Szocialista Művészetért, 1979 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1979-01-01 / 1. szám

A Csokonai tartja frontját „A színpadon mindenről elfeledkeznek, ügyet sem vetnek a hidegre. Aztán éjjel, otthon, betegek. De azért másnap, mint­­ha mi sem történt volna.” Szimonov: Polinyin ezredes szerelme KÖNNYEN MEGTEREM nálunk a humor. Debrecenben is. Álltam november vége felé, egy ködös délelőtt a Csokonai-szobor tövé­ben, s ámuldoztam: hogyan kerítik be a régi város maradandónak elkönyvelt rekvizitumait a hatalmas, új házmonstrumok, amikor réges­­régi ismerősöm megérdeklődte: ugyan miféle ájet hozott az ős Péter fia elejére? Köznapi egyszerűséggel válaszoltam: Csokonai uram színházát látogatom meg. Erre elnevette ma­gát. — No, azt bajosan leled meg. Mert ment s megszállta a várost. Mindenütt ott van, akármerre megy, csak a helyén nincs! S éppen olyan volt a mosoly a szája körül, mint valamelyik hajdanvolt főbíróé, amikor megfelelt a sarcolni akaró pasának. MÁR EGÉSZEN másként fogalmazott Bé­­nyei József igazgató. Költőhöz illő precizitás­sal sorolta fel: — Tizenegy helyen működik, dolgozik a Csokonai Színház. Előadásainkat a Hungária kamaraszínpadon, a remélhetőleg hamarosan végleg elkészülő Kölcsey művelődési központ színháztermében, operaelőadásainkat pedig az Arany Bikában levő Bartók-teremben tartjuk. A központ a Mester utca 22. szám alatti, is­­kola­ mivoltából szanált épületben lelhető. A szabók a Jókai utcában, a világosítók a Csap utcában, az asztalosok a Böszörményi úton, a régi kenyérgyárban, a kelléktár egy másik Csap utcai házban, álló raktárunk a köntös­gáti iskolaépületben dolgozik. A Péterfiára költözött a balett, az énekkar és a korrepe­tálás a színészklubban talált helyet. 1978. jú­lius elsejére teljesen kiürítettük a színház épületét." Száztizenhárom év óta először van zárva... ONNAN NÉZTEM, ahonnan Ady Endre is gyakran, debreceni újságíró éveiben, a szín­házépületet. Kerítés közé fogták, szomorú vi­zes kék színével beleolvadt az esős őszvég szürkeségébe. de másként festett tizenhárom éve, amikor két tucat millióért felújították a centenáriumára! És most, amikor megvan a fedezet a felfrissítésre, vállalta kivitelező is, akkor derült ki: elkerülhetetlen a színpad­technika és az elektromos hálózat felújítása is. És hogy addig az építőknek kár egyetlen kala­­pácsütést is tenniük, amíg a két utóbbi mű­velet nincs meg. Csak hát hol vannak ehhez a tervek, s hol a kivitelezéshez a kellő fedezet? A riporternek erre eszébe jut — elvégre há­rom évtizeddel előbb még felelősséget is kel­lett éreznie e színházért —, hogy volt már ha­sonló helyzet a történelemben. Amikor 1861- ben az akkor hatalmas summát jelentő 150 ezer forint kézben levésekor megbízták Skal­­niczky Antalt és Vecsey Imrét a színház fel­építésével, bizony a városnak el kellett adni a közlegelők egy részét, meg bérbe adták a zárai földeket, hogy a kétszeresére emelkedett költséget, a 290 ezer forintot kifizethessék. De 1865. október 7-én Laborfalvy Róza csak azért is elszavalhatta férjének, Jókai Mórnak erre az alkalomra írott Prológusát. (De szívesen hallanám sokadmagammal még egyszer ezt a Prológust!) Közben persze megkezdték az új évadot. Előadásszámuk most is félezres, 38 százalékát nem a székhelyen játsszák. Míg az 1860-as években, néhai Reszler István direktorsága alatt 35 volt a társulat létszáma, ebben az évadban 44, igaz, közülük három nyugdíjas. Saját erőből tették alkalmassá az ideiglenes működésre a rendelkezésükre bocsátott helyi­ségeket. A Hungária kamaraszínpadot a rend­szeres napi játszásra kellett átalakítani, fel­szerelni a legszükségesebbekkel. Közel ötmil­lió forintot fizettek ki mindezekre. Ráadásul: a Kölcsey színháztermének be nem fejezése jócskán felborította évi tervüket. A színházi műhelyek, tárak megfelelő, egyes esetekben jobb feltételek között dolgoznak, mint akár az anyaszínházban. Török Ilona, a főpénztáros, az alapszervezet számvizsgáló bizottságának elnöke, mosolyogva mutatta meg szobáját a Mester utcai központban: tágasabb, világo­sabb, kényelmesebb, mint a színházban volt. „Itt már le tudnak ülni a bizalmiak, itt már tanácskozni is lehet...” — Csak éppen a művészi munka feltételei romlottak meg lényegesen. Nincs próbaszín­­pad, tanteremben folynak az énekpróbák, a korrepetálás. Valamennyi szereplőnek végig kell ülni a próbát, mert a folyosó hideg. Ezt mondta külön az igazgató, aztán Arany Béla, a pártszervezet titkára, Sárközy Zoltán, az szb-titkár. Meg a színészek, már akikkel volt szerencsém találkozni. MINDEZEK ELLENÉRE milyen a helyzet a Csokonai Színház berkeiben? — Igen jónak ítéljük az idei művészi kez­dést — mondták a vezetők. — Jó volt a Fi­garo házasságának a sajtóvisszhangja. A bér­leten kívül játszott két egyfelvonásost, gon­doltunk a Krúdy-évfordulóra, s Móricz közel­gő centenáriumára, nagy sikerrel adjuk elő mind idehaza, mind Nyíregyházán. A huszon­egyedik előadást tartottuk. Közönségsiker a szovjet darabunk. Ma éjjel megnősülök. Eb­ben az esztendőben november 14-ig 417 elő­adást tartottunk. A 77-es látogatói számunk 280 ezer, szemben a szegedi és pécsi kétszáz­­ezressel. És ami igen beszédes: a Fáklyaláng­ra hatezren váltottak a pénztárnál jegyet, a Kabaréra hétezernél többen. Aztán lehet bí­rálni a bérletrendszert! De ne feledjük elő­nyeit sem! Hogyan lehetett volna olyan nem­­könnyű színművet, aminő Illyés Fáklyaláng­ja ötv­enszer előadni, vagy a Csehov-drámát negyvenhatszor? Nálunk különösen „kenyér­kérdés” a jó és hatásos szervezés, hiszen amíg Pécsett egy fizető látogatóra 119 forint állami támogatás jutott, addig egy debreceni fizető nézőre csupán 54 forint... Az igazgató után a szakszervezeti bizottság titkára, Sárközy Zoltán Jászai-díjas színmű­vész talált egy sarkot némi beszélgetésre. — Nehéz a szervezeti élet most. Nincs akko­ra helyünk, ahol a társulat egész tagsága összegyűjthető lenne. Amíg nincs meg a Köl­csey színházterme, ilyenről nem álmodha­tunk. Az ifjúsági parlamentet még meg tudtuk tartani, de többen már egyetlen helyiségünk­be nem férnek be. Feszített munkánk is. Én például próbálom Rozewicz kartoték­jának egyik főszerepét, elnökünk, Tréfás György pe­dig nagyban készül a Donizetti-bemutatóra. Ennek a Rozewicz-darab bemutatásnak az el­vállalása, ekkora szétszórattatás közepette, azt hiszem, merész lépés. De úgy vagyunk vele: a nagy alkotásra vállalkozók ilyen körülmé­nyek között is — vagy éppen ezek ellenére — megnyerhetik az ütközetet... Úgy tapaszta­lom, a művészek megértik a színház helyze­tét. De a kérdőjel ott sötétlik: vajon majd akik tavasszal ide szerződnének, vállalják-e mindezt? ANNYI SEJTÉSE mindenkinek van egy üt­közet megvívásából, hogy hírlánc nélkül pél­dául nehezen megy. Kérdeztem is többektől: vajon hogyan értesítik a tárakat, a művésze­ket, a műszakot a továbbiakról? Elvégre a szájpropaganda a nyolcvanas évekre virra­dóan már kissé elavult módszer lehet. Márpe­dig él ez a gyakorlat. Éppen elég lehet az öt, különböző helyen levő hirdetőtáblára eljut­tatni a kiszegelendőket. És ha még változtatni kell a napi programon, mert — színháznál vagyunk — váratlanul közbejött valami? Vi­szik a közleményt, utasítást gyalog, kerékpá­ron, saját gépkocsin, buszon, villamoson... Ez a helyzetkép tárult elém november leg­végén. Az új esztendőben új igazgató és mű­vészeti vezető vállalkozik a folytatásra. Ho­gyan írta Jókai sokat emlegetett Prológusá­ban? „Hiú látványnak nem, csak szellemünk­nek épülhetett e ház...” Negyven éve isme­rem belülről a Csokonai Színházat. Debrecen szellemi életének egyik világítótornya volt legtöbbször. De túl is világított a zárni föl­deken. Igencsak több mint debreceni ügy, hogy újból teljes fényt szóró fárosz legyen. Varga Imre „Iraki tegnapok — iraki holnapok*" címmel rendezte meg Vincze Lajos grafikusművész kiállítását a Kultu­rális Kapcsolatok Intézete. Megnyitót mondott Pogány G. Gábor főigazgató. Részt vettek a megnyitón az iraki nagykövetség tagjai, élükön a követtel, valamint a haladó arab államok képviselői (Bojár felv.) 2 szocialista A MŰVÉSZETÉRT A SZAKSZERVEZETI SZÖVETSÉGÜNK elnöksége novem­ber 27-én délután Deák Sándor elnökletével ülést tartott a szék­ház klubjában. Balázs István, a Kulturális Minisztérium főosz­tályvezetője tájékoztatót mondott a művészetoktatás 15 éves táv­lati fejlesztési tervének készülő koncepciójáról. Számos észrevé­tel, javaslat megtétele után az elnökség köszönettel tudomásul vette a tájékoztatást. A munkaviszonyban nem álló előadómű­vészek szakszervezeti szervezéséről előterjesztett javaslat ügyében az elnökség úgy határozott, hogy a titkárságot bízza meg egy végső tervezet elkészítésével, s annak illetékes SZOT- szerv elé terjesztésével. Elfogadták a központi vezetőség és a kv elnöksége 1979—80-as munkatervére, a központi vezetőség 1979.­évi, az elnökség I. félévi munkaprogramjára előterjesztett javaslatot. Végezetül napi kérdésekben határozott az elnökség. — SZAKMAI ELNÖKSÉGEK ÜLÉSEI. November 28-án ülést tartott a Képzőművészek, Iparművészek és Művészeti Dol­gozók Szakszervezetének elnöksége. Foglalkoztak a szervezettség és tagdíjmorál kérdéseivel, majd összefoglalót fogadtak el az alapszervezetek őszi taggyűléseiről.­­ A Filmművészek és Film­alkalmazottak Szakszervezetének elnöksége december 6-i ülésén a munkások és alkalmazottak alapbérének megállapítására vo­natkozó 16 1976. sz. munkaügyi miniszteri rendelet végrehajtásá­nak tapasztalataival foglalkozott. — LÁTOGATÁS. Az NDK-beli testvérszakszervezet, Ge­werkschaft Kunst szociálpolitikai titkára, Rosemarie Märker és munkatársa, Ute Matuska elnökségünk meghívására november végén fővárosi és vidéki színházakban tanulmányozta a mun­kavédelmi tevékenységet és a szociálpolitikai munkát. Munkásfilmnapok 1978 (folytatás az 1. oldalról) hát — egyébként a MÉNES­GAZDA eszmei-gondolati tar­talmánál fogva mindenképpen alkalmasnak bizonyult arra, hogy higgadt számvetésre, okos politizálásra buzdítson.) A vita meglepő tanulsággal zárult. A tizenévesek nem is­merik alaposan az események krónikáját, a társadalmi moz­gás törvényeit azonban jól ér­zékelik és esztétikai felké­szültségük is dicséretes. Rend­kívül izgalmasan fejtegették — másutt, máskor — Angi Vera drámájának motívumait. Az általános kérdést — Ho­gyan kell élni? Miért érdemes lelkesedni? Milyen legyen a szocialista ember? — többen saját sorsuk és tapasztalataik tükrében vizsgálták. Jó, hogy ezt tették, nekem ugyanis meggyőződésem, hogy azok a legtartalmasabb viták, ahol nemcsak — esetleg­ nem el­sősorban — a megtekintett filmről van szó, hanem az „itt és most” helyzeteiről, a legszemélyesebb és legidősze­rűbb problémákról is. A magyar filmművészetben napjainkban markáns vonu­latnak számít a dokumentaris­­ta alkotások sorozata. Köz­helyszámba megy, hogy a CSÉPLŐ GYURI-jellegű mű­vek nem versenyezhetnek a CSÁRDÁSKIRÁLYNŐ-vel, de még A KENGURU-val sem (ami a látogatottságot illeti). Egyesek megemlítették, hogy az ilyen jellegű filmeket a te­levíziónak kellene jobban fel­karolnia. Mások a forgalma­zás felelősségét hangsúlyoz­ták: nem szabad hagyni, hogy ezek a fontos missziót teljesítő filmek észrevétlenül eltűnje­nek az egyre gazdagodó mozi­műsor süllyesztőjében. Voltak, akik hiányolták a derűsebb színeket (teljes jog­gal). Egyik kezünkön megszá­molhatjuk a munkásélet vi­dám pillanatait megörökítő magyar filmvígjátékot. Az EGYSZEREGY-et — ugyan­csak helyet kapott a kínálat­ban — főleg azért kárhoztat­ták, mert komikuma meglehe­tősen általános, humorforrásai gyéren patakzanak, s a mese laza szálakkal kötődik a mai munkásvilághoz. A kezdeményezés visszhang­ja jó. A Munkásfilmnapokra szükség van. Bízunk benne, hogy 1979-ben tovább bővült a kör, és kikristályosodnak azok a formák, melyek a vezető osztályunk „közérzetét" ábrá­zoló filmek és a munkásnézők találkozásait szolgálják.

Next