Szocialista Művészetért, 1963 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1963-01-01 / 1. szám
B. U. É. K. Eredményekben gazdag új esztendőt kíván a művészeknek, a műszaki, fizikai és adminisztratív dolgozóknak, a művészeti intézmények és vállalatok valamennyi dolgozójának, a szakszervezeti aktivistáknak, bizalmiaknak, a szakszervezeti bizottságok tagjainak a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége elnöksége A Művészeti Szakszervezetek Szövetsége elnökségének ülése December 3-án szakszervezeti szövetségünk elnöksége ülést tartott. Az ülés napirendjén6 a választott vezetőségek munkájának értékelése szerepelt. Vass Imre főtitkár vita-bevezető előadásában ismertette és értékelte a központi vezetőség, az elnökség, a szakmai elnökségek munkáját, majd az 1962 tavaszán megtartott alapszervezeti választások után munkába állott szakszervezeti bizottságok tevékenységével foglalkozott. Értékelte a vitabevezető előadás a központi vezetőség osztályainak munkáját is. Az elnökség valamennyi tagja kifejtette véleményét a választott szervek elmúlt két év alatt végzett munkájáról, s hasznos észrevételeik, kiegészítéseiket figyelembe véve az elnökség úgy találta, hogy a Művészeti Szakszervezetek Szövetségének választott vezető szervei pártszerűen, megfelelően munkálkodtak a Magyar Szocialista Munkáspárt politikájának a magyar szervezett művészek és művészeti dolgozók közötti valóraváltásáért. Az elnökség elhatározta, hogy a kongresszus elé terjesztendő jelentést e vita alapján kell elkészíteni. Az elnökség ezek után folyó ügyeket tárgyalt, majd Dániel Bélát, az artista szakszervezet elnökét nyugdíjba vonulása alkalmából meleg szeretettel köszöntötte. Központi vezetőségünk december 17-i ülése . A Művészeti Szakszervezetek Szövetségének Központi Vezetősége december 17-én a Fészek klubban ülést tartott. Az ülésen megjelent Aczél György, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, a művelődésügyi miniszter első helyettese, a szakszervezet központi vezetőségének tagja, Bugár Jánosné, a SZOT titkára. A napirend első pontjaként a Magyar Szocialista Munkáspárt VIII. kongresszusáról Aczél György elvtárs mondott részletes, a kül- és belpolitika, valamint művelődésügy kérdéseit sokoldalúan taglaló tájékoztatót. Hangsúlyozta, ahhoz, hogy a VIIi. pártkongresszus alapelveit valóra váltsuk, szükséges, ezeket a művészeti szakszervezetek munkatervében gyakorlati programpontokká tegyük. A nagy tetszéssel fogadott előadás után Vass Imre főtitkár ismertette a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége V. kongresszusának előkészítő munkálatait. Alapszervezeteink megválasztották a kétszáz szavazati jogú és az ötven tanácskozási jogú küldöttet. A kongresszus technikai előkészítésének ismertetése után a főtitkár beszámolt a szakszervezeti szövetség elnökségének az elmúlt központi vezetőségi ülés óta végzett munkájáról. tudnunk, hogy 1961-ben Budapestre a művelődési, szórakozási lehetőségekből 395 mozielőadás 14 színház (opera) előadás 5 műsoros est 20 ismeretterjesztő előadás 3 cirkusz, varieté előadás 3 hangverseny 1 múzeumi, képzőművészeti kiállítás jutott naponta. A varsói operaház balettművészei a varsói jazzfesztiválon a ,,Jazz-jamboree 62” című kompozícióval léptek fel Szocialista -) MŰVÉSZETÉRT. Tisztelt Kollégám, kedves barátom! Ne haragudjon a megszólításért, de én önt valóban kollégámnak és barátomnak tekintem. Igaz kollégának és igaz barátnak. Miért kezdem ezzel? Emlékezzék csak. Készülünk az V. kongresszusra. A küldöttválasztás után beszélgettünk, vitatkoztunk. S ön többek között azt mondta nekem: „Ugyan, mi közünk van nekünk egymáshoz?!” Engedje meg, hogy előbb a kollegialitásunkról szóljak. Ez a kollégialitás igen régi eredetű. Tudom, most csodálkozik! Hiszen én nem vagyok művész. De ne felejtse, hogy mennyit vitatkoztunk közös dolgainkon. Jól értette! Igenis „közös” dolgainkon. Mert van valami, amit ön is, én is önként vállaltunk mint dolgozó és cselekvő emberek. Miben is vagyunk mi egyek? Kezdjük ott, hogy mindketten utáljuk az avas-szagú régi „rendet”, az egyén és a közösség zűrzavarossá tett, összekuszált viszonyát, legbensőbb összhangjának hiányát. Mindkettőnk számára kibírhatatlan az a fajta áporodott humanizmus, amely a tett nélküli szeretet frázisával küzdött „általában” az egyén boldogságáért. S a történelem tanított meg mindkettőnket arra is, hogy a nemzeti érzés mindenek fölébe emelése hogyan vonszolt tízmilliókat a háborúkba. Röviden: egyikünk sem tűri már az önzés, az egoizmus mételyét, sem az emberek, sem a nemzetek életében. Ezzel szemben együtt küzdünk azért, hogy megteremtődjön a nagy közösség és az apró egyéni érdekek igaz összhangja. Együtt akarjuk felemelni a humanizmust is az őt megillető helyre, azzal, hogy minden nap tettekkel bizonyítjuk a dolgozó nép iránti szeretetünket, hűségünket. De itt sem állunk meg! E földgolyón élnek más népek is, akik velünk együtt áhítják a békét, jólétet, boldogságot. Alapvetően azonos érdekeink vannak, és ez mindkettőnk számára azonos kötelességeket is jelent. Röviden: mindketten a kollektivizmus zászlóvivői vagyunk, és egy új, magasabbrendű, sosemvolt erkölcs bölcsőjét ringatjuk már, hogy minél előbb felnövekedhessék belőle az általános, az „összemberi” erkölcs. Tudom, nem kérdezi meg, hogyan is jutottunk mi erre a közös nevezőre. De hadd mondjam el mégis. Azért, mert ilyen korban élünk, ilyenek a történelmi körülmények. Ilyen az emberiség egyre gyorsuló fejlődésének az iránya. És ön — velem együtt — képtelen kivonni magát e nagyszerű folyamat hatása alól, mert elsősorban művész, aki ezt a hatást nevezi belső kényszernek, ami arra ösztönzi, hogy „korához szóljon”. Ám e hatás mögött tulajdonképpen az ön mély emberszeretete izzik, amelynek nyomán bőven áradó érzéki-érzelmi élményei szítják fel a rácsodálkozás lángjait. S ön egyre rendíthetetlenebbül kutatja a mindennapok igaz valóságának lényegét, az átélés mindent megtisztító fényében. Közben persze, akarva-nem akarva, mindenen átsüt egész életének felhalmozott élményanyaga is. Ezért képes meglátni azt az újat, amelyet ön előtt és ön után az emberek nagy sokasága már szintúgy észlelt, de anélkül, hogy az valamire is buzdította volna őket. A rácsodálkozás és az élménygyűjtés bonyolult kölcsönhatása nyomán érlelődik önben valami. De mert az kikívánkozik önből, kezdetét veszi az alkotás, amely a gondolkodás, akarat, érzelem és képzelet kínosgyötrelmes munkájának gyönyörű szülötte, a valóság megváltoztatása vágyának megtestesítője. Az ön művészete ezért szól a mához, ezért találkozik az emberek tömegének érzéseivel, gondolataival, tetteivel, ön az emberi élmények szétszórt halmazából olyan egységes élménycsoportot alkot, ami ugyan sohasem volt, de lehetett volna. Ebben van az ön egyéni ereje. Az ön művészete azonban — bármenynyire is individuális jellegű — elválaszthatatlan az emberi közösség lététől, sohasem lehet független a társadalmi-történelmi körülményektől. Gondolja csak meg, hiszen csupán művészetének iskolai tanulmányozása során hogyan összegezte magában az emberiség sok ezer éves művészetének kollektív tapasztalatait, hogyan számít legszűkebb művészi-munkatársi köre segítő tanácsaira, és milyen elmélyülten tanulmányozza minden más művészet mai problematikáját és a tudományok, a technika fejlődését is. És ezzel már helyben is vagyunk, ön egyenesen képtelen mást tenni, másként élni! Tetteivel bizonyítja ezt nap mint nap, egyre tudatosabban. Mert saját művészi alkotói folyamatának állandó vizsgálata és ellenőrzése újból és újból bizonyságot tesz az ember, az emberiség kiapadhatatlan és megállíthatatlan előre mozgásának törvényszerű szükségességéről. És mert ön szereti az embert, egy lépéssel tovább is ment! Tetteit, művészetét tudatosan összhangba állította ezzel a folyamattal, mert csak így látja önmaga számára leginkább biztosítottnak a szabadságot. Az egyetlen, lehetséges és reális szabadságot, amely nagyszerű képességeinek korlátlan kibomlását teszi lehetővé. Ugyanúgy, amint ez a kettőnket magához ölelő nagy közösségünk bármelyik tagja számára ma már lehetséges. És ez serkenti önt egyre felelősségteljesebb alkotásra, bizonyságául az ember iránti csodálatának és szolgálatának. Ebben vagyunk etryek. Ezért nevezem önt kollegámnak, vagyis : harcostársamnak! És barátomnak is ... A mi barátságunk is régi keletű. Igaz barátomnak tanom, mert ön, a művész mindig őszinte hozzám. Művészetével mindig belémlát és rámdöbbent valamit, ami még vagyok, és ezért megfricskáz, fülönfog, torkon ragad, földre teper. Aztán . . . Aztán felcsillant bennem valamit, ami meg nem vagyok, és ezért megsimogat, kiegyenesít, meg szárnyaltat, embernek nevez, ön az, aki még gyűlöletesebbé teszi számomra a rosszat, és már kezdi megutáltatni velem a „csak nekem való jót”. Még jobban megszeretteti velem az egyedüli szépet , az életet, és a „csak másokért való küzdés” beteljesedő szerelmét formálja bennem. Őszinte legyek? A tudós szavai el-eljutnak az értelmemhez, és megtapadnak agysejtjeimben. De az Ön művészete mindig két kézre kapja a szívemet, és megháborogtatja lelkem legmélyét, egész valómat. Ez a vihar az eszmélés sziluettjét vetíti agysejtjeim falára, mert felkavart érzelmeim hullámai tisztábbra mossák a tudósi fogalmakat is. Lám, micsoda hatalma van önnek! Ezért tartom igaz és örök barátomnak, vagyis... igaz művésznek! Ezek miatt is kérem, hogy segítse továbbra közös ügyünket, a szervezett művészek mozgalmát, amely már egybeforrt a magyar munkásosztály legnagyobb szervezetével, önmagának és nekünk is nagy gyönyörűséget hozó alkotásokat és jó egészséget kíván elvtársi üdvözlettel. Sömjéni Sándor Legyen a televízió összekötőtánc a színházak között! A vidéki színész ritkán jut ahhoz, hogy más színházak előadását láthassa. Ennek részben nagy elfoglaltsága, részben pedig a távolság és az utazás nagy költsége az oka. örülünk, hogy próbamentes napokon szakmai továbbképzésben részesülünk, de úgy érzem, a színész számára a közvetlen benyomás hatását semmi sem tudja pótolni. A televízió kitűnő eszköz lenne arra, hogy a vidéki színházak összes művészeti dolgozója tájékozódást nyerjen egy-egy nagysikerű színpadi produkcióról, ha ... ha a televízió színházi közvetítései nem azokon a napokon lennének, amikor a vidéki színházak játszanak, így a színészek mintegy 10%-a tudja csak a színházi közvetítéseket végignézni, és az ezt követő vitát a 90% legfeljebb csak végighallgatja, és irígyli azokat, akik egy jó előadást láthattak. Azt szeretném javasolni, hogy a tv legalább havonta egyszer (vagy kétszer) hétfői napokon adjon színházi közvetítést. (Erre eddig ha jól emlékszem mindössze egyszer került sor, a „Háború és béke” című színmű közvetítésekor.) Egy-egy országos sikerű előadás hétfői közvetítése megmozgatná a vidéki színészeket, az szb klub-est keretében vitát rendezhetne a közvetítés után, és ez bizony, úgy érzem, szakmailag sokat lendítene. Talán még gazdasági szempontból is helyes lenne, ha a tv és a színházak szünnapja nem esne egybe, és ezekzen a heteken a tv más napokon tartana szünnapot. A vidéki színházból való televízióközvetítést is hétfői napra kellene tenni. Az a színház, amelyikből közvetítenek, szívesen felcserelné a hétfői szünnapját például keddre, és így valamennyi vidéki színház dolgozói megismerkedhetnének egy másik vidéki együttessel. BECK GYÖRGY színész a Békés megyei Jókai Színház szb-titkára ILLETÉKES HELYRŐL Beck György levelére a következő választ kaptuk— A hétfői színházi közvetítést csak akkor tudjuk megoldani, ha áttérünk a hatodik — feltehetően hétfőre eső — adásnapra. 1963. első félévében erre nem kerül sor, de a vidéki színházak művészi munkájának hatékonyabb támogatása és népszerűsítése céljából már ebben a félévben új műsortípust vezetünk be, nevezetesen havonta egy vidéki színházi produkciót ,,vidéki fesztivál’* keretében szándékozunk bemutatni. A zsűri és a közönség szavazatai alapján díjazni fogjuk a legjobb előadást, a legjobb rendezést, alakítást. Jan Zdenek Bartos, csehszlovák zeneszerző a Fészek klubban rendezett szerzői estjén Kadosa Pállal beszélget