Szekszárd Vidéke, 1891 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1891-01-01 / 1. szám
«KQZ/ROI Cttwo XI. évfolyam, 1891. Szekszárd, csütörtök január 1. TOLITA ■VÁ.ZR.NUCEQ'X IE törvényhatósági, tanügyi és közgazdasági érdekeit képviselő társadalmi és szépirodalmi lap. Jft N ■ar ■d| f | r ■ ■ rr ■f 1 ■r ■áfi n LShaXmIam I«ShISSmka 1891. (G) Megszámlálhatlan világok mérhette0 területén romboló hatalmával feltartóztathatlanul rohan egy vén zsarnok. Ami felett elhalad — foszlásnak indul, amit egyszer elér száraz keze, sorvadás lesz annak osztályrésze. És nem hagy érintetlenül semmit, nem kegyelmez senkinek. — Csak egy ítélet hangzik rémes ajkairól mindenre, mindenkire: halál! halál! s a léi k Csak egy barátja van az enyészet, csak egy ellensége van — az élet. Az enyészet pusztító légkörét zúdítja mindenre, mindenkire a ki elég vakmerő volt az életet elfogadni. Millió évek örökös harcza folyik közte legyőzött est. S mindig az utóbbi maradt a Mert milliárd évek óta feltartóztathatlanul halad a megszámlálhatlan világok örök élete felett a romboló — Idő. Épit, hogy romboljon — s öl, hogy feltámasszon. A halál magvából teremt viruló életet, s a leghatalmasabb alkotásokat — évezredek feledéseinek súlyával nyomja agyon. Szabadságot, erőt oszt az ifjúnak, hogy mire elhalad felette, a tehetetlenség s nyomorúság zsarnoki békájába verje mint öreget. Boldogságot örömet csak azért ad, hogy az összeomló testet a szebb idők fájó emlékezetével verje meg. Életet vet folyton, halált arat örökké, s irtózatos munkájában nem áll meg soha, soha. A pillanatot perczek, ezeket órák, az órákat napok, majd hónapok, s végre az emberi ész legmagasabb számításaiban az évek követik. Egyik a másikra tódul. — Ez elnyeli amazt s a folytonos harczban a győző csak azért jut diadalra, hogy meghaljon akkor, mikor életre akar kelni. A mindenségnek örökös átka az Idő. Pihenő párnája a jólétnek, üldöző ostora a bajnak. Amott észrevétlenül siklik el emitt ezer fájdalom okozója. Végeredményében pedig mindkettőnél, — a megsemmisüléshez vezet. És itt, ez utolsó pontnál, tesz egyedül igazságot. Mert minden ember — boldog boldogtalan, egyenlővé lesz benne, mire letelt felette. Az emberek számítása ma a 19-ik század utolsó évtizedének első évét hívták új életre, hogy mához egy évre eltemesse ezt az évet is örökre, az elmúlt idő. S mégis mennyi baj, küzdelem, mennyi harcz s fájdalom, mennyi bánat s keserűség segit lemorzsolni, s minél szomorúbbá tenni e rövid évet. Az emberek, mióta emberek — érzik, hogy az idők megújulása, csak megújulása a további küzdelmeknek. Harczra teremtettél, keserű munkával keresd kenyeredet, fájdalommal teremtsd meg az életet! Az örök irás így szól, s az emberek minden évben egyszer menedéket keresnek e borzasztó igék elől, szeretettel hajolnak egymáshoz egy pillanatra, elfelejteni igyekeznek, a mit véges természetük egymás ellen tett, felemelkednek egy perezre oda, a hol az örök Ige él, mely az élet örökös harczára kárhoztatta, s halált mondott az örök élet boldogságára, — s minden évben egyszer — megbocsátva egyszer — megbocsátva egymásnak igaz szeretettel szivükben kívánnak — boldog újévet. — A községi jegyzői nyugdíjalap felügyelő választmányába 8 évi időtartamra a központi járásból Erdős Gábor, a völgységi járásból Bassola Árpád, a dunaföldvári járásból Krisztinkovich János, a simontornyai járásból Laki Gusztáv és a dombóvári járásból Kerbolt István választattak meg. „Szekszárdi Vidéke“ tárczája. IKa.tira.hca. raévestéje. — Irta : László. — Zord novemberi est sűrű sötétje borult a kicsiny városkára.— Itt-ott csillant meg a lámpák fénye a komor ködtömegben, mely utczáin megfeneklett ; nagy ritkán zavarta meg a méla csendet egy-egy elkésett lakos lépteinek egyhangú koppanása. A temetőhöz közel, kicsiny, de csinos, fehérre meszelt házacska ablakaiból, szelíd fény sugárzott ki a magas jegenyékkel szegélyezett sétatérre; a függöny nem volt lebocsátva az üvegtáblákra, az asztal mellett, olvasásba merülten bájos ifjú nő ült, mellette egy arany fürtű kis leányka játszadozott bábjaival. Anya és gyermeke, mindketten a türelmetlen várakozás felismerhető kifejezésével arczaikon. A nő idegesen emelte fel nagy kék szemeinek átható tekintetét a legkisebb neszre is a könyv lapjairól, s ilyenkor minden figyelme az ablakra irányult. A gyermek követte őt, s örvendezően ugrált anyja körül, midőn végre ismerős léptek zaja üté meg füleit. Felnyílt az ajtó, ifjú, erőteljes férfi lépte át küszöbét. Neje és leánykája karjai közé siettek az érkezőnek, s csókjaikkal lezárták üdvözlésükre nyíló ajkait. — Az apa egész melegséggel ölelte magához szeretteit, de mégsem tudta elűzni arczáról a borát, mely — úgy látszik — állandó lakója volt. —Valami fájó, de titkolni óhajtott érzés tükröződött méla tekintetében, a szép, domború homlok redői súlyos gondokról beszéltek. Mint pillanatnyi derű vonult el ajkain a mosoly, s ismét bánatos komolyság törté el egész valóját. A kis Katinka kifogyhatatlan volt enyelgéseiben, részt sem akart engedni anyjának a hízelgésekbe elhalmozott apa szeretetéből. Folyton csacsogott parányi szájacskája, aprólékos kérdései véget nem értek. „Tudod-e te azt kedves apácskám, hogy az én nevemet is beleírták abba a képes könyvbe, melyből annyi sok szép mesét olvastál nekem?“ „Melyikbe leánykám ?“ „Hiszen tudod te azt, benne van a mi piaczunk is, meg a Tóni bácsi boltja is ; épen egy bátyus asszony áll az ajtójában. „Ah, a naptárban?“ „Igen, a mama mutatta, azt mondta, hogy egy szép nagy babát fogsz hozni nekem, mert holnap nevem napja lesz.“ „Valóban, hiszen ma Katalin estéje van. — Igen kedves kicsikém, holnap szép, nagy babát hozok neked, csak menj aludni most és álmodjál a papa felől.“ „Százszor is meg foglak csókolni álmomban édes apácskám.“ E szavakkal a kis leány anyja karjai közé futott, ki az oldalszobába vitte féltékenyen őrzött kincsét. Altató dalának lágyan zengő hangjai ringatták álomba a túl boldog gyermeket. A férfi pedig felkelt ültéből s nagy léptekkel kezdte végig méregetni a szobát. — Elkomorult tekintete, meg-megállt, s karjait összefonva hosszan, némán bámult ki az ablakon az est komor és végtelen sötétjébe. „Holnap névnapja nőmnek és gyermekemnek, s nincs tehetségemben, hogy csak legparányibb meglepetést is szerezhetnék számukra, hogy a legkisebb jellel kifejezést adhatnék irántuk érzett nagy szeretetemnek. — Az ádáz sors minden de minden örömet megtagadott tőlem.“ Azután emlékébe idézte a múlt örömeit, a visszahozhatlan boldog napokat, melyeket neje körében eltöltött, s a képzelet melegénél megelevenült kép könycseppet csalt ki pilláira. Neje belépte zavarta ki gondolatai közül. — Megállóit előtte, félénken, szinte remegve, s reá emelvén nagy kék szemeinek ábrándos tekintetét, susogva, alig hallhatólag szólaltak meg picziny ajkai: „Édes Endrém! „csak nem haragszol reám, hogy azt a bohó gyermeket felbiztattam ígéretemmel ?“