Színművészvilág, 1994
1994-04-01
A SZÍNHÁZI DOLGOZÓK SZAKSZERVEZETÉNEK LAPJA 1994. ÁPRILIS Kell egy lap Kellene egy lap... — mondja a színész, amikor már órák óta üldögél borongva vagy derengve a színházi újságíróval. Beszélgetésük elején gyorsan és röviden megtárgyalták azt az egyszeri és aktuális témát, melyből kis interjú születik, s a cikk remélhetőleg be is szuszakolódik valamelyik napilap mind soványabb, szőkébb kulturális rovatába. Túljutottak diskurzusukban a világmegváltáson és a színházmegváltáson, kicserélték legújabb híreiket, tapasztalataikat, pletykáikat és színházi élményeiket, s akkor a színész elmereng, hogy kellene egy lap. Mert amióta számos régi, megszűnt újság helyébe még számosabb új lépett, azóta nincs orgánum, amely érdemben foglalkozna a színházi élettel, átfogóan tudósítana az eseményeiről, „kacsátlanul” adna hírt a színházművészek munkájáról, gondjairól, gondolatairól. Valaha volt a Film Színház Muzsika (olyan volt, amilyen, de mégis! — teszi hozzá a színész, s az újságíró megértően bólint rá), volt az Új Tükör, azután a Színházi Élet, és ma mi van? — kérdi. Kellene egy lap — mondja a színházi újságíró, amikor borongva vagy derengve üldögél egy másik színházi újságíróval, akinek szintén nincs lapja, és minél színházibb (szakmaibb) újságíró, annál kevesebb az esély rá, hogy talál olyat, amellyel megfelelnek egymásnak. Házalhat tehát tovább, hogy itt vagy ott elhelyezhessen egy-egy botránymentes hírt, komolyabb színházi riportot, igényesebb színészinterjút vagy ne adj’ isten színikritikát. Hátha befér az írása valamely lap hasábjain egy olyan lyukba, amelyet még nem töltöttek be színesnek és kulturálisnak nevezett cikkel arról, hogy ki kivel jelent meg a premieren, és hogyan süti a pecsenyekacsát a népszerű művésznő. Kellene egy lap — mondja egyáltalán nem borongva vagy derengve a Színházi Dolgozók Szakszervezetének főtitkára, mert eszébe jutott, hogy volt a művészeti szakszervezeteknek lapja. Sokáig az a cím állt a fejlécén, hogy „Szocialista művészetért" — s a tartalma is nagyjából ennek felelt meg —, azután Művészvilág lett belőle, s igyekezett feltérképezni a Művészeti Dolgozók Szakszervezetéhez tartozó területeket, a színház, a film, a zene, a tánc, a képzőművészet, az írók, a televíziósok, a rádiósok világát. Az orgánum 1989- ben csendesen kimúlt. De mert a főtitkár — és persze az elnökség — óhaja a kellenétől eljutott a kell-ig, a lap egyszer csak karnyújtásnyi közelségbe került. A többi már felnőttjáték. Az első lépés az anyagi alap megteremtése (spórolás, ide-oda átcsoportosítás, pályázatkodás), utána jön a nagy gyakorlatú szervező-tervező-előkészítő a nyomdai ajánlattal és a felelős szerkesztő (tanuló vezető) a lelkesedésével és a rutintalanságával, majd érkeznek a szerzők és később — mármint jóval később, többnyire a pótpóthatáridő lejárta után — a cikkek, a képek, a grafikák, és mindez odaöntetik a kedves tördelő elé, azután az első, a középső, az utolsó és az utolsó utáni simítások következnek, s végül elkészül a lap. Ilyen lett. Amolyan elsőféle még, a következő száma mindenképpen más lesz, merthogy csak mostanában látszik eldőlni, milyen jövő vár rá. Az Előadóművészek Jogi Irodája veszi gondjaiba, adja ki, fedezi a negyedévenkénti megjelenés költségeit. Ilyenformán ez az újság ahogy és ameddig teheti, a zene-, a tánc-, a cirkusz- és nem utolsósorban (sőt) a színházművészet területén dolgozók munkáját, életét fogja figyelemmel kísérni, hírt adva eredményeikről és gondjaikról, tudósítva sikerről, kudarcról, értékről, érdekről. Talán ez lesz az alap. Stuber Andrea Azóta eltelt öt, eseménydús év. Az új kongresszusra készülvén, DÖME SÁNDOR főtitkárt kérdeztük az elmúlt esztendők munkájáról és tapasztalatairól, a szakszervezet sikereiről és kudarcairól. — Az 1989-es önállósodás és az 1990-es társadalmi változások után hogyan látott neki a megújult szakszervezet a munkának? — Az 1990. évi választások után tagjaink többsége számára is világossá vált, hogy a bérből és fizetésből élők és az ún. szabadfoglalkozású művészek, vagy adott esetben művész-vállalkozók jövője szempontjából döntő jelentősége van az ágazati szakszervezetek vagy az azokat tömörítő konföderációk megújulásának, demokratizmusának, vagyoni és infrastrukturális helyzetének s nem utolsósorban a választott képviselők és a testületi vezetők szakértelmének. Az új, demokratikusan választott parlamentben kimondatlanul is ötpárti paktum született az ágazati szakszervezetekkel szemben. A pártok, az MSZP kivételével a „független, demokratikus” és főleg „új” szakszervezeteket favorizálták, ám ezek erős támogatottságuk ellenére sem voltak képesek az ágazati szakszervezetek helyébe lépni. (Ezt tanúsítják például a tavalyi üzemi-intézményi tanácsi választások.) S bár a szakszervezet ellenes törvényeket előkészítő kormányzati munka még fel is gyorsult a taxisblokád utáni időszakban, mégsem sikerült az ágazati szakszervezeteket szétverni, sőt, a vagyonmegállapodást követően kezdett helyreállni az egység a nagy, országos konföderációk között. Mi — dacára a szakszervezetekkel szembeni, szinte egységes pártpolitikai ideológiának és gyakorlatnak — meg tudtuk őrizni tagságunk javarészét. A Színházi Dolgozók Szakszervezete 1994. február 11-én 2036 aktív és 407 nyugdíjas tagot számlált. A szabadfoglalkozásúakon kívül 35 közalkalmazotti intézményben működik alapszervezetünk, 10-210 fő közötti taglétszámmal. Szakszervezetünk képviselteti magát a fővárosi és tizenegy vidéki önkormányzat érdekegyeztető tanácsában, az ágazati minisztérium érdekegyeztető tanácsában. Az intézményi tanácsi választásokon elért eredményeink szerint legitim, reprezentatív szakszervezetté váltunk, s ennek következtében kollektív szerződési joggal vagyunk jelen 22 munkahelyen. Szervezetünk helyet és jogot szerzett arra, hogy érdemben részt vehessen a Költségvetési Intézmények Érdekegyeztető Tanácsa (KIÉT) munkájában, véleményével befolyásolhassa a döntéseket s ellenőrizze azok végrehajtását. A Színházi Dolgozók Szakszervezetének elnöksége az elmúlt öt évben mindent megtett azért, hogy a törvényes lehetőségek szerint a lehető legerősebb pozíciót szerezze meg az érdekegyeztetésben. A cél pedig — melyet társadalmi alapértékként fogalmaztunk meg az 1989-es küldöttgyűlésen — a színházművészet értékeinek és az e területen dolgozók érdekeinek védelme, a színházi dolgozók társadalmi megbecsülésének növelése. Plusz-mínusz forintok — Vegyük számba az eredményeket és az eredménytelenségeket konkrétan, a különböző részterületek szerint. Mit sikerült elérni a színházak működése és működtetése, állami finanszírozása terén? — Eredményként könyvelhetjük el a színházak állami támogatásának megőrzését. Az 1993. évi költségvetési törvény biztosította a vidéki színházak számára a működési költség 60 százalékát, a fővárosiaknál az 50 százalékot. Rendelkezésre állt az önkormányzatok kiegészítő támogatása is, néhol szerény növelés is előfordult. A fővárosi önkormányzat külön támogatást szavazott meg színházainak, vezetőváltások esetére. Mindezzel szemben nem sikerült kiharcolnunk a dologi — a működéshez szükséges — költségekre fordítandó támogatás növelését. Legalább az inflációt követő emelést igényeltünk — hiába. Részeredménynek tekinthetjük, hogy a minisztériumi színházak és a főiskola költségvetési támogatásának nagyobb arányú csökkentését sikerült megakadályozni, de így is történtek jelentős elvonások. Bizonyos esetekben pedig részesültek intézmények póttámogatásban — lásd Nemzeti Színház —, ám itt, mint több más helyen is, elmaradt a törvényes munkahelyi érdekegyeztetés. — Bérek? — A SZÉF — melyet a művészeti szakszervezetekkel és a költségvetési intézményekben dolgozó kulturális, pedagógus, egészségügyi és köztisztviselői szakszervezetekkel együtt hoztunk létre — eredményesen képviselte érdekeinket az Érdekegyeztető Tanácsban, ahol döntés született az 1993. évi költségvetési törvényben rögzítetten az említett intézményi kört érintő, 10 000 000 forintos, májusi hatályú (tehát júniusi kifizetésű) rendkívüli béremelésről, a Költségvetési Intézmények Érdekegyeztető Tanácsában jóváhagyott megállapodás szerint. Csakhogy Kecskeméten a helyi önkormányzat jelentős összeget vont el a Katona József Színháztól, hogy abból saját köztisztviselőinek béremelését fedezze. Ugyanakkor a Vidám Színpadon az országos elnökség és a helyi szakszervezeti bizottság közbenjárására a művészeti, a műszaki és az adminisztratív dolgozók is megkapták a béremelést. A miskolci önkormányzattal is sikerült a megegyezésig eljutnia az elnökségnek, illetve a helyi szervezetnek és az intézmény vezetésének. A szakszervezetek nyomására 1994 januárjától bevezették a közalkalmazotti bértáblát. Néhol sikerült elsősorban a szakszervezeti tagok érdekeit érvényesíteni, például a Szegedi Nemzeti Színházban. A közalkalmazottak jogállását szabályozó törvény (Kjt.) által biztosított 1993. évi 13. havi fizetéseket legkésőbb 1994. január 30-ig mindenütt kifizették, több helyen már korábban. A 13. fizetésen túl néhány színházban jelentős jutalmak kifizetésére is sor került. Negatívum azonban, hogy nincs a kormánytól garancia a Kjt. végrehajtásának fedezetére. Nehezíti a helyzetet, hogy az önkormányzat lehetőségei szűkültek kulturális és művészeti intézményeik fenntartására, mivel adóbevételeiket központilag csökkentették. Összességében sajnos elmondható, hogy az előadóművészeti intézményekben foglalkoztatottak alapilletménye nem elég a tisztes megélhetéshez. A védettség vége — Foglalkoztatottság? — Az állami (önkormányzati és minisztériumi) színházakban foglalkoztatott munkavállalók zömének — öt-hatezer embernek — sikerült megőrizni a munkahelyét. Munkanélkülivé vált tagjainknak igyekeztünk munkalehetőségeket teremteni a Segítsünk Alapítvány létrehozásával, valamint állástalan színészeket foglalkoztató színházi vállalkozások — Thália Szekere Alapítvány, Evangélium Színház — támogatásával. Az „értéktelennek” és „használhatatlannak” ítélt kollégáink közül néhánynak sikerült korengedményes nyugdíjaztatást kieszközölnünk, a szakszervezet és a színházvezetés közötti egyeztetés eredményeként. Egyedi esetekben eredményesen kezdeményeztük a Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóságon a nagyon alacsony nyugdíjak felemelését. Munkanélküli tagjaink és családjuk megsegítésére nagy sikerű, színvonalas gálaestet rendeztünk a Fővárosi Operett Színház szakszervezete és vezetése segítségével. Legfájóbb kudarcunknak azt tekintjük, hogy az 5/1965-ös miniszteri rendeletet ellentételezés nélkül hatályon kívül helyezték, minek következtében a színészek 10 éves védettsége megszűnt. S mivel az 1992. július 1-jével életbe lépett Munka Törvénykönyvének és a közalkalmazotti törvénynek és végrehajtási rendeleteinek bírói, ügyészi segítséget kérve sem tudtunk érvényt szerezni a munkaadókkal szemben, így 5 éves védettség sincs. Ráadásul a parlament — két MDF-es képviselő javaslatára — módosította a közalkalmazottak jogállását szabályozó törvényt, a munkavállalók számára többnyire kedvezőtlenül. Folyamatban lévő harcaink között tartjuk számon a szakmai nyugdíjat, melyet a munkaügyi, a népjóléti és a művelődési miniszter is jogosnak ítélt a színművészek számára. Reményeink vannak, hogy sikerül elérni. Kértük, követeltük a közalkalmazotti törvény módosítását is — tekintettel a színházi szakma specialitásaira (idényjelleg, szerződtetések stb.) —, ez ügyben talán történik valami, de egyelőre csak a végrehajtási és besorolási rendeletek késedelmes megjelenésének kedvezőtlen hatásait érzékeljük. Sajnos a törvény végrehajtása és értelmezése körüli jogvita kimenetelétől függően fennáll az a veszély is, hogy művészi munkakörben foglalkoztatott dolgozók 1993. július 31 -től akár ellentételezés és végkielégítés nélkül is elveszíthetik állásukat. Eddig a színházvezetőkkel egyeztetve, többnyire találtunk elfogadható megoldásokat az ilyen esetekre. Itt kell (Folytatás a 2. oldalon) Az érdekvédelem érdes évei Kérdések közgyűlés előtt 1989. április 17-én tartotta tisztújító közgyűlését a Színházi Dolgozók Szakszervezete. Azon a kongresszuson határozták el a küldöttek, hogy a szervezet váljék függetlenné, s a döntés nyomán a Fővárosi Bíróság hamarosan be is jegyezte a régi nevű, de új és önálló Színházi Dolgozók Szakszervezetét. A közgyűlés állásfoglalásának megfelelően a szervezet kilépett a Szakszervezetek Országos Tanácsából, illetve nem lett alapító tagja a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének, ugyanakkor megtartotta tagságát a Művészeti Szakszervezetek Szövetségében, s alapítóként csatlakozott a Szakszervezetek Együttműködési Fórumához (SZEF). Lapunkat Szerényi Gábor grafikái illusztrálják