Színház és Filmművészet, 1956 (7. évfolyam, 1-10. szám)

1956-07-01 / 7-8. szám

­­pul: amikor egy drámai forma bővül, de a színpad nem változik, mint pl. a morali­tás bővül a misztérium spektákulum jellegével, akkor a dráma és színpad szinté­zise, csakis a színész játékának közbeiktatásával képzelhető el, mert a misztérium tánc és pantomimikus jeleneteit a moralitások szövege, legjobb esetben csak jelzi. (Jelen esetben nem a commedia dell’arte színészi alakítására kell gondolnunk, mert nem szövegkreációról van szó, csak mozdulatról, mely szöveghiányt pótol.) A színészi játék ezek szerint esetenként változik ahhoz mérten, hogy milyen mértékben diver­gál az adott darab — és az adott színpad anyagszerűsége. Ez a megállapítás ilyen formában csak a változó térszínházra vonatkozik, mert abban a pillanatban, hogy a színpad végleges formája, ha átmenetileg is, de kialakult, lokalizált lesz a dráma cselekménye és leszűkül a színész alkotókészségének területe is. Ennek a rögzítésnek további eredménye a klasszikus drámai tartalom, forma és nyelv kialakulása és a nagy drámaírók megjelenése lesz, aminek hátterében pedig az adott kor hatalmas gazdasági és társadalmi prosperitása áll. Korszakunk nem csak dráma­i, de színháztörténeti szempontból is átmeneti jellegű. A század első fele a középkor egyenes folytatása, a második fele pedig már a reneszánsz közvetlen elődje, belevéve azt a nagy horderejű tényt is, hogy 1576-ban felépül az első színház, tehát hallatlanul expanzív és hallatlanul dinamikus szín­háztörténeti korszak áll előttünk. A SZÁZAD első felében külön működnek a hivatásos és nem hivatásos színé­szek, 1550-től kezdve, már közös előadásokat rendeznek és a reneszánsz küszöbén már teljes a hivatásos színészek hegemóniája. A nem hivatásos színészetet az egész polgárság képviseli, beleértve az iskolákat és egyetemi kollégiumokat is, és működé­sük a városra terjed ki, míg a hivatásos színészek a vidéket és a falvakat járják. Műfajilag a nem hivatásos színészek, tehát a polgárság, a misztériumokat és morali­tásokat, az iskolák és kollégiumok a kezdeti drámákat adják elő, a hivatásos szí­nészek pedig az interludiumok és farce-ok előadásával szórakoztatják közönségüket. A drámaműfaji területek elkülönülése 1550-től kezdve megszűnik, a hivatásos színé­szek együtt játszanak a nem hivatásos színészekkel, az iskolai és kollégiumi szín­játszók a polgárságnak játszanak és fordítva, röviden: mindenki játszik, legyen az paraszt, polgár, vagy nemes. A század elején a hivatásos színészek kétes egyénekből rekrutálódtak. Viselt dol­gaik miatt, a hatóságok állandóan szemmel tartották őket és nem kis mértékben zaklatták működési lehetőségeiket. Pedig az első angol színtársulatok keletkezése már a XIV. századra tehető, de ennek ellenére és nem minden ok nélkül, a hatóságok erőteljesen léptek fel ellenük. III. Edvard uralkodása alatt parlamenti határozat­ alapján kikorbácsolják őket Londonból, de a XV. században már ismét ott vannak és álarcban, álruhában járják London kétes helyeit, hogy szórakoztatva a kocsmák látogatóit, minimális megélhetésre szert tegyenek. Ezenkívül lopással és üzérkedéssel is foglalkoztak, minek következtében VIII. Henrik parlamenti határozatot hozott el­lenük. Erzsébet pedig 1572-ben rendeli el, hogy a színészeknek főúri, vagy köztisz­teletben álló férfiú szolgálatában kell állaniuk, vagy ennek híján játszási engedél­­­lyel kell bírniok, hogy csavargóknak ne minősíttessenek. 1575-ben a Lordmayor pénzbüntetéssel fenyegető általános rendeletet hoz ellenük és felveti a királyi udvar­ral szemben, a színészek játszási engedélye kiadása jogi kérdését, illetve hova­tartozásának elbírálását, de az ilyen irányú feliratot Erzsébet határozottan és rövi­den intézi el és kivétel nélkül, mindig a színészek javára dönt. A hivatásos színészeknek, tehát patrónusra volt szükségük és ebben Angliában nem is volt hiány, minek következtében számos hivatásos együttesről beszélhetünk, melyek, ha főúri szolgálatban álltak is, sohasem alakították ki a főúri színjátszást, mert nem kizárólag az udvarnak játszottak, hanem, mint fizetett vándorszíntársu­latok járták az országot, mert korszakunkban a színház, nemzeti szenvedély Angliá­ban. A színészi ábrázolással szemben tanúsított egyre nagyobb és széles rétegeket megmozgató igény maga után vonja a hivatásos színészek bekapcsolódását az isko­ 632

Next