnak e nyilatkozat szintelenségé­­ről, a bizonytalan hangról, mely abban el­vonul , s melylyel a kormány létezéséért mint­egy bocsánatot kér, s constatálják, hogy ebből ugyan hasztalan keresne valaki tám­pontot az uj kormány által követendő irány megítélésére. A „Neue Freie Presse“ és tár­sai természetesen annál nagyobb vehemen­­tiával esnek neki e nyilatkozatnak, és szó­val minden hang a „nagypénteki programoi“ fiaskóját konstatálja.“ Ezekkel szemben az ápril 16-ai „Wiener Abp.“ ismételve kiemeli, hogy a miniszte­­térium — cselekvése előtt — nem kíván bármely bizalmat is igénybe venni, és ebben rejlik annak oka , hogy miért nem lépett föl a minisztérium a maga eljárásának programm­­jával. Ez nem vehető megvetésnek, hanem inkább a kormánynak a legközelebbi lépé­sekre vonatkozó fölfogásával szorosan ösz­­szefüggő elvileges elhatározása gyanánt te­­kitendő. A cseh feudális nemesség, mint egy táv­irat mondja, részben módosított indokolással elfogadta s illetőleg programmjába fölvette a declaratio főbb pontjait, kikötvén a Magyar­­országgal való kiegyezést. A delegatió tag­jainak választása közvetlenül az országgyűlé­sek által történnék, és a delegátióban vitat­­tatnának meg e cislajtán országok közös ügyei is, melyek az októberi diplomában megsza­bott mértékre lennének redukálandók.­­ A decemberi alkotmány, valamint a képviselő­ház és az urak háza megszűnnek, s helyöket országos küldöttek háza foglalná el. Ezenkívül elhatároztatott, hogy nagyszerű conservativ ellenzéki párt alakíttassák , mely a feudalis­­clerikális és conservativ elemekből alakít­tatnék.

Next