Szocialista Művészetért, 1979 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1979-01-01 / 1. szám
A Csokonai tartja frontját „A színpadon mindenről elfeledkeznek, ügyet sem vetnek a hidegre. Aztán éjjel, otthon, betegek. De azért másnap, mintha mi sem történt volna.” Szimonov: Polinyin ezredes szerelme KÖNNYEN MEGTEREM nálunk a humor. Debrecenben is. Álltam november vége felé, egy ködös délelőtt a Csokonai-szobor tövében, s ámuldoztam: hogyan kerítik be a régi város maradandónak elkönyvelt rekvizitumait a hatalmas, új házmonstrumok, amikor régesrégi ismerősöm megérdeklődte: ugyan miféle ájet hozott az ős Péter fia elejére? Köznapi egyszerűséggel válaszoltam: Csokonai uram színházát látogatom meg. Erre elnevette magát. — No, azt bajosan leled meg. Mert ment s megszállta a várost. Mindenütt ott van, akármerre megy, csak a helyén nincs! S éppen olyan volt a mosoly a szája körül, mint valamelyik hajdanvolt főbíróé, amikor megfelelt a sarcolni akaró pasának. MÁR EGÉSZEN másként fogalmazott Bényei József igazgató. Költőhöz illő precizitással sorolta fel: — Tizenegy helyen működik, dolgozik a Csokonai Színház. Előadásainkat a Hungária kamaraszínpadon, a remélhetőleg hamarosan végleg elkészülő Kölcsey művelődési központ színháztermében, operaelőadásainkat pedig az Arany Bikában levő Bartók-teremben tartjuk. A központ a Mester utca 22. szám alatti, iskola mivoltából szanált épületben lelhető. A szabók a Jókai utcában, a világosítók a Csap utcában, az asztalosok a Böszörményi úton, a régi kenyérgyárban, a kelléktár egy másik Csap utcai házban, álló raktárunk a köntösgáti iskolaépületben dolgozik. A Péterfiára költözött a balett, az énekkar és a korrepetálás a színészklubban talált helyet. 1978. július elsejére teljesen kiürítettük a színház épületét." Száztizenhárom év óta először van zárva... ONNAN NÉZTEM, ahonnan Ady Endre is gyakran, debreceni újságíró éveiben, a színházépületet. Kerítés közé fogták, szomorú vizes kék színével beleolvadt az esős őszvég szürkeségébe. de másként festett tizenhárom éve, amikor két tucat millióért felújították a centenáriumára! És most, amikor megvan a fedezet a felfrissítésre, vállalta kivitelező is, akkor derült ki: elkerülhetetlen a színpadtechnika és az elektromos hálózat felújítása is. És hogy addig az építőknek kár egyetlen kalapácsütést is tenniük, amíg a két utóbbi művelet nincs meg. Csak hát hol vannak ehhez a tervek, s hol a kivitelezéshez a kellő fedezet? A riporternek erre eszébe jut — elvégre három évtizeddel előbb még felelősséget is kellett éreznie e színházért —, hogy volt már hasonló helyzet a történelemben. Amikor 1861- ben az akkor hatalmas summát jelentő 150 ezer forint kézben levésekor megbízták Skalniczky Antalt és Vecsey Imrét a színház felépítésével, bizony a városnak el kellett adni a közlegelők egy részét, meg bérbe adták a zárai földeket, hogy a kétszeresére emelkedett költséget, a 290 ezer forintot kifizethessék. De 1865. október 7-én Laborfalvy Róza csak azért is elszavalhatta férjének, Jókai Mórnak erre az alkalomra írott Prológusát. (De szívesen hallanám sokadmagammal még egyszer ezt a Prológust!) Közben persze megkezdték az új évadot. Előadásszámuk most is félezres, 38 százalékát nem a székhelyen játsszák. Míg az 1860-as években, néhai Reszler István direktorsága alatt 35 volt a társulat létszáma, ebben az évadban 44, igaz, közülük három nyugdíjas. Saját erőből tették alkalmassá az ideiglenes működésre a rendelkezésükre bocsátott helyiségeket. A Hungária kamaraszínpadot a rendszeres napi játszásra kellett átalakítani, felszerelni a legszükségesebbekkel. Közel ötmillió forintot fizettek ki mindezekre. Ráadásul: a Kölcsey színháztermének be nem fejezése jócskán felborította évi tervüket. A színházi műhelyek, tárak megfelelő, egyes esetekben jobb feltételek között dolgoznak, mint akár az anyaszínházban. Török Ilona, a főpénztáros, az alapszervezet számvizsgáló bizottságának elnöke, mosolyogva mutatta meg szobáját a Mester utcai központban: tágasabb, világosabb, kényelmesebb, mint a színházban volt. „Itt már le tudnak ülni a bizalmiak, itt már tanácskozni is lehet...” — Csak éppen a művészi munka feltételei romlottak meg lényegesen. Nincs próbaszínpad, tanteremben folynak az énekpróbák, a korrepetálás. Valamennyi szereplőnek végig kell ülni a próbát, mert a folyosó hideg. Ezt mondta külön az igazgató, aztán Arany Béla, a pártszervezet titkára, Sárközy Zoltán, az szb-titkár. Meg a színészek, már akikkel volt szerencsém találkozni. MINDEZEK ELLENÉRE milyen a helyzet a Csokonai Színház berkeiben? — Igen jónak ítéljük az idei művészi kezdést — mondták a vezetők. — Jó volt a Figaro házasságának a sajtóvisszhangja. A bérleten kívül játszott két egyfelvonásost, gondoltunk a Krúdy-évfordulóra, s Móricz közelgő centenáriumára, nagy sikerrel adjuk elő mind idehaza, mind Nyíregyházán. A huszonegyedik előadást tartottuk. Közönségsiker a szovjet darabunk. Ma éjjel megnősülök. Ebben az esztendőben november 14-ig 417 előadást tartottunk. A 77-es látogatói számunk 280 ezer, szemben a szegedi és pécsi kétszázezressel. És ami igen beszédes: a Fáklyalángra hatezren váltottak a pénztárnál jegyet, a Kabaréra hétezernél többen. Aztán lehet bírálni a bérletrendszert! De ne feledjük előnyeit sem! Hogyan lehetett volna olyan nemkönnyű színművet, aminő Illyés Fáklyalángja ötvenszer előadni, vagy a Csehov-drámát negyvenhatszor? Nálunk különösen „kenyérkérdés” a jó és hatásos szervezés, hiszen amíg Pécsett egy fizető látogatóra 119 forint állami támogatás jutott, addig egy debreceni fizető nézőre csupán 54 forint... Az igazgató után a szakszervezeti bizottság titkára, Sárközy Zoltán Jászai-díjas színművész talált egy sarkot némi beszélgetésre. — Nehéz a szervezeti élet most. Nincs akkora helyünk, ahol a társulat egész tagsága összegyűjthető lenne. Amíg nincs meg a Kölcsey színházterme, ilyenről nem álmodhatunk. Az ifjúsági parlamentet még meg tudtuk tartani, de többen már egyetlen helyiségünkbe nem férnek be. Feszített munkánk is. Én például próbálom Rozewicz kartotékjának egyik főszerepét, elnökünk, Tréfás György pedig nagyban készül a Donizetti-bemutatóra. Ennek a Rozewicz-darab bemutatásnak az elvállalása, ekkora szétszórattatás közepette, azt hiszem, merész lépés. De úgy vagyunk vele: a nagy alkotásra vállalkozók ilyen körülmények között is — vagy éppen ezek ellenére — megnyerhetik az ütközetet... Úgy tapasztalom, a művészek megértik a színház helyzetét. De a kérdőjel ott sötétlik: vajon majd akik tavasszal ide szerződnének, vállalják-e mindezt? ANNYI SEJTÉSE mindenkinek van egy ütközet megvívásából, hogy hírlánc nélkül például nehezen megy. Kérdeztem is többektől: vajon hogyan értesítik a tárakat, a művészeket, a műszakot a továbbiakról? Elvégre a szájpropaganda a nyolcvanas évekre virradóan már kissé elavult módszer lehet. Márpedig él ez a gyakorlat. Éppen elég lehet az öt, különböző helyen levő hirdetőtáblára eljuttatni a kiszegelendőket. És ha még változtatni kell a napi programon, mert — színháznál vagyunk — váratlanul közbejött valami? Viszik a közleményt, utasítást gyalog, kerékpáron, saját gépkocsin, buszon, villamoson... Ez a helyzetkép tárult elém november legvégén. Az új esztendőben új igazgató és művészeti vezető vállalkozik a folytatásra. Hogyan írta Jókai sokat emlegetett Prológusában? „Hiú látványnak nem, csak szellemünknek épülhetett e ház...” Negyven éve ismerem belülről a Csokonai Színházat. Debrecen szellemi életének egyik világítótornya volt legtöbbször. De túl is világított a zárni földeken. Igencsak több mint debreceni ügy, hogy újból teljes fényt szóró fárosz legyen. Varga Imre „Iraki tegnapok — iraki holnapok*" címmel rendezte meg Vincze Lajos grafikusművész kiállítását a Kulturális Kapcsolatok Intézete. Megnyitót mondott Pogány G. Gábor főigazgató. Részt vettek a megnyitón az iraki nagykövetség tagjai, élükön a követtel, valamint a haladó arab államok képviselői (Bojár felv.) 2 szocialista A MŰVÉSZETÉRT A SZAKSZERVEZETI SZÖVETSÉGÜNK elnöksége november 27-én délután Deák Sándor elnökletével ülést tartott a székház klubjában. Balázs István, a Kulturális Minisztérium főosztályvezetője tájékoztatót mondott a művészetoktatás 15 éves távlati fejlesztési tervének készülő koncepciójáról. Számos észrevétel, javaslat megtétele után az elnökség köszönettel tudomásul vette a tájékoztatást. A munkaviszonyban nem álló előadóművészek szakszervezeti szervezéséről előterjesztett javaslat ügyében az elnökség úgy határozott, hogy a titkárságot bízza meg egy végső tervezet elkészítésével, s annak illetékes SZOT- szerv elé terjesztésével. Elfogadták a központi vezetőség és a kv elnöksége 1979—80-as munkatervére, a központi vezetőség 1979.évi, az elnökség I. félévi munkaprogramjára előterjesztett javaslatot. Végezetül napi kérdésekben határozott az elnökség. — SZAKMAI ELNÖKSÉGEK ÜLÉSEI. November 28-án ülést tartott a Képzőművészek, Iparművészek és Művészeti Dolgozók Szakszervezetének elnöksége. Foglalkoztak a szervezettség és tagdíjmorál kérdéseivel, majd összefoglalót fogadtak el az alapszervezetek őszi taggyűléseiről. A Filmművészek és Filmalkalmazottak Szakszervezetének elnöksége december 6-i ülésén a munkások és alkalmazottak alapbérének megállapítására vonatkozó 16 1976. sz. munkaügyi miniszteri rendelet végrehajtásának tapasztalataival foglalkozott. — LÁTOGATÁS. Az NDK-beli testvérszakszervezet, Gewerkschaft Kunst szociálpolitikai titkára, Rosemarie Märker és munkatársa, Ute Matuska elnökségünk meghívására november végén fővárosi és vidéki színházakban tanulmányozta a munkavédelmi tevékenységet és a szociálpolitikai munkát. Munkásfilmnapok 1978 (folytatás az 1. oldalról) hát — egyébként a MÉNESGAZDA eszmei-gondolati tartalmánál fogva mindenképpen alkalmasnak bizonyult arra, hogy higgadt számvetésre, okos politizálásra buzdítson.) A vita meglepő tanulsággal zárult. A tizenévesek nem ismerik alaposan az események krónikáját, a társadalmi mozgás törvényeit azonban jól érzékelik és esztétikai felkészültségük is dicséretes. Rendkívül izgalmasan fejtegették — másutt, máskor — Angi Vera drámájának motívumait. Az általános kérdést — Hogyan kell élni? Miért érdemes lelkesedni? Milyen legyen a szocialista ember? — többen saját sorsuk és tapasztalataik tükrében vizsgálták. Jó, hogy ezt tették, nekem ugyanis meggyőződésem, hogy azok a legtartalmasabb viták, ahol nemcsak — esetleg nem elsősorban — a megtekintett filmről van szó, hanem az „itt és most” helyzeteiről, a legszemélyesebb és legidőszerűbb problémákról is. A magyar filmművészetben napjainkban markáns vonulatnak számít a dokumentarista alkotások sorozata. Közhelyszámba megy, hogy a CSÉPLŐ GYURI-jellegű művek nem versenyezhetnek a CSÁRDÁSKIRÁLYNŐ-vel, de még A KENGURU-val sem (ami a látogatottságot illeti). Egyesek megemlítették, hogy az ilyen jellegű filmeket a televíziónak kellene jobban felkarolnia. Mások a forgalmazás felelősségét hangsúlyozták: nem szabad hagyni, hogy ezek a fontos missziót teljesítő filmek észrevétlenül eltűnjenek az egyre gazdagodó moziműsor süllyesztőjében. Voltak, akik hiányolták a derűsebb színeket (teljes joggal). Egyik kezünkön megszámolhatjuk a munkásélet vidám pillanatait megörökítő magyar filmvígjátékot. Az EGYSZEREGY-et — ugyancsak helyet kapott a kínálatban — főleg azért kárhoztatták, mert komikuma meglehetősen általános, humorforrásai gyéren patakzanak, s a mese laza szálakkal kötődik a mai munkásvilághoz. A kezdeményezés visszhangja jó. A Munkásfilmnapokra szükség van. Bízunk benne, hogy 1979-ben tovább bővült a kör, és kikristályosodnak azok a formák, melyek a vezető osztályunk „közérzetét" ábrázoló filmek és a munkásnézők találkozásait szolgálják.