Színházi Élet, 1922. október 8–15. (11. évfolyam, 41. szám)

1922-10-08 / 41. szám

_6 SZÍNHÁZI ÉLET Ivánfi Jenő élete Október 6-ikán, a vértanuk napján szüle­tett s ez a nap ugy látszik, szent és áhítatos mártiromságra avatta. Mert az élete valóban mártiromság volt, nem a testi fájdalmak s a kínhalál martirjai, hanem azoké, akik lelkük minden szenvedelmes vágyát, erejét és ké­­pességét odaszentelik egy gondolatnak, esz­mének vagy célnak. Odaszentelik vergődé­­sekben, küzdelmekben, gyötrődésekben, ame­­lyek sokszorta fájdalmasabbak a testi kínnál­ Egy óra fájdalmas kínlódásában kimúlni az életből sokkal könnyebb martírium, mint szenvedve és küzdve élni egy gondolatért és egy célért egy egész életen él. Pedig, ha valakire ráillik az, hogy egy célért és egy gondolatért élt és küzdött egész földi életében, akkor Ivánfi Jenő az, akiről ezt el lehet mondani. Más ember élete felét pazarolja el különféle tévutakon, míg csak el­jut oda, hogy célt tud kitűzni magának. Ivánfi Jenő alighogy a békés megyei ról elindult, alighogy kikerült a Szeghalom­budapesti középiskola padjaiból, már megtalálta azt a végső célt, amely felé vezető útjáról soha egy pillanatra le nem tért. Az alföldi poros falu, sem a budapesti iskola nem olthatta ezt belé, valami ősi és isten tudja honnan átöröklött hajlandóság élt benne a klasszikusok felé. Iskolatársai, akik szívesen emlékeznek rá, a mesélik, hogy mikor a többiek óra alatt, padokban sikamlós francia regényeket olvastak, ő már akkor is a görög klasszikusokat bújta és Shakespearet olvasgatott, s mikor a színésziskola padjaiba került 1882-ben, már világosan és tisztán élt benne az a cél, hogy a klasszikusokat akarta magában és maga által megközelíteni. Talán ezért lett épen szí­nész. Ez ugyanis az a művészet, melynél leg­inkább van módja arra, hogy tiszta és csor­bítatlan formájában láthassa és láttathassa a klasszicizmus remekeit. A célja megvolt hát, s az eszköz is, amellyel dolgoznia kell, de az a néhány esztendő, melyet vidéken, leg­kivált a kolozsvári Nemzeti Színháznál töltött, meggyőzték róla, hogy még az utat meg kell ke­resnie hozzá, más, egyénibb és nekivalóbb utat, mint amilyenen az elődei és kortársai jártak. Otthagyta hát a biztos kenyeret és elindult szűkös eszközökkel, kevés támogatással s majdnem üres zsebbel, zarándokútra a klas­­szikus színművészet egyik forrása, Páris felé. Ott töltött jó hosszú időt s ez volt életének leggazdagabb és leghasznosabb ideje. Fana­tikus hittel és odaadással tanult és nyomor­gott itt. A fiatal magyar színész, aki ilyen szívós kitartással dolgozott és tanult Párisban, a francia művészek társaságában szíves fogad­tatásra talált. Még abból az időből fűzte szoros barátság a Comedie Française nagyjai közül néhányhoz, akik különös érdeklődéssel nézték a szerintük barbár földről jött ifjút, aki mégis műveltségben és kultúrában, áhí­tatban és lelkességben túltett nem egy francia, kollégáján is. Később pedig, amikor franciául is tökéletesen megtanult s bizonyságokat ad­hatott róla, meggyőződtek arról is, hogy te­hetség dolgában sem marad mögöttük. Ivánfi Jenőnek bőven lett volna alkalma, hogy valamelyik nagy francia színpadon adja művészete gyönyörűségét a francia publikumnak. Ő azonban hazavágyott. Studiumútját folytatta Németországban és Angliában, de már 1893-ik esztendő őszén itthon van. IVÁNFI JENŐ utolsó fényképe (Angelo folv.)

Next