Színház, 1990 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1990-10-01 / 11. szám

A helyszín: Európa fővárosa, művé­szek és turisták zarándokhelye, Pá­rizs. Színházra fel! A heti műsorka­lauzban a „Théátre" címszó alatt vagy száznegyven név sorakozik (ál­lami és magánszínházak; kicsik, közepe­sek, nagyok; és furcsa mód csupán egyet­lenegy - a Comédie-Frangaise - játszik repertoárrendszerben). Nagy szám, s az ember változatosságot sejt-remél mögöt­te. Nos, úgy tűnik, a nagy átlag meglehe­tősen konszolidált, a szélsőségek szinte teljesen hiányoznak. * Peter Brook épp nem dolgozik új produk­ción (viszont óriási tömegek nézik a Max Linder Panoráma hatalmas vásznán a Ma­­habharata nagyszerű filmváltozatát); Ariane Mnouchkine társulata hónapok óta - időlegesen - szélnek eresztve; Pat­rice Chéreau mostanában vált meg szín­házától, s az elkövetkezendő két évet egy Dumas-film forgatására szánja; Antoine Viteztől egy szép - de nem szenzációs -stúdióelőadás látható a Kis Odeonban, s a nagyszerű rendező utolsó bemutatóját, A kaukázusi krétakör premierjét - azóta tudjuk-csak napokkal élte túl. Amíg ott voltam, egyetlen előadásra nem tudtam jegyet szerezni: a Cyranóra Belmondóval a címszerepben. (Nem ő az egyetlen filmsztár, aki színpadra lépett: Fanny Ardant egy Pirandello-darab fősze­repét játszotta, pocsékul; Sandrine Bon­­naire A szecsuáni jólélek kettős szerepét­­ állítólag közepesen; Claude Brasseur pe­dig egy kétszemélyes vígjátékban aratott sikert.) A Cyranó­ra ugyan nem jutottam el, egy igazi színházi pillanatot mégis kö­szönhetek a francia film „szent szörnyete­gének". Egy kis színházban Tankred Dorst­on, Feuerbach című darabját néztem; egy idős színészről szól, aki valaha nagy szín­padi sztár volt, s hétévi kényszerszünet után próbálna visszatérni a „deszkákra". Egy meghallgatás során mindennel meg­próbálkozik, a legvégsőkig megalázza magát a nézőtéren (talán) helyet foglaló láthatatlan rendező előtt. Nos, a sikeres előadás címszerepét a párizsi színpad egyik híres veteránja, Robert Hirsch alakí­totta, aki számos nagy szerepet eljátszott már életében. Amikor az előadás végi lelkes taps közepette a már civil színész jó néhányszor földig hajolt, fáradtan, boldo­gan, hálásan mosolyogva a két sorral előttem ülő Belmondóra, egy villanás­nyira mintha a darab folytatódott volna... Mit mondjak, katartikus élmény volt. Három hónap alatt láthattam néhány érdekes előadást, igazán jelentősét azon­ban - a Lavellién kívül - csupán hármat: a Matthias Langhoff rendezte Macbethet (erről részletes beszámoló jelent meg a Színház 1990. júliusi számában); a Gya­potföldek magányában című Költés-dara­­bot Chéreau rendezésében; illetve Victor Halm Sámuel és Ábrahám már a N.A.D.A.­­csoport előadásában. Színészi remeklések Patrice Chéreau nyolc éven át igazgatta a nanterre-t (ez Párizs egyik külvárosa) Amandiers Színházat, s a legutolsó kivé­telével Költés mindegyik darabját ő mu­tatta be elsőként. A Gyapotföldek magá­nyában premierje 1987 januárjában volt. Külföldi turnék után otthon felújították. UPOR LÁSZLÓ EGY ARGENTIN PÁRIZSBAN Laurent Malet és Patrice Chéreau a Gyapotföl­dek magányában című Költés-darabban

Next