Székelyföld, 1895 (14. évfolyam, 75-77. szám)

1895-09-22 / 75. szám

/V­­­I XIV. évfolyam. Kézdi-Vásárhely, 1895. szeptember 22., vasárnap. 75. szám. SZÉKELYFÖLD Politikai, közgazdasági, társadalmi és szépirodalmi hirlap. A kézdivásárhely városi és vidéki vadász-egyesület Hivatalos közlönye. Megjelenik hete,akint kétszer: csütörtökön és vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 5 frt, félévre 2 frt 50 kr, negyedévre lfrt 25 kr. •— Egyes szám ára 5 kr. Községek, tanitók, iparosok, és egyesületek, melyeknek tagjai egyenként előfizetnek, 4 frtért kap­­____________________________ják a lapot._________________________ Felelős szerkesztő: Dobay János. Kiadó-tulajdonos: Ifj. Jancsó Mózes. A lap szellemi részét illető közlemények, szerkesztőséghez (Dobay János Kézdi-Vásárhelyit) intézendők. Kiadó hivatal: K -Vásárhelyit az ifj. Jancsó Mózes könyvnyom­dájában, hová hirdetmények s előfizetési pénzek küldendők. Poenitentia, Lukacsiu, Bad­u és Coroianu, valamint a memorandum-per összes elítéltjei kegyel­met kaptak. Királyunk a kormány tanácsára el­engedte büntetésük hátralévő részét, a­mire bizonyára nem voltak elkészülve, de a magyar közérzületnek, melynek nem karaktere a boszu, leginkább megfelel a kormány és fenkölt szellemű királyunk­nak e valóban nemes cselekedete, mert az államhatalomnak súlyát éreztetve, nem engedé teljesen kiüríteni ama keserű po­harat, melyet oly méltán kiérdemeltek. Jól esik látnunk, hogy megnyíltak a sze­gedi és váczi fogházak kapui, mert hisz­­szük, hogy beáll sziveikben a megbánás s vélt érdekeikért kifejtett akcziójuk reak­­cziót szül, különösen ha megismerik Ro­mánia magatartását s ha elbírálják az in­parlamentáris kongressusok tényeit. Kü­lönben a büntetésnek már­is nyilvánvaló hatása van, mert a szabadulás szédítő pil­lanatában oda nyilatkozott a három fo­­goly, hogy bár jó románok akarnak ma­radni, tisztelni fogják ezentúl Magyaror­szág törvényeit; tehát a szenvedés meg­tanította őket arra, hogy sértő és brutális módon támadtak hazájukra, hogy azt méltatlanul akarták pellengére hurczolni a­ külföld előtt s hogy ezen fanatikus küzdelemben, melyben nemtelen fegyve­reket használtak —­ nevetségesek csak ők lehetnek a világ előtt. Hosszú szenvedés kellett ahhoz, hogy belássák, miszerint az ügynek, amelynek szolgálni véltek, mily ártalmára vannak, de túlzott optimizmus volna, ha a „Poenit et me facti, consilii“-féle nyilatkozatnak oly ér­telmet tulajdonítanánk, mely teljes kibé­külést jelent. Ezzel a román nemzeti kérdésnek még nincs vége, az még, ha lappangna is, de messze be fog nyúlni a jövőbe s mint ilyen kisérteni fog hazánk­ban mindaddig, mig vélt bajaik orvoslá­sára lesz egy oly modus vivendi kitalál­va, mely az államban, édes hazánk kebe­­l­­én a nemzetiségi kérdéseket teljesen el­mossa, hogy azután szabad államban min­denki szabad magyar legyen. Ma az ezredéves Magyarország nem­zetiségi kérdésekkel vajúdik ,s ennek a nehéz problémának megoldása egyelőre lehetetlennek látszik, vájjon a második ezred millenniumán meglesz még e ki­csinyes kérdés? Aligha. Elmossa azt az idő, elmossa azt a kor, a haladás, mint elmosott sok más egyebet a múltban. Most még nehéz feladatnak látszik a megoldás, később talán magától leomlik az a merev fal, mely ma a nemzetiségeket elválasztja. A föld nem szült nemzetiségeket, csak embert, de az ember lassú tovafejlődésé­­ben a veleszületett önzéssel különítette el magát tán egyedül, tán rokoni csoportok­ban s majd eltérve sajátságaiban és nyel­vében elszakadozottan élt, mig hosszú idők múltán már idegennek tekintő faját, pedig őse egy volt és ugyanaz : — ember. Ma a felvilágosultság e századának végén is még büszkén verjük mellünket, ha valamely hatalmasabb nemzet kebelé­be tartozunk és mert ez korszerű, meg­van a hatalomrajutás vágya azon nemze­tiségek maradványaiban is, melyeket az idő fénykoruk lejártával eldarabolt f fosz­lányokban más államok kebelébe hajtott, avagy más nemzetiség melegére utalt, de melyek önállóságra nem képesek. Ezek végvergődésükben még merész álmokat látnak, azt megvalósítani könnyűnek vé­lik, eszeveszetten neki rontanak hát a ködképnek, s midőn fejük a falba ütkö­zik, veszik észre, hogy oda van a mázas pillangó, ábrándjaik ködébe elveszett, ha­nem ahelyett emelkedik egy súlyos fe­­nyitő kéz, mely erős és hatalmasan meg­fenyíti a rakonczátlankodókat. TARGZA. Harcz a látatlanba. — Humoreszk. — Irta: Maróth­i János. Kospallaghy Vincze, nyugalomba vonult hen­tes-mester és negyven éves bájaival terpeszkedő fe­lesége, szül. Kraxellusz Johanna, a tavasz óta nyílt harczban állnak egymással. Azelőtt se éltak ugyan valami szembetűnő békés módon, hanem a jelenlegi viszálykodásuk oly magas fokú, hogy ebéd előtti rendes csetepatéjuk már széles körben ismeretes. „Vincze bácsi üti az asszonyt, — itt az ebéd ideje“­­ Szinte a harangszó is fölöslegessé vált. Hogy miért éppen a­­déli időpont nyitja meg az ütlegek sorát, azt gyarló eszemmel onnan gyanítom, hogy Vincze bácsi szörnyen szereti a gyomrát, és tudva azt, hogy az étel úgy is kozmás lesz (mert az asszony álmos­könyvet olvas a tűzhely előtt), hát előre ki­utalványozza az érte járó díjat. Nyilván, mert ebéd után lusta arra. A fönnebb említett nagyobb káli­­born­ veszekedésok azonban nem innen orodnak. E jámbor halandó, kit ilyenkor a sors szeszélye éppen az ablakuk alatt sétáltat el, a világ minden kincse-­­­ért se jönne nyomára az okoknak, ha hallgatózna­k is. Zűrzavaros, érthetetlen hangokat hall csak, mi­ből csupán növök vehetők ki tisztán: — István, te lompos ! — Alfréd, te hízott disznó. Csak azért is . . . — István, ha mondom! Szól Vincze bácsi és fölkap egy széket, hogy a ruhafogas mögé hátráló Johanna asszonyt porrá zúzza. De nagyon felingerült, liheg, hogy majd a melle szakad meg és köhögési roham fogja el. — Ma . . . hajd megmu­thattam, ki az ur! Az asszony szabad utat lát maga előtt és ki­ugrik a szobából. De nem nyugszik és az ajtó nyí­lásán kidugva borzas fejét, kárörvendő hangon kiált : — Juszt is­­ juszt is! . . . A konyhában már ő az úr, ott vannak a fő­zőkanalak .... * Már most tessék ebből kiokosodni, hogy miért harczolnak ! mikor egyebet se hallani, mint „Istvánt és Alfrédet“. Hát ki az a két igen tisztes úriember, kik egy húsz év óta fönnálló családi békét képesek megbontani ? — Ez megfoghatlan titok az avatatla­nok előtt. Én is csupán vaktából jöttem rá a dolog mivoltára s miután már belekezdtem a históriába, hát kutyakötelességem azt előtálalni. Azokon a lucskos tavaszi napok egyikén, mi­kor a tél végső maradványaival útnak indul, — Jo­hanna asszony éppen férjét sz­rogatta. Nem ám va­lami porcióval, mint rondosan, hanem hájas, göm­bölyű kezeivel (kacsokat akartam írni, de meggon­doltam a dolgot). Kospallaghynak szájába ragadt a pipaszár. Nagy számoi korokra nyíltak, pufók vörös arcza, a­meny­­nyire csak lehetott, megnyúlt. Nagy a kívánságod — gondolá — hogy ennyire nyalsz-falsz. Hanem hát várj. Egy vörös krajcrár nem sok, de annyit se srófolsz ki tőlem. — Hát, mi lolt asszony ? — szólt csakhamar. Mondd ki ne egyenest, hányat ütött az óra. — Kérok tőled valamit Vincze, ha rosz névon nem vennéd. Ajándékozzál meg engem a név­napomra. — Nem szokás azt előre kérni. Különben mi legyen az? — Nem merem kimondani, szégyenlem.. . — Csak rajta no, ne bolondulj. — Egy regény . . . . Vincze bácsi gondolkodóba esett. Már azt hitte, hogy új ruháról lesz szó, de megnyugodott. Volt neki egy csomó regénye a padláson — még hentes­­mester korából maradt a nyakán, mint makulatúra — hát ezt a kívánságot könnyen teljesítette. Csak az ütött szöget a fejébe, hogy minek kell regény az asszonynak, mikor negyven éves koráig el tudott lenni nélküle. De nem faggatta őt, hanem engedott a kérésnek. — Nesze regény, szólt Kospallaghy, mikor egy óra múlva lekerült a padlásról. Johanna mohón ka­pott utána és lázasan forgatta. Vincze csak neve­tett az asszony hóbortján, ki a percztől fogva min­den szabad idejét olvasásra szánta. Olvasott, mikor a rántást keverte, (persze az odaégett), olvasott, mikor a piaczra ment, (persze minden járókelőnek fejjel ment neki), sőt olvasott még az ágyban is,­­ mig az álom el nem nyomta. Jó fórduramban ez felkeltette a kíváncsiságot s egy napon elhatározta, hogy ő is „regényez“. Este a lámpafénynél együtt bújták a könyvet. A kóczos meg a boros fei összebújtak a botok fölött. Nem csoda: az a regény érdekfeszítő volt. Különösen az ifjú Alfréd herczeg iránt érdeklődtek, vájjon mikor fog az ármányos Esmeráldán boszul állni? Johanna asszony fölütötte fejét. — Hallod-e Vincze, szólt, ha fiam lesz, Alfréd­­nak kereszteltetjü­k. — No bolondulj, mormogott a férj. Várj, mire lesz. Különben is István lesz annak a becsületes neve, amit a nagyapja is mocsoktalanul hordott.

Next