Szolnok Megyei Néplap, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-01 / 206. szám

1983. SZEPTEMBER 1. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Szeptember 9-ig befejezik a buszmegállók aszfaltozását Szeptember 30-tól kétirányú forgalom az ártéri hídon Felújítási munkálatok Szolnokon, de miért egyszerre? Heves ellenérzéseket vál­tott ki a közlekedésben, hogy Szolnokon­ — ahol amúgy se gyors és zavarta­lan a forgalom — egyidejű­leg végzik az ártéri híd fel­újítását és a belváros autó­­buszmegállóinak, kereszte­ződéseinek aszfaltozását. Ez természetesen alaposan csök­kentette a 4-es főút Szolno­kon átvezető szakaszán a forgalom sebességét, gyakori torlódásokat okozott illetve okoz, és a közlekedési lám­pák­­ kikapcsolása csak fo­kozta a zűrzavart. Hogy miért kell egyszer­re dolgozni a hídon és a belvárosban? Bede János, a KM szolnoki közúti igazga­tóságának vezetője válaszol a kérdésre: — Azt bizonyára senki sem vitatja, hogy mindkét felújí­tásra szükség van. Az árté­ri híd burkolatcseréjét, szi­getelését, valamint az asz­faltozást csak meleg időben lehet végezni. A buszmegál­lók és a belvárosi csomó­pontok aszfaltozását már há­rom éve szerettük volna megkezdeni, ám a munkához nélkülözhetetlen aszfaltmaró­gép, amelyből mindössze egy van az országban, csak az idén augusztus 22-tő­l állt rendelkezésünkre. A híd fel­újításához csak azután fog­hattunk hozzá, miután, a téli-tavaszi csapadék telje­sen felszáradt az ártéren, ahová a terelőutat építettük. A májusi kezdés viszonylag kedvező volt, de mivel a híd szerkezetében rejtett hi­bákat tártunk fel a burko­lat eltávolítása után, egyre több időre lett szükség. Né­mi csúszást okozott az is, hogy az eredeti tervekben olyan szigetelő anyag szere­pelt, amely csak importból beszerezhető, de éppen nem volt kapható, új tervet kel­lett készíttetni. Többek között tehát ezek játszottak közre abban, hogy a két munkát egyszerre vé­gezzük. Egyébként a belvá­rosban augusztus 22-től terv­szerűen haladunk az aszfalt felújításával. A marógép nem mindenhol dolgozhat, van, ahol bontással távolí­tjuk el a régi burkolatot. Azokban a buszmegállókban és cso­mópontokban, amelyekben a maró végzi a munkát, szep­tember 9-re befejezzük az aszfaltozást. Pontosabban a Dimitrov tértől a Szabadság térig valamennyi autóbusz­­megálló folyamatosan vissza­kerülhet a régi helyére: má­tól a megyei tanács illetve a söröző előtt, péntektől a Pe­tőfi út sarkán és a Dimitrov téri csomópontban, ugyanat­tól a naptól a Pelikán előtt illetve az aluljárónál áll­hatnak meg ismét a buszok. A mielőbbi befejezés érde­kében most már éjszaka is dolgozik a maró, 5-én és 6-án az Ostor utcai és a Bajcsy-Zsilinszky csomópont­ban. A környék lakóinak nyugalmát nem zavarjuk, mert olyan munkát végzünk, amely kis zajjal jár és rö­vid ideig tart. Ahol bontani kell, mint például a Csaná­di körút külső sávjában és az óra-ékszerbolt előtt, szin­tén dolgozunk éjszaka. Az előbbi helyen szeptember 5- én, az utóbbin 5-én, 6-án és 7-én. Vagyis, mint már mondtam, szeptember 9-re végzünk a belvárosi aszfal­tozással. Az ártéri híd javítása ide­jén szeptember 5-től vagy 6- tól mindkét irányú forgal­mat a terelőútra vezetjük. Természetesen ez függ attól, hogy találunk-e újabb rej­tett hibákat a híd szerkeze­tében. Egyébként szeptember 30-ra befejezzük a „százlá­bú” híd felújítását. Amen­­­nyiben olyan hibákra aka­dunk, amely akár csak tíz nappal is meghosszabbítaná a munkát, a híd felbontott kétoldali szegélyeit helyre­állítjuk és a forgalmat is­mét mindkét irányból arra tereljük vissza. A hátralévő hídjavítási feladatokat a jö­vő nyárra halasztjuk. Szep­tember 5-től, amikor a te­relőútra kényszerülnek a járművek, a hídfőknél URH rádiós ügyeleteseink figyelik a forgalmat és ha mentő közeleg, leállítják az autó­kat hogy a mentő zavarta­lanul áthaladhasson a tere­­lőúton. Tisztában vagyunk vele, hogy a munkálatok átmeneti kényelmetlenséget okoznak, ezért kérjük a gépjárművek vezetőit, hogy lehetőleg ke­rüljék el szeptember 30-ig Szolnokot. A forgalomban résztvevőktől pedig türelmet és megértést kérünk, azon leszünk, hogy mielőbb vis­­­szaadjuk az utat és a hidat a gépjárművezetőknek. Az építők után érdeklőd­­tünk a közlekedés irányítói­tól, nevezetesen Mészáros Péter rendőrszázadostól, a Szolnok városi­ járási rendőr­­kapitányság közlekedési­ osz­tályvezetőjétől: mikor mű­ködnek a közlekedési lám­pák Szolnokon? Az osztály­­vezető elmondta, hogy a hét végén a Dimitrov útkeresz­teződés és a Szabadság tér között már működnek a lámpák, valamennyit csak akkor kapcsolnak be, ha az aszfaltcserét végleg befejezik a városban. Addig rendőrök irányítják a forgalmat. Mé­száros Pétertől azt is meg­tudtuk, hogy az Ady Endre út és a Ságvári körút ke­reszteződésében a gázvezeték javítási munkálatai miatt nem működnek a közlekedé­si lámpák. Ha a Tigáz hely­reállítja a burkolatot (?) az Ady Endre út teljes hos­­­szán bekapcsolják a lámpá­kat. — bj — Termálvízfíítés a Tisza Cipőgyárban Elkészült az energiatakaré­kos fűtési rekonstrukció a martfűi Tisza Cipőgyárban. A vállalat termálkutat fúra­­tott, amely 1200 méter mély­ségből hatvannégy-hetven Celsius fokos melegvizet szolgáltat, ezt vezették be a központi fűtési hálózatba, s az irodaépületeket, a szociá­lis létesítményeket, valamint munkahelyek egy részét az ősztől már így fűtik. Ezzel évente négy és fél ezer ton­na kőszenet takarítanak meg, eddig ugyanis szénnel fűtött kazánokból nyerték a köz­ponti fűtés energiáját. Emel­lett a melegvízre való átál­lás körülbelül nyolc és fél millió forinttal kevesebbe kerü­lt ,mint a széntüzelésű kazánház esedékes korszerű­sítése. Szakmai tanácsadás Tovább bővíti együttműkö­dését a debreceni Biogál Gyógyszergyár és az NSZK- beli Salvana cég. Szeptem­ber 7-én és 8-án az értékes hozamnövelő anyagok — a Biogál—Salvana tápkeverék és a Prenix — leghatéko­nyabb alkalmazásáról szak­m­ai tanácsadást rendeznek. Budapesten a Hilton Szálló­ban. 3 Libikóka és biológiai egyensúly AVAGY A TERMÉSZET VISSZAFELESEg­ észséggel elhiszem, hogy a Traubiso­­da a természet ajándéka. Nem különben azt­, hogy a tiszta, élő gyapjút egyet­len más anyag sem pótolhat­ja. Engem azonban reklám­jaink arra is figyelmeztet­nek, hogy lassan fölébredünk a műanyag narkózisból: a nyloning alulmarad a pup­­linnal szemben, a szintetikus szálak pamuttal keverednek. Néhány évvel ezelőtt még cseppnyi büszkeség is keve­redett abba a szenzációba, melyet a tengerentúlról kat­togtak le a telexgépek: az egyik amerikai városban a kipusztult fák helyébe dísz­letfákat „ültettek”, s ezek a robogó autókból nézve össze­­cserélhetők az eredetiekkel. Lám, a találékony ember mi mindenre képes! Igaz ugyan, hogy kipusztítja maga körül a növényzetet, de közben le is kopírozza­­ a „műtárs” strapabíróbb, elviseli a szen­­­nyezett földet, levegőt, rá­adásul örökzöld. Akkoriban hívott idehaza a műanyag karácsonyfa, tűlevelei nem hullottak, használat után az egész elfért a szekrény aljá­ban. Persze, a fenyőillatról a tulajdonosnak szintén le kel­­lett mondania, de a megan­­­nyi giccses dísz és szaloncu­kor ugyanolyan szép volt, mint máskor. Visszagondo­lok: mivel is csaptuk be ma­gunkat? Azt hiszem, a hol­mik megítélésekor egyedül a praktikusság kritériumát tar­tottuk szem előtt, el voltunk telve attól, amit nem kell velük csinálni; fölösleges a vasalás, a takarítás, a ke­­zelés, egyszóval semmivel sem kell törődni, csak hasz­nálatukkal. Ráadásul a tech­nika vívmányai növelték függetlenségérzetünket, úgy lettünk úrrá a természeten, ahogyan nem lett volna sza­bad: gazda helyett rablóként viselkedtünk. „Megsebzett bolygónk” könnyeit felitat­tuk a parkerdőkkel, a re­zervátumokkal, és megnyug­tattuk magunkat azzal, hogy a védettnek minősített terü­letek földjébe táblákat szúr­tunk: óvd a természetet! Ismerősöm most úgy mu­tatja lakásában a műanyag kilincsek helyére felszerelt patinás rezet, mint annak idején a külföldről hozott műbőr zakót, amelyet előál­lítója — gondosan — még a rendes bőr illatával is el­látott. Fröccsöntött korunk­ban ismét megnőtt az ázsió­ja a valódinak, a természe­tesnek. Olyannyira, hogy ma­napság már inkább a nosz­talgia túlkapásai ellen kell védekeznünk. Rájöttünk — éppen a használat közben —­, hogy a nylon elszigeteli pórusainkat a levegőtől; hogy a műszálat érdemes házasíta­ni a pamuttal, hiszen így a kedvező tulajdonságok ös­­­szegződnek; a Coca-Colával versenyre kelt a gyümölcslé, sőt hovatovább a répa- és sütőtökital is. Az olajárrob­banás szerényebbé tett ben­nünket, s aki közülünk ke­rékpárra ült, talán tapaszta­lat híján is elhiszi, hogy az utak mentén elhelyezett va­lósághű díszletfák mégsem nyújtják egészen azt, amit az igaziak. A természettel való kap­csolatunk azonban változat­lanul Janus-arcú. Egyfelől elfogadjuk,­ s ami ennél is több, becsülni kezdjük aján­dékait, másfelől — kincsei­vel mit sem törődve — libi­­kókázunk azon a bizonyos biológiai egyensúlyon. Nincs a világnak olyan kormányza­ta, amelyik még ne mondta volna ki: a természetet első­sorban mi tőlünk, az embe­rektől kell megvédeni. A minap éppen egy tanácsko­záson hallottam: a tisztító­művek, a porleválasztók és egyéb környezetvédelmi be­rendezések hiánya sokszor nem okoz annyi kárt, mint a köztudat foghíjai. Miközben milliárdok­at emészt fel a talajjavítás, a gazdaságok egyike-másika a műtrágyát kint hagyja a fagyos mezőn, a földek szélén. Akad olyan vállalat, amelyik kín­keserv­vel megépítette szennyvíz­­tisztítóját, de nem működte­ti, mert az üzemelés költsé­geit drágának találja. Másutt a masinákat úgynevezett gőzborotvával mosták, s kü­lön olajzsírleválasztó szolgált a szennyezés ellen, ám az ott dolgozó munkás úgy vél­te: egyszerűbb, ha a tartály helyett a csatornába önti a vegyi anyagokkal terhelt vi­zet — ezzel pedig nagyobb bajt okozott, mintha nem lett volna se gőzborotva, se zsírleválasztó. Rendezhetünk mi vitát, szimpozionokat, költhetünk milliárdokat a környezetvé­delemre, ha szemléletünk rövidlátó marad. Fenyeget­hetünk, bírságolhatunk, ha az elrettentő erő csak a pa­pír és a ceruza marad, és nem a természet roncsainak látványa. A szilvásváradi er­dészeti skanzennél kevés szebbet láttam életemben, a szabadtéri kiállítást áthatja az erdő tisztelete és szerete­­te. Már azok részéről, akik rendezték. Mert akik láto­gatják ... Figyelmeztetnem kell magam, ne húzzak tú­lontúl nagy átmérőjű kört a vétkesek be­oerítésére, mert a vandalizmus itt talán meg­­bocsáthatatlanabb, mint a si­vár lakótelepeken. Törnek, zúznak, lopnak néhányan, a többiek bűne pedig a közöm­bösség — azt bizonyítván, hogy a sokat csepült sivár­ság nem is annyira a panel­ban, mint inkább bennünk fészkel. — Hajdanán körül­ölelt minket a föld, a víz, a levegő, a fa, a fű, a virág. Maga a kapcsolat nevelt ter­mészetszerető embereket. Torz optikánkkal odáig ju­tottunk, hogy a sudár fát ak­kor tekintjük értéknek, ami­kor bútor lesz belőle; a virá­got selyempapírba csomagol­va becsüljük igazán; a föl­det, a levegőt külföldön az élelmes kereskedők már do­bozolva árulják. Közben a természet is kezd visszafeleselni nekünk. Rá­döbbenünk: fegyvere van. Úgy viselkedik, ahogy a vele foglalkozó tantárgyak állít­ják. Ismeri a természetrajz törvényeit és fittyet hány szabályozókra, határozatok­ra, intézkedési tervekre és cselekvési programokra —, bár a papír is „belőle” ké­szül, tetteket sürget. A televízió reklámbárá­nyait fülbemászó zene kíséri, és a szépen csengő női hang tulajdonképpen őket dicséri, hiszen a gyapjú — wool­­mark-véd­jegy ide vagy oda — a jószágok műve. Ahogy a képek a Traubisoda esetében sem a technológiai láncot, a sokat tudó gépeket és az automatikus palackozót mu­tatják, hanem azt igyekez­nek velünk elhitetni, hogy az ital a természet ajándéka. isszatérnek min­dennapjainkban a nem is oly rég sutba dobott anya­gok, kelmék, fű­szerek, újra követeljük a fá­ból készült játékokat , un­juk a kék műanyag lovakat, a fröccsöntött szánkónál job­ban szeretjük a hagyomá­nyos ródlit. Remélhető hát, hogy mihamarabb megtalál­juk a természetes és a mes­terséges úton előállított tár­gyak ideális helyét, szerepét, kiaknázzuk harmonikus együttélésük lehetőségeit. Hi­szen azt már tudjuk, hogy a technika száműzetése és a környezetvédelem két külön­böző dolog — az egyiket nem lehet kijátszani a másik el­len. Ideje viszont észrevennünk, hogy nemcsak az olaj fáradt. A természet is. T. E. ) Sótérképes ingben, árok körforgásban Régi emlék: csöndes áhí­tattal figyelem nagyapámat, amint kezébe veszi a ke­nyérszeletet. Eltöri s meg­­ízleli. Szinte ünnepélyes pil­lanat volt. „Egy darab élet ez, gyermekem”, ejtette elém a kenetes szavakat. Azóta tudom, azok bánnak ilyen tisztelettel a kenyérrel, akik jól tudják, fáradságos mun­ka, sok veríték árán lesz a földbe vetett búzából a kenyér. Némely helyen még ma is szertartás a kenyér­­szegés. A múlt. Az asszony beáz­tatta a kovászt, kevéske élesztőt morzsolt belé, krumplit tett hozzá, az egé­szet fölverte liszttel, s kelni hagyta. A sütőteknőbe, mint hó, zuhogott a liszt. Egy marék só belé, s annyi langyos víz, amennyit a liszt fölvett. Azután a dagasz­­tás ... míg nem csattogott keze alatt a tészta. Utána a kiszakított darabokat liszt­ben meghömpölyögtette, szakajtó kosarakba rakván vihette a pékmesterhez. A kosár kendője (a patyolat­­fehér-tiszta gyolcs) elárulta, jó háziasszony hozott-e süt­­nivalót. Steer- vagy bérsü­tésnek nevezték ezt a for­mát. Az esztendők múlásá­val, az életmód átalakulásá­val a bér- és a házisütés megszűnt, a kemencéket le­bontották .. . Metz István pékmester ne­ve ma is ismerősen cseng Túrkevén. Maradandó hírne­vet, rangot szerzett magá­nak. Műhelye ott állt, ahol ma a Szolnok megyei Sütő­ipari Vállalat túrkevei tele­pének egyes számú üzeme süt a városlakóknak. A kevi kenyér rangját emelte idős Kun László, aki neves pék­dinasztia jó hagyományait ápolta piros-ropogós héjú, foszlós bélű cipóival. Szá­mosan szereztek oklevelet az aranykoszorús mesternél, köztük Nagy Lajos és Fábi­án Bálint, mindketten az egyes üzemben dolgoznak. „Szeretnénk megőrizni a kevi kenyér jóhírét, úgy süt­ni, amint azt mesterünk ta­nította”, fogad bennünket Nagy Lajos, telepvezető-he­lyettes, s már mutatja is: ebben az üzemben még a felvágott, cipóformájú ke­nyeret készítik, egy- és há­romkilósakat. A jelen. Húszegynehányan dolgoznak az üzemben, közü­lük tizenhárman pékek. Egy gőzös és egy gépkemencében sütnek, négyféle kenyeret, napi átlagban harminchárom mázsát, valamint tizenhét— tizenkilenc fajta péksüte­ményt. A fogyasztásban meg­határozó az iskolaszezon. Fábián Bálint hajnali ket­tőkor kél, ha délelőttös, s hajnali négykor indul haza, mikor éjszakás. Hajnaltól­­hajnalig dolgozik, alig több mint ötezer forintért, kell-e bizonygatni, hogy szereti a mesterségét, vagy azt, hogy miért gyér a pékek szakmai utánpótlása? Fábián Bálint négy évtizede dagaszt-süt — már nincs fölösleges mozdu­lata. „Még a fateknős világgal kezdtem, ököllel dagasztot­tam, és Kun mestertől nem­csak a szakma fortélyait les­tem el, hanem a kenyér tisz­teletét is. Ha annak idején az utcán elejtettek egy szele­tet, föl kellett venni, meg­fújni és megenni. Kérdezze meg bármelyikőnket: a szí­vünk szakad meg, ha eldo­bott kenyeret vagy kiflit lá­tunk. Jobban kéne becsülni az „életet” meg az érte vég­zett munkát.” Érzem szavai­ból: a kenyeret ő is jelkép­nek tekinti. Az angol, ha dolgozik, pénzt csinál, a né­met megszolgálja, a magyar­­ kenyeret keres. Aki ke­nyérkereső az már egész ember. A kenyeret elhajító más munkáját se becsüli iga­zán. „Annak örülünk mind­nyájan, mondja Fábián Bá­lint, ha jóízűen fogyasztják el a »munkánkat*­, ezért megéri éjszakázni, verejté­kezni.” Közben a keréken gördülő csészékben a víz találkozik az átszitált liszttel, az élesz­tővel, a sóoldattal és a ko­vásszal. „Az élesztő dolgo­zik, életre kelti a tésztát. Az érés ideje félóra, most már nincs megállás”, néz a csé­szére Fábián mester, s für­gén besegít a gépnek, mely­nek fémkarja újra össze­gyúrja a tésztát, amely ez­után ismét érik, egy órán át. Majd a táblázás következik: a pékek a csészék fölé ha­jolnak, két kézzel kiszakíta­nak egy-egy darabot a tész­tából, rádobják a liszttel meghintett mérlegre, kilós­nál tizenöt, háromkilósnál harminc dekát hozzátesznek, ennyi ugyanis a sülés-hűlés vesztesége. Szakítás a csé­székből, rá a mérlegre, on­nét az asztalra, hogy gömbö­lyítsék — a kéz nem állhat meg. Tucatjával sorakoznak, dagadnak kicsi formákban a kigömbölyített kenyerek. Polcos kocsikon a kemen­cék szájához tolják őket. Há­rommázsás fordulóval dol­goznak a pékek. „A kemence nem vár, int a piros láng­­szájú berendezés felé Simon Zoltán harmadéves péktanu­ló, ha a hőmérséklet eléri a kétszázhetven—kétszáz­nyolcvan fokot, kezdenünk kell a rávetést, nem előbb s nem később, mert akkor oda a kenyér íze.” A vékony, barna legényke kiválaszt egy lapátot, a tészta a formák­ból a lapátra hengeredik, a többi a pék dolga .. . Lemos­sa a tésztát, igazít még a tészta fazonján, azután a ke­­nyérnekvalót becsusszantja a kemencébe. „Hetvenöt da­­rab kilós vekni fér be egy sütőtérbe”, mutatja Simon Zoltán. Mire minden sarkában sü­lésnek indul a tészta, cserél­ni kell a testre tapadt, só­­térképes trikót. Háromszáz- négyszáz liter szikvíz fogy hetente. „Éjszakai és ünnep­­telen ember leszek én is, bó­lint Simon Zoltán, de nem bánom, jó és fontos szakmát választottam. Nagykőrösön tanulom az elméletet, de itt az igazi, mert a gyakorlat teszi a mestert, ahogy mon­dani szokás. Bár hagyomá­nyos, kisüzemi módszerekkel dolgozunk, a kenyérgyárban mégsem érezném magam ilyen jól. Kenyértől függően har­mincöt—hetven perc múltán kinyílnak a vasajtók, szed­hetik a kenyeret. Illata kö­rülölel. „Milyen lesz?” for­dulok Nagy Lajoshoz. „Fé­nyes, ropogóshéjú, rugal­mas, spongyabélű és persze formás, mert a jó kenyér szép is”, tapogatja tekinteté­vel a frissen sültet. „Igen kedvelik a Vázsonyi kenye­ret és a Kun perecet, ami sa­ját specialitásunk, de a va­jaskifliből és a kuglófból is sokezer darab fogy el. Néha persze panaszolják a keviek, hogy valami nem stimmelt a kenyér körül, ám a liszt mi­nősége, vagy áramkimaradás is befolyásolhatja, milyen lesz a kenyér. A jó pék tud­ja: nem mindegy, hogyan dolgozik — munkáját na­ponta „minősítik”. Sz. Tamás Tibor

Next