Szolnok Megyei Néplap, 1981. november (32. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-01 / 257. szám

Aki kedvtelésből, jó időben, megszokott, kipróbált helyére, a folyó csendjét áhítva ül ladikba, s veti be a hálót, lógatja a hor­got — annak gyönyörű szórakozás, hobbi az egész. Akik a víz hátán, mélyéből kere­sik egész évben a kenyerüket, azoknak is szeretni kell — mert nehéz munka a halá­szé, erőt, kitartást követel. Például olyankor, amikor egy ütemben feszülnek a karok, s térdig állnak a víz­ben. Nemcsak a zsákmány súlyával ter­helt hálóra figyelnek, egymásra is, s a víz­parti csúszós sárra, őszi lehalászáskor jó, ha 10—12 fokos a víz. A korán sötétedő dél­utánok, s a későn, köddel virradó nappalok nemcsak erejüket, szemüket, agyukat is job­ban megdolgoztatják. És hiába fúj hideg szél a Holt-Tisza, a Millér fölött, a telepí­tett pontyot, busát, amurt vissza kell sze­rezni a víztől, amely növelte, hizlalta, jó hússal gyarapította. Szolnok megyében — s kicsit a megye­határon is túl — ők a vizek felelős halgaz­dái. A Felszabadulás Halászati Termelő­­szövetkezet. Kétszáznegyven tonna halat várnak ettől az esztendőtől. Dehogy vár­nak! Dolgoznak érte! S ha a nehéz nap végén egymásra néz­nek, érzik a téli szák, a súlyos hálók örö­mét is, nemcsak a fáradtságot. Olykor mégse törekednek gyorsan haza, meleg otthonaikba. A vízparton, frissen fogott halból bográcsban főtt lénél nincs jobb a világon. Gőze melegít, íze felhevít. Holnap folytatják, vagy naponta újra­kezdik, abba se hagyják? Nem a szó a fon­tos: a víz, hátán a csónak, a merülő há­ló, az együtthúzó kar­d és a zsákmány! (SJ) T. Katona László képriportja

Next