Színművészvilág, 1994

1994-04-01

A SZÍNHÁZI DOLGOZÓK SZAKSZERVEZETÉNEK LAPJA 1994. ÁPRILIS Kell egy lap Kellene egy lap... — mondja a színész, amikor már órák óta üldögél borongva vagy derengve a színházi újságíróval. Beszélgetésük elején gyorsan és röviden megtárgyalták azt az egyszeri és aktuális témát, melyből kis interjú születik, s a cikk remélhetőleg be is szuszakolódik valamelyik napilap mind soványabb, szőkébb kulturális rovatába. Túljutottak dis­kurzusukban a világmegváltáson és a színházmegváltáson, kicserélték legújabb híreiket, tapasztalataikat, pletykáikat és színházi élményeiket, s akkor a színész elmereng, hogy kel­lene egy lap. Mert amióta számos régi, megszűnt újság he­lyébe még számosabb új lépett, azóta nincs orgánum, amely érdemben foglalkozna a színházi élettel, átfogóan tu­dósítana az eseményeiről, „kacsátlanul” adna hírt a szín­házművészek munkájáról, gondjairól, gondolatairól. Valaha volt a Film Színház Muzsika (olyan volt, amilyen, de mégis! — teszi hozzá a színész, s az újságíró megértően bólint rá), volt az Új Tükör, azután a Színházi Élet, és ma mi van? — kérdi. Kellene egy lap — mondja a színházi újságíró, amikor borongva vagy derengve üldögél egy másik színházi újság­íróval, akinek szintén nincs lapja, és minél színházibb (szak­maibb) újságíró, annál kevesebb az esély rá, hogy talál olyat, amellyel megfelelnek egymásnak. Házalhat tehát tovább, hogy itt vagy ott elhelyezhessen egy-egy botránymentes hírt, komolyabb színházi riportot, igényesebb színészinterjút vagy ne adj’ isten színikritikát. Hátha befér az írása valamely lap hasábjain egy olyan lyukba, amelyet még nem töltöttek be színesnek és kulturálisnak nevezett cikkel arról, hogy ki ki­vel jelent meg a premieren, és hogyan süti a pecsenyeka­csát a népszerű művésznő. Kellene egy lap — mondja egyáltalán nem borongva vagy derengve a Színházi Dolgozók Szakszervezetének főtitkára, mert eszébe jutott, hogy volt a művészeti szakszervezetek­nek lapja. Sokáig az a cím állt a fejlécén, hogy „Szocialista művészetért" — s a tartalma is nagyjából ennek felelt meg —, azután Művészvilág lett belőle, s igyekezett feltérképezni a Művészeti Dolgozók Szakszervezetéhez tartozó területe­ket, a színház, a film, a zene, a tánc, a képzőművészet, az írók, a televíziósok, a rádiósok világát. Az orgánum 1989- ben csendesen kimúlt. De mert a főtitkár — és persze az elnökség — óhaja a kellené­től eljutott a kell-ig, a lap egy­szer csak karnyújtásnyi közelségbe került. A többi már felnőttjáték. Az első lépés az anyagi alap megteremtése (spórolás, ide-oda átcsoportosítás, pályázatkodás), utána jön a nagy gyakorlatú szervező-tervező-előkészítő a nyomdai ajánlattal és a felelős szerkesztő (tanuló vezető) a lelkesedésével és a rutintalanságával, majd érkeznek a szerzők és később — mármint jóval később, többnyire a pótpóthatáridő lejárta után — a cikkek, a képek, a grafikák, és mindez odaöntetik a kedves tördelő elé, azután az első, a középső, az utolsó és az utolsó utáni simítások következnek, s végül elkészül a lap. Ilyen lett. Amolyan elsőféle még, a következő száma mindenképpen más lesz, merthogy csak mostanában látszik eldőlni, milyen jövő vár rá. Az Előadóművészek Jogi Irodája veszi gondjaiba, adja ki, fedezi a negyedévenkénti megjele­nés költségeit. Ilyenformán ez az újság ahogy és ameddig teheti, a zene-, a tánc-, a cirkusz- és nem utolsósorban (sőt) a színházművészet területén dolgozók munkáját, életét fog­ja figyelemmel kísérni, hírt adva eredményeikről és gond­jaikról, tudósítva sikerről, kudarcról, értékről, érdekről. Talán ez lesz az a­lap. Stuber Andrea Azóta eltelt öt, eseménydús év. Az új kongresszusra ké­szülvén, DÖME SÁNDOR főtitkárt kérdeztük az elmúlt esz­tendők munkájáról és tapasztalatairól, a szakszervezet sike­reiről és kudarcairól. — Az 1989-es önállósodás és az 1990-es társadalmi vál­tozások után hogyan látott neki a megújult szakszerve­zet a munkának? — Az 1990. évi választások után tagjaink többsége szá­mára is világossá vált, hogy a bérből és fizetésből élők és az ún. szabadfoglalkozású művészek, vagy adott esetben művész-vállalkozók jövője szempontjából döntő jelentősége van az ágazati szakszervezetek vagy az azokat tömörítő konföderációk megújulásának, demokratizmusának, vagyoni és infrastrukturális helyzetének s nem utolsósorban a vá­lasztott képviselők és a testületi vezetők szakértelmének. Az új, demokratikusan választott parlamentben kimondatla­nul is ötpárti paktum született az ágazati szakszervezetek­kel szemben. A pártok, az MSZP kivételével a „független, demokratikus” és főleg „új” szakszervezeteket favorizálták, ám ezek erős támogatottságuk ellenére sem voltak képesek az ágazati szakszervezetek helyébe lépni. (Ezt tanúsítják például a tavalyi üzemi-intézményi tanácsi választások.) S bár a szakszervezet ellenes törvényeket előkészítő kormány­zati munka még fel is gyorsult a taxisblokád utáni időszak­ban, mégsem sikerült az ágazati szakszervezeteket szétver­ni, sőt, a vagyonmegállapodást követően kezdett helyreállni az egység a nagy, országos konföderációk között. Mi — dacára a szakszervezetekkel szembeni, szinte egységes párt­­politikai ideológiának és gyakorlatnak — meg tudtuk őrizni tagságunk javarészét. A Színházi Dolgozók Szakszervezete 1994. február 11-én 2036 aktív és 407 nyugdíjas tagot szám­lált. A szabadfoglalkozásúakon kívül 35 közalkalmazotti in­tézményben működik alapszervezetünk, 10-210 fő közötti taglétszámmal. Szakszervezetünk képviselteti magát a fő­városi és tizenegy vidéki önkormányzat érdekegyeztető ta­nácsában, az ágazati minisztérium érdekegyeztető tanácsá­ban. Az intézményi tanácsi választásokon elért eredménye­ink szerint legitim, reprezentatív szakszervezetté váltunk, s ennek következtében kollektív szerződési joggal vagyunk je­len 22 munkahelyen. Szervezetünk helyet és jogot szerzett arra, hogy érdemben részt vehessen a Költségvetési Intéz­mények Érdekegyeztető Tanácsa (KIÉT) munkájában, véle­ményével befolyásolhassa a döntéseket s ellenőrizze azok végrehajtását. A Színházi Dolgozók Szakszervezetének el­nöksége az elmúlt öt évben mindent megtett azért, hogy a törvényes lehetőségek szerint a lehető legerősebb pozíciót szerezze meg az érdekegyeztetésben. A cél pedig — me­lyet társadalmi alapértékként fogalmaztunk meg az 1989-es küldöttgyűlésen — a színházművészet értékeinek és az e területen dolgozók érdekeinek védelme, a színházi dolgozók társadalmi megbecsülésének növelése. Plusz-mínusz forintok — Vegyük számba az eredményeket és az eredményte­lenségeket konkrétan, a különböző részterületek szerint. Mit sikerült elérni a színházak működése és működteté­se, állami finanszírozása terén? — Eredményként könyvelhetjük el a színházak állami tá­mogatásának megőrzését. Az 1993. évi költségvetési tör­vény biztosította a vidéki színházak számára a működési költség 60 százalékát, a fővárosiaknál az 50 százalékot. Rendelkezésre állt az önkormányzatok kiegészítő támogatá­sa is, néhol szerény növelés is előfordult. A fővárosi önkor­mányzat külön támogatást szavazott meg színházainak, ve­zetőváltások esetére. Mindezzel szemben nem sikerült ki­harcolnunk a dologi — a működéshez szükséges — költsé­gekre fordítandó támogatás növelését. Legalább az inflációt követő emelést igényeltünk — hiába. Részeredménynek te­kinthetjük, hogy a minisztériumi színházak és a főiskola költségvetési támogatásának nagyobb arányú csökkentését sikerült meg­akadályozni, de így is történtek jelentős el­vonások. Bizonyos esetekben pedig része­sültek intézmények póttámogatásban — lásd Nemzeti Színház —, ám itt, mint több más helyen is, elmaradt a törvényes mun­kahelyi érdekegyeztetés. — Bérek? — A SZÉF — melyet a művészeti szak­­szervezetekkel és a költségvetési intézmé­nyekben dolgozó kulturális, pedagógus, egészségügyi és köztisztviselői szakszer­vezetekkel együtt hoztunk létre — eredmé­nyesen képviselte érdekeinket az Érdek­egyeztető Tanácsban, ahol döntés szüle­tett az 1993. évi költségvetési törvényben rögzítetten az említett intézményi kört érin­tő, 10 000 000 forintos, májusi hatályú (te­hát júniusi kifizetésű) rendkívüli béremelés­ről, a Költségvetési Intézmények Érdek­egyeztető Tanácsában jóváhagyott megál­lapodás szerint. Csakhogy Kecskeméten a helyi önkormányzat jelentős összeget vont el a Katona Jó­zsef Színháztól, hogy abból saját köztisztviselőinek béreme­lését fedezze. Ugyanakkor a Vidám Színpadon az országos elnökség és a helyi szakszervezeti bizottság közbenjárására a művészeti, a műszaki és az adminisztratív dolgozók is megkapták a béremelést. A miskolci önkormányzattal is si­került a megegyezésig eljutnia az elnökségnek, illetve a he­lyi szervezetnek és az intézmény vezetésének. A szakszer­vezetek nyomására 1994 januárjától bevezették a közalkal­mazotti bértáblát. Néhol sikerült elsősorban a szakszerveze­ti tagok érdekeit érvényesíteni, például a Szegedi Nemzeti Színházban. A közalkalmazottak jogállását szabályozó tör­vény (Kjt.) által biztosított 1993. évi 13. havi fizetéseket leg­később 1994. január 30-ig mindenütt kifizették, több helyen már korábban. A 13. fizetésen túl néhány színházban jelen­tős jutalmak kifizetésére is sor került. Negatívum azonban, hogy nincs a kormánytól garancia a Kjt. végrehajtásának fedezetére. Nehezíti a helyzetet, hogy az önkormányzat le­hetőségei szűkültek kulturális és művészeti intézményeik fenntartására, mivel adóbevételeiket központilag csökken­tették. Összességében sajnos elmondható, hogy az előadó­művészeti intézményekben foglalkoztatottak alapilletménye nem elég a tisztes megélhetéshez. A védettség vége — Foglalkoztatottság? — Az állami (önkormányzati és minisztériumi) színházak­ban foglalkoztatott munkavállalók zömének — öt-hatezer em­bernek — sikerült megőrizni a munkahelyét. Munkanélkülivé vált tagjainknak igyekeztünk munkalehetőségeket teremteni a Segítsünk Alapítvány létrehozásával, valamint állástalan színészeket foglalkoztató színházi vállalkozások — Thália Szekere Alapítvány, Evangélium Színház — támogatásával. Az „értéktelennek” és „használhatatlannak” ítélt kollégáink közül néhánynak sikerült korengedményes nyugdíjaztatást kieszközölnünk, a szakszervezet és a színházvezetés kö­zötti egyeztetés eredményeként. Egyedi esetekben eredmé­nyesen kezdeményeztük a Nyugdíjbiztosítási Főigazgatósá­gon a nagyon alacsony nyugdíjak felemelését. Munkanélküli tagjaink és családjuk megsegítésére nagy sikerű, színvona­las gálaestet rendeztünk a Fővárosi Operett Színház szak­­szervezete és vezetése segítségével. Legfájóbb kudarcunk­nak azt tekintjük, hogy az 5/1965-ös miniszteri rendeletet ellentételezés nélkül hatályon kívül helyezték, minek követ­keztében a színészek 10 éves védettsége megszűnt. S mi­vel az 1992. július 1-jével életbe lépett Munka Törvényköny­vének és a közalkalmazotti törvénynek és végrehajtási ren­deleteinek bírói, ügyészi segítséget kérve sem tudtunk ér­vényt szerezni a munkaadókkal szemben, így 5 éves védett­ség sincs. Ráadásul a parlament — két MDF-es képviselő javaslatára — módosította a közalkalmazottak jogállását sza­bályozó törvényt, a munkavállalók számára többnyire ked­vezőtlenül. Folyamatban lévő harcaink között tartjuk szá­mon a szakmai nyugdíjat, melyet a munkaügyi, a népjóléti és a művelődési miniszter is jogosnak ítélt a színművészek számára. Reményeink vannak, hogy sikerül elérni. Kértük, követeltük a közalkalmazotti törvény módosítását is — te­kintettel a színházi szakma specialitásaira (idényjelleg, szer­ződtetések stb.) —, ez ügyben talán történik valami, de egye­lőre csak a végrehajtási és besorolási rendeletek késedel­mes megjelenésének kedvezőtlen hatásait érzékeljük. Saj­nos a törvény végrehajtása és értelmezése körüli jogvita kimenetelétől függően fennáll az a veszély is, hogy művészi munkakörben foglalkoztatott dolgozók 1993. július 31 -től akár ellentételezés és végkielégítés nélkül is elveszíthetik állásu­kat. Eddig a színházvezetőkkel egyeztetve, többnyire talál­tunk elfogadható megoldásokat az ilyen esetekre. Itt kell (Folytatás a 2. oldalon) Az érdekvédelem érdes évei Kérdések közgyűlés előtt­ ­ 1989. április 17-én tartotta tisztújító közgyűlését a Színházi Dolgozók Szakszervezete. Azon a kong­­­­resszuson határozták el a küldöttek, hogy a szervezet váljék függetlenné, s a döntés nyomán a­­ Fővárosi Bíróság hamarosan be is jegyezte a régi nevű, de új és önálló Színházi Dolgozók Szakszer­­­­vezetét. A közgyűlés állásfoglalásának megfelelően a szervezet kilépett a Szakszervezetek Országos­­ Tanácsából, illetve nem lett alapító tagja a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének, ugyan­­­­akkor megtartotta tagságát a Művészeti Szakszervezetek Szövetségében, s alapítóként csatlakozott­­ a Szakszervezetek Együttműködési Fórumához (SZEF). Lapunkat Szerényi Gábor grafikái illusztrálják

Next