Székesfehérvár és Vidéke, 1902. július-december (30. évfolyam, 77-154. szám)

1902-11-13 / 134. szám

2 Nem lehetnek hivatottak azok parlamenti ellenőrzésre, akik kizárták tegnap a Házból ok nélkül a legfőbb ellenőrzést, a nyilvánosságot! Cseléd­ügy, Székesfehérvár, nov. 13. Ne becsülje csekélyre senki, hogy mi ezzel az ügygyel a nyilvánosság előtt ismét foglalko­zunk. Mert társadalmi kérdés ez is és pedig olyan, mely mindinkább előtérbe nyomul és mind­jobban érezteti velünk, hogy létezik. Alig képzelhető olyan összejövetel nők közt — még a legműveltebb osztályokhoz tartozó nők sem mentek ettől — hogy a cselédek szóba ne kerüljenek. A cselédek elleni panasz általános. Hogy félre ne értessünk, sietünk megjegyezni, hogy mindig nő cselédekről van szó, a­kik a ház és konyha körül való dolgokat végzik. A cselédrendtartásról szóló törvény köte­lességévé teszi ugyan a cselédnek, hogy tartozik szolgálatadójának parancsait tisztelettel fogadni és azon munkát, a­melyre vállalkozott, hűséggel és pontosan teljesíteni. Ennek ellenére a cselé­dek nyelvesek, visszabeszélnek, feleselnek, kihívó magaviseletet tanúsítanak, az engedélyezett időn túl kimaradnak, ha valahova küldik őket, az után cselédtársaikkal tereférére összeállnak, oda­haza az asszonyt a méreg eszi, hogy a drága időt a cseléd lopja. Ha ezért otthon dorgálást kap, a­helyett, hogy ezt megadással tűrné és hi­báját elismerné, hetyke módon oda vágja, hogy ha nem tetszik a szolgálata, tessék felmondani. Ilyen viszonyok közt a cseléd­változások napirenden vannak s rég elmúltak azok a bol­dog idők, mikor egy családnál évekig elszolgált egy cseléd, sőt már az is ritkaság, hogy egy cseléd egy helyen hónapokat töltsön. Nem vagyunk elfogultak és nem akarjuk a dolgot egyoldalúlag oda állítani, hogy a cseléd­viszonyok megromlásának kizárólag és egyedül a cselédek az okai; sőt megengedjük, a tapasz­talat is e mellett bizonyít, hogy a cselédtartók is félre­ismerik a változott viszonyokat és cselé­deik felett oly hatalmat kívánnak gyakorolni, melyet az idők szelleme elé intett. Nem szabad a cselédtartóknak sem szem elől téveszteni, hogy a törvény az egyéni jogokat általánosította és a cselé­kre is kiterjesztette. A cselédek szegődé­­sük alkalmával csak munkaerejüket adják bérbe és ők is megkövetelhetik, hogy velük lealázó módon ne bánjunk és ne követeljünk tőlük olya­nokat, melyek őket megalázzák és önérzetüket sértik; a törvény által megengedett fegyelem gyakorlása nem fajulhat hatalmaskodássá. A tapasztalati tények azonban a mellett bi­zonyítanak, hogy nem anyira a cseléd szorul gazdájával szemben védelemre, mint inkább a cselédtartókat kell védelembe venni a cselédek túlkapásai ellen. Már azt is túlkapásnak kell mi­nősítenünk, hogy a cselédbéreket hihetetlenül fel­csigázzák és oly béreket követelnek, melyek az általuk teljesített munkával arányban nem állanak. Egy nő cseléd havi bére akárhányszor magasabb mint egy külső cselédé, a­ki pedig kemény mun­kát végez, sokkal jobban le van kötve és pro­duktív munkájával gazdájának a kenyérkeresetben segítségére van. A mai nő­ cselédek persze pará­désak, nagyon szeretnek öltözni, magukat pipe­­rézni, erre pedig pénz kell, ezért támasztanak akkora igényeket, a minőket kielégíteni nem lehet. Nagyon helyén volnának tehát a cselédké­pező intézetek, a­hol a leendő cselédet nemcsak a házi dolgok végzésére oktatnák ki, hanem ön­mérsékletre, takarékosságra és szerénységre is oktatnák. E helyett kapjuk a gombamódra sza­porodó cselédszerző intézeteket, melyek az ipar­törvény védelme alatt már egész kasztot képeznek és egymással versenyre kelve a cselédviszonyokat szinte rontják, mert természetes, hogy minél jobban virágzanak a helyszerző intézetek, annál jobban romlanak a cselédek, a­kik nem egy helyen a helyszerző intézetekkel véd- és dacz szövetsé­get képezve, a cselédtartásra utalt családokat rendszeresen kizsákmányolják, s mint a cselédek kioktatói és titkos tanácsadói szerepelnek, felbiz­tatva őket jobbnál-jobb helyek szerzésével, ösz­tönözve őket ezzel helyeiknek minél gyakoribb változtatására. Természetes, hogy a cselédnek könnyen sikerül az, hogy tűrhetetlen magavise­letével a kívánt felmondást annyiszor, a­mennyi­szer megkapja. Nézetünk az, hogy a cseléd­mizériáknak leg­főbb okai jórészt maguk a cselédszerzők, de ezekkel szemben a hatóság tehetetlen, mert bár igaz, hogy a cseléd­rendtartásról szóló törvény szigorúan bünteti azt, a­ki a másnak a szolgá­latában álló cselédet helye elhagyására csábítja, de ezt a cselédszerzőre rábizonyítani már csak azért sem lehet, mert a cseléd, a­ki ebben az ügyben tanúságot tehetne, titkos szövetségesére rá nem vall. Valamennyire lehetne a cselédügy javítását oly módon előmozdítani, ha a város rendőrsége — hiszen, ha jól emlékszünk, tervben is van ez — maga is létesítene egy cseléd­elhelyező osz­tályt, mely ez egyes cselédszerzők kapzsiságától menten, — a cselédszerzéssel a legmérsékeltebb díjtételek mellett szintén foglalkoznék és az általa elhelyezett cselédeket rendőri felügyelet alatt tar­taná. Tudtunkkal igy van szervezve a cselédügy Nagy-Becskereken, a­hol ez iránt külön statútum intézkedik. Nem ártana, ha rendőrségünk az erre vonatkozó szabályokat beszerezné és tanulmány tárgyává tenné, hogy annál előbb valósíthatná meg a rég vajúdó tervet. K. L. SZEKESFEHÉRVAR ÉS VIDÉKE. (134. sz.) 1902. november 13. H­ÍREK. Dr. Eötvös Bálint sikkasztása. — A képviselőház mentelmi bizottságának jelen­téseiből. — A budapesti kir. főügyészség f. évi junius 28-án 2885. sz. alatt kelt felterjesztésében azon okból kéri dr. Eötvös Bálint orsz. képviselő mentelmi jogának felfüggesztését, mert ellene Fried Adolf sikkasztás miatt feljelentést tett. Az iratok szerint a tényállás az, hogy dr. Eötvös Bálint orsz. képviselő mint az erzsébet­­falvi korona- és hitelszövetkezet megbízott ügyésze és igazgatója, Fried Adolfot felfogadta pénztár­noknak ezen intézethez s tőle az iratok közt levő eredeti levelek szerint 1901. február havában 2 ezer kor. készpénzt és 4 ezer korona értékű értékpapírt vett át óvadékul. A szolgálati viszony Fried s a nevezett intézett között 1901. szeptem­ber havában felmondatott s ez év deczember hó végével megszűnt, daczára ennek az óvadék vissza nem adatott neki, sőt az erzsébetfalvi korona és hitelszövetkezethez be sem lett szol­gáltatva, hanem az elzálogosíttatott, utóbbi Radó Károly vallomásával, az előbbi pedig Radó Simon vallomásával bizonyíttatik; mindezeknél fogva, miután a megkeresés az illetékes kir. ügyészség­től érkezett s zaklatás jellegét az ügy magán nem viseli, a mentelmi bizottság tisztelettel java­solja a t. képviselőháznak, hogy dr. Eötvös Bálint orsz. képviselő mentelmi jogát ezen esetre vonat­kozólag felfüggeszteni méltóztassék. Perczel s. k., Maróthy s. k., elnök, előadó. — Városi közigazgatás. Székesfehérvár szab. kir. város közigazgatási bizottsága — Fiáth Pál báró főispán távolléte miatt — Havranek Jó­zsef polgármester elnöklésével ülést tartott. A rendes szakreferensi jelentések közül kiemelke­dőbbek a következők voltak: Dr. Saára Gyula bizottsági tag interpellálta dr. Bierbauer Viktor városi főorvost a Sütő­ utczában özv. Lechnerné házában hónapokkal előbb előfordult egy gyanús haláleset miatt. Özv. Lednerné nevelt leánya, Ho­­reczky Róza ugyanis akkoriban oly különös kö­rülmények között halálozott el, hogy a hatóságok jónak látták holttetemét felbonczolni s annak belső részeit az országos vegyészi intézethez Budapestre küldeni. A felszólaló a tényállást ma­gát az újságok közleményeiből tudja, de a főor­vos mindeddig nem terjesztette elő az ügyet a közigazgatási bizottságnak. A vizsgálat azóta valószínűleg megejtetett, de a főorvos mindeddig nem indokolta, hogy miért történt akkoriban a desinficiálás és a család kérelmét mellőzve, a hulla felbonczolása. Dr. Bierbauer Viktor fő­orvos válaszában hangsúlyozza azt, hogy az ily természeti ügyek nem tartoznak a bizottság elé. Hogy mégis választ adjon a felszólalónak, kifejti, hogy ebben az esetben a hullarészek azért kül­dettek fel az országos vegyészeti hivatalnak, mert mérgezésről is szó lehetett a tünetek alapján. Azóta a hullarészek már visszaérkeztek és pedig érin­tetlenül, a belügyministérium közegészségügyi osz­tályából és kétségtelenné lett, hogy a halálozást idült bélhurut idézte elő. Ezt különben a boncz­­jegyzőkönyv is megerősítette.­­ Egyebekben a fölszólaló és Havranek József polgármester ész­revétele alapján jövőre a hasonló természetű ügyeket is megismertetheti a bizottsággal. — Tóth István főjegyző előadása alapján a bizottság az orth. izraelita hitközség Schweiger Herman személyében való rabbiválasztását jóváhagyólag tudomásul veszi. — Gróf Festetich Berna tan­­felügyelő jelenti: Pékné Krasznopolszky Ida és Nemessy Etelka polgári leányiskolái tanítónők véglegesitésekért folyamodnak. A bizottság tudo­másul veszi. — Bognár József főállatorvos jelen­téséből kitünőleg a száj- és körömfájás az alsó városi csordákban terjedet el. A hatóság nyo­mára jött annak, hogy 29 magános és két pásztor a bejelentést elmulasztották s ezért a kihágási eljárás megindittatott ellenük. Havranek József polgármester tett ezen jelentéshez egy kiváló fontos észrevételt: A Székesfehérvár és Vidéke és egy másik helybeli újság azt írta, hogy a hatóságoknak előbb tudomásukra jutottak a száj- és körömfájásra vonatkozó egyes adatok, mint az erre vonatkozó bejelentések megtörténte­k volna és a hatóság még­sem tett intézkedéseket a dologban. Miután a bejelentések után megtartott vizsgálat alkalmával tényleg találtak gyógyuló száj- és körömfájásban szenvedett szarvasmarhákat, a­melyeknek gyógyu­lása 8—9 napot vehetett igénybe s igy nincs kizárva az eset, hogy egyes hatósági személyek tudhattak a száj- és körömfájásról és a dologba még­sem avatkoztak bele, — a maga részéről az esetleges eltitkolás ellen a legszélesebb vizsgálatot indította meg, hogy az eltitkoló hatósági közeg elvegye méltó büntetését. A polgármester ezen előterjesztését a bi­zottság egyhangú helyesléssel tudomásul vette. — Az eldobott zászlórúd. Kircsics Bó­dog, a »Fejérmegyei Napló« munkatársa, mikor az úgynevezett »Új lap« helyi mellékletének szer­kesztését magára vállalta, körülbelül olyanformán járt, mint az a csupasztérdű hegymászó, a­melyik mindig a hegy csúcsára irányítja tekintetét, aztán egy mihaszna apró kavicsban megbotlik és­­ felbukfenczezik. A jámbor Kirisics pedig dehogy számolt ezzel a kavicscsal, ő harczolni akart a krajczáros újsággal a dicső klerikális eszmékért, meg akarta verni, tönkre akarta silányítani a Friss Újságot, aztán nyakát szegte rövid pálya­futásának az a kisded körülmény, hogy nem kapott rikkancsokat az újságjának. Mert hát ilyen az élet ... A férfiú tervez,­­ a rikkancs meg végez. Kirisics Bódog terve megbukott, az Új Lap zászlaja nem lobog többé. A szövetkezeti bolt­ban vásárolt szép új zászló, a­melyre a szokásos jelszavakat annyi gonddal és előrelátással pingálta fel, hamarosan leszakadt, lerongyolódott a zászlórúd­­ról. Kirisics kezében a zászlóból csak a csonka, csupasz zászlórúd maradt meg, ezt pedig tudva­levőleg nem lehet lobogtatni, legfölebb csak ve­rekedni lehet vele. Mert hát Kirisics Bódog a végső elbusulásban mégis könnyíteni akart a szivén. Szivének könnyítésére pedig mi lett volna természetesebb, mint hogy a rikkancsokon, az átkozott rikkancsokon töltse ki bosszúját, a­kik okozói voltak az Új Lap bukásának. Mert nem viszonos-e az a relatio, hogy őt a rikkancsok verték meg, ő pedig viszonzásul legalább egy rikkancsot verjen meg. Denikve ebből a rikkancs

Next