Szocialista Művészetért, 1983 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1983-01-01 / 1. szám

FILM ÉS KÖZMŰVELŐDÉS Úgy látszik, mindenki egyre gondol! A felhasználók és alkotók gondolatai szerencsés találkozásának eredménye­ként került sor november 9. és 11. között az I. országos közművelődési filmfórum meg­rendezésére, amelynek jó házigazdájaként a vendégszerető Bács-Kiskun megye és Kecs­kemét városa adott otthont. A három nap alatt a Mafilm közművelődési stúdióinak, a Pannónia Filmstúdió rajz- és bábfilm mű­termének, a Televízió és más alkotóműhelyek rövidfilmjei közül csaknem 150-et láthat­tak az ország minden tájáról Kecskemétre sereglett gyakorló népművelők. Nem verseny, vagy valamiféle díszelgő be­mutatkozás volt ez a három nap. Nem vol­tak díjak. Nem folyt vita a filmek esztéti­kai, művészi értékeiről — bár ez sem volt egészen megkerülhető —, annál inkább a felhasználás tervszerűbbé tételéről, vagy aho­gyan manapság divatos szóval fogalmazzuk: a filmek hatékonyságáról. Négy szekcióban (A­­rövidfilmek forgalmazásának problémái a mozihálózatban — Közművelődési filmek a politikai oktatásban — Rövidfilmek a tudo­mányos ismeretterjesztés szolgálatában — Rövidfilmek a televízióban) folytak a vetí­téseket követő viták. A közös célhoz közelebb vivő gondolatcserék. Az ilyen nagy mennyi­ségben talán kissé fárasztó filmek után az eszmecseréken való aktív részvételt segítette elő dr. Kormos Sándornak, a Művelődési Mi­nisztérium közművelődési főosztálya vezető­jének a gondokat nyíltan feltáró és a felada­tokra orientáló, megnyitó előadása is. A bevezetőben elhangzott gondolatok, ame­lyekre jól feleltek a szekcióülések vitái és a zárszót tartó dr. Kőhalmi Ferenc, a Filmfőigazgatóság helyettes vezetőjének ösz­­szefoglalója élénken foglalkoztatják ma a köz­­művelődés munkásait és a filmek alkotóit. Ezekről a gondokról, a jövő útjainak lehető­ségeiről beszélgettem dr. Kormos Sándor elv­társsal, aki­­maga is sok tapasztalattal rendel­kező népművelő és így egyike a problémák legjobb ismerőinek. — Úgy tudom, már régebben érlelődött egy ilyen jellegű tanácskozás gondolata. Tulaj­donképpen mi indokolta a filmfórum meg­rendezését? — Hadd kezdjem egy kijelentő mondat­tal. Ma már nincs közművelődés film nélkül. Különösen elképzelhetetlen a rövidfilmek nél­kül. Elsősorban a népszerű­ tudományos és oktatófilmek, de a rövidfilmek, így a doku­mentumfilmek, híradók, rajzfilmek és min­denféle még lehetséges más műfajú filmek nélkül. Hiszen a rövidfilm nemcsak hogy szerves része a közművelődésnek, de megszü­­letésének első pillanatától fogva a közmű­velődést szolgálja, ezért jött létre, ez a hi­vatása. Két évvel ezelőtt beszélgetésre hívott a Magyar Film- és Televízióművészek Szövet­sége népszerű­ tudományos szakosztályának a tagsága. Azon a baráti találkozón kiderült, nem csak egyet akarunk, de jószerével egy­formán is gondolkodunk: alkotók és mi, fel­használók is. Kiderült, hogy csak a népsze­rű-tudományos stúdióban évente közel száz jól felhasználható film készül, és így van ez a Mafilm többi közművelődési stúdiójában is, így a híradó és dokumentum, a katonai, a propaganda stúdióban is, sőt a Pannónia Filmstúdió műtermeiben, ahol is további je­lentős számú filmet gyártanak, amelyeknek jobb, célirányosabb felhasználása kézzel fog­ható eredményeket hozna a közművelődés­ben, megkockáztatom, még a közoktatás­ban is, így, a közös gondolkodás eredményeként alakult ki a fórum, amelyet kezdetben vala­miféle filmbörzének képzeltünk el, de mert ez nem egyszerűen adok, veszek, kapok já­ték, hanem jóval több annál, így hát fórum­má alakult.­­ Bevezető előadásában hangsúlyozottan szólt a terjesztés, a felhasználás gondjairól. Sokszor lehet még tapasztalt népművelőktől is hallani, hogy a filmek felhasználását meny­nyi akadály nehezíti. Hogyan látja, meny­nyiben felelnek meg a közművelődési stú­diók filmjei napjainkban a közművelődés igényeinek és milyen lehetőségei vannak a terjesztésnek, a filmek felhasználásának? — Bontsuk kétfelé a kérdést. Ami a filmek tematikai sokszínűségét, művészi színvonalát és felhasználhatóságukat illeti, állíthatom nagy többségük megfelel a kor igényeinek. Hogy milyen tematikai hiányosságok, az al­kotóműhelyek között milyen esetleges átfe­dések vannak, azt csak egy részletesebb elemzés, vagy felmérés tudná kideríteni. Saj­nos, még mi sem ismerjük eléggé a filmeket, különösen nem a stúdiók programjait. Gon­dolom, csak hasznos lehetne, ha közművelő­dési stúdiók művészeti tanácsaiban a jövő­ben több gyakorló népművelő is helyet kap­na. Jól tudom a filmek gyártását, a gyártható filmek mennyiségét megszabják az egyre ne­hezedő gazdasági feltételek. De azt is nyu­godtan állíthatom, hogy a filmfőigazgatóság egyetértésével, javaslatára a központi kul­turális alapból eddig még mindig megszerez­hető a­­tematikusan legfontosabb és művészi szempontból legígéretesebb művek megszü­letéséhez szükséges — az alapdotáción felü­li — anyagi támogatás. Az Országos Közmű­velődési Tanács is tekintélyes összeget áldoz a közművelődési stúdiókban és a Televízió műhelyeiben készült filmek terjesztését elő­segítő kópiák gyártására. Ami a kérdés második részét illeti úgy vé­lem, a felhasználás lehetőségei szinte kimerít­­hetetlenek. Csak felsorolás­szerűen: a mo­zikban a rövidfilmek mint önálló programok, aktuális politikai társadalmi, tudományos kérdéseket érintő tematikus összeállítások, egy-egy művész munkásságát bemutató port­rék és a játékfilmek mellett mint kísérő mű­sorok is szerepelhetnek. Bár mint hírlik, en­nek egyre szűkül a köre. Vannak olyan ta­pasztalataink, hogy a moziüzemi vállalatok művelődési otthonokkal és a közművelődés más intézményeivel összefogva, vagy akár ön­állóan is eredményes rövidfilmes programo­kat állítanak össze. Hajdú-Bihar és Zala me­gyékben tematikus műsoraikkal a közelmúlt­ban a Mafilm Népszerű-tudományos és oktató­film stúdió és a híradó- és dokumentumfilm stúdió bemutatkozására került sor. Mindez azt mutatja, hogy a leleményességgel és úgy­szeretettel mindegyre jobban hasznosíthatók a rövidfilmek. Néhány éve került a köztudatba az úgy­nevezett társadalmi filmforgalmazás. Akko­riban ez látszott a filmek mozin kívüli fel­­használása egyik legígéretesebb formájának. A Komárom és Veszprém megyékben folyta­tott első kísérletek után ama már világosan látható, hogy az alapjaiban jó elképzelést — enyhén szólva — finomítani kell. Most a kecskeméti filmfórumon bemutatott rövid­­fiilmek is azt igazolják, leginkább ezeknek van helyük a társadalmi forgalmazásban, és azt sem tematikusan, sem másképpen nem le­het egyetlen filmkészítési metódus (gondolok itt a hosszú dokumentumfilmekre) szerint készülő alkotások köré csoportosítani. A társadalmi filmforgalmazásban, a mo­zin kívül, a filmtárak hálózatán keresztül az egész magyar rövidfilm művészetnek, min­den arra érdemes alkotásának helye van és ezeknek a műveknek a filmtárak útján év­­ről-évre szisztematikusan be kell épülniük a közművelődés hálózatába. Még egy ide kívánkozó gondolat. Egyre többen vannak olyanok, akik maguk is fel­csapnak filmkészítőknek. Gondolnunk kell azokra is, akik az amatőr­ filmklubokban, sa­ját nemes kedvtelésüknek hódolva, tudato­san használják a felvevőgépet, értéket mutat­nak fel és őriznek meg ezáltal közvetlen kör­nyezetükben, s ezzel cselekvő résztvevői a közművelődésnek. — Szó esett a filmtárakról. Ha jól tudom, a több mint húsz éve létrehívott megyei is­meretterjesztő filmtárak valamikor a hatva­nas évek második felében még erőteljesen fej­lődtek, m­ajd később a hetvenes évek köze­pére működésük feltételei erősen megrom­lottak, filmállományuk tekintélyes része el­avult, új filmekkel való ellátásuk napjaink­ban is akadozik ... — A kérdés így túl sarkított, és azt hi­szem, túlzó. A kép pedig árnyaltabb. Már utaltam az Országos Közművelődési Tanács tevékenységére és anyagi támogatására. Az általuk megvásárolt kópiák mind a filmtá­rakba kerülnek. Vannak ma is jól működő filmtárak, mint Vas, Hajdú-Bihar, Zala, Ko­márom­­és Csongrád megyékben, de a kér­désben foglalt megállapításokban azonban sajnos sok az igazság is. Más jellegű segít­séget kell nyújtanunk ott, ahol jók a kö­rülmények, ahol tervszerű a filmtár fejlesz­tése és a filmeket a közművelődésbe hatéko­nyan bekapcsoló munka­­folyik. És más a tennivaló, ahol ma kell megteremteni, vagy ismét vissza kell állítani az értelmesen vég­zett munka feltételeit, lehetőségeit. Azt hiszem, hogy ezen a területen ma a leg­több gondunk abból adódik, hogy az elmúlt évek folyamán messze távolodott egymástól az alkotás, a forgalmazás és felhasználás fo­lyamata. Jó jel, hogy Kecskeméten a film­fórum vitáin mindenki a maga feladatköré­ben kereste a legjobb megoldás lehetőségét. A jelenlegi helyzet kialakulásának okai kö­zött egyként megtalálhatjuk mind az irányí­tásból származó, mind a feltételek hiányából eredő, mind a műszaki, technikai elégtelen­ségből származó hiányosságokat is. Hangsúlyozni szeretném, a rövidfilmek ha­tékonyabb felhasználása a közművelődésben nem pusztán, sőt elsősorban nem anyagi kér­dés. Vegyük ismét a filmtárak példáját. Nem elég, ha feltárjuk, felismerjük hol, merre van a hiba. Hogy segíteni is tudjunk magunkon, azért valamit tenni kell. "Néha bosszankodom, máskor mosolygok rajta, hogy néhány helyen milyen késhegyre menő presztízsharc folyik arról, hol, kinek az égisze, felügyelete alatt működjék a filmtár. Az a véleményem, meg­felelő koordinációval — amely úgyis az irá­nyítás, mondhatnám a minisztérium és az il­letékes tanácsok feladata — a filmtár akkor használ legtöbbet a közművelődésnek, ha ott működik, ahol a legjobbak a feltételek. Akár­hol működhet, csak működjön, s mindenki aki érintett a dologban, tudjon róla, és ki­váltképp ismerjék azok, akik a mindennapi aprómunkában használni akarják. Molnár László Miklós Rohrbacher Béla, ismert mozis feltaláló nemrég bemutatott energiatakarékos, ózonmentes xenon-lámpaház szellőzője (Jánosi felv.) A HELYSZÍNEN JOBB Feljegyzések az szmt titkárságok és titkárságunk együttes üléseiről A magyar szakszervezetek szervezeti felépítésében sajátos helyet foglalnak el a szakszervezetek megyei tanácsai. Irányít­ják a területpolitikai elvek megvalósulását segítő szakszerve­zeti tevékenységet, ellenőrzik, segítik, összehangolják a me­gyékben működő szakszervezeti testületek munkáját. Nemcsak az alapszabály rögzíti, hogy e tevékenységük során működ­jenek együtt az iparági-ágazati szakszervezetek vezető testüle­teivel, hanem a kölcsönös érdek is erre készteti őket.­­Ez érződött azokon a találkozókon, amelyeket a Művé­szeti Szakszervezetek Szövetségének titkársága kezdeményezett egyes szmt-k titkárságaival. 1982-ben Baranya, Hajdú-Bihar és Borsod-Abaúj-Zemplén megyébe látogattak el vezető tisztség­­viselőink, hogy közösen értékeljék a megyében működő alap­szervezetek munkáját, és az elhangzottak alapján együttesen határozzák meg a teendőket. Három találkozó önmagában nem sok, hiszen 19 megyé­ben dolgoznak alapszervezeteink. Arra azonban elegendő, hogy néhány általánosítható tapasztalatban összegezni lehessen a benyomásokat. „A művészek munkája értékteremtő erő” — jegyezte meg Miskolcon Sereg János, a megyei koordinációs­­bizottság tit­kára. És ezt mindenütt megbecsülik. Segítik munkájukat a megyei párt- és állami szervek. Ennek a segítségnek jónéhány érezhető, látható jelével találkoztunk. Debrecenben ebben az időszakban fejezték be a Csokonai Színház­­rekonstrukcióját, amelynek költsége 190 millió forin­tot tett ki. Látogatásunk előtti napon adták át az új zene­iskola épületét. Miskolcon — ha kompromisszummal is —, de belátható időn belül megoldódik a szimfonikus zenekar elhelyezése; báb­színház létesül; új kiállítási lehetőséget biztosítanak a Miskol­ci Galéria és a Mini Galéria mellett az Ady Endre Művelő­dési Házban. A megyei pártbizottság kezdeményezésére bő­vült a képzőművészek szerződtetési lehetősége, esetenként ez havi 3—5 ezer forint támogatást jelent. A művelődéspolitikai célok megvalósulását nemcsak anyagi eszközökkel támogatják. Jobban figyelnek a művészek hangu­latára, érzékenyebben reagálnak rá, figyelmet érdemlő part­nerként avatják őket be a gondokba, segítik eligazodásukat és kérik közreműködésüket. Miskolcon a megyei pártszervek politikai-ideológiai aktívára hívták meg őket, az szint kultu­rális, agitációs és propaganda bizottsága várhatóan foglalko­zott a művészeti alapszervezetek munkájával, Debrecenben pedig megalakították a fiatal művészek fórumát... Az együttes üléseket mindig kötetlen eszmecsere követte a megyei alapszervezetek tisztségviselőivel. E találkozókon már az egyes embereket foglalkoztató, úgynevezett „kis ügyek” is szóba kerülhettek. Kis ügyek? Annak nevezte, jobb híján, az egyik szb-titkár. Valójában nem azok, mert­ általánosítva, már emberek kisebb-nagyobb csoportját érintik. A Miskolci Nemzeti Színháznál a 14 műszaki dolgozó heti munkaideje 80—90 óra; a szakközépiskolai zenetanárok szak­mai továbbképzése megoldatlan; a szerződéses üzletek bérlői nem ismerik a szakszervezeti jogosultságokat; a vendéglátó­ipari vállalatok gyakran nincsenek tekintettel a zenészek érde­keire. Azt hiszem, a jó­­néhány gond, kérés, konfliktushelyzet így, „direktben”, a helyszínen való megismerése csak erősítette ve­zető tisztségviselőinkben a szándékot: a sokszemközti beszél­getések, a közvetlen, áttétel nélküli párbeszédek folytatására szüksége van mindkét félnek. Erősíti a bizalmat, a mozgalmi munka tekintélyét. Erre pedig most, amikor minden elért eredményt becsülni kell, elismerten nagy szükség van. A tanulságok és a született állásfoglalások alapján min­den fél számba veszi a teendőket, mi hárul a szakszervezeti szövetségre, a szakszervezetek megyei szerveire, az alapszer­vezetekre és mi az, amit az illetékes állami vezetőktől kell kérni. E kapcsolattartási formáknak már jelentkeztek kézzel fogható eredményei. Mivel folyamatként tekintik az érdekel­tek, hasznosságának teljes megítéléséhez több tapasztalat szük­séges. Az együttes ülések egyik résztvevője — nem művész — fogalmazta meg ezt a jeligének is tekinthető mondatot: „Mi alkotni nem tudunk, de segítenünk kell azoknak, akik erre képesek!" A segítségnek ezernyi megjelenési, megvalósulási le­hetősége van. Ezek közül egyik a kapcsolattartásnak ez az új, 1982-ben megteremtett formája. Várnai Ferenc S­zocialista MŰVÉSZETÉRT.

Next