Székelyföld, 1895 (14. évfolyam, 75-77. szám)
1895-09-22 / 75. szám
/VI XIV. évfolyam. Kézdi-Vásárhely, 1895. szeptember 22., vasárnap. 75. szám. SZÉKELYFÖLD Politikai, közgazdasági, társadalmi és szépirodalmi hirlap. A kézdivásárhely városi és vidéki vadász-egyesület Hivatalos közlönye. Megjelenik hete,akint kétszer: csütörtökön és vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 5 frt, félévre 2 frt 50 kr, negyedévre lfrt 25 kr. •— Egyes szám ára 5 kr. Községek, tanitók, iparosok, és egyesületek, melyeknek tagjai egyenként előfizetnek, 4 frtért kap____________________________ják a lapot._________________________ Felelős szerkesztő: Dobay János. Kiadó-tulajdonos: Ifj. Jancsó Mózes. A lap szellemi részét illető közlemények, szerkesztőséghez (Dobay János Kézdi-Vásárhelyit) intézendők. Kiadó hivatal: K -Vásárhelyit az ifj. Jancsó Mózes könyvnyomdájában, hová hirdetmények s előfizetési pénzek küldendők. Poenitentia, Lukacsiu, Badu és Coroianu, valamint a memorandum-per összes elítéltjei kegyelmet kaptak. Királyunk a kormány tanácsára elengedte büntetésük hátralévő részét, amire bizonyára nem voltak elkészülve, de a magyar közérzületnek, melynek nem karaktere a boszu, leginkább megfelel a kormány és fenkölt szellemű királyunknak e valóban nemes cselekedete, mert az államhatalomnak súlyát éreztetve, nem engedé teljesen kiüríteni ama keserű poharat, melyet oly méltán kiérdemeltek. Jól esik látnunk, hogy megnyíltak a szegedi és váczi fogházak kapui, mert hiszszük, hogy beáll sziveikben a megbánás s vélt érdekeikért kifejtett akcziójuk reakcziót szül, különösen ha megismerik Románia magatartását s ha elbírálják az inparlamentáris kongressusok tényeit. Különben a büntetésnek máris nyilvánvaló hatása van, mert a szabadulás szédítő pillanatában oda nyilatkozott a három fogoly, hogy bár jó románok akarnak maradni, tisztelni fogják ezentúl Magyarország törvényeit; tehát a szenvedés megtanította őket arra, hogy sértő és brutális módon támadtak hazájukra, hogy azt méltatlanul akarták pellengére hurczolni a külföld előtt s hogy ezen fanatikus küzdelemben, melyben nemtelen fegyvereket használtak — nevetségesek csak ők lehetnek a világ előtt. Hosszú szenvedés kellett ahhoz, hogy belássák, miszerint az ügynek, amelynek szolgálni véltek, mily ártalmára vannak, de túlzott optimizmus volna, ha a „Poenit et me facti, consilii“-féle nyilatkozatnak oly értelmet tulajdonítanánk, mely teljes kibékülést jelent. Ezzel a román nemzeti kérdésnek még nincs vége, az még, ha lappangna is, de messze be fog nyúlni a jövőbe s mint ilyen kisérteni fog hazánkban mindaddig, mig vélt bajaik orvoslására lesz egy oly modus vivendi kitalálva, mely az államban, édes hazánk kebelén a nemzetiségi kérdéseket teljesen elmossa, hogy azután szabad államban mindenki szabad magyar legyen. Ma az ezredéves Magyarország nemzetiségi kérdésekkel vajúdik ,s ennek a nehéz problémának megoldása egyelőre lehetetlennek látszik, vájjon a második ezred millenniumán meglesz még e kicsinyes kérdés? Aligha. Elmossa azt az idő, elmossa azt a kor, a haladás, mint elmosott sok más egyebet a múltban. Most még nehéz feladatnak látszik a megoldás, később talán magától leomlik az a merev fal, mely ma a nemzetiségeket elválasztja. A föld nem szült nemzetiségeket, csak embert, de az ember lassú tovafejlődésében a veleszületett önzéssel különítette el magát tán egyedül, tán rokoni csoportokban s majd eltérve sajátságaiban és nyelvében elszakadozottan élt, mig hosszú idők múltán már idegennek tekintő faját, pedig őse egy volt és ugyanaz : — ember. Ma a felvilágosultság e századának végén is még büszkén verjük mellünket, ha valamely hatalmasabb nemzet kebelébe tartozunk és mert ez korszerű, megvan a hatalomrajutás vágya azon nemzetiségek maradványaiban is, melyeket az idő fénykoruk lejártával eldarabolt f foszlányokban más államok kebelébe hajtott, avagy más nemzetiség melegére utalt, de melyek önállóságra nem képesek. Ezek végvergődésükben még merész álmokat látnak, azt megvalósítani könnyűnek vélik, eszeveszetten neki rontanak hát a ködképnek, s midőn fejük a falba ütközik, veszik észre, hogy oda van a mázas pillangó, ábrándjaik ködébe elveszett, hanem ahelyett emelkedik egy súlyos fenyitő kéz, mely erős és hatalmasan megfenyíti a rakonczátlankodókat. TARGZA. Harcz a látatlanba. — Humoreszk. — Irta: Maróthi János. Kospallaghy Vincze, nyugalomba vonult hentes-mester és negyven éves bájaival terpeszkedő felesége, szül. Kraxellusz Johanna, a tavasz óta nyílt harczban állnak egymással. Azelőtt se éltak ugyan valami szembetűnő békés módon, hanem a jelenlegi viszálykodásuk oly magas fokú, hogy ebéd előtti rendes csetepatéjuk már széles körben ismeretes. „Vincze bácsi üti az asszonyt, — itt az ebéd ideje“ Szinte a harangszó is fölöslegessé vált. Hogy miért éppen adéli időpont nyitja meg az ütlegek sorát, azt gyarló eszemmel onnan gyanítom, hogy Vincze bácsi szörnyen szereti a gyomrát, és tudva azt, hogy az étel úgy is kozmás lesz (mert az asszony álmoskönyvet olvas a tűzhely előtt), hát előre kiutalványozza az érte járó díjat. Nyilván, mert ebéd után lusta arra. A fönnebb említett nagyobb káliborn veszekedésok azonban nem innen orodnak. E jámbor halandó, kit ilyenkor a sors szeszélye éppen az ablakuk alatt sétáltat el, a világ minden kincse-ért se jönne nyomára az okoknak, ha hallgatóznak is. Zűrzavaros, érthetetlen hangokat hall csak, miből csupán növök vehetők ki tisztán: — István, te lompos ! — Alfréd, te hízott disznó. Csak azért is . . . — István, ha mondom! Szól Vincze bácsi és fölkap egy széket, hogy a ruhafogas mögé hátráló Johanna asszonyt porrá zúzza. De nagyon felingerült, liheg, hogy majd a melle szakad meg és köhögési roham fogja el. — Ma . . . hajd megmuthattam, ki az ur! Az asszony szabad utat lát maga előtt és kiugrik a szobából. De nem nyugszik és az ajtó nyílásán kidugva borzas fejét, kárörvendő hangon kiált : — Juszt is juszt is! . . . A konyhában már ő az úr, ott vannak a főzőkanalak .... * Már most tessék ebből kiokosodni, hogy miért harczolnak ! mikor egyebet se hallani, mint „Istvánt és Alfrédet“. Hát ki az a két igen tisztes úriember, kik egy húsz év óta fönnálló családi békét képesek megbontani ? — Ez megfoghatlan titok az avatatlanok előtt. Én is csupán vaktából jöttem rá a dolog mivoltára s miután már belekezdtem a históriába, hát kutyakötelességem azt előtálalni. Azokon a lucskos tavaszi napok egyikén, mikor a tél végső maradványaival útnak indul, — Johanna asszony éppen férjét szrogatta. Nem ám valami porcióval, mint rondosan, hanem hájas, gömbölyű kezeivel (kacsokat akartam írni, de meggondoltam a dolgot). Kospallaghynak szájába ragadt a pipaszár. Nagy számoi korokra nyíltak, pufók vörös arcza, amenynyire csak lehetott, megnyúlt. Nagy a kívánságod — gondolá — hogy ennyire nyalsz-falsz. Hanem hát várj. Egy vörös krajcrár nem sok, de annyit se srófolsz ki tőlem. — Hát, mi lolt asszony ? — szólt csakhamar. Mondd ki ne egyenest, hányat ütött az óra. — Kérok tőled valamit Vincze, ha rosz névon nem vennéd. Ajándékozzál meg engem a névnapomra. — Nem szokás azt előre kérni. Különben mi legyen az? — Nem merem kimondani, szégyenlem.. . — Csak rajta no, ne bolondulj. — Egy regény . . . . Vincze bácsi gondolkodóba esett. Már azt hitte, hogy új ruháról lesz szó, de megnyugodott. Volt neki egy csomó regénye a padláson — még hentesmester korából maradt a nyakán, mint makulatúra — hát ezt a kívánságot könnyen teljesítette. Csak az ütött szöget a fejébe, hogy minek kell regény az asszonynak, mikor negyven éves koráig el tudott lenni nélküle. De nem faggatta őt, hanem engedott a kérésnek. — Nesze regény, szólt Kospallaghy, mikor egy óra múlva lekerült a padlásról. Johanna mohón kapott utána és lázasan forgatta. Vincze csak nevetett az asszony hóbortján, ki a percztől fogva minden szabad idejét olvasásra szánta. Olvasott, mikor a rántást keverte, (persze az odaégett), olvasott, mikor a piaczra ment, (persze minden járókelőnek fejjel ment neki), sőt olvasott még az ágyban is, mig az álom el nem nyomta. Jó fórduramban ez felkeltette a kíváncsiságot s egy napon elhatározta, hogy ő is „regényez“. Este a lámpafénynél együtt bújták a könyvet. A kóczos meg a boros fei összebújtak a botok fölött. Nem csoda: az a regény érdekfeszítő volt. Különösen az ifjú Alfréd herczeg iránt érdeklődtek, vájjon mikor fog az ármányos Esmeráldán boszul állni? Johanna asszony fölütötte fejét. — Hallod-e Vincze, szólt, ha fiam lesz, Alfrédnak kereszteltetjük. — No bolondulj, mormogott a férj. Várj, mire lesz. Különben is István lesz annak a becsületes neve, amit a nagyapja is mocsoktalanul hordott.