Új Néplap, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-22 / 93. szám

12 A Föld napján A fogyasztó és a társadalom közös terméke Az alumínium az egyik legér­tékesebb fémünk, kiváló tulaj­donságai miatt sok alumínium­termékünk valóban nélkülözhe­tetlen. Nem így az alumínium italosdoboz, amely mint egyu­­tas (eldobandó) csomagoló­anyag a pazarló társadalom ti­pikus terméke. A nagy környe­zetszennyezéssel járó dobozok egyszeri használat után a sze­métdombra kerülnek - ezzel a nyersanyag és a benne lévő energia örökre elvész. Már az alapanyag, a bauxit bányászata is súlyos környezetkárosítással jár (tájrombolás, drága karszt­vizek elpocsékolása). Drága árat fizetünk feldolgo­zásáért is, hiszen egy tonna alumínium előállításához ki kell bányászni 4-5 tonna bauxitot, fel kell használni körülbelül 15 ezer kWh áramot, gondoskodni kell 2-3 tonna vörösiszap elhe­lyezéséről (veszélyes hulladék). A 40-60 újratöltést kibíró be­tétes üvegekhez képest - egy­ségnyi italmennyiségre szá­molva - az alumínium csomago­lóanyag 20-szor annyi energiát igényel, 15-szörös levegő, 3-szoros vízszennyezést okoz, és mintegy 45-szörös hulladék­térfogatot produkál. Egy kis alumíniumdoboz gyártásához körülbelül 1,2 kWh áram szük­séges. Ennyit használ el egy férfi egy év alatt a villanyborot­vájával... Az alumíniumdoboz gyártása nagy üzlet a csomagoló­anyag-gyártóknak, hiszen a megrendeléseket milliós tétel­ben kapják. A multinacionális cégek piachódításának igazi vesztese a hazai ipar és fo­gyasztó: a kis palackozóüzemek tönkremennek, nő a munkanél­küliség, a választékból eltűnnek a hazai ízek, és összeomlik az olcsó, környezetbarát betétes üvegrendszer. A kritikus vásárló azonban tudja, hogy a boltban nemcsak az italt, de annak reklámját és cso­magolóanyagát is megfizettetik (egy aludoboz 20-30 forint.) Ha praktikus okokból (kirán­dulás, utazás) nagynéha mégis a dobozos italt választja, akkor az üres csomagolóanyagot maga küldi vissza a töltőüzemnek, mert tudja, hogy abból huszadannyi energiával állítható elő az új. Az Ökológiai Stúdió szórólapjából Kelet-Közép-Európa környezeti állapotának áldozatai a gyerekek Kelet-Európa összes örök­ségét figyelembe véve a leg­nagyobb veszély az ökológiai probléma és annak hatása a gyermekekre. A „fekete há­romszögben” (Dél-Lengyel­­ország, Dél-Csehország, és Dél-Németország iparvidéke) és máshol a gyerekek fizetnek a legnagyobb árat a környezeti gondatlanságért, egyre nő a csecsemőhalandóság, a kora­szülések száma, a veleszüle­tett rendellenességek és a szel­lemi visszamaradottság. A legzsúfoltabb budapesti utcá­kon a 2-3 éves gyerekek véré­nek ólomtartalma egyenlő egy 70 kg-os munkás vérének ólomtartalmával. Ukrajna legveszélyeztetet­tebb részén a gyermekek egy­negyede valamilyen rendelle­nességgel születik. Ugyan­ezen a vidéken az iskolás gyermekek közül csak húsz százalék mondható egészsé­gesnek. A nyugati politikai veze­tők és a környezetvédelmi aktivisták a tisztítási folya­matok megkezdését javasol­ják mind a levegőben, mind pedig a talajban. A kelet-eu­rópaiak szemében a szocia­lista rendszer a vádlott. A szennyezett levegőhöz járul még a nem megfelelő táplálkozás, a dohányzás és az alkoholizmus, így a gye­rekek már születésük előtt mérgeződnek. „Ezek hatá­sára egy eltérő szerkezetű méhlepény jön létre. A cink, az ólom, a kadmium és más veszélyes anyagok a méhle­pény részévé válnak, és ke­vesebb oxigént engednek a magzat részére.” - mondja egy doktornő Krakkóból, aki több éve végez ilyen vizsgálatokat. A környezeti problémák csak alapvető változtatások segítségével oldhatók meg. Vargha János (Duna Kör) szerint a környezetvédelmi és a gazdasági problémák nem választhatók ketté, hi­szen ugyanazon érem két oldalát jelentik. Pethő Mária Tisza Klub Vörös felhő beszéde Washington, 1870 Testvéreim és Barátaim, akik ma összegyűltetek előttem: a Mindenható Isten alkotott mindnyájunkat és Ő itt van, hogy meghallgassa, amit mon­dani szeretnék nektek. A nagy Szellem alkotott titeket is, min­ket is. Ő adott földeket nekünk és Ő adott földeket nektek. Ti idejöttetek, és mi testvérként fogadtunk titeket. Amikor a Mindenható titeket alkotott, mindnyájatokat fehérré tett, és felruházott. Amikor minket al­kotott, vörös bőrűvé és sze­génnyé tett minket. Amikor elő­ször jöttetek, mi voltunk sokan és ti kevesen. Most ti vagytok sokan és mi kevesen. Nem tud­játok, hogy ki az, aki most hoz­zátok szól. Ő az ősi amerikai fajt képviseli, e kontinens első népét. Mi jók vagyunk és nem rosszak. A híradások amiket ró­lunk kaptok mind egyoldalúak. Csak úgy hallotok rólunk, mint gyilkosokról és tolvajokról. Nem vagyunk azok. Ha lenné­nek még fölösleges földjeink, nektek adnánk őket, de már nincsenek. Egy nagyon kicsi szigetre szorultunk, és szeret­nénk, kedves barátaink, ha segí­tenétek minket az Egyesült Ál­lamok kormányánál. A Nagy Szellem szgénynek és tudatlan­nak alkotott minket. Titeket gazdagnak, okosnak és jártas­nak olyan dolgokban, amikről mi semmit sem tudunk. A Jó Atya úgy akarta, hogy ti háziál­latot egyetek, mi pedig vadat együnk. Kérdezzetek meg akár­kit, aki Kaliforniába utazott. Azt fogják nektek mondani, hogy jól bántunk velük. Nektek vannak gyermekeitek. Nekünk is vannak gyermekeink, és sze­retnénk jól felnevelni őket. Ké­rünk, segítsetek nekünk ebben! 1852-ben a Ló-patak torkolatá­nál a Nagy Atya szerződést kö­tött velünk. Beleegyeztünk, hogy sértetlenül átengedjük a földünket 55 évig. Megtartottuk a szavunkat. Nem követtünk el gyilkosságot, nem fosztogat­tunk, míg a csapatok oda nem érkeztek. Amikor a csapatokat odaküldték, viszály és zűrzavar támadt. Attól az időtől kezdve különféle árukat küldtek ne­künk időnként, de csak egyszer kaptuk meg őket, és nemsokára a Nagy Atya elvette tőlünk az egyetlen jó embert, akit hoz­zánk küldött, Fitzpatrick száza­dost. A Nagy Atya azt mondta, hogy el kell mennünk földet művelni, és néhányan közülünk el is mentek földet művelni a Laramie erőd mellé, és igazán nagyon rosszul bántak velük. Eljöttünk Washingtonba, és megkerestük a mi Nagy Atyán­kat, hogy megmaradjon a béke. A Nagy Atya, aki valamennyi­ünket alkotott, azt szeretné, ha megőriznénk a békét, mi meg akarjuk őrizni a békét. Segítetek nekünk? 1868-ban férfiak jöttek hozzánk, és iratokat hoztak. Nem tudtuk elolvasni ezeket, és ők nem mondták meg nekünk őszintén, hogy miről szólnak. Azt hittük, hogy a szerződés ar­ról szól, hogy az erődöket le­bontják, és akkor befejezhetjük a harcot. De ők a Missourihoz akartak nekünk kereskedőket küldeni. Mi nem akartunk a Missourira menni, hanem ott akartunk kereskedőket, ahol voltunk. Amikor elértem Was­hingtonba, a Nagy Atya elma­gyarázta, hogy miről szólt a szerződés és hogy a tolmácsok becsaptak engem. Csak jogot és igazságot akarok. Megpróbál­tam a Nagy Atyától jogot és igazságot kicsikarni. Nem jár­tam teljes sikerrel. Szeretném, ha segítenétek nekem jogot és igazságot szerezni. Az egész sziú népet képviselem, és köti őket, amit mondok. Nem Pet­­­tyes Farok vagyok, hogy mond­jak valamit egyik nap, és más­nap egy krajcáron megvegye­nek. Nézzetek rám! Szegény vagyok és meztelen, de én va­gyok a nemzet vezére. Nem vá­gyunk gazdagságra, de szeret­nénk jól felnevelni a gyermeke­inket. A gazdagság nem hasz­nálna nekünk. Nem tudnánk magunkkal vinni a másvilágra. Nem akarunk gazdagságot, bé­két és szeretetet akarunk. Cox miniszter jól mondta, hogy a gazdagságot, ami a miénk ezen a világon, nem vihetjük ma­gunkkal a másik világba. Akkor szeretném tudni, hogy miért küldenek hozzánk biztosokat, akik mást sem tesznek, csak ki­rabolnak minket, és elveszik tő­lünk az világi gazdagságot! Ke­reskedők között nőttem fel, és azok akik kezdetben jöttek ki oda jól bántak velem, és én jól éreztem magam velük. Megta­nítottak minket a ruhaviselésre, a dohány és a lőszer használa­tára. De a Nagy Atya idővel másfajta embereket küldött; olyanokat, akik csaltak és whiskyt ittak; olyanokat, akik annyira rosszak voltak, hogy a Nagy Atya nem tudta őket ott­hon tartani, ezért elküldte őket oda. Nagyon sok üzenetet küld­tem a Nagy Atyának, de ezek sohasem jutottak el hozzá. El­kallódtak útközben, és attól fél­tem, hogy a szavak, melyeket nemrég váltottam a Nagy Atyá­val, nem jutnak el hozzátok, úgyhogy eljöttem én magam, hogy beszéljek veletek, és most elmegyek haza. Szeretném, ha olyan embereket küldenétek a népemhez, akiket ismerünk és akikben megbízhatunk. Örülök, hogy eljöttem ide. Ti keletiek vagytok, én pedig nyugati va­gyok, és örülök, hogy eljöttem ide, és hogy meg tudtuk érteni egymást. Nagyon hálás vagyok, hogy meghallgattatok. Ma dél­után hazamegyek. Remélem, gondoltok majd arra, amit mondtam nektek. Éljetek mind boldogul. Fordította: Vassányi Miklós Igaz, nem megyénkben, s nem is ebben a században hangzott el az indián férfi beszéde, azonban még ma is megrázó. 1993. április 22., csütörtök Kerékpárral a tisztább levegőért Európában, a gazdaságilag fejlett országokban a hetvenes években kezdték felismerni a motorizált közlekedés növeke­désének korlátait. Ekkor már nyilvánvalóvá vált, hogy a mo­torokban elégő üzemanyagnak csak 13 százaléka fordítódik munkavégzésre, a többi a kipu­­fogócsövön távozik, és ezáltal mérgező gázok, por és korom kerülnek a levegőbe. A kipufogócsőből kikerülő mérgező nitrogénoxidok zárt helyen halált, a sza­badban felhígulva csupán füstködöt és savas esőket okoznak, amelyek lassan, de könyörtelenül pusztít­ják az erdőket és a tavak élővilágát. A szénmonoxid pedig hozzájárul a városok feletti szmoghoz, amely a tüdőt irritálja és a szerve­zetet gyengíti. A környezetvédő moz­galmak hatására ezen or­szágokban a közlekedés­ben egy értékátrendeződés következett be, és a kerék­párt­­ a hobbykategóriából - ismét a közlekedési esz­köz rangjára emelte. A ku­tatások egyértelműen bi­zonyították, hogy a kerék­pár a legenergiatakaréko­sabb környezetbarát jármű, amely az egészségesebb életvitelhez is hozzájárul. A „zöld” mozgalmak a legtöbb helyen a zászló­jukra tűzték a bicikli ügyét, és különféle kerék­páros szervezetekkel kar­öltve igyekeztek és igye­keznek nyomást gyako­rolni a döntéshozókra, a politikusokra, hogy a fej­lesztési programokban és az ország költségvetésében minél nagyobb súlyt kap­jon e terület. 1983-ban Koppenhágá­ban megalakult az Európai Kerékpár Szövetség (E.C.F.), amely ma már 19 országot, 28 tagszerveze­tet, több mint félmillió kerékpá­rost képvisel, és lobbyzik a ke­rékpár-közlekedés érdekében az Európai Közösségnél és az Európai Parlamentnél. Munká­jának eredménye, hogy Euró­pában - főleg Hollandiában és Dániában - külön kerékpárút­hálózat épült, de nagy erővel építi kerékpárútjait a szom­szédos Ausztria is. A közlekedésbeni értékát­rendeződés bizonyos időbeli késéssel Magyarországon is megjelent már, és lassan tért hódít. Komoly társadalmi nyo­másról még nem beszélhetünk, és csak a csírái vannak még meg a társadalmi szervezetek­nek. Egyelőre a Magyar Kerék­páros Túrázók Szövetsége, a Levegő Munkacsoport és né­hány alapítvány jelenti azt a kört, amely a hatóságok part­nere és a kerekezők igényeit közvetíti a politikusokhoz. Ausztriában a Duna-menti kerékpárutak kiépítésének si­kere bizonyítja, hogy Magyar­­országon a kerékpározásnak az idegenforgalmi szféra is ko­moly támogatója lehet. Nem vé­letlen az sem, hogy az európai utazási irodák biciklitúrákat szerveznek, és igen sok kerék­páros térkép és túrakalauz kiad­vány jelenik meg. 1991-ben Budapesten tartott „Két keréken egy új életmód felé” címmel megrendezett kon­ferencián ismertették azon fel­mérés eredményét, amely sze­rint az országban négy és fél­millió kerékpár van, és számuk évente mintegy 250 000-rel nő. Egy közvélemény kutatáskor a megkérdezettek 68 százaléka azonban a kerékpározási kultúra elterjedésének legfőbb akadá­lyát a kerékpárutak hiányában látja. Magyarországon 1989-es adatok szerint, a közel 30.000 kilométer hosszú közúti háló­zattal szemben, csak 303,4 ki­lométer hosszú kerékpárút és 66,4 kilométer kerékpársáv ta­lálható. Az ezer lakosra jutó kerékpá­rutak hossza pedig csak század­része a példaképnek tekintett európai országoknak. A sokszor beharangozott „kerékpárút-fej­­lesztési program” csak igen sze­rény eredményeket ért el, és a tervek csak álmok maradtak. A Magyar Nemzet 1992. január 17-i számában az „Épülő ke­rékpárutak” című cikkben örömmel olvastuk Kele­men József az „Országos Kerékpárút Hálózatért” alapítvány alapító tagjának nyilatkozatát, amely sze­rint „... még az idén vár­ható Szolnoktól­ Tiszafü­­redig vezető kerékpárút át­adása. A tervezett fejlesz­téshez a pénz rendelke­zésre áll.” E kerékpárút sajnos még a mai napig sem készült el. A kerékpárutak hiányá­ban, a kerékpártúrákkal fog­lalkozó magyar útikönyvek - amelyek az IPV és a Fri­­gória Kiadó Iroda által je­lentek meg - csak a közuta­kon végezhető túraútvona­lakat tartalmazzák, ahol a kipufogó gázok belégzése mellett, az autósok csak „jobboldalon mozgó aka­dályként” ismerik a kerék­párost. A közutakon évente több mint 200 kerékpáros veszíti életét, és közel 3000 szenved sérülést. Sajnos ezen kerékpáros útikönyvekből kimaradt az Alföldet Észak-déli irány­ban keresztülszelő, részben aszfaltozott, a Tisza árvíz­­védelmi töltésein tehető, Tokajtól-Szolnokon át - Szegedig tartó, közutaktól távoleső túraútvonalak is­mertetése. Pedig e túráknak nagy vonzereje a természet közelsége, a jó levegő, a csend. Az útvonal hullám­téri erdők és kiváló tiszai szabadstrandok mellett ha­lad, nemzeti parkokat, természet­védelmi területeket, tájvédelmi körzeteket érint, és a mintegy 5 km távolságra lévő gátőrtelepek segélykérő telefonjai nagy biz­tonságot jelentenek a túrázóknak. A levegő tisztaságának meg­óvása érdekében üljünk tehát mind többször kerékpárra, és döntéseikben befolyásoljuk vá­lasztott képviselőinket, a politi­kusokat, hogy a jövő nemzedék érdekében - mint a példaképül választott Európában, ahol még a vezető politikai személyek sem szégyellnek kerékpárra ülni - minél szélesebb körben terjedjen el a kerékpár, ez a környezetbarát energiatakarékos jármű. dr. Nagy Illés Tisza Klub Víz nélkül megáll az élet A víz a legfontosabb túlélési anyagunk. Táplálék nélkül hosszabb ideig is létezhetünk, de víz nélkül csak néhány na­pig. Naponta csaknem három li­ter vizet veszünk magun­khoz a táplálékainkkal és a belélegzett levegő által. Életünk során ez összességében 60-70 ezer litert tesz ki. Víz nélük azonban nemcsak szomjan, de éhen is halnánk. Természetesen a nö­vényeknek és az állatoknak is hozzánk hasonlóan szükségük van vízre. A víz nemcsak élelmiszer, hanem életminőség, életszínvo­nal is: a napfényben csillogó szökőkutak, egy vízesés roman­tikája, a csendes tó, a titokzatos tenger, a bőrünkre hulló lan­gyos nyári eső mind-mind víz. a vizet az élet számos terüle­tén és általánosan használják: mosáshoz, tisztításhoz, szállí­tásnál, termeléshez, hűtéshez és fűtéshez, tűzoltáshoz, öntözés­hez. Magyarországnak több nagy folyója és számtalan kisebb-na­­gyobb vízfolyása, csatornája van. Ennek ellenére napjaink­ban az emberekben fel sem me­rül, hogy ezen vizekből igya­nak. Inkább a föld mélyebb avag kevésbé mélyebb rétegei­ből felhozott készletekből iszunk. Ezt a vizet ugyanis a közvélemény tiszta, egészséges, és káros anyagoktól mentesnek tar­tja. Ez azzal a nézettel ma­gyarázható, hogy a földrétegek szűrő hatása vagy ezen rétegek védő­­vízzáró hatása megvédi a rétegvizeket a szennyezésektől. Ez a feltételezés napjainkban már csak részben igaz, mert a talajvizek jelentős részében megjelent a nitrát, egyes orszá­gokban pedig a klórozott szén­­hidrogén is. A rétegvíz sem áll korlátlan mennyiségben rendelkezé­sünkre. A jó víz iránti igényünk az elmúlt időszakban jelentősen megnőtt. 1960-ban még csak nyolcvan litert, ma már átlag­ban több mint 160 litert fo­gyasztunk naponta. Ez az igény még tovább fog növekedni az­zal, hogy háztartásunkat zuha­nyozóval, fürdőkáddal, auto­mata mosógéppel és WC-vel látjuk el. Még az embernél is szomja­­sabb az ipar. Németországban például az ipar évente 11 milli­árd köbméter vizet használ fel. Hazánkban az utóbbi néhány évben volt tapasztalható, hogy az ipar vízfogyasztása csök­kenni kezdett, hasonlóan az ipa­rilag fejlett országokban már sokkal rgebben elindult folya­mathoz. A csökkenés oka főleg a költségekben keresendő, és csak kevésbé a környezeti fel­elősségtudat növekedésében. Szerencsére nálunk is egyre rit­kábban tekintik a vizet dráguló nyersanyagnak és gyorsan el­tűnő mellékterméknek. Az erőművek döntő mérték­ben a folyó vizét használják az energia- és a hőtermelés során. A­­mennyiben az emberiség át­lagos energiaigénye évente 2-3 százalékkal nőne, ahogy ezt a szakemberek jósolják, akkor 2010-re mintegy 5 milliárd köbméter lesz a vízigény. En­nek következtében a nagy víz­­mennyiséggel a környezetet a melegebb hűtővizek által jelen­tős hőterhelés éri. Következmé­nyeként a folyók és a légtér me­legszik, erősítve az üvegházha­tást, amit az erőművek és a fűté­sek hatalmas szén-dioxid kibo­csátása hozott létre. A vizek melegedése meggyorsítja a bennük lejátszódó bomlási fo­lyamatokat, ezáltal több oxigén használódik el belőle, elvonva azt a halaktól és más vízi élő­lénykettől. Wailandt János Tisza Klub

Next