Szózat, 1922. június (4. évfolyam, 125-147. szám)

1922-06-23 / 142. szám

Magyarság és zsidóság írta: Kádár Lehel Nem szívesen veszem elő régen heverő tollamat, hogy egy ugyancsak régen heverő­­kérdésnek adjak hangot. De bennem­ nincse­nek taktikai meggondolások,­ a félretett és ki­szorított emberek belső elégedetlensége se hajt. Elfogulatlanul és nyugodtan szemlélődöm, né­zem és vizsgálom a felvetődő közjelenségek nyiló formáit és a múló formák mögött kere­sem az állandó erőket, a dolgoknak, jelensé­geknek hajtó energiáit, melyeknek áramverése jobbra és balra hullámzó kitérésekkel ugyan, de mindig egyenes vonalban fejlődik a teljes érvényesülés felé. A magyarságnak és a zsidó­ságnak mai szembenállását, a faji érdekszem­­pontoknak és érdekkülönbségeknek földalatti és földfeletti, gondolati és érzelmi viaskodá­­­sát hallom kirúgni a magyar élet ezersípú or­gonájából. Hallom a két ellentétes motívum állandó küzdelmét, látom az erőlködésnek pattanásig feszített húzását, érzem az érzelmi, értelmi, gazdasági, politikai és társadalmi el­lentétek megoldhatatlan disszonanciáját, me­lyet, hiába minden karmesteri ügyeskedés, nem lehet eltüntetni, csak azzal, hogy az egyik hang, az egyik szólam elhallgat és átengedi a levegőt a másiknak, az erősebbnek, a hatal­masabbnak, mely a maga rezgéseivel úrrá lesz az egész kompozíción. A hunok harcának ősi motívuma kísér­tene, ha fegyveres leigázottság eredménye volna a két fajnak, a magyarságnak és zsidó­ságnak e szembenállása, de nem tudom és nem merem alkalmazni a monda szimbolikáját egy szembenállásra, melyben az egyik fél, a ma­gyarság történelmének, fejlődésének, egész lelki és fizikai struktúrájának legfőbb ténye­zőit és fegyverzetét nem tudja alkalmazásba venni, m­íg a másik, a zsidóság, fejlődésének és történelmének minden szerszámát műkö­désbe hozza és rettentő fölénnyel vívja a har­cot saját fegyverének hatóterületén belül. Ott, ahol a magyarság fegyvere, sőt fegyverbőséges túlsúlya kezdődik, a zsidóság nem m­er ellen­ség lenni, míg ezen az élesen megvont hatá­ron innen a magyarság szervezetten, fegyver­telen, kiszolgáltatott. Ez a beállítás se túlzás, se elfogultság, ha­nem a nyers tények alkalmazása. A zsidókér­dés ott kezdődik, ahol a magyarság ráeszmélt a faji érdekellentétek örök áthidalhatatlansá­­gára. Ösztönösen, belsőleg még volt mindig az ellentétek szubjektív érzése, de az áthidaló kísérletek liberális ügyeskedései nem engedték kifejezésre kerülni s az áthidaló munka fede­zete alatt a zsidóság szinte rohamszerűen fog­lalta el a magyarság gazdasági, szellemi és po­litikai erőpozícióit, építette ki hatalmi hálóza­tának csatornarendszerét, hajtotta faji érdekei­nek igájába az egész magyarság minden erő­forrását és ami természetes, a gazdasági ha­talom birtokában igyekezett a magyar politi­kában is súlyt biztosítani magának és igyeke­zett kity­ngsúlyozta­tni fajának érdekszempont­­jait. Az áthidalások, kiegyenlítések, összhangba­­hozások elmúlt évtizedei meddőséget, sivársá­got és romlást jelentettek a magyar faj szá­mára, hiába beszélnek virágzást azok a sokat emlegetett statisztikák és gazdasági mérlegek. A nagy virágzás gyümölcstermését és kalászát a zsidóság seperte be s ennek a fajnak erősö­désével a fajok törvénye szerint a másik faj gyengült, erőltenedett, elesett. Két faj ellen­tétes érdekeit lehetetlen lesz áthidalni, ha bár­milyen két ellentétes vérségü, történelmű, lelkű fajtáról legyen is szó. Az összeolvasztás ■megszüntet minden ellentétet, de megszünteti mind a két fajt s egy uj vegyül­ék­et hoz létre, melyben összehangolódnak az ellentétes ele­mek. A zsidó-magyar eggyéolvadás bárgyú kísérlet, ostobaság és üres asztali beszéd volt. Vájjon eggyé olvad-e a tűz a vízzel, az arany a sárral, az erkölcs az erkölcstelenséggel, az úri világszemlélet a rabszolgák tolvaj szelle­mével, a magyar a zsidóval? Vájjon , volt-e komoly ember, aki elhitte, hogy a két fajta etnikai, erkölcsi, vérségi, gondolati és életfelté­telbeli messzeségeit át tudja hidalni egy egymásbaolvadással? Voltak tökfilkek, akik már megtörténtnek vették az egybeolvadást azzal, hogy: az egyik, a nyelvnélküli faj, a­ zsidó, átvette a másiknak, a magyarnak nyelvét. Váljon a nyelv különíti fajjá a fajt, teszi nemzetté a nemzetet? A nyelvi, sőt tovább megyek az engedésben, a fizikai különbségeket talán meg lehet szüntetni (bár tagadom), de itt vannak a világnézeti, erkölcsi, érzésbeli, történelmi különbségek, itt vannak az élet- és világszemlélet áthidalhatatlan és megszüntet­­hetetlen távolságai, melyek élesen határozott nemzeti egyéniséget adnak egyiknek is, másik­nak is. Nem a zsidónegroid budapesti orvos és a turáni fejű magyar tanársegéd európai sablon-azonosságai döntik el a kérdést, hanem a mélyreható erkölcsi differenciák. A vér zen­gésének lehetne mondani a belső érzés és gon­dolati motorok zúgását, melyek az élet minden viszonylatában külön egyéniséggé teszik a zsidót, élesen elválasztván a magyartól. Az európai felület alatt, mely nem is túlságosan vastag, ott van mindig a zsidó, ki nem tud az európai maszk mögé bújni teljesen. A magyar európai voltából mindig kizeng magyar faji­­sága, megérezzük, meghalljuk. Egy-egy fél­mozdulat, a szemnek, a fejnek fölvetése, egy sajátságos hangsúly, mely a vér folytonosságá­val ömlik apából a fiúba, az utánozhatatlan apróságok sajátságos kiütközése elárulják mindig a magyart, de ordítva árulja el magát a zsidó fajiság is hangos idegenségével, mozgá­sának idegen ritmusával, nyelvének örökidegen hangsúlyával, gondolatpályáinak keleti hajrá- Az öreg Zenélőóra Írta: Zsirkay János A vendégek már úgy ismerték, mintha csak hozzátartozójuk lett volna. Szinte nem is ízlett az étel, ha az öreg vendéglős örökké mosolygós arca ott nem imbolyog az asztalok körül, figyelve, ki­nek mivel lehetne szolgálatára, kinek ibi izlenék jobban a Szűrös bácsi mindig gazdag és válogatott ételei közül. A bíró nem becsülheti jobban a bírói széket, tiszt­a kardját, mint Szűrös a maga ven­déglősi mivoltját. Éppen talán ez a szeretet haj­szolta az öreget,, hogy talpon legyen reggeltől es­téiig, utána nézzen mindennek, ami a konyhában, a pincében, a fölszolgáló helyiségben történik. De a fáradságának meg i­s volt az eredménye. Nemcsak a nagy vagyon, amit Krisztinka kisasz­­szony fog egyszer örökölni, ha majd az öreg álom­ra hunyja örökké nyugtalan szemét (a Krisztinka mamája már régen várja maga mellé az élete pár­ját a családi sírboltban), mert ez a vagyon bár­mily nagy is volt, de még mindig csak kis há­nyada volt annak a gazdagságnak, amit a Szűrös bácsi munkás élete teremtett meg a családnak. A kis városnak az ő konyhája volt a harmadik ne­vezetessége. A két elsőre sem volt féltékeny. De hogyan is lehetett volna, mikor mind a kettőhöz ő juttatta a városát? Az első vala pedig egy okmány, amit Lipót császár állíttatott ki annak elismeré­seig, hogy az öreg Zentőóra konyhájához még Bécsben sem igen van hasonló. No, mert a ven­déglő már akkor is híres volt, nemcsak a főztjéről, hanem a gazdájáról is, Majtényi Franciskáról, a híres szépasszonyról, akibe bele kellett szeretnie mindenkinek, akinek Franciska maga tálalja föl az ebédjét vagy vacsoráját. Azt mondják, hogy a szép Franciska nagyon is megválogatta, kit tün­tet ki a maga tálalásával, no meg a­­ mosolyával. Hogy Szűrös bácsi büszke volt szép elődjére, az csak természetes, hiszen a nagyanyja volt a híres vendégtömé, így h­át a vérbeli köteléken kívül még a mesterség köteléke is összefűzte őket. A má­sodik nevezetessége a kisvárosnak az a márvány szökőkutacska volt, amely az öreg Zenélőóra sar­kán állott, ahonnan egy mosolygós, örökké derűs leányka szórta a hűsítő vizet a levegőbe. Ez a leányka a Krisztinka márványmegörökítése volt. Tudta, hogy el fog jönni az idő, amikor már szeme­­fényéhez, Krisztinkéjéhez nem lesz, nem lehet annyi juss, mint most, mikor még egészen az övé, gondolta, kifog az idő­járásán, a sors mostohasá­­gán. Ha el is viszik tőle a szemefényét, hát vigyék. Ezt nem akadályozhatja meg, ehhez nincs joga. De hadd álljon előtte a Krisztinka képmása, hadd le­geltesse rajta a szemét a nap minden órájában, él­­etfoglalságának legsürgősebb pillanatában is, így született meg a márvány szökőkút a zenélőóra sar­kán. E két nevezetességhez a harmadik már szinte magától adódik: az öreg Zenélőóra konyhája, mely a Szűrös uralkodása alatt a népszerűség tetőfokára hágott. Valósággal közgazdasági tényezője lett a kisvárosnak ez a konyha, amely nagy tömegekben vonzotta a vidék vasárnapi kirándulóit a Szűrös bácsi ízletes és mindig kielégítő asztalához. A kielégített vendég a legjobb s egyben a leg­olcsóbb reklám is és Szűrös még áldozatok árán is kielégítette a vendégét. Nem volt panasz, amit a füle el ne csipelt volna s mihelyst valahol a pincér és a vendég között az okvetlenül megkívánandó összhang felborulni látszott, ott a gazda mosolygós derűje egy pillanat alatt orvosolta a bajt. A vendégeivel soh­sem veszekedett, de annál többet az alkalmazottaival. Sehogy sem volt a fiata­lokkal megelégedve. — Hivatás nélkül jönnek a pályára, bará­taim ... Ez a baj. Ez a legnagyobb baj. Egy pin­cérnek, egy vendéglősnek szeretnie kell az embert. Enélkül nem megy a dolog. Gondolják csak meg: ki jön be a vendéglőbe? A szomjas ember, az éhes ember, az élet robotjában elfáradt ember, aki pi­henni vágyik, aki meg akar erősödni, fel akar fris­sülni, mert kell az erő a munkához. Hát nem kö­­telességünk kielégíteni őket, a kedvűbe járnunk, mikor nemcsak megfizetnek, de még hálásak is a szolgálatunkért? ... Nem is volt kedvesebb és becsületesebb sze­mély az öreg előtt, mint egy jó szakácsnő. Ebben a tekintetben sem lehetett panasza a sors ellen. Hosszú pályája és önállósága alatt csak kétszer kel­lett szakácsnőt változtatnia. Kati önállósította ma­gát és nem hozott szégyent a gazdájára, az öreg Julis pedig fogadalmat tett, hogy áráig Szűrös bácsi meg nem házasodik, nem hagyja el az öreg Zenek­­­arát. Az öreg vendéglős csak hunyorított a szemé­vel és megveregette a derék szakácsnő mársmi­ ráncosodó arcocskáját: — Jól van lelkem, Juli néném... Majd meg­gondoljuk a dolgot tavaszra. De volt egy gondolat, ami kisebezte az öreg Szűrös boldogságát. A Krisztinka sorsát szerette volna összekötni az öreg Zenélőóra sorsával. Le­gyen a lánya sorsa is olyan, mint az övé volt: csupa siker és megelégedés. A kislány azonban hallani sem akart a ven­déglőről. Igaz, hogy nem is arra termett. Olyan filigrán, törékeny kis teremtés soft, mint valami porcellán váza, amit csak nézni kell és gyönyör- Jura 5 scopona PÉNTEK BUD­AP­E­ST, 1922 JUNIUS 23 IV. ÉVFOLYAM 142. SZMM Szerkesztőség és kiadóhivatal: VI. RÓZSA­ UTCA 111. (Podmaniczky­ utca sarok) TELEFON: Szerkesztőség: József 63—52, József 64-46, kiadóhivatal: József 63—51 KERESZTÉNY POLITIK711 NMP1LMP FOMUMOrTJIRS: ZSILINSZKY ENDRE ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Negyedévre______ ... 280 korona Egy hónapra ________100 korona Egyes szám ... _........... 5 korona

Next