Szózat, 1922. június (4. évfolyam, 125-147. szám)
1922-06-23 / 142. szám
Magyarság és zsidóság írta: Kádár Lehel Nem szívesen veszem elő régen heverő tollamat, hogy egy ugyancsak régen heverőkérdésnek adjak hangot. De bennem nincsenek taktikai meggondolások, a félretett és kiszorított emberek belső elégedetlensége se hajt. Elfogulatlanul és nyugodtan szemlélődöm, nézem és vizsgálom a felvetődő közjelenségek nyiló formáit és a múló formák mögött keresem az állandó erőket, a dolgoknak, jelenségeknek hajtó energiáit, melyeknek áramverése jobbra és balra hullámzó kitérésekkel ugyan, de mindig egyenes vonalban fejlődik a teljes érvényesülés felé. A magyarságnak és a zsidóságnak mai szembenállását, a faji érdekszempontoknak és érdekkülönbségeknek földalatti és földfeletti, gondolati és érzelmi viaskodását hallom kirúgni a magyar élet ezersípú orgonájából. Hallom a két ellentétes motívum állandó küzdelmét, látom az erőlködésnek pattanásig feszített húzását, érzem az érzelmi, értelmi, gazdasági, politikai és társadalmi ellentétek megoldhatatlan disszonanciáját, melyet, hiába minden karmesteri ügyeskedés, nem lehet eltüntetni, csak azzal, hogy az egyik hang, az egyik szólam elhallgat és átengedi a levegőt a másiknak, az erősebbnek, a hatalmasabbnak, mely a maga rezgéseivel úrrá lesz az egész kompozíción. A hunok harcának ősi motívuma kísértene, ha fegyveres leigázottság eredménye volna a két fajnak, a magyarságnak és zsidóságnak e szembenállása, de nem tudom és nem merem alkalmazni a monda szimbolikáját egy szembenállásra, melyben az egyik fél, a magyarság történelmének, fejlődésének, egész lelki és fizikai struktúrájának legfőbb tényezőit és fegyverzetét nem tudja alkalmazásba venni, míg a másik, a zsidóság, fejlődésének és történelmének minden szerszámát működésbe hozza és rettentő fölénnyel vívja a harcot saját fegyverének hatóterületén belül. Ott, ahol a magyarság fegyvere, sőt fegyverbőséges túlsúlya kezdődik, a zsidóság nem mer ellenség lenni, míg ezen az élesen megvont határon innen a magyarság szervezetten, fegyvertelen, kiszolgáltatott. Ez a beállítás se túlzás, se elfogultság, hanem a nyers tények alkalmazása. A zsidókérdés ott kezdődik, ahol a magyarság ráeszmélt a faji érdekellentétek örök áthidalhatatlanságára. Ösztönösen, belsőleg még volt mindig az ellentétek szubjektív érzése, de az áthidaló kísérletek liberális ügyeskedései nem engedték kifejezésre kerülni s az áthidaló munka fedezete alatt a zsidóság szinte rohamszerűen foglalta el a magyarság gazdasági, szellemi és politikai erőpozícióit, építette ki hatalmi hálózatának csatornarendszerét, hajtotta faji érdekeinek igájába az egész magyarság minden erőforrását és ami természetes, a gazdasági hatalom birtokában igyekezett a magyar politikában is súlyt biztosítani magának és igyekezett kityngsúlyoztatni fajának érdekszempontjait. Az áthidalások, kiegyenlítések, összhangbahozások elmúlt évtizedei meddőséget, sivárságot és romlást jelentettek a magyar faj számára, hiába beszélnek virágzást azok a sokat emlegetett statisztikák és gazdasági mérlegek. A nagy virágzás gyümölcstermését és kalászát a zsidóság seperte be s ennek a fajnak erősödésével a fajok törvénye szerint a másik faj gyengült, erőltenedett, elesett. Két faj ellentétes érdekeit lehetetlen lesz áthidalni, ha bármilyen két ellentétes vérségü, történelmű, lelkű fajtáról legyen is szó. Az összeolvasztás ■megszüntet minden ellentétet, de megszünteti mind a két fajt s egy uj vegyüléket hoz létre, melyben összehangolódnak az ellentétes elemek. A zsidó-magyar eggyéolvadás bárgyú kísérlet, ostobaság és üres asztali beszéd volt. Vájjon eggyé olvad-e a tűz a vízzel, az arany a sárral, az erkölcs az erkölcstelenséggel, az úri világszemlélet a rabszolgák tolvaj szellemével, a magyar a zsidóval? Vájjon , volt-e komoly ember, aki elhitte, hogy a két fajta etnikai, erkölcsi, vérségi, gondolati és életfeltételbeli messzeségeit át tudja hidalni egy egymásbaolvadással? Voltak tökfilkek, akik már megtörténtnek vették az egybeolvadást azzal, hogy: az egyik, a nyelvnélküli faj, a zsidó, átvette a másiknak, a magyarnak nyelvét. Váljon a nyelv különíti fajjá a fajt, teszi nemzetté a nemzetet? A nyelvi, sőt tovább megyek az engedésben, a fizikai különbségeket talán meg lehet szüntetni (bár tagadom), de itt vannak a világnézeti, erkölcsi, érzésbeli, történelmi különbségek, itt vannak az élet- és világszemlélet áthidalhatatlan és megszüntethetetlen távolságai, melyek élesen határozott nemzeti egyéniséget adnak egyiknek is, másiknak is. Nem a zsidónegroid budapesti orvos és a turáni fejű magyar tanársegéd európai sablon-azonosságai döntik el a kérdést, hanem a mélyreható erkölcsi differenciák. A vér zengésének lehetne mondani a belső érzés és gondolati motorok zúgását, melyek az élet minden viszonylatában külön egyéniséggé teszik a zsidót, élesen elválasztván a magyartól. Az európai felület alatt, mely nem is túlságosan vastag, ott van mindig a zsidó, ki nem tud az európai maszk mögé bújni teljesen. A magyar európai voltából mindig kizeng magyar fajisága, megérezzük, meghalljuk. Egy-egy félmozdulat, a szemnek, a fejnek fölvetése, egy sajátságos hangsúly, mely a vér folytonosságával ömlik apából a fiúba, az utánozhatatlan apróságok sajátságos kiütközése elárulják mindig a magyart, de ordítva árulja el magát a zsidó fajiság is hangos idegenségével, mozgásának idegen ritmusával, nyelvének örökidegen hangsúlyával, gondolatpályáinak keleti hajrá- Az öreg Zenélőóra Írta: Zsirkay János A vendégek már úgy ismerték, mintha csak hozzátartozójuk lett volna. Szinte nem is ízlett az étel, ha az öreg vendéglős örökké mosolygós arca ott nem imbolyog az asztalok körül, figyelve, kinek mivel lehetne szolgálatára, kinek ibi izlenék jobban a Szűrös bácsi mindig gazdag és válogatott ételei közül. A bíró nem becsülheti jobban a bírói széket, tiszta kardját, mint Szűrös a maga vendéglősi mivoltját. Éppen talán ez a szeretet hajszolta az öreget,, hogy talpon legyen reggeltől estéiig, utána nézzen mindennek, ami a konyhában, a pincében, a fölszolgáló helyiségben történik. De a fáradságának meg is volt az eredménye. Nemcsak a nagy vagyon, amit Krisztinka kisaszszony fog egyszer örökölni, ha majd az öreg álomra hunyja örökké nyugtalan szemét (a Krisztinka mamája már régen várja maga mellé az élete párját a családi sírboltban), mert ez a vagyon bármily nagy is volt, de még mindig csak kis hányada volt annak a gazdagságnak, amit a Szűrös bácsi munkás élete teremtett meg a családnak. A kis városnak az ő konyhája volt a harmadik nevezetessége. A két elsőre sem volt féltékeny. De hogyan is lehetett volna, mikor mind a kettőhöz ő juttatta a városát? Az első vala pedig egy okmány, amit Lipót császár állíttatott ki annak elismeréseig, hogy az öreg Zentőóra konyhájához még Bécsben sem igen van hasonló. No, mert a vendéglő már akkor is híres volt, nemcsak a főztjéről, hanem a gazdájáról is, Majtényi Franciskáról, a híres szépasszonyról, akibe bele kellett szeretnie mindenkinek, akinek Franciska maga tálalja föl az ebédjét vagy vacsoráját. Azt mondják, hogy a szép Franciska nagyon is megválogatta, kit tüntet ki a maga tálalásával, no meg a mosolyával. Hogy Szűrös bácsi büszke volt szép elődjére, az csak természetes, hiszen a nagyanyja volt a híres vendégtömé, így hát a vérbeli köteléken kívül még a mesterség köteléke is összefűzte őket. A második nevezetessége a kisvárosnak az a márvány szökőkutacska volt, amely az öreg Zenélőóra sarkán állott, ahonnan egy mosolygós, örökké derűs leányka szórta a hűsítő vizet a levegőbe. Ez a leányka a Krisztinka márványmegörökítése volt. Tudta, hogy el fog jönni az idő, amikor már szemefényéhez, Krisztinkéjéhez nem lesz, nem lehet annyi juss, mint most, mikor még egészen az övé, gondolta, kifog az időjárásán, a sors mostohaságán. Ha el is viszik tőle a szemefényét, hát vigyék. Ezt nem akadályozhatja meg, ehhez nincs joga. De hadd álljon előtte a Krisztinka képmása, hadd legeltesse rajta a szemét a nap minden órájában, életfoglalságának legsürgősebb pillanatában is, így született meg a márvány szökőkút a zenélőóra sarkán. E két nevezetességhez a harmadik már szinte magától adódik: az öreg Zenélőóra konyhája, mely a Szűrös uralkodása alatt a népszerűség tetőfokára hágott. Valósággal közgazdasági tényezője lett a kisvárosnak ez a konyha, amely nagy tömegekben vonzotta a vidék vasárnapi kirándulóit a Szűrös bácsi ízletes és mindig kielégítő asztalához. A kielégített vendég a legjobb s egyben a legolcsóbb reklám is és Szűrös még áldozatok árán is kielégítette a vendégét. Nem volt panasz, amit a füle el ne csipelt volna s mihelyst valahol a pincér és a vendég között az okvetlenül megkívánandó összhang felborulni látszott, ott a gazda mosolygós derűje egy pillanat alatt orvosolta a bajt. A vendégeivel sohsem veszekedett, de annál többet az alkalmazottaival. Sehogy sem volt a fiatalokkal megelégedve. — Hivatás nélkül jönnek a pályára, barátaim ... Ez a baj. Ez a legnagyobb baj. Egy pincérnek, egy vendéglősnek szeretnie kell az embert. Enélkül nem megy a dolog. Gondolják csak meg: ki jön be a vendéglőbe? A szomjas ember, az éhes ember, az élet robotjában elfáradt ember, aki pihenni vágyik, aki meg akar erősödni, fel akar frissülni, mert kell az erő a munkához. Hát nem kötelességünk kielégíteni őket, a kedvűbe járnunk, mikor nemcsak megfizetnek, de még hálásak is a szolgálatunkért? ... Nem is volt kedvesebb és becsületesebb személy az öreg előtt, mint egy jó szakácsnő. Ebben a tekintetben sem lehetett panasza a sors ellen. Hosszú pályája és önállósága alatt csak kétszer kellett szakácsnőt változtatnia. Kati önállósította magát és nem hozott szégyent a gazdájára, az öreg Julis pedig fogadalmat tett, hogy áráig Szűrös bácsi meg nem házasodik, nem hagyja el az öreg Zenekarát. Az öreg vendéglős csak hunyorított a szemével és megveregette a derék szakácsnő mársmi ráncosodó arcocskáját: — Jól van lelkem, Juli néném... Majd meggondoljuk a dolgot tavaszra. De volt egy gondolat, ami kisebezte az öreg Szűrös boldogságát. A Krisztinka sorsát szerette volna összekötni az öreg Zenélőóra sorsával. Legyen a lánya sorsa is olyan, mint az övé volt: csupa siker és megelégedés. A kislány azonban hallani sem akart a vendéglőről. Igaz, hogy nem is arra termett. Olyan filigrán, törékeny kis teremtés soft, mint valami porcellán váza, amit csak nézni kell és gyönyör- Jura 5 scopona PÉNTEK BUDAPEST, 1922 JUNIUS 23 IV. ÉVFOLYAM 142. SZMM Szerkesztőség és kiadóhivatal: VI. RÓZSA UTCA 111. (Podmaniczky utca sarok) TELEFON: Szerkesztőség: József 63—52, József 64-46, kiadóhivatal: József 63—51 KERESZTÉNY POLITIK711 NMP1LMP FOMUMOrTJIRS: ZSILINSZKY ENDRE ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Negyedévre______ ... 280 korona Egy hónapra ________100 korona Egyes szám ... _........... 5 korona