Szocialista Művészetért, 1963 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1963-01-01 / 1. szám

B. U. É. K. Eredményekben gazdag új esztendőt kíván a művészeknek, a műszaki, fizikai és adminisztratív dolgozóknak, a művészeti intézmények és vállalatok valamennyi dolgozójának, a szakszer­vezeti aktivistáknak, bizalmiaknak, a szakszervezeti bizottságok tagjainak a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége elnöksége A Művészeti Szakszervezetek Szövetsége elnökségének ülése December 3-án szakszervezeti szövetségünk elnöksége ülést tartott. Az ülés napirendjén­­6 a választott vezetőségek munkájának értékelése szerepelt. Vass Imre főtitkár vita-bevezető előadásában ismer­tette és értékelte a központi vezetőség, az elnökség, a szakmai elnökségek munkáját, majd az 1962 tavaszán megtartott alap­szervezeti választások után munkába állott szakszervezeti bizottságok tevékenységével foglalkozott. Értékelte a vitabeve­zető előadás a központi vezetőség osztályainak munkáját is. Az elnökség valamennyi tagja kifejtette véleményét a vá­lasztott szervek elmúlt két év alatt végzett munkájáról, s hasz­nos észrevételeik, kiegészítéseiket figyelembe véve az elnökség úgy találta, hogy a Művészeti Szakszervezetek Szövetségének választott vezető szervei pártszerűen, megfelelően munkálkod­tak a Magyar Szocialista Munkáspárt politikájának a magyar szervezett művészek és művészeti dolgozók közötti valóraváltá­­sáért. Az elnökség elhatározta, hogy a kongresszus elé terjesz­tendő jelentést e vita alapján kell elkészíteni. Az elnökség ezek után folyó ügyeket tárgyalt, majd Dániel Bélát, az artista szakszervezet elnökét nyugdíjba vonulása alkal­mából meleg szeretettel köszöntötte. Központi vezetőségünk december 17-i ülése . A Művészeti Szakszervezetek Szövetségének Központi Veze­tősége december 17-én a Fészek klubban ülést tartott. Az ülésen megjelent Aczél György, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, a művelődésügyi miniszter első helyettese, a szakszerve­zet központi vezetőségének tagja, Bugár Jánosné, a SZOT titkára. A napirend első pontjaként a Magyar Szocialista Munkáspárt VIII. kongresszusáról Aczél György elvtárs mondott részletes, a kül- és belpolitika, valamint művelődésügy kérdéseit sokoldalúan taglaló tájékoz­tatót. Hangsúlyozta, ahhoz, hogy a VIIi. pártkongresszus alap­elveit valóra váltsuk, szükséges, ezeket a művészeti szakszer­vezetek munkatervében gyakorlati program­pontokká tegyük. A nagy tetszéssel fogadott előadás után Vass Imre főtitkár ismertette a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége V. kongresszusának előkészítő munkálatait. Alapszervezeteink megválasztották a kétszáz szavazati jogú és az ötven tanácskozási jogú küldöttet. A kongresszus technikai előkészítésének ismertetése után a fő­titkár beszámolt a szakszervezeti szövetség elnökségének az el­múlt központi vezetőségi ülés óta végzett munkájáról. tudnunk, hogy 1961-ben Budapestre a művelődési, szórakozási lehetősé­gekből 395 mozielőadás 14 színház (opera) előadás 5 műsoros est 20 ismeretterjesztő előadás 3 cirkusz, varieté előadás 3 hangverseny 1 múzeumi, képzőművészeti kiállítás jutott naponta. A varsói operaház balettművészei a varsói jazzfesztiválon a ,,Jazz-jam­boree 62” című kompozícióval léptek fel S­zocialista -) MŰVÉSZETÉRT­­. Tisztelt Kollégám, kedves barátom! Ne haragudjon a megszólításért, de én önt valóban kollégámnak és barátomnak tekin­tem. Igaz kollégának és igaz barátnak. Miért kezdem ezzel? Emlékezzék csak. Ké­szülünk az V. kongresszusra. A küldöttválaszt­ás után beszélgettünk, vitatkoztunk. S ön többek között azt mondta nekem: „Ugyan, mi közünk van nekünk egymáshoz?!” Engedje meg, hogy előbb a kollegialitásunk­ról szóljak. Ez a kollégialitás igen régi ere­detű. Tudom, most csodálkozik! Hiszen én nem vagyok művész. De ne felejtse, hogy mennyit vitatkoztunk közös dolgainkon. Jól értette! Igenis „közös” dolgainkon. Mert van valami, amit ön is, én is önként vállaltunk mint dolgozó és cselekvő emberek. Miben is vagyunk mi egyek? Kezdjük ott, hogy mindketten utáljuk az avas-szagú régi „rendet”, az egyén és a kö­zösség zűrzavarossá tett, összekuszált viszo­nyát, legbensőbb összhangjának hiányát. Mindkettőnk számára kibírhatatlan az a fajta áporodott humanizmus, amely a tett­ nélküli szeretet frázisával küzdött „általában” az egyén boldogságáért. S a történelem tanított meg mindkettőnket arra is, hogy a nemzeti érzés mindenek fölébe emelése hogyan von­szolt tízmilliókat a háborúkba. Röviden: egyi­künk sem tűri már az önzés, az egoizmus mételyét, sem az emberek, sem a nemzetek életében. Ezzel szemben együtt küzdünk azért, hogy megteremtődjön a nagy közösség és az apró egyéni érdekek igaz összhangja. Együtt akarjuk felemelni a humanizmust is az őt megillető helyre, azzal, hogy minden nap tet­tekkel bizonyítjuk a dolgozó nép iránti szere­tetünket, hűségünket. De itt sem állunk meg! E földgolyón élnek más népek is, akik velünk együtt áhítják a békét, jólétet, boldogságot. Alapvetően azonos érdekeink vannak, és ez mindkettőnk számára azonos kötelességeket is jelent. Röviden: mindketten a kollektivizmus zászlóvivői vagyunk, és egy új, magasabb­­rendű, sosemvolt erkölcs bölcsőjét ringatjuk már, hogy minél előbb felnövekedhessék be­lőle az általános, az „összemberi” erkölcs. Tudom, nem kérdezi meg, hogyan is jutot­tunk mi erre a közös nevezőre. De hadd mondjam el mégis. Azért, mert ilyen korban élünk, ilyenek a történelmi körülmények. Ilyen az emberiség egyre gyorsuló fejlődésé­nek az iránya. És ön — velem együtt — kép­telen kivonni magát e nagyszerű folyamat ha­tása alól, mert elsősorban művész, aki ezt a hatást nevezi belső kényszernek, ami arra ösztönzi, hogy „korához szóljon”. Ám e hatás mögött tulajdonképpen az ön mély embersze­­retete izzik, amelynek nyomán bőven áradó érzéki-érzelmi élményei szítják fel a rácso­­dálkozás lángjait. S ön egyre rendíthetetle­­nebbül kutatja a mindennapok igaz valóságá­nak lényegét, az átélés mindent megtisztító fényében. Közben persze, akarva-nem akarva, mindenen átsüt egész életének felhalmozott él­ményanyaga is. Ezért képes meglátni azt az újat, amelyet ön előtt és ön után az emberek nagy sokasága már szintúgy észlelt, de anél­kül, hogy az valamire is buzdította volna őket. A rácsodálkozás és az élménygyűjtés bo­nyolult kölcsönhatása nyomán érlelődik ön­ben­­ valami. De mert az kikívánkozik ön­ből, kezdetét veszi az alkotás, amely a gon­dolkodás, akarat, érzelem és képzelet kínos­­gyötrelmes munkájának gyönyörű szülötte, a valóság megváltoztatása vágyának megtestesí­tője. Az ön művészete ezért szól a mához, ezért találkozik az emberek tömegének érzéseivel, gondolataival, tetteivel, ön az emberi élmé­nyek szétszórt halmazából olyan egységes él­ménycsoportot alkot, ami ugyan sohasem volt, de lehetett volna. Ebben van az ön egyéni ereje. Az ön művészete azonban — bármeny­nyire is individuális jellegű — elválaszthatat­lan az emberi közösség lététől, sohasem lehet független a társadalmi-történelmi körülmé­nyektől. Gondolja csak meg, hiszen csupán művészetének iskolai tanulmányozása során hogyan összegezte magában az emberiség sok ezer éves művészetének kollektív tapasztala­tait, hogyan számít legszűkebb művészi-mun­katársi köre segítő tanácsaira, és milyen el­­mélyülten tanulmányozza minden más művé­szet mai problematikáját és a tudományok, a technika fejlődését is. És ezzel már helyben is vagyunk, ön egye­nesen képtelen mást tenni, másként élni! Tet­teivel bizonyítja ezt nap mint nap, egyre tu­datosabban. Mert saját művészi alkotói folya­matának állandó vizsgálata és ellenőrzése új­ból és újból bizonyságot tesz az ember, az emberiség kiapadhatatlan és megállíthatatlan előre mozgásának törvényszerű szükségessé­géről. És mert ön szereti az embert, egy lé­péssel tovább is ment! Tetteit, művészetét tu­datosan összhangba állította ezzel a folyamat­tal, mert csak így látja önmaga számára leg­inkább biztosítottnak a­­ szabadságot. Az egyetlen, lehetséges és reális szabadságot, amely nagyszerű képességeinek korlátlan ki­bomlását teszi lehetővé. Ugyanúgy, amint ez a kettőnket magához ölelő nagy közösségünk bármelyik tagja számára ma már lehetséges. És ez serkenti önt egyre felelősségteljesebb alkotásra, bizonyságául az ember iránti cso­dálatának és szolgálatának. Ebben vagyunk etryek. Ezért nevezem önt kollegámnak, vagyis : harcostársamnak! És barátomnak is ... A mi barátságunk is régi keletű. Igaz ba­rátomnak tanom, mert ön, a művész mindig őszinte hozzám. Művészetével mindig belém­­lát és rámdöbbent valamit, ami még vagyok, és ezért megfricskáz, fü­lönfog, torkon ragad, földre teper. Aztán . . . Aztán felcsillant ben­nem valamit, ami meg nem vagyok, és ezért megsimogat, kiegyenesít, meg szárny­altat, em­bernek nevez, ön az, aki még gyűlöletesebbé teszi számomra a rosszat, és már kezdi meg­­utáltatni velem a „csak nekem való jót”. Még jobban megszeretteti velem az egyedüli szépet , az életet, és a „csak másokért való küz­dés” beteljesedő szerelmét formálja bennem. Őszinte legyek? A tudós szavai el-eljutnak az értelmemhez, és megtapadnak agysejtjeimben. De az Ön művészete mindig két kézre kapja a szívemet, és megháborogtatja lelkem legmé­lyét, egész valómat. Ez a vihar az eszmélés sziluettjét vetíti agysejtjeim falára, mert fel­kavart érzelmeim hullámai tisztábbra mossák a tudósi fogalmakat is. Lám, micsoda hatalma van önnek! Ezért tartom igaz és örök barátomnak, vagyis... igaz művésznek! Ezek miatt is kérem, hogy segítse továbbra közös ügyünket, a szervezett művészek moz­galmát, amely már egybeforrt a magyar mun­kásosztály legnagyobb szervezetével, önmagának és nekünk is nagy gyönyörű­séget hozó alkotásokat és jó egészséget kíván elvtársi üdvözlettel. Sömjéni Sándor Legyen a televízió összekötőtánc a színházak között! A vidéki színész ritkán jut ahhoz, hogy más színházak elő­adását láthassa. Ennek részben nagy elfoglaltsága, részben pedig a távolság és az utazás nagy költ­sége az oka. örülünk, hogy próba­mentes napokon szakmai tovább­képzésben részesülünk, de úgy ér­zem, a színész számára a közvet­len benyomás hatását semmi sem tudja pótolni. A televízió kitűnő eszköz lenne arra, hogy a vidéki színházak összes művészeti dolgo­zója tájékozódást nyerjen egy-egy nagysikerű színpadi produkcióról, ha ... ha a televízió színházi köz­vetítései nem azokon a napokon lennének, amikor a vidéki színhá­zak játszanak, így a színészek mintegy 10%-a tudja csak a szín­házi közvetítéseket végignézni, és az ezt követő vitát a 90% legfel­jebb csak végighallgatja, és irígyli azokat, akik egy jó előadást lát­hattak. Azt szeretném javasolni, hogy a tv legalább havonta egyszer (vagy kétszer) hétfői napokon adjon színházi közvetítést. (Erre eddig ha jól emlékszem mindössze egy­szer került sor, a „Háború és béke” című színmű közvetítésekor.) Egy-egy országos sikerű előadás hétfői közvetítése megmozgatná a vidéki színészeket, az szb klub-est keretében vitát rendezhetne a köz­vetítés után, és ez bizony, úgy érzem, szakmailag sokat lendítene. Talán még gazdasági szempontból is helyes lenne, ha a tv és a szín­házak szünnapja nem esne egybe, és ezekzen a heteken a tv más napokon tartana szünnapot. A vidéki színházból való televí­zióközvetítést is hétfői napra kel­lene tenni. Az a színház, amelyik­ből közvetítenek, szívesen felcse­re­lné a hétfői szünnapját például keddre, és így valamennyi vidéki színház dolgozói megismerkedhet­nének egy másik vidéki együttes­sel. BECK GYÖRGY színész a Békés megyei Jókai Színház szb-titkára ILLETÉKES HELYRŐL Beck György levelére a következő vá­laszt kaptuk­— A hétfői színházi közvetítést csak akkor tudjuk megoldani, ha áttérünk a hatodik — feltehetően hétfőre eső — adásnapra. 1963. első félév­ében erre nem kerül sor, de a vidéki színházak művészi mun­kájának hatékonyabb támogatása és népszerűsítése céljából már eb­ben a félévben új műsortípust ve­zetünk be, nevezetesen havonta egy vidéki színházi produkciót ,,vi­déki fesztivál’* keretében szándé­kozunk bemutatni. A zsűri és a közönség szavazatai alapján díjazni fogjuk a legjobb előadást, a leg­jobb rendezést, alakítást. Jan Zdenek Bartos, csehszlovák zeneszerző a Fészek klubban rendezett szerzői estjén Kadosa Pállal beszélget

Next